Tag Archives: Olvasás

A kihívásos novellákról és óévi terveimről

Tegnap, hazafelé a vonaton a történetek egyharmadát elolvastam, háromból kettő meglepő módon nagyon tetszett. Ma este (meló után) elolvasom a másik hármat, aztán kezdődhet az első adag kritikaírás. (Nem felkerülési sorrendben olvasom őket, nehogy téves következtetéseket vonjatok le ebből a bekezdésből…) (:

Az első néhány sztori már olvasható a bázisoldalon:
1. Let it Snow
2. Újra igazi karácsony
3. Hópelyhek tánca

Idén végezni szeretnék az interjúkérdéseim megválaszolásával is (nem felejtettem el azt sem), csak holnapután Tetoválók Éjszakája, és azzal még elég sok munka van szintén. (Kitaláltam, hogy streamelni is szeretnék. Élőben. Ide. Komolyan.)

Ma este próbaadás várható.

Elvonási tünetek

Az utóbbi napokban megint belezuhantam magamba, beástam jó mélyen a kis kis világomba, kényelmesen elhelyezkedtem az ábrándjaim és téveszméim között, és olvastam. Mint régen. Olyan nagyon éheztem, és szomjaztam már egy ilyen kiadós kalandra, hogy most, amikor vége a történetnek, nem találom a helyemet. Komolyan mondom, elvonási tüneteim vannak, mintha az olvasás drog lenne számomra.

Furcsa, mert kényszer és megváltás egyszerre, ha írhatok, vagy ha végre találok egy olyan sztorit, ami valósággal magával ránt a saját lelkembe. Ilyenkor megnyílok a saját elfojtásaim előtt, és feloldódom. Pont, mint egy pezsgőtabletta – a végeredmény pedig… mámorközeli pezsgés. Tényleg furcsa. Ezt megfigyeltem már magamon írás és olvasás közben is. Ha meg tudom ragadni azt a pillanatot, ha el tudom kapni az érzést, akkor nincs megállás a hullámvasúton. Száguldok a történettel, a széllel, a csillagokkal. A szervezetem endorfint termel, és boldog leszek, hogy elveszhetek a szürkeállományomban. És tovább hajszolom magam, a mesémet, a fehér nyuszit; az a vágy hajt, hogy mehessek. Ilyenkor nincs megállás, nincs pihenő, nincs kitérő. A szélviharnak sem parancsolhatok – és ez valóságos hurrikánként tombol bennem. Nincs menekvés előle. Szinte felemészt, és pontosan ezért imádom.

Aztán a történet véget ér, a hirtelen jött ihlet elfogy, és egyedül maradok a múló félben lévő álommal, a zsibbadásból ébredő idegpályáimmal. Hiányozni kezd a perzselő tűz, az olvasott/írt kaland, a menedék, ahova elbújhatok. Vírusként üti fel a fejét az első félelem, hogy mikor élhetem át a következő ugyanilyen filmszakadást, hogy beszippant a könyv, és megszűnök létezni. Talán a jövő héten? Talán soha többé? Lehet, hogy megint éveket kell rá várnom… Már annyira hiányzott, mióta utoljára átéltem.

Nevetek, és borzongok, mert még itt üvölt bennem az elmúlt három nap, világot felforgató kalandja. Érzem az ereimben, a lelkemben, az idegeimen. Pedig szinte ki sem mozdultam a lakásból, csak ültem, és olvastam. Alig négyszer-ötször fordult elő ez velem, mióta olvasni tudok – pedig már majdnem 20 éve falom a könyveket, az igazi olvasási mámor mégis ritkán szakít szét. De most megint. Hála az Égnek. Most végre érzem, itt van, és boldogan cincálja darabokra a lelkemet. Már régóta vártam.

Holnap még tart a hatása, talán holnapután is, majd igyekszem vigyázni rá, hogy eleget legyek egyedül, és ne tudjam gyorsan kiheverni. Már most hiányzik az örvény, pedig még nagyon friss az élmény. De így is jó, mert újra ráébredtem: képes vagyok belefeledkezni a világomba, ahogy korábban is előfordult már. Így most kibírom néhány évig, míg megtalál a következő szenvedély. Addig is… olvasok tovább rendületlenül, mert hátha tévedek, és az a könyv is ennyire felkavar, amit legközelebb leveszek a polcról.

Függőség? Meglehet. Őrültség? Aláírom. Küszködés? Ha így is van, akkor is boldoggá tesz.