Tag Archives: Vámpírok

Underworld BLOOD WARS

Ide is megírom, nemcsak a tumblira, hogy tegnap este belefutottam a hatodik Underworld film trailerébe, aminek az angol alcíme Blood Wars. (Magyarra ezt Vérözönnek fordították, amin már csak kuncogok.) (De azért először pánikoltam egy picit, hogy mi van, ha mégis Vérháborúnak, vagy Vérháborúknak nevezik.)

(Ezer és egy éve írom lassan a folytatást a Vérháborúhoz, nehogy most nyúlja le egy ekkora franchise a nevet, amikor már kb csak 2-3 hónapra vagyok a befejezéstől…)

Mindesetre az első sokk után egészen kíváncsi lettem az új Underworld filmre, elvileg decemberben (vagy januárban) bemutatják itthon.

A 2012-ben készült Awakening című rész már nem volt rám akkora hatással, mint az első két történet, de ettől függetlenül érdeklődve néztem, hogyan folytatják a sztori alakulását. (Nem követem a spin-offok és a képregény cselekményszálait, így tényleg csak annyit tudok az egész Underworld világról, amennyit a filmekben megmutatnak.)

Az új trailer alapján sincsenek komoly elvárásaim a folytatással kapcsolatban, ennek ellenére kamaszos lelkesedéssel fogok beülni egy óriás popcornnal a moziba.

Blood Wars.

Az eszem megáll. Hát de komolyan. Vérözön. Ahha.

Byzantium

A következő vámpíros film, aminek a megjelenésére várok:

Vampire Weekend

(képgyűjtemény)

  

  

Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból

“Furcsa események helyszíne lett Ung vármegye 1839-ben, amelyekről első kézből, egy orvos levelezéséből értesülhetünk. Szeghalmi Lőrinczet kollégái szokatlan kóresethez hívják egy fiatalasszonyhoz, akit borzalmas görcsök gyötörnek, ám ha beveszi a helyi varázsoló ember gyógyító porát, megkönnyebbül, ám igen furcsa módon: eleven varangyos békákat kezd szülni. Az esettel a tekintélyes szakmai lap, az Orvosi Tár is foglalkozik, Szeghalmi doktor pedig egyre inkább belebonyolódik a nyomozásba. Borzalmas gyilkosságok, megelevenedő halottak és bosszúálló szellemek között kell küzdenie az életben maradásért és a rejtély megoldásáért. Szerencséjére segítői is akadnak: a tanulatlan füves ember, aki a népi gyógymódok avatott ismerője, valamint a titokzatos és szép nemes hölgy, Endrődy Ilona, akibe az orvos beleszeret, és akit szintén halálos veszély fenyeget. A történetben immár kettejük boldogsága a tét. A fennmaradt levelek tanúsága szerint, ha Szeghalmi Lőrincz történetesen nem az orvosi pályát választja, kivételes tehetségű író válhatott volna, stílusa és látásmódja egészen egyedi: az eseményeket sebészi pontossággal rögzíti, ám a szenvedély és a gyötrő kétségek minduntalan átütnek a szikár prózai anyagon.”

Magvető Kiadó

Terjedelem: 264 oldal
Méret: 123× 184 mm
Kötés: keménytábla védőborítóval
Ár: 2990 Ft

 

Esküszöm, még a borító is belopta magát a szívembe. Gyönyörű. Ráadásul ez egy levélregény, amivel nem találkozunk minden árva könyvben. Kell.

Team Elijah, Damon és Stefan

Tegnap éjjel elkezdtem behozni a Vámpírnaplók-lemaradásomat, már ami a harmadik évadot illeti. Ma még két részt szeretnék megnézni (16-17.), aztán szerintem jegelem a sztorit az évad végéig, mert jobban szeretek egyszerre megnézni 3-4-5 részt, mint hetente egyet, és az évadzáró biztos tartogat még néhány meglepetést.

Addig is még hajrá, rosszalkodó vámpírfiúk! 🙂

Az ébredés

Állítólag nem jó film, mert béna a történet, de ettől függetlenül én nagyon kíváncsi vagyok. Hátha… Már a plakát is bizalomgerjesztő szerintem. Csak nem cseszték el… Reménykedem. Moziba kéne menni… Kate Backinsale megér egy misét abban a bőrcuccban.

Edit: mondjuk erősen retusálták szegény Selene fejét ezen a képen. De akkor is jó.

A másik nagy várományosom az új Kaptár, mert a trailer után egyszerűen muszáj lesz megnézni.

Hajnalhasadás – 1. rész

Ma néztük Lunával, így elég friss az élmény, ezért is gondoltam, hogy írok róla pár sort. A könyvet olvastuk, az előző filmeket láttuk, a teljes történet biztos tudatában ültünk be a vetítésre – nem is történtek váratlan meglepetések.

A sztori röviden annyi, hogy Bella és Edward összeházasodnak, nászútra mennek, ahol a nászéjszakán megfogan az a kis lény, aki gyakorlatilag a későbbiekben éhezteti és születésével halálra ítéli az anyját. Persze, azt azért tudjuk, hogy Edward az utolsó pillanatban átváltoztatja Bellát, így élete vörös szemű szerelmével együtt fogják majd pelenkázni a legújabb családtagot. (Ez már nem volt a filmben, nyugi.)

A továbbiakban némi spoiler következik, így aki még nem látta a filmet és nem szeretne tudni a piszkos kis részletekről, az ne olvasson tovább.

Ötös skálán? Hármas. Az esküvői jelenet túl hosszú, giccses, Bella apján kívül mindenki hülyeségeket beszél, amikor tósztot mondanak a szereplők. A rendőrfőnök viszont kifejezetten vicces volt, az egész teremben kuncogtak az emberek.

A nászút is furcsa, de legalább beindul a történet, amikor végre kiderül, hogy úton van a gyerek.  Edward lefagy, mint a Windows, ezen megint lehetett nevetni. Mindenesetre szerintem hosszú percekkel rövidebbre lehetett volna venni ezeket a jeleneteket, és kb. 20 perccel megtoldani a rendelkezésre álló időt, így összességében egyetlen filmben le lehetett volna tudni mindazt, amit most két részletben fognak ledugni a torkunkon.

A legeslegfurcsább Bella átalakulása volt. Nem hiszem el, hogy efféle sétagaloppként kellett ábrázolni… A könyvben olyan szemléletesen volt leírva minden, hogy soha senki nem akart volna effélét magának – legalábbis olyan ember, aki nem durván mazochista. A filmben viszont… Néhány snitt egy szokványos Doktor House epizódból, ahogy a vér áramlik az erekben, aztán jön az ezüstös méreg, és átfesti a pirosat… Ráadásul Bella még az életét is visszanézi egy barátságos némafilmen… Áhhh. Nem, nem így kellett volna megcsinálni. Belülről üvöltenie és kínlódnia kellett volna. Nagyon. Vagy még annál is jobban. Három napon át.

Ami viszont tetszett, hogy elképesztően csontossá és gyengévé tették a terhességének idejére. Nem tudom, hogy dublőrt alkalmaztak, vagy speciális effektet, de az elég élethűre sikeredett. Tényleg olyan lett a szülésre, mintha jártányi ereje sem maradt volna. Stewart mimikája viszont semmit sem változott az elmúlt évek alatt. Még mindig rágja a száját. (:

Az első rész azzal ér véget, hogy visszaváltozik szépséges Bellává, mert az őt vámpírrá változtató méreg meg is gyógyítja az eltört csontjait, és hosszú várakozás után kinyitja a szemét. És az piros.

A vége főcím után van még egy Volturis jelenet, amit egyszerűen nem is értettem. A könyvben ez nem volt, vagy valamit nagyon-nagy félreolvastak a forgatókönyvírók… A farkasokról nem tudok sokat írni. Jacob bevésődött a kisbaba iránt, ahogy vártuk. Szép lány lesz belőle, ahogy sejtettük. A többi farkas nagy és szőrös. Ráadásul a film közepétől már két falkába tömörülnek. Szóval csak a szokásos.

Mindent összevetve, ötből három csillag. Kólával és nassolnivalóval: három és fél. Barátokkal: gyenge négyes, hogy utána ki tudjuk beszélni… (: Oké, legyen egy gyenge négyes. Jó napom van.

 

Lestat vs. Edward

Anne Rice:

„Lestat és Louis rangon alulinak tartaná, ha egy olyan vámpírral kellene megküzdeni, aki azzal tölti az örökkévalóságig nyúló életét, hogy újra és újra kijárja a középiskolát. Épp akkora kihívás volna ez nekik, mint megtámadni egy mozgássérültet, vagy egy szellemileg fogyatékos haladót. Az én vámpírjaimnak van tartása, ők megengedhetik maguknak, hogy könyörületesek legyenek.”

Forrás: fictionkult.hu

Anne Rice lő, gól. A vámpír igyon embervért. 🙂

Karen Chance: Megérint a sötétség

A Molyon kétféle kritikával lehet találkozni a könyv kapcsán: vagy az egekig magasztalja valaki, vagy pedig szóra sem méltatja, mert egész egyszerűen nem érti, hiszen a sokkal bugyutább vámpírmeséken szocializálódott (már ha annak lehet nevezni eme olvasási folyamatot). Nos, az elmúlt napok után minden kétséget kizáróan kijelenthetjük, hogy én az első csoportba tartozom, mert Chance egy fantasztikus könyvet, egy saját, külön világot hozott össze ezzel a Cassandra Palmer sorozattal.

Ha nem a vámpírponyva aranykorában kerül a boltokba a kötet, valószínűleg akkora istenként tekintenének az olvasók Chance-re, mint például Anne Rice-ra – és ezt halálosan komolyan gondolom. De az a baj, hogy a True Blood és a Vámpírnaplók nem túl ragyogó könyvsorozatai egyszerűen elszipkázzák a könyvmolyokat (és az agyukat), hogy amikor kézbe vesznek egy komplexebb, precíz háttérrel felépített történetet, “túl sok infó, túl kevés idő alatt” típusú hárítással tegyék le a könyvet néhány fejezet után. Ez van, amikor az ember elfelejt gondolkodni és tényleg elképzelni egy álomvilágot. Szomorú.

Visszakanyarodva ehhez a nagyszerű sztorihoz, az alaphelyzet az, hogy Cassandra Palmer egy menekülő médium, akit a vámpír “nevelőapja”, Tony szeretne elkapni, hogy megbüntesse, esetleg eltegye láb alól. Nincs olyan oldala a könyvnek, ahol ne derülne ki valami elképesztő részlet, vagy ne történne egy váratlan fordulat.

Cassandra egy, a saját halálhíréről szóló cikket talál a számítógépén (háttérképként beállítva), amitől inába száll a bátorsága, és új életet akar kezdeni valahol, messze-messze a csúnya vámpíroktól. Mielőtt azonban világgá szaladna, még figyelmeztetni szeretné a lakótársát, Thomast, akiről rövidesen szintén kiderül, hogy vámpír. Jóképű. Izmos. És megbízható. Aztán a könyv vége felé rá kell jönnünk, hogy annyira mégsem olyan, amilyennek elsőre tűnt.

Mindenesetre kaland kalandot követ, Cassandra lába alatt egyre forróbb lesz a talaj, egymás után kétszer is meg akarják ölni hirtelen. Másodjára már a vámpírokból álló Szenátus szeme láttára, amit persze nem hagynak szó nélkül a jelenlévők. Ráadásul a vámpírokon kívül feltűnnek mágiával és boszorkánysággal foglalkozó Körök is, de rövidebb szerepet kapnak szatírok, alakváltók, tündérek és vérfarkasok egyaránt. Palmer (talán éppen az idegkimerülése szélén áll, és ezért) egyre fogékonyabb lesz a médimumi képességei révén, egyre több és erősebb látomás gyötri, majd a végén egyfajta időutazást is tud tenni, hogy megváltoztasson néhány eseményt a múltban. (Vagyis, hogy megakadályozza, hogy más megváltoztasson.)

Felbukkannak történelmi alakok is a regényben: vámpírként köszönthetjük Michelangelót, Raffaellót, a Vasálarcost, de még Marlowét is. (A Drakula-családról már említést sem teszek, hiszen ez már szinte nyilvánvaló, hogy ők is mind vámpírok.) A tortán a hab mindenképpen a gonosz Raszputyin, a habon a kis, piros cseresznye pedig a fantasztikus, olvasmányos, okkult világ.

Le a kalappal a szerző előtt, mert látszik, hogy tényleg beleásta magát a témába, és nem sajnálta az időt a komoly kutatómunkára, mert egész jól leírta a szibillák mibenlétét, az ókori jósok “feladatait”, de nem vitte túlzásba, nem voltak unalmas részek, és nem volt olyan, hogy éppen csak döcögött volna a sztori. Folyamatos és gördülékeny volt, imádtam olvasni, ahogy kitárul a szemem előtt egy újfajta, mágikus elemekkel átszőtt világ kapuja.

A vámpírok csábító, de hideg karakterek. Szó nincs szerelemről, és “örökké veled maradok” rizsáról. A szex sem úgy jelenik meg, mint két eseményszál közti pihenő, amivel ki kell tölteni 2-3-4 oldalt. A leírások sokat sejtetőek, izgalmasak, de nem esnek a Hamilton-féle YA-pornográfia csapdájába. Nem klisés, nem erőltetett, ennek ellenére bevállalós.

Megkedveltem Palmer alakját, mert nem egy tökéletes főhős, ő inkább a “szégyen a futás, de életben maradok tőle” skatulyába illik. Nagyon jó volt még Mircea karaktere is, vagy az őrült hadmágus, vagy a szadista Hasfelmetsző Jack (szintén vámpír) színre lépése. Elég beteg szereplőket is életre keltett az írónő, és bár még nem olvastam a folytatásokat, úgy érzem, nem szívesen lennék néha Chance fejében, mert tutira vannak látens(?) perverziói, vagy valami agyi defektje. De mindez nem számít, mert nagyon jól ír. (:

Jelenleg is a folytatást kéne olvasnom, mert nagyon megszerettem ezt a kaotikus, varázslatos világot, de egyelőre beszippantott Stieg Larsson sokkal elborultabb svéd trilógiája, és most egy evilági antihősnő köti le a szürkeállományom javát. Amint eljutok a függőségem tetőpontjára, és lanyhulni kezd az új lángolásom, rögtön a kezembe veszem a második kötetet (Árnyak vonzásában), mert muszáj folytatnom, ennek ellenére mégis úgy érzem, várnom kell egy kicsi, mivel Chance megérdemli, hogyha leülök olvasni, csak vele foglalkozzak, és ne Lisbeth Salanderrel. (Néha előfordul, hogy két nagyon jó könyv gyakorlatilag egymás után kerül a kezembe, és ilyenkor időt kell adnom magamnak, hogy szétválasszam a két világot. Főleg akkor, ha egy YA után egy durván valóságszagú krimi-horror-társadalomkritika-dráma kerül a kezembe.)

Kinek ajánlom a könyvet? Például annak, aki szerette L. Saintcrow: Az ördög szolgálatában című regényének kalandjait, mert itt is ilyesmire számíthat sci-fi nélkül. Azt hiszem, az Anne Rice-rajongók is tehetnek egy próbát, nem fognak csalódni. Ó, és a szarkasztikus humor kedvelői is felsorakozhatnak… (:

A borító gyönyörű, a sztori remek; remélem, hogy a folytatások is ebben a szellemben születtek, mert akkor vetélytársa akad a Vámpírakadémiának. Nálam biztosan. 5/5

Mostanában ezeket olvastam

Melissa Marr: Veszélyes játék című könyve már régóta a polcomon, így végre vettem a bátorságot és belekezdtem az első tündéres YA regényembe. Érdekes és felvillanyozó sztori volt, kész felüdülés a vámpírok után.

Kifejezetten tetszett Aislinn karaktere, és az még inkább, hogy a tökéletes tündérkirály helyett a kívülálló Seth már a kezdetek kezdetén sokkal közelebb áll a szívéhez, sőt még tetézi is a dolgokat, hogy végig kitart a piercinges, halandó fiú mellett! (: A legjobb karakter talán mégis Donia volt, aki két tűz között rekedt (bár talán szerencsésebb volna az írni, hogy tűz és jég között), de végül ő is jól járt.

Könnyen felvettem a könyv ritmusát, hamar kiderült számomra, hogy ki kivel van, ki kinek az ellensége. A szereplők egy számomra idegen világba engedtek bepillantást nyerni, és egyfelől még tudtam volna olvasni erről a furcsa birodalomról, de ezzel párhuzamosan kicsit el is szontyolodtam, hogy még egy sorozatba botlottam. (Az írók képtelenek nem folytatásokban gondolkodni? Igen, most éppen kiszólt a gödörből a lyuk… De akkor is.) Mindenesetre örültem, hogy olvastam, mert megihletett ez a mese. A folytatások pedig fel vannak írva a képzeletbeli listámra.

 

 Ellen Schreiber: Vámpírcsókok – A kezdet című könyvéről már írtam pár gondolatot anno, hogy milyen vargabetű után sikerült beszerezni az Első Könyvsiker Kölcsönzőből. A sztori nem egy nagy durranás eddig, (természetesen ez a kötet is egy hosszú sorozat első része), egy tizenhat éves gót kislány beleszeret egy vámpírnak gondolt idegen srácba. Akiről a végén kiderül, hogy nem vámpír. Vagyis várjunk… de, mégis az. (:

Igazából olyan aranyos, Dawson és a haverok hangulata volt minden lapnak, és a saját, elcseszett középiskolás éveim jutottak néha az eszembe egy-egy apró kis mozzanatáról. Talán pont ezért volt könnyű elolvasnom, mert néha a saját kalandjaimba révedtem, és nem figyeltem eléggé az írónő stílusára. Tudom, hogy általában az kiabál a legjobban, akinek a háza ég, de ez a könyv nem éppen az írás magasiskolája. Nincs benne semmi kifejezetten rossz, félre ne értsetek, sőt, néhol igazán szellemes mondatok is vannak benne, de valahol mégis hiányzik egy kis plusz, amitől az olvasó letaglózva érzi magát.

Leginkább azért volt jó olvasni ezt a sztorit, mert “végignézhettem” a fejezetekben, hogyan válnak igazi testvérekké Raven és a kisöccse. Semmi extra, de engem szórakoztatott. (:

A borítóval kilóra megvettek, de a folytatás elolvasásához kétszer ilyen jó fedlapot kell összehozniuk és elém rakniuk.

 Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés Növendékei:

Egyszer már ódákat zengtem róluk, de most megint rázendítek egy kicsit. WOW!

Határozottan kegyetlen, isteni, ördögi, hideg és meleg, jó és borzasztó, elképesztő és elrettentő. Káprázatos. Fantasztikus könyv. Kicsit olyan, mintha hullámvasúton ültem volna, amíg olvastam Szaska történetét. Őrületes mélységeket és magasságokat éltem meg, talán mondjuk azért, mert a saját fejemmel és szívemmel voltam elfoglalva a tudatalattimban. Metafizika. Szavak. Élet. Halál. Remény. Innentől már csak magamat ismételném.

Nincs egy súlycsoportban a mai YA-tucatkönyvekkel. Soha nem is lesz.

Aki nem fél megismerni magát, olvassa el! (: