Tag Archives: 2015

BUKÉ! :)

Jövőre ugyanitt változatlanul!

Addig is kellemes pezsgőzést éjfélkor.

A két ünnep között

Annyira fáradt vagyok, hogy kimondhatatlanul várom minden nap, hogy csend legyen körülöttem, ne szóljanak hozzám, ne kelljen mások (javarészt nem valós) problémáit megoldani.

Reggel vérzett az orrom. Ilyen kb. akkor fordult elő utoljára, amikor még Győrben laktam.

Ha lenne erőm, világgá mennék. Vagy szabadságra.

Életem első gifje

Nem hiszem, hogy lesz második, szóval biztos helyre kell elmenteni az utókor számára.

uuxce

Ghost koncerten voltam

És tök jó volt, abszolút olyan, mint amilyenre számítottam – ha nem jobb. (:

Lootoltam ostyát, amit az apácák osztogattak, illetve kaptam egy pengetőt is az egyik Ghoul gitárostól.

A harmadik sorban álltam, kellemesen közel a színpadhoz. Attól függetlenül, hogy nem nagyon hallgatok már könnyűzenét, és rosszul vagyok a tömegtől is, ahhoz képest tényleg mennyei volt minden. Mármint… pokoli. Értitek. Ugye, értitek… (:

A közönség is abszolút kedvesen fogadta a csapatot, rögtön reagált mindenféle interakcióra.

Ha legközelebb hazánkba látogatnak, biztosan ott leszek megint.

Már csak egy Emilie Autumn koncertre kell elmennem és boldogan halok meg, baszki (:

IMG_0198.MOV-1

IMG_0195-1

Rossz napok

Az utóbbi napok annyira gyorsan és tragikusan teltek, hogy csak kapkodom a fejem és ülök a kis nyomoromban.

Tegnap délután betörtek az alattam és a felettem lakó szomszédhoz is. Az erkélyen kapaszkodtak fel a betörők, tehát az én erkélyemen is megfordultak idegen emberek. Valószínűleg csak azért nem jöttek be hozzám, mert a kutya éppen itthon volt (mostanában néha beviszem magammal dolgozni, hogy ne legyen olyan sokat egyedül), és gondolom, bekapcsolt az őrző-védő ösztöne: ugatott és morgott idebentről az erkély irányába.

Szóval nagyon nagy mázlim van, mert be sem törtek hozzám, el sem vittek semmit, és Kiarát sem bántották. (Viszont ma direkt összepakoltam minden értékesebb holmimat és becipeltem magammal dolgozni, és Kiarát is magammal vittem pont azért, mert attól tartottam, hogy ma akár visszajöhetnek jobban felkészülve, és féltem, hogy baja eshet a kutyának. Szerencsére a félelmem nem igazolódott be, és Kiarának sem lett semmi baja, leszámítva, hogy a héten másodjára fél napot a raktárban töltött velem, amiben azért eléggé elfáradt. (: Vettem neki egy hordozható, mosható, összehajtható kutyaágyat, amit kifejezetten a raktárban tartok, hogyha ott van, kényelmesen bele tudjon feküdni.)

Egyébként szereti a reggeli utazást, és a raktáros életet, jön-megy, nézelődik és főként simogatást kunyerál a kollégáktól. A legszebb persze az egészben, hogy mindig jön valaki, aki tényleg meg is simogatja. (: Most egyébként hangosan horkol a kanapén a munkás asszony.

Amikor tegnap kiderült, hogy betörtek az alattam lakóhoz, én hívtam ki a rendőröket, mert ő annyira pánikolt, hogy képtelen volt rá. Nagyjából egy órán belül ki is értek, aztán jöttek a helyszínelők is; ők azt mondták, hogy öt helyre törtek be az utcában.

Fél tíz után ért haza a felettem lakó szomszéd (akkor még javában helyszíneltek a földszinten), amikor ő is konstatálta, hogy nála is baj van, így gyakorlatilag a rendőrök, amikor végeztek a Zsuzsánál, felcaplattak a második emeletre Joli nénihez. Bejöttek hozzám is, körbefotózták az erkélyt, de igazából nálam nem történt semmi különös, csak egy cserepet vertek le (de az akár a szél is lehetett volna).

Egy nappal később sem tudom mire vélni ezt a helyzetet, ugyanis az én erkélyajtómat is csak az ima tartja a helyén, és csak az nem jön be rajta, aki nem akar. Vagy aki nem mer. (De ez maradjon is így.)

Ma reggel a Ligetben sétáltunk Kiarával és egy kutyás ismerőssel, éppen a tegnapi sztorit mesélem, mire odajött hozzánk egy hajléktalan ember, hogy van-e nálunk telefon, mert telefonálni kellene az Öreg miatt, mert baj van. Odamentünk, és láttam, hogy az a bácsi, akinek néha ennivalót vittem, meghalt. Megint tárcsáztam a segélyhívót, és egy órán belül megint rendőrök (és mentők) jöttek.

A legnagyobb bánatom az, hogy körülbelül 3-4 éve ismertem a bácsit, és elég sokat beszélgettünk az évek alatt, de sosem kérdeztem meg a nevét. Lehet, hogy még a legelején mondta, de én elfelejtettem, de most már sosem fogom megtudni. (A rendőrök sem árulták el, hiába kértem őket.) Nagyon szerette a Kiarát, mindig megsimogatta a fejét, és mondta neki, hogy vigyázzon rám. Szerette a süteményeket, amiket vittem neki a pékségből; de mindig sokkal gyorsabban elfogyott az a pogácsa, amit én sütöttem. Több kutyás is rendszeresen vitt neki ebédet, rendes főtt ételt; nekem mindig azt mondta, hogy ne költsek rá. Valamikor a nyáron együtt söröztünk a padon, és a nőkről mesélt. Rettenet meleg volt aznap, és citromos sört ittunk.

Nagyon idős volt már, 8-10 éve élt a Városligetben, a kerekesszéke miatt szinte minden kutyás ismerte. Egyszer ellopták a zsebrádióját, de valaki már másnap vitt neki egy másikat. Az ilyen apróságokból jövök rá, hogy mennyire szeretem ezt a kis, furcsa közösséget, azt az összetartást, ami mindig megmutatkozik, ha baj van.

Csak remélni merem, hogy holnapra nem tartogat újabb megpróbáltatást a sorsom, mert még a main sem vagyok túl lelkileg. (Lehet, hogy elmegyek délelőtt jógázni, hátha az visszaráz; illetve vasárnap Balaton félmaraton, amire azért oda kell érnem fejben is.)

A szeptemberi WizzAir félmaraton után, miután pont befutottam és átvettem a befutó csomagomat, majd elindultam haza, találkoztam a bácsival és nekiadtam a csomagból a csokikat. Kérdezte, hogy milyen időt futottam, beszélgettünk picit. Megjegyezte, hogy ő csak akkor futott életében, amikor kergették, vagy ha nő után kellett futni. (:

Hiányozni fog ez a bácsi.

Tegnap megint a Széchényi-hegyen jártunk

IMG_7910

Ködös képek a Városligetből

Ezeket ma reggel készítettem a szokásos sétánk alatt.

IMG_4257 IMG_4280 IMG_4322

IMG_4347

Ymir és Kiara

Elmúltam harminc

Eredetileg valami összegzésszerű megnyilvánulás akart ez lenni, hogy túl vagyok már ennyi meg annyi szerelmen és csalódáson és újjászületésen, sok üveg boron és abszinton, három könyvön, lőttem éles fegyverrel, lefutottam a félmaratont, egész jól hullahoppozok, nem vagyok halálosan béna bikram jóga órán, verhetetlen palacsintát sütök. (meg csirkét is), már nem rémes fekete-fehér fényképeket készítek, bármilyen növényt életben tudok tartani, változatlanul jó a kapcsolatom a környezetemmel (még nem vertem meg senkit), és még mindig az a kreatív kis geci vagyok, akivé lettem, de aztán inkább csak hümmögök, és hagyom az egészet.

Belekortyolok a boromba, és a sírás fojtogat, amikor arra gondolok, hogy pár hónapja azt mondta nekem a nagymamám, hogy szerinte én mindig egy szomorú gyerek maradok. Borzasztóan nehéz beismernem, hogy valahol igaza van.

Teljesen mindegy, hogy meddig futok, milyen magasra mászom a falon, mennyire hajszolom magam, egy részem tényleg mindig boldogtalan marad. Hogy lehet ez? Azt az életet élem, amiről mások álmodnak. Jó munkám van, klassz hobbikat találtam magamnak, amiből elég sok az életem szerves részévé vált, a barátaim szeretnek és én is szeretem őket (ja, ezt a részt értem a legkevésbé), és mégis vannak napok, amikor legszívesebben a fejemre húznám a takarót, hogy elbújjak az életem elől.

Vagy legalábbis igyak még egy pohár bort.

Mai életképek az erkélyről

Odakint szakad az eső, Kiara a kutyaágyban letargikusan szárad a reggeli séta után, én pedig kijöttem egy bögre forró teával az erkélyre. Nekem is a spleen és a zen között hintázik a lelkem, mint egy pókháló a szélben.

Szinte semmi dolgom ma, délutánra császármorzsát  terveztem sütni, hogy egy kicsit átmelegedjen a lakás; ezen kívül talán csak játszani és irogatni fogok. Lassan haladok az új könyvvel, mostanában ritkán írok, de talán akkor nagyobb szükségem van rá, mint a levegőre. (A határidőt persze nem sikerült tartanom, így majd jövőre lesz ebből bármi is, de azt hiszem, jól van ez így. Még nem végeztem, még tart ez a furcsa utazás.)

Porcsik Illatos ternye Begóniák

Túráztunk a Széchenyi-hegyen

Reggel úgy döntöttem, ha jó idő lesz, akkor felkerekedünk Kiarával, hogy a reggeli sétánkat nem a megszokott helyen tegyük meg. Az 5-ös busszal elmentünk a Városmajorig, onnan a Fogaskerekűvel (illetve hivatalos nevén: 60-as villamossal) felzötyögtünk egészen a Széchenyi-hegyig.

Valamiért nagyon szeretem a Fogaskerekűt, pedig csak háromszor utaztam rajta életemben. Szimpatikus a hangos, nyikorgós, kissé nehézkes mozgása; az ajtó záródását jelző furcsa csengőhang; a táj, ami mellett elsuhanunk. Igazából, ha lenne egy saját szerelvényem, én akár laknék is benne: simán át lehetne alakítani egy komfortos, élhető kis lakássá.

Kiara a Fogaskerekűn

A hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe :) Szimat felügyelő Ösvény

Ahogy felértünk, elengedtem a jószágot, aki teljesen bezsongott az új illatoktól, így óvatos őrültként rohangált fel és alá. Az idő gyönyörű, napsütéses volt, a felhők teljesen eltűntek az égről – pedig még esőkabátot is tettem, mert záport ígértek mára.

Az erdőben

Alig találkoztunk emberekkel az ösvényen, ahogy lefelé haladtunk az erdőben. Kiara tudományosan megszagolt minden fontos fát és követ, és precízen belehentergett egy helyen az avarba is.

Mivel nem tudtam, hogy merrefelé megyünk, és nem kanyarodtunk vissza az egyik ösvényen, így a civilizációban lyukadtunk ki, de ezt nem bántuk, mert eléggé elfáradtunk így is. Az eredeti tervem az volt, hogy átvágunk a Farkasréti temetőn, aztán a Denevér úton és a Mártonhegyi úton visszacsatangolunk a Fogaskerekűhöz, de Kiara már nem kívánta ezt a plusz távot, így az 59-es villamossal (ami igazi, sárga villamos) lecsorogtunk a Széll Kálmán térig, ahol átszálltunk a buszunkra, és hazajöttünk.

Pano

A túra BKV-s része kétszer 45 perc volt, a hegyen nagyjából két órát sétáltunk. (Kiara a hazaérkezés óta alszik, kétszer voltak hangosan horkolós percei.) (:

Gyakrabban kellene felzötyögni a hegyre, mert annyi ösvényt nem ismerünk még, és olyan szép, zöld, nyugodt ott minden, hogy teljesen átszellemülünk tőle. Szerencsére szemét nagyon-nagyon kevés volt eldobálva, mindössze 2-3 csokis papírt és csipszes zacskót szedtem össze útközben; a túrázók egész ügyesen összeszedik maguk után a hulladékot. Csak maradjon ez így. (:

Screen Shot 2015-09-19 at 14.21.03

Azóta itthon amúgy feltettem főni egy kondér zöldséglevest, és a múltkor lecsiszolt karosszéket is portalanítottam, és újramázoltam a két hete megvett lazúrfestékkel. (Ha készen leszek teljesen a felújítással, egy külön posztot szentelek majd neki, mert tanulságos sztori.)

Most én is szusszanok egyet, megvárom, míg ehető lesz a leves, és hallgatom Kiara hortyogását. Szombati zen. (: