Woolfe: Félbemarad bennem a világ

(A Winter Wonderland Challenge legjobb története szerintem. Olvassátok el újra meg újra, mint én!)

***

fanficA történet címe: Félbemarad bennem a világ
Szereplők: Sirius & Bill
Kulcsok: ajándékbontás, hagyomány, Főnix Rendje (könyv), Weasley pulóver
Műfaj: dráma
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: OOC karakterek, AU, slash
Leírás: Leguggoltam a széked mellé, arcomat kézfejedre hajtottam, és beleszuszogtam kék ereid húsba ágyazott futópályáiba. Elnevetted magad, ugyanúgy, mint bármikor máskor, csak a hangod volt keserűbb, valamivel nehezebb. Akkor rá kellett volna jönnöm, hogy te engem sosem szerettél, csak szántál, és magadat is szántad, amiért nem tudtál szeretni, pedig jó voltam hozzád, majdnem olyan jó, mint James és a szülei.
Megjegyzés: A címet Orbán Ottó – Három vers című művéből választottam. Alkotásban sokat segített a Phosphorescent zenekar, és erősen ajánlom Nick Cave – O Children dalát az olvasáshoz.

Tavalyelőtt ilyenkor magaddal vittél egy kis faluba, azt mondtad, valamikor régen, egy másik életben, ahol még nem voltál ennyire sovány és összetört, eljöttetek ide egy nyáron, csak ti ketten, egyetlen hétre, mert a Potter szülők tovább nem engedték volna James-t egyedül nyaralni. Veled sem. Szerettek téged – megérintetted a falra szögelt, semmibe meredő festmény keretét, végigsimítottál rajta –, nem tartottak csibészebbnek a saját fiúknál, magukhoz fogadtak volna bármelyik percben, akár örökre is, mint saját gyermeküket, de nem bíztak bennetek, folyton féltek, valaki más rángat haza titeket az éjszaka közepén. Puhán beszéltél róluk, mindig nagyon puhán, lágyan, mintha féltél volna, hogy a szavaiddal így utólag is, ilyen irtózatos távolságból képes lennél felsérteni az emléküket.
Benned nem fakult el soha semmi. Néha órákra magadba roskadtál, ha megkérdeztem, mi bánt téged – mert téged valami mindig bántott –, egészen egyszerű, villanásnyi emlékképeket idéztél fel: egy kószán megvillanó tekintet, egy elcsukló hang magába zárt téged is, és addig őrölted magadban, míg úgy nem érezted, képes vagy elhúzódni; elidegenedni tőlük beláthatatlan időre. De folyton vissza-visszatértél hozzájuk. Őrjítő volt, hogy hétköznapi dolgokra nem emlékeztél, születésnapok és nevek mosódtak össze elmédben, viszont jelentéktelen szavak, meggondolatlan mondatok, az indulat lüktetéséből kiszakadt kiáltások folyton tekinteted különös fényében vibráltak, és te mindig szomorú voltál, mindig valami más miatt. Így hát emlékeztél, milyen szelíd gyöngédséggel simogatta homlokodat James édesanyja, valahányszor megbetegedtél, akárcsak az édesapja játékos korholására csínytevéseitek alkalmával.
Egyszer sokáig ültél a székedben, délelőtt még futó pillantást vetettél régi képeid egyikére, aztán egész napra magadba zártál, kibontani téged saját szirmaid közül nem lehetett, csak később, az emeleten találtalak meg, miután apa elkeseredetten, az újabb eltűnések hallatán elindult hazafelé, ott ültél egymagadban, a sötétben, tekinteted a szoba másik pontjára szegeződött, ujjaiddal előre és hátra lépdeltél a kopott karfán. Megkérdeztelek, mi bánt. Akkor pillantásod elszakadt a ponttól, megtalálta aggódó arcvonásaimat, és csúfondárosan összevontad szemöldöködet. Azt hittem, haragudni fogsz rám, vagy kinevetsz, ehelyett sóhajtottál, egészen kisimultál a sóhaj mélysége alatt, majd elsuttogtad, hogy azon etted magad, milyen jó lenne, ha létezne bűbáj, amely képes lenne visszahozni hangokat, színeket, emlékeket életednek azon korszakából. Tudtam, hogy a családod hiányzott, azok az emberek, akik nem is voltak a családod igazából, nem papíron, nem névlegesen. Leguggoltam a széked mellé, arcomat kézfejedre hajtottam, és beleszuszogtam kék ereid húsba ágyazott futópályáiba. Elnevetted magad, ugyanúgy, mint bármikor máskor, csak a hangod volt keserűbb, valamivel nehezebb. Akkor rá kellett volna jönnöm, hogy te engem sosem szerettél, csak szántál, és magadat is szántad, amiért nem tudtál szeretni, pedig jó voltam hozzád, majdnem olyan jó, mint James és a szülei.
A temetésed után – mert eltemettünk téged, nem volt sem koporsó, sem belevaló test, csak egy fejfa, amin a neved állt, a születési és halálozási dátumod, még idézetet sem írtunk alá, egyikünk sem tudta, mit lehetne odaírni, rólad, akit meglopott az élet, és aki eltűnt egy nyamvadt boltív mögött; voltál is, meg nem is, meg is haltál, meg nem is, nem tapogathattuk kihűlt tested, de többé nem léteztél – iszonyú állapotban értem vissza az Odúba. Senki se szólt egy szót sem, csendben levettük a kabátot, egész álló nap esett, dörgött és villámlott, a magad módján bosszút álltál, amiért elföldeltünk. Tétován álltunk az előszobában, olyan sötétség ült a házon, mint előtte még soha, gyermekkorom helyszíne, a mindig fényes és zajos ház némán figyelte gyászunkat. Nem tudom, édesanya sejtette-e, hogy hozzád tartoztam – hiszen első találkozásunktól fogva magadhoz láncoltál, nekem többé nem volt szabad akaratom, mindent úgy tettem, hogy neked jó legyen, hogy te boldog légy, bár sosem kértél rá -, de aggódva figyelt, elvette a kabátomat, megszorongatta a karomat, szavak nélkül egyre azt kérdezte, jól vagyok-e. Kerültem a pillantását, mert nem tudtam, jól vagyok-e, csak azt tudtam, hogy most már nem lehetsz ott mindenütt, már kijelöltünk neked egy helyet, ahol szabad rád emlékezni, és el kell tüntesselek a mindennapok monotonitásából, el a fejemből, elvégre ez a temetés lényege, a halál visszavonhatatlan tényének materializálása, az elengedés, a búcsú, az élők visszatérése az életbe.
Még azon az estén visszaszöktem a főhadiszállásra, betörtem a szobádba, hogy valamit magammal vigyek, akárcsak egy apró darabot is, bármit, amivel kevésbé érezném valósnak a hiányodat, egy pulóvert, zakót vagy inget, egy telefirkált fecnit, ágytakarót vagy csorba bögrét, valamit, amit érintettél, szerettél, amihez ragaszkodtál vagy gyűlöltél. Szétdobáltam mindenedet, közben arra gondoltam, milyen nevetséges lenne, ha megjelenne az ajtóban Dumbledore, aki akkor még nem tudta, kihez tartozik ez a ház, és mind azon tanakodtak, biztonságos lenne-e visszatérni ide, félhold szemüvege mögül rám nézne, szánakozva, amiért kisírt szemekkel, alkoholtól bűzölögve, kétségbeesetten túrom át magam az iskolából visszamaradt pergamentekercseiden. Nem szerettél abban a szobában aludni, zártad az ajtaját, mintha attól féltél volna, hogy a múlt láthatatlan kísértetei kimásznak az ágyad alól, kiszakadnak a falból, megkínoznak, megölnek. Gyakran mondtad, félsz valamitől, valakitől, arctalan-testetlen alakoktól, lidércektől, önmagadtól, a csendtől és sötétségtől, ezért éjszakánként addig duruzsoltam a füledbe, amíg el nem aludtál. Egyszer magamévá akartalak tenni abban a szobában, valami értelmet adni neki, jó emlékeket, beleitatni az illatom poros takaródba, közel húztalak, de te két kézzel toltál el magadtól haragosan, tekintetedben ismeretlen megbántottsággal, mintha bűn lett volna, hogy gyermekkorod színhelyén kívántalak meg. Földre vetettem magam, addigra nem sírtam, elfogytak a könnyeim, csak a zokogás rázott belülről, belereszketett a testem, miközben megemeltem földig érő ágytakaródat, hogy benézzek, ugyan mi rejtőzik az ágyad alatt, mitől rettegtél annyira, miért nem tudtál ott aludni. Egy apró csomagot találtam, rénszarvasos csomagolópapírral borított, tenyérnyi valamit, rajta egy fecnivel, amire ismerős, szeretnivalóan csúnyácska betűiddel ennyit írtál: Remusnak, 1995., Karácsony. Ujjnyi port töröltem le róla. Megilletődve forgattam. Lélegzetvételeimet visszhanggá gyúrta rémálmaid keskeny rése. Azt hiszem, ha akkor nem tépem fel a papírt, ma kevésbé lennék magányos – és kevésbé szánnálak.

Remus,
Nem jöttél el, de nem is haragudtam rád igazán. Tudtam, hogy nem fogsz eljönni, mégis vártalak, igazán, szívből, csak vártalak, reménykedve néztem az ajtót, hátha kinyílik, megjelensz, és azt mondod, végre itt vagyunk mindketten, végre megint hozzád tartozom, vagy te hozzám, és ez a sok megmagyarázhatatlan üresség hirtelen megtölti magát kettőnkkel. Kitépett részeim, amelyeket beléd injektáltam, mert minden jó bennem a tiéd volt, hozzád tartozott, egy emlékhez. Amikor hazatértem, egy dobozban megtaláltam régi lakásom maradékát, benne volt néhány tucat könyv, talár, ing, nyakkendő, a lúdtoll is, amit te hoztál nekem az utolsó nyáron, mennyit szenvedhettél azért, hogy szegényes fizetésedből valahogyan kipréseld ezt a kis kedvességet. Ránéztem a dobozra, kiborítottam, tapogattam a könyvek fedelét, neveket, címeket, mintákat, és arra gondoltam, hogy itt van most minden, és ennek a mindennek az enyémnek kellene lennie, de nem az enyém, hanem a miénk, mert ezt olvastam a hátadnak dőlve, amarról meg beszélgettünk, a kis bőrkötéses meg csókba fulladó vitát indított egy sápatag éjszakán. Ujjaim között átcsúsztattam a nyakkendőt, siklott az anyag, könnyedén, de valahogy közömbösen is, mert azt szerette igazán, ha kézfejed köré tekerted, és úgy vontál közelebb magadhoz. Felvettem az ingem, nem állt jól rajtam, lógott lesoványodott testemen, szégyenkeztem, szinte sírtam, mert féltem, soha többé nem mondod majd, milyen jól áll rajtam ez vagy az, hogy mennyire szépnek látsz, mert nem vagyok már sem szép, sem kívánatos, csak elrongyolt, öreg és csúf.
Végighordoztam tekintetemet a szobámon, de mindenhonnan te néztél vissza rám, mert annál az asztalnál írtam neked leveleket, abban a sarokban olvastam soraidat, az ágyon nyúltam magamhoz rád gondolva, fiatalságom minden momentumából te sarjadtál ki, ebben a szegényes, szikkadt táptalajban gyökeret vertél. Már nem emlékszem, mi volt előtted, csak testekre emlékszem, elsuttogott hazugságokra, mímelt mosolyokra, színlelt boldogságra. A fél világ szerelmes volt belém, folyton ezzel ugrattatok, pedig nem szeretett engem senki sem, mert nem ismert senki sem, James előtt is egymásba ütközött és görbült manír-lemezek sokasága voltam, csak neked nyíltam meg sokadik együttlétünk után, azt is olyan lassan, olyan kényszeredetten tettem, mert úgy éreztem, a testem már mindent elmondott neked, amit el lehetett, úgy rándult, ahogyan kérted tőle, ismerted minden titkát, ezerszer jobban, mint én valaha. A lelkemen is így láttál át.
Mégsem tudtam neked megadni mindent. Pedig próbálkoztam. Iszonyú erővel. Az első közös karácsonyunkon hazavittél magatokhoz, közösen vacsoráztatok, egy asztalnál, beszélgetve, idegenként feszengtem közöttetek, és a kapott ajándékot – mert a szüleid igazán jók voltak hozzám, meg sem érdemeltem – odalent hagytam az ebédlőasztal mellett, csak két nappal később küldette fel veled édesanyád, és úgy szégyelltem magam, mert azt hittétek, engem nem érdekelt az ajándék sem. Az igazság az, hogy nem tudtam, mihez kezdjek ezzel a gyönyörű gesztussal, mert teelőtted soha semmit sem kaptam, a fa alatt ugyan várt valami jelképes, a szüleim számára értékes és sokatmondó csomag, de nem szoktam hozzá idegenek kedvességéhez, vagy egyáltalán a kedvességhez. Nálunk a karácsony nem létezett, nem volt bensőséges, nálatok viszont a levegőben éreztem az összetartást, és ez túlmutatott minden vérségi, minden kényszerűségből létező kapcsolaton. Lázasan kutattam, hogyan lehetne változtatni bármin is, és emlékszem, mielőtt elzártak tőled olyan sok időre, az utolsó veszekedésünkkor rám is mordultál, miért nem viselkedem felnőttként, miért ragaszkodom ennyire a gyermekkoromból hozott mintákhoz, mikor elég érett vagyok már, hogy magam alakítsam a sorsomat, ne bújjak nyüszítve minden hibám elől az apám kegyetlensége és anyám szeretetlensége mögé. Iszonyúan kétségbeestem, mert hiába kutattam át mindent magamban, nem találtam ott semmit, nekem senki se adott a kezembe használati útmutatót, csak túrtam a gyerekkoromat, a Potter családnál töltött éveket, beléd szerelmesedésem minden pillanatát, és hiába tudtam, hogy látnom kellene valamit, valami valóban sorsdöntőt, vakon tapogatóztam.
A börtönben hagytam, hadd tegyék velem, amit tenniük kell. Szentül hittem, hogy tele leszek nyomorult, gyerekkori élményekkel, pofonokkal, szúrós nézésekkel, Regulus pimasz mosolyával, az idegenség és magány érzésével, hogy ez lesz a jussom, ezt kapom majd, amiért nem szerettelek eléggé, nem elég jól, nem elég ügyesen, minden erőfeszítésem ellenére. Két emlékbe sorvasztottak annyi éven át. Két emlék üldözött szüntelen. Ez volt a két legsötétebb, ezek voltak a társaim. Az egyiknek anyámhoz van köze, volt egy karácsonyunk, utána adtam magam neked, a testem, mindenem, körülültük az asztalt, Regulus papírforma szerint rám terelte a szót, hogy az aurorságon gondolkodom, képzelheted, milyen veszekedés kerekedett, amíg vissza nem vágtam a kviddicsálmaival, akkor apánk levágta a kanalát, néhány csepp leves szétkenődött az abroszon, és üvöltözni kezdett, egészen kikelt magából. Hogy mihasznánk vagyunk, ez a viselkedés nem méltó a családhoz, nekünk nevünk van, kérem, vagyonunk, előre elrendelt helyünk a világban, ez embertelen, méltóságunkon aluli, ő nemzett két gyereket, és mindkettő az arcába köp, pedig milyen szép és fényes jövőt álmodott nekünk, de az egyikünk elárulja a családját – ez voltam én –, a másik nem tiszteli a rangját – ez volt Regulus. Egy pillanatra megakadtam anyám arcán, ahogy körbejárattam pillantásomat, egészen belekomorult minden vonása, csak nézte, nézte az apámat, aki fenyegetőzött és nyögött, nézte ezt az embert, akinek két fiút szült, tanácstalanul bámulta, mintha nem tudta volna, hogyan került oda, hogy ugyan neki mi helye van mellette, mit keres ennél az asztalnál, ki ez az ember, akivel leélt ennyi évet, mintha álomból ocsúdott volna, csak nézte, kitartóan, hitetlenkedve-szomorúan. Tekintetünk találkozott egy másodpercre, talán annyira sem, akkor rendezte a belül dúló háború nyomait, eltüntetett mindent, visszadermedt abba az anyaarcba, amely soha semmilyen érzelmet nem árult el.
A másiknak hozzád van köze. Amikor elhagytál, vissza se néztél rám, mentél egyenesen az úton, amíg ki nem értél a hoppanálási zónába, hátad merev volt, nem láttam az arcodat, de távolodó alakod belém égett, mert tudtam, többé nem jössz vissza hozzám, most elmész, és idegenekké leszünk, pedig csak időt kértél, magad sem tudtad, mennyit, de bebörtönzésem után nem jöttél be hozzám, nem kérdezted meg, én tettem-e, mert nem tudtad, hinnél-e nekem, és akkor én már tudtam, iszonyú volt, de tudtam, hogy többé nincsen közöd hozzám, többé nem szeretsz már.
De tudnál még szeretni? Mindenestül, az összes hibámmal, azzal a tizenkét évvel együtt, minden bánatommal és rémálmommal, tudnál szeretni magamért? Nem azért, mert csak mi maradtunk, engem az sem érdekelne, ha nem csak mi lennénk, hanem még mindannyian, én szeretnélek.
Az első igazi karácsonyunkon, amit már önálló, dolgozó fiatalemberekként ünnepeltünk, elvittelek abba a házba, ahol egy nyáron Ágassal töltöttünk egy hetet.

Most?
Most még ne törj össze.
Még bírd.

Meztelenül feküdtem az ágyban, imádtam kelletni magam előtted, szerettem, ha pillantásod megakadt egy falatnyi bőrfelületen, és láttam tekintetedben megvillanni a vágyat, tudni, hogy vágysz rám akkor is, ha éppen nem lehet, vagy teljesen kimerültél már. Államat az alkaromra helyeztem, félig oldalra fordított fejjel figyeltelek, éppen olvastál, de mindent olyan nagy beleéléssel tudtál csinálni, ha elmerültél valamiben, akkor ott voltál, mindenestül, valahol máshol, nem velem, és egyszerre bosszantott és töltött el csodálattal. A sorok közül kiszakadtál, hogy rám nézz, nem értetted, miért figyellek így, akkor a szám felfelé rebbent, te pedig megsimogattál, törleszkedtem az érintésedhez, mint egy jól nevelt kiscica. Megígértem neked, hogy minden karácsonykor eljövünk ide, mindet itt töltjük majd. Rám hagytad, holott tudtad, nem lehet ezt mindig így, csoda, hogy el tudtunk szökni, de mi lesz majd, ha megszületik Lily és James első gyereke, mi lesz majd, ha a szüleink látni szeretnének. Az ember nem tűnhet el napokra, de szerettél engem, annyira szerettél, hogy ezt nem mondtad ki, inkább megígérted, hogy így lesz, minden pont úgy lesz, ahogyan szeretném, ahogyan elképzeltem. Hazudtál, de szeretetből, ahogyan a szülők hazudnak gyermekeiknek. Sose tudtam, hogy felnőni ennyire fáj. Magányos vagyok nélküled, mindentől félek.
Azon az estén, amikor hazatértem és felpróbáltam az ingemet törékeny, csontos testemre, sírásra görbülő szájjal, eltorzult tekintettel meredtem a tükörben, te mögém léptél, gyengéden levetted rólam, és elkísértél a mosdóig. Megfürdettél. Ültem a kádban, egy szót sem tudtam szólni, a börtön előtt, elválásunk előtt mindig rengeteget beszéltem, be nem állt a szám, örökmozgónak, csacsogósnak tartottak, egy energikus trubadúrnak, gyöngéden megmosdattál, szárazra dörzsölted a hajam, visszakísértél aludni. Másnap reggel megérintettelek, átöleltél. A csókod íze is más volt, egymásra sem néztünk, valahogy máshogy nyúltunk egymáshoz, ügyetlenül, zavarodottan, mint akik sosem voltak együtt, pedig folyton megkívántál, és a testem folyton megadta magát neked. Már nem egy nyelvet beszéltünk.
Miután visszamentél a kastélyba, sokáig feküdtem egymagam, Ágas helyett Lilyn járt az eszem, hogy Harrynek mennyire hasonlóak a szemei, szinte ugyanolyanok, és vajon Harry fogja-e látni, amit Lily mindig látott. Mondanom sem kellett neki, sőt, soha senkinek nem kellett beszélnie ahhoz, hogy Lily tudjon dolgokat. Rezdülésekből, hangszínekből hámozta ki a legféltettebb titkokat is. Hatodévben, miután odaadtam magam neked, karácsony után rögtön, másnap már tudta, ültünk a klubhelyiségben, és hirtelen rám nézett, egészen másként, mint előtte bármikor, szemöldökét összeráncolta, ajkai leheletnyire elnyíltak. Pillantása feléd vándorolt, majd vissza hozzám. Minden titkok tudója tudta, hogy a tiéd vagyok. Végérvényesen, visszavonhatatlanul.

Nemsokára ideér, és nem tudom még, mit mondhatnék neki.

Lily azt is tudta, mennyire gyerek vagyok még, örök-gyerek, de látta az igyekezetemet is, ezért fogadta el, amikor felvetettem Petert, mint titokgazdát. Miattad. Nem, nem a te hibád, de miattad tettem. Mielőtt hozzám vágtad, mennyire gyerekes vagyok, nem gondoltam volna át, mivel jár, ha önzőn magamhoz ragadok bármit, amivel az emberek igazolják, hogy fontos vagyok. Elvettem, bárkitől elvettem. Ahol egy csepp szeretetet érzékeltem, ott teremtem, mindet magaménak akartam, mert engem nem szerettek, gyerekként sem, kamaszként sem, velem folyton a baj volt, sose feleltem meg az elvárásoknak. Elhagytál, és megfogadtam, hogy más ember leszek, egészen más ember, olyan, akihez érdemes visszajönnöd, akiért érdemes megpróbálnod még egyszer. És Peter… A robbanáskor hisztérikus nevetésre fakadtam, mert sírni nem tudtam már. Nevettem, mint aki zokog, hangosan, öblösen, el-elcsukló hanggal, mindenem belerázkódott. Jót akartam, a lehető legjobbat, és Peter… Nem értettem, hogy lehetséges, hogy bármit teszek, bármerre lépek, mindenhol pusztulás, üresség fogad, akármihez érek hozzá, az szétporlad. Nem is bántam, hogy nem volt tárgyalás. Ugyan mit mondhattam volna? Valóban én voltam a felelős, miattam haltak meg. Ágas és Lily. Ugyanolyan önző makacsság volt a részemről, mintha azt kértem volna, legyek én a titokgazda, mert jár nekem. Helyette azt kértem, legyen más, hogy visszakapjalak. A túlvilágon bizonyosan van külön hely azok számára, akik ilyen ocsmányságot követnek el.
A halált is vállalnám érted. Már meg is tettem – ezerszer. Szeretnél még engem? Így is? Mindennel együtt? Én szeretnélek, mindenestül.
Én szeretlek, mindenestül.
Sirius

A fenyőfákat most tépi a szél, hideg van, tegnap éjjel óta egyfolytában havazik, apró pelyhek ülnek meg kabátom ujján, ahogyan előrenyújtom karomat. Zsebemet ólomsúly húzza lefelé, be a földbe, be melléd. Meg akartam halni veled együtt én is. Előtted annyian voltak, olyan sokan, sosem gondolkodtam, csak elvettem, ami nekem járt, de amint megismertelek, úgy éreztem, a részed vagyok, örökké felelősséggel fogok tartozni érted, mert kivert kutya voltál, megtépázott és elhagyatott, az egyetlen, akinek köze volt hozzád, gyerek volt, és ti egymástól vártatok valami csodát, feltámasztást, hogy talán a másik végre megmenthet titeket. Nem tudom, miért nem adtad oda neki a levelet, talán az apámmal történtek miatt, az a karácsony borús és félelemmel teli volt, viszont a leveled elolvasása után tudtam, miért voltál olyan lelkes, olyan magával ragadó, kedves és előzékeny. Lupin nem bukkant fel. Vártál rá, kitartóan, hosszasan, eredmény nélkül. Karácsony reggelén magadhoz hívtál, éppen az ingemre húztam pulóveremet, édesanya zokogott, mert Percy visszaküldte a sajátját, behúztál egy üres helyiségbe, és ajkaidat meglepett számnak tapasztottad. Hónapok óta udvaroltam neked. Egyszer meg akartalak csókolni, te elütötted az arcodra simuló kezem, és nevettél zavarodban. Semmire sem tudtam gondolni, az enyém voltál, hozzám tartoztál, szinte haraptalak, olyan jó volt a csók, a te szomorú, váratlan csókod. Nem is éreztem, hogy nem kívántad. Nem létezhetett, hogy nem kívántad, mert én kívántalak, olyan régóta. Ha megcsókoltál, hát megcsókoltál, viselned kellett a következményeit.
Lábnyomaimat már befedte a hó, most felkavarodik a levegő, valahol éppen összesűrűsödik, anyagot formál, és hirtelen légörvényből hullámmá alakul, szétverődik, itt, körülöttem. Te is hullám voltál. Beterítettél. Szelíden fogadtad imádatomat. Egy magas, filigrán alak bontakozik ki a sűrű hóesésből, sietős léptekkel indul felém, érzem az illatát. Számtalanszor elképzeltem, hogyan érhettél hozzá, mit mondhattál neki, te, aki életem kísértete voltál, a karácsonyoké és mindennapoké, te, akitől meg kell szabadulnom végleg. Fleur nem érdemli meg, hogy ágy alá dugdosott levelekből tudja meg, sosem leszek az övé, soha, egyetlen percre sem. Elképzelem, hogy most felé szaladsz a hóesésben, egy rosszul irányzott hógolyó mellette húz el, két karjába zár, fekete hajtincseid közé fúrja orrát, te pedig a nyakához simulsz, bele lélegzel. Átölel. Boldog vagy.
Remus megrázza kabátját, fehér szitálás omlik a levegőbe, kérdőn néz rám. Zsebemből előhalászom a súlyt, lelkem súlyát, a titkodat, szerelmi vallomásodat, mindened. Egy könyvhöz kötötted, nem tudom, mi a jelentősége, ő biztosan tudja, egy pillanatra meg is dermed, ahogy a gerincére siklik pillantása. Ha akkor elmegy… ha azon a karácsonyon elmegy oda, ahol bebörtönzésed előtt minden karácsonyt töltöttetek felnőttként, sosem csókolsz meg kétségbeesetten. Én voltam a csepp szeretet. Senki sem pótolhatta Remust, senki sem.
– Másfél éve találtam meg. A temetés után, a szobájában. – Nem néz rám, én sem rá, bámulom a fenyőfák hajladozását. – Oda kellett volna adnom, de egészen megfeledkeztem róla. Ne haragudj. – Végre egymásra nézünk, tudja, hogy hazudok, tudom, hogy tudja. Udvariasságból nem mond semmit.

Huszonhét lépés a hoppanálási pontig. Hozza utánam a szétbontott levél zizegését a szél. A kör bezárult.

Vége

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation