Tag Archives: Tengerimalac

A játékvonaton

Próbáltam nem reblogolni ezt a videót, de nem ment 😀 Nem bánok semmit. Nézzétek meg Ti is! Nevessetek Ti is! (:

RIP Rafi

Ma délután az én ősöreg tengerimalacom itt hagyott minket, hogy a szivárvány hídon túl követelje mástól az uborka fejadagját. Ég Veled, kis barátom!

Rafi

Döntések

Tegnap reggel fél kilencre volt időpontom az állatorvoshoz, hogy elaltassuk Rafit, a nagyon öreg és beteg tengerimalacomat. Előtte már napokig tépelődtem a döntés helyességén, és valóságos morális válságig jutottam – természetesen egész éjjel nem tudtam aludni, hajnalban pedig már nem mertem, mert attól is féltem, hogy elalszom, és nem érünk oda időben az orvoshoz.

Reggel hétkor teljesen szétcsúszva ültem az ágy szélén, kávéztam, és még mindig próbáltam meggyőzni magam a döntésem helyességéről, hogy igen, szegény Rafinak meg kell halnia, mert jobb lesz neki holtan, hiszen alig eszik, és már tényleg csúnya a daganata, ami biztosan fáj is neki. Ahogy óvatosan kivettem a ketrecéből, majd az ölembe raktam, hogy simogassam még egy kicsit, kedves volt és bújós, mint mindig – én pedig bőgni kezdtem, mint egy gyerek.

Rágcsálta a vékony szelet uborkát, aztán nyalogatta az uborkaillatú kezemet, mintha másból sem állna a világ. Valószínűleg neki komolyan ebből áll. Vagyok én, aki enni ad neki, meg tisztán tartja a ketrecét. Van a ketrec, ami távol tartja a kutyát tőle, illetve Rafit a világ szétrágásától; és van a ketrecen belüli elfogyasztható minden. Milyen egyszerű és milyen jól működő rendszer.

Rafi és KiaraŐsszel már egyszer azt mondta az orvos, hogy csak néhány hete van hátra; tehát az is csoda, hogy most ezen lamentálhatok, hogy mitévő legyek vele, mert már így is sokkal-sokkal tovább élt, mint általában a malacok szoktak. Ahogy figyeltem, miután befejezte az evést, halálos nyugalommal lesétált az ölemből, és körbekocogott az ágyon, és elkezdte megrágcsálni az ágyneműt; én pedig azon gondolkodtam, hogy lassan fel kell öltöznöm, levinni a kutyát sétálni, aztán visszahozni, majd levinni a malacot az állatorvoshoz, aztán… Teltek a percek és nem tudtam megmozdulni. Nem akartam megmozdulni. Egyszerűen nem akartam megtenni, akár önzésből, akár félelemből, akár gyávaságból; teljesen mindegy, minek nevezzem ezt a borzasztó érzést. Amikor újabb fél óra rágódás után elhatároztam, hogy felhívom az állatorvost, hogy lemondjam az időpontot, rettentően felszabadultam és szinte boldog voltam. Hogy tudnék elaltatni valamit, ami ilyen fürgén ugrál az ágyon, aminek ennyire csillog a szeme? Képtelen lennék rá.

Tudom, hogy meg fog halni valamikor. Tudom, hogy fájni is fog neki a végén nagyon. Tisztában vagyok vele, hogy csak én tudom könnyebbé tenni mindezt számára, akár gyógyszerrel, akár az elaltatással; de mégis egy pici állatról van szó, aki mindig a mában él, aki éppen azért eszik, hogy éljen, aki őrültként rágja a ketrecet, hogy vigyek neki még paprikát, aki a természetben talán nem élt volna ilyen hosszú életet, vagy ha mégis, akkor és ott halna meg, amikor a szervezete már nem bírná tovább.

Tudom, ez sem jó döntés, hogy azt szeretném, hogy itthon haljon majd meg akkor, amikor ő szeretne, mert ez is jellemzi az összes gyengeségemet, amiket felnőtt fejjel sem tudok levetkőzni, de egyszerűen, megmagyarázhatatlanul ragaszkodom hozzá, évek óta a családom tagja, és minden nap ajándék, amíg él. (Akkor is, ha napi egy uborkámba kerül mindez.)

Nem tudom, mi lesz holnap vagy holnapután. Nem tudom, hogy meddig él még, de ma reggel is hangosan követelte a reggelijét, ami nagyon boldoggá tett. Csak a most számít.

Végre megérkezett a robotom

A Pacific Rim óta nagyon vágyom egy hatalmas, saját kaiju vs jaeger ütközetre, így amikor meghozta a postás, és kis híján a nyakába ugrottam az örömtől, de még nem tudtam, hogy egyelőre nem lesz szolárpaneles robotkám. ):

Az történt ugyanis, hogy már a csomag szétbontásakor eltörtem az egyik műanyag lapot, és további kettőt az összeszereléskor, így gyakorlatilag a teljes váz sem volt többé összerakható állapotban, hogy a rossz pillanatban fogóval elcsípett, fekete vezeték tragédiáját már meg se említsem. Mentve a menthetőt azért nagyjából összetákoltam a robotkutya testét, de elég silány kis jaeger lett belőle – ezért a maradék kreativitásomat egy háttér megalkotására és a kaiju beidomítására fordítottam.

A jaeger építő projektet természetes nem adom fel, újra elkezdem bújni az internetet az ideális robotharcosért. (De ezúttal okulok a hibámból, rögtön kettőt rendelek, úgy talán össze tudok rakni majd egy működőképes darabot.)

SPOILER ALERT!

Mivel a várost megvédő harcos robotkutya sajnos mozgásképtelenné vált egy elektromos kaiju-támadás miatt, így a katasztrófa sújtotta város segítségül hívta az utolsó Bazsalikom Entet, aki feláldozta magát az emberiségért azzal, hogy tulajdonképpen a szőrös űrszörnyeteg uzsonnája lett.

Gyerekkorom Utolsó Bástyája

6 éves elmúlt 7 éves elmúlt, és kopaszodik. A pocakján már alig-alig van szőr. 🙁

Nézek neki valami oldfriend-malac vitamint, hátha attól újra kinő, bár igaz, ami igaz, már öreglánynak számít a fajtársai között.

Elég sok helyzeten végigverekedtük magunkat Rafival, költöztünk párszor, utaztunk, kirándultunk; örülnék neki, ha még együtt tölthetnénk egy-két évet. (: Nagyon jó fej állat.

Rafi

Krumplifotózás 2.0 – Megfejtés!

Lehullott a lepel Angelday burgonyás (“Olyan kicsi krumplik vagyunk“) játékáról: Facebookon lehet szavazni a legjobbakra. A mi sztárfotónk a 0012 számot kapta, és akinek szimpatikus eme organikus koncepció, lájkolja a malackás képet!

A legtöbb szavazatot begyűjtők Portal 2 játékot kapnak nyereményül, amivel még ugyan sosem játszottam, de egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz? (:

Fiúk-lányok, tessék menni szépen szavazni, okké? XD

Rafi eszik, Kiara néz

A szerelem mindent legyőz