Tag Archives: Nem Szabad

Ahogy változik a világ

Csak kapkodom a fejemet.

Nincs fent, nincs lent. Szédülök a sodrástól.

Csak csendre vágyom, a hársfák illatára, és egy nagy tál eperre.

Gondolkodni kell, precízen, előrelátóan megtervezni és kivitelezni a következő heteket, hónapokat.

Életem leghosszabb napjai ezek, tele bizonytalansággal, és fojtogat a sírás minden nap; pedig milyen buta dolog már megint olyan után sírni, amit nem kapok meg, ami nem jön el mégsem.

Ezen az elven elindulva akár boldog is lehetnék, és örömmel várhatnám a változást. A változás lehet jó.

De én félek – annyira félek, hogy keserűvé változik a számban a kamillatea íze is.

Tartozom nektek egy vallomással. Rettegek attól, ami most jön.

 

Kötődések

Mások álmát élem ugyan, irigyeltek;
De néha mások írják az én verseimet,
Akiket meg én irigylek titkon,
És szinte ölni tudnék egy szófordulatért,
Ami nem az én agyamból pattant ki;
Míg ti ölni tudnátok a szabadságomért,
Hogy megtehetem, amit ti nem mertek.
Néha talán csak ezek az irigy
Hiányérzetek kötnek össze minket,
Ezek a semmilyen ürességek,
A lelket átmaró versek.

És megint

Hogyan lehet hitet szegni?
Pont úgy, mint szárnyat?
Éjszaka van. Rémálmok várnak.

Megint.

És elfogyott a bor.

És megint

Üres az ágy.

És megint

Hitet szegni. Meg szárnyat.

Úgyis kipróbáljuk alkalmasint.

Írni emléket, kéket;
szerelmet, karmazsint;
írni magányt, feketét;
Írni szavakat egymás
Után tízet, százat.

Remélni titkon, hogyha megvársz,
Téged is megvárnak…

Kezemben a szívem

kezemben a szívem
nem dobog
nem dobog
ez csak a rozsda
sercegése
az ujjaim alatt

mi legyen most
megátkozzalak
vagy kaparjam
le a lepattogzó
rétegeket
de minek
hisz még ettől sem
fogsz dobogni
te nyomorult

Hogyan

Hogyan nézzek rád ezután,
hogyan szeresselek,
ha szívem minden szeretete
sem volt elég neked,
de ami még nyomasztóbb,
hogyan éljek az utolsó
reményszálam nélkül?

Vagy most már abban kellene
reménykednem, hogy egyszer
szürkére kopik ez a csoda,
és az agyam beletörik
az éjszaka csendjébe,
amikor nem lesz több könnyem
sírni utánad?

Hogyan történhetne ez meg?
Lehetetlennek tűnik.

Tudjuk

Milyen különös –
Amit legjobban el akartam kerülni,
Abba rohantam ostobán. Vakon.

Nyilván még mindig rémálmodom.

Tudjuk, mi következik:

Majd messzebbről szolgállak,
Ahonnan nem bánthatsz már,
Ahonnan nem ragyog rám a szép szerelmed,
Ahonnan kibírom a magányt.

Tudjuk, mi következik.

Tudjuk.
Tudjuk.

Majd a négy fal között
Bőgve meggyászollak téged is,
Mint a megalkuvást nem ismerő lelkemet.

Hibásnak itt vagyok, ne vádold magad,
Én nem tudtam beállni a sorba.
Én vagyok a gyenge, aki
Nem tud megküzdeni az ördögeivel
Egyedül.

Fényképekre gondolok

Helyzetekre, beállításokra, lehetőségekre –
És arra, hogy Te tanítod mindezt nekem,
Ha valaha lesz egy éles fotóm, amit előhívok,
Azt majd Neked köszönhetem.
Fényképekre gondolok. És Rád.
A hiányérzet elnyom minden mást bennem,
Annyira erős a negatívod.

Szerelem

Magamban nevet adok neki,
Némán dédelgetem,
Apró kincsként őrzöm,
Nehogy elvehessék tőlem.
Nehogy pont Te vedd el tőlem:
Nem merek közelebb lépni,
De távolabb nem akarok.
Én melletted maradok,
Bárhogy is legyen –
Ebből a távolságból
Halálos sebet senki
Nem ejthet rajtam.

Érzem a bőrödet

Most úgy végighúznám a bőrödön a számat, nem puha csók volna, ami egy el nem suttogott szerelmi vallomás helyett született; nem is harapás, hogy fájjon; csak valami önmegerősítő simogatás, hogy megbizonyosodhassak arról, nem csak elképzeltelek egy napsütötte délutánon, nem csak magamat szórakoztattam egy elmesélhetetlen ábránddal; hanem tudjam, érezzem a létezésed valóságát. És nem vagy itt: sosem voltál, nem is leszel – mégis érzem a bőrödet a számon, leránt az emlék, és az is, amit maga mögött hagy, mintha örvény volna. Nem tudom, mi ez, talán a ragyogásod súlya.

Csak arra kérlek…

…ne emelj olyan magasra, ahonnan leesve összetörhetek.