Árnyak birodalma 3.

fanficHermione a következő napokban halálra váltan ténfergett a szobája és az ebédlő között. Már nem volt benne biztos, hogy ép ésszel kibírja péntek reggelig. Sőt, egyre gyakrabban suhant el a közelében az a Perselus Piton alakot öltött szellem, akit valójában nem is láthatott volna; és ez okot adott a magában való kétkedésre.

Lassan már megszokta, hogy Piton néha keresztüllebegett az egyik falon, és megállt mellette, végigmérte a lányt, aztán szertefoszlott. Mintha mondani akart volna valamit, de sosem lett volna rá elég ideje… Hermione már nem ijedt meg tőle, már nem ájult el, mikor meglátta a gyöngyházfényű férfit. Egyszerűen nézte, és nem tudott hinni a szemének. Sem az agyának. Nem tudta eldönteni, hogy vajon tényleg Pitont látja ébren, és az álmaiban is, vagy csak a Malfoyok által megfélemlített elméje játszik vele.

Lucius Malfoy továbbra is kétértelműen beszélt hozzá, minden szavával mélyen megsértette, és ezzel egyidejűleg fel is világosította a lányt a szándékairól. Hermione remegő szájszéllel hallgatta végig a házigazdát; de mikor Draco is jelen volt, nem esett bántódása. Újabb, esti látogatást pedig Lucius sem iktatott be, hogy egyhangú estéit a lány társaságával színesítse.

Hétfő reggel elkezdődött a téli napfordulóra időzített feltámasztást megelőző böjti időszak. Csak reggelenként ettek néhány falatot, az egész napot éhezéssel töltötték. Két óránként ihattak serkentő teát, de Hermione gyengeségére az nem hatott különösebben.

Hétfőn a két Malfoy elvégezte a test-helyreállító húsvarázslatokat. Feláldoztak egy keresztes viperát, és az állat vérét felkínálták Ozirisznak, a holtak istenének.

Kedden következtek a vérvarázslatok, szerdán a szövet-regeneráló bűbájok. Szerda délben, az első köztes időben feláldoztak egy vörös kakast Hekaté tiszteletére.

Szerda estére a két férfi tökéletes, és életre kész testek alkotott Pitonnak. Amikor Draco Hermionét invitálta délután, hogy nézze meg a művüket, a lány fellélegezhetett: Piton teste tényleg a régi volt – legalábbis nem az összeaszott, mumifikálódott tetem.

A szőke fiú az oltár mellett állt, amelyen imádott tanára feküdt, és a sápadt lányt nézte. Hermione viszont a holttesttel volt elfoglalva. Piton ágyékát takarták le csupán egy fehér takaróval, csontos és élettelen mellkasa mezítelenül várta, hogy másnap főszerepet kapjon a szertartás során.

– Milyen lett? – kérdezte halkan Draco.

– Nem tudom. Sosem láttam ruha nélkül – suttogta maga elé Hermione. Malfoy felnevetett, aztán megrázta a fejét.

– Az arcát kérdeztem… És nem kell suttognod, nem hall minket. Egyelőre még halott, bár… olyan, mintha csak aludna – vetett egy pillantást Pitonra, aztán visszafordult Hermione felé. – Ha elrontod holnap a rítust, azt fogod kívánni, bár meg se születtél volna, Granger. Nagyon sokat dolgoztunk az elmúlt napokban. Sikerülnie kell!

– Tudom – nyögte ki a lány, bár fogalma sem volt, mit kellene tennie, hogy tényleg sikeres legyen a rituálé.

– Helyes – bólintott Draco. – Most elbúcsúzom, reggel találkozunk…

– Máris itt akarsz hagyni? Egész éjszakára?! Hiszen még csak délután van! Mit csináljak itt… vele? – kérdezte fojtott Hermione a szőkétől. Malfoy elvigyorodott.

– Semmi perverzet, ha kérhetném. Lehetőleg tartózkodj a nekrofíliától… Jó éjszakát! – azzal elindult a titkos ajtó felé, a könyvespolchoz.

– És, hol aludjak? Itt nincs ágy… – kérdezte halkan utoljára a lány.

– Ott a koporsó, vagy feküdj Perselus mellé, az oltárra. Oldd meg, Granger! – vont vállat a szőke, majd vidáman távozott.

Hermione még hallotta, ahogy hangosan kattant a zár. Tehát valóban maradnia kell, nem tud kiszökni Piton mellől… Megrázkódott. Egyedül maradt a holttesttel.

Egy ideig tekintetével elidőzött a tetemen, aztán inkább a könyvespolc felé fordult. Nem akarta a halott férfit bámulni egész éjjel. A hideg rázta már a gondolattól is, hogy kénytelen egy légtérben maradni Pitonnal.

Hosszasan keresgélt a könyvespolcon, de nem talált semmi olvasmányt, amelytől ne irtózott volna. Elhúzta a száját. Csodálkozott volna, ha egy normális könyvre bukkan ebben a házban. Itt minden a fekete mágiáról szólt.

Felsóhajtott, majd körülnézett, hova ülhetne le. Szék már nem volt a helyiségben, így Hermione lekuporodott a hideg kőre. Eszébe sem jutott, hogy esetleg tényleg belefeküdjön a koporsóba, ahogy Malfoy ajánlotta neki.

Igyekezett minél messzebb kerülni mind a koporsótól, mind az oltártól, ahol a tetem feküdt. Piton tényleg olyan életszerű volt már, mintha csak aludna; Hermione mégis megborzongott. Nem akart arra gondolni, hogy talán ez élete utolsó nyugodt éjszakája – mégsem tudta másfelé kényszeríteni az agyát. Folyamatosan Lucius Malfoy célzásai csengtek vissza a fülében.

Megdörzsölte a szemét, majd tekintetével átkutatta a termet. A polcokon rengeteg mágikus alapanyag, és bájital-hozzávaló, füstölők és eszközök sorakoztak. Szomorúan felsóhajtott, szíve minden vágyával átitatódott a lehelete. Ki akart szabadulni a börtönéből.

A következő pillanatban egy sejtelmes, ezüstös alak bontakozott ki a félhomályból. A szellem lehajolt a lányhoz, és fokozatosan magára öltötte Perselus Piton vonásait.

– Mondtam, hogy segítek kijutni innen; ha maga is segít nekem – szólalt meg fojtott hangon. Hermione csak sápadtan figyelte a jelenést, minden tagja reszketett. – Ne féljen, nem bántom. Nem is tudnám… innen…

A lány csak bátortalanul méregette a szellemalakot, de továbbra sem tudott egy szót sem kinyögni.

– Maga állítólag tehetséges boszorkány. Biztosítsa be magát, ha nem akar csak rám hagyatkozni. Itt van millió alapanyag, keverjen valamit! – biccentett a férfi, majd felegyenesedett, és elindult az oltáron fekvő teste felé. Mielőtt azonban nekiütközött volna, köddé vált. Hermione még percekig csak nézett maga elé, aztán fáradtan és éhesen tápászkodott fel.

Nem akarta elhinni, hogy valóban vele történik mindez. Egy szellem utasítgatta, hogy találjon ki valamit, ha nem akar másnap meghalni, vagy megkínoztatni. Igaz, ezt a szellemet rajta kívül senki sem látta eddig.

Az elmúlt napok összefüggő lidércnyomásnak tűntek a lány számára. Kidörzsölte az álmot a szeméből, aztán odament az egyik polchoz. Talált valóban rengeteg alapanyagot, de azokat elsősorban mérgek készítéséhez tudta volna érdemben felhasználni; ezért kénytelen volt átballagni egy másik polchoz. Ott valamivel jobb volt a helyzet.

Eldöntötte, hogy készít egy védelmi célokat szolgáló füstölőt. Szantálfát, tömjént, és salétromot azonnal talált is hozzá. Egy kis keresgélés után meglelte a gardéniaolajat, és a benzointinktúrát. A porból kénytelen volt kihagyni a kankalinvirágot és szárított narancshéjat, de úgy érezte, így is használható lesz a keveréke. Közepesen erős átkokat is ki tud vele védeni, optimális esetben.

Mivel talált pacsuli leveleket, így még egy adag szantálfát és gardéniaszirmot elhasználva kevert néhány cent erőolajat is, ami tovább fokozta a csekély reményét a túlélésben. Talán… talán mégsem fog itt ragadni a kastélyban.

Az egész éjszakai bájitalfőzés, és felkészülési lehetőségén felbuzdulva, szinte boldogan vetette bele magát egy másik, démonűző füstölő elkészítésébe. Azzal sem vacakolt sokáig, alig negyed óra alatt megfelelő állagúra porította a Diable s’en va – keveréket.

Utána visszaroskadt a helyére, és várakozón a tetemre nézett, hátha megjelenik Piton szelleme. A férfi viszont távol maradt a szobától. Hermione maga sem tudta, meddig reménykedett, hogy Piton felbukkan mellette, vagy előtte.

Mikor már teljesen elzsibbadt a kövön, felállt, és odament az oltárhoz.

– Hol van ilyenkor, amikor hívom? – kérdezte halkan a holttesttől. A rezzenéstelen arc továbbra is csukott szemmel feküdt. – Segítenie kell! Nem hagyhatja, hogy Malfoy… Ha van magában egy csepp becsület, akkor segít nekem! – suttogta Hermione a férfinak. Piton nem mozdult. – Nem akarok itt meghalni, érti? Segítsen! Én mindent megteszek, hogy sikerüljön a szertartás, de akkor maga is segítsen nekem… Kérem… Hihetetlen, egy halottal beszélgetek – vett egy mély levegőt a lány, aztán távolabb sétált az oltártól. Az egyik szélső asztalkán észrevett egy ezüst tőrt. Ragyogott a gyertyalángban.

Hermione agyában egy terv kezdett körvonalazódni, de egyelőre leült tökéletesíteni azt. Mivel nem tudott megülni a földön mégsem, így járkálni kezdett, és izgatottan mormolt maga elé. Keresztül-kasul bejárta a helyiséget, mire egyezségre jutott magával. Kézbe vette a tőrt, és visszament az oltárhoz.

– Jól van… Annyit tudok a vérvarázslatokról, hogy kötelékbe kényszerít két embert. Miként tesz az egyik, úgy tesz a másik… Ha életben maradok, maga is élni fog… Ha meghalnék, akkor nem sokat ért a feltámasztása… Ha nem támad fel, akkor… akkor úgyis mindegy nekem… Szóval, varázsige, vér és koncentráció… – vett egy mély levegőt, és a tőrrel ejtett egy nem túl mély sebet a bal tenyerében, aztán Piton jobb tenyerében is. A halott sebből nem kezdett úgy folyni a vér, ahogy Hermione kezéből, csak sötét csíkként felsejlett a vágás. Hermione nyelt egy nagyot, aztán véres kezét a férfi hideg és merev tenyerébe tette. – A védelmed kérem… ím, itt a vérem… benned megigézem… hogy védj meg a gonosztól! – suttogta a lány Piton fülébe. Néhány percig a halott vágásra szorította vérző sebét, és hagyta, hogy keveredjen a vére a férfiéval. – Miként tesz az egyik, úgy tesz a másik; életet életért!

***

Hajnalig le sem hunyta a szemét, csak ült a kövön, és a falnak támaszkodott. A férfi holttestét nézte, aztán a saját tenyerében a sebet. Nem tudta, csak remélte, hogy talán ez a vérszerződés megóvhatja Lucius Malfoytól…

Reggel Draco ébresztette azzal, hogy becsapta az ajtót maga mögött. Hermione felriadt a bóbiskolásból, felpattant, és a szobájáig menekült. Belevetette magát az ágyba, és délig aludt.

Délután vagy háromszor átvették az elejétől fogva az utolsó mondatig a szertartás menetét, az utolsó próbánál még Lucius Malfoy is megjelent. A gyakorlás után mindenki elvonult a szobájába felkészülni, kötelező fürdés és hajmosás, és az előkészített szertartásruha felöltése.

Hermione egy tógaszerű ruhát kapott, ami többet mutatott a bájaiból, semmint szerette volna. A rítus elkezdése előtt már nem ettek semmit, Hermione az ájulás szélén állt a koplalástól. Az elmúlt napok alatt, szentül hitte, hogy ennél rosszabb már nem érheti – de rá kellett jönnie, hogy a hallucinációk, a Malfoyok zsarnoksága és a bezártság csak egyre elviselhetetlenebb, ha folyamatos éhezés kíséri.

Este, pontban kilenckor elkezdték a szertartást. Bevonultak a felszentelt helyiségbe, ahol előzőleg már felállították az oltárt. Piton rajta feküdt, ugyanúgy, mint előző este. Lucius és Draco felszentelték a rítus alatt használandó eszközöket. Hermione remegő szájszéllel égetni kezdte a kötelező füstölőket, valamint meggyújtotta a saját maga által készítetteket is.

Lucius elfoglalta a helyét Piton talpánál, míg Draco a férfi feje mögé állt. A szobára néhány pillanatra hátborzongató csend ült, csak a gyertyák sercegése és lobogása hallatszott. Aztán Hermione elindult a felszentelt vízzel az oltár felé. Érezte, hogy reszketnek az ujjai, ahogy szorítja az ezüstedényt.

Bal kezébe fogta a tálat, jobb tenyerével lassan, szertartásosan lemosta Piton arcáról, majd nyakáról, majd a mellkasáról a halált. A hideg víz és a hideg test találkozása szorongással töltötte el. Nem mert egyik Malfoyra sem nézni, csak Piton sápadt szájívét figyelte. A test kemény volt, és élettelen.

– Lemosom rólad a halált, megszabadítlak az elmúlás porától – szólalt meg halkan Hermione. Lucius gúnyosan elmosolyodott, Draco extatikusan mormogott az orra alatt. Miután Hermione végzett Piton megfürdetésével, a fiúhoz lépett, és a jobb, vizes kezével végigsimított az arcán. – Lemosom rólad a gyászt, megszabadítlak a félelemtől – mondta Draconak. A szőke bólintott, majd jobb kezét ő is a lány által tartott vizes tálba merítette, hogy csíkot húzzon a szentelt vízzel Hermione homlokára, az orrán át, a szájára.

– Köszönöm adományod – válaszolt a lánynak, majd lehajolt hozzá, és csókot lehelt Hermione ajkára. Hermione rezzenéstelen arccal tűrte a dolgot, és miután Draco elfoglalta ismét a helyét Piton fejénél, ő körbejárta az oltárt, megkerülve a fiút, hogy az apjához érjen.

Megremegett a bokája, ahogy megállt Lucius Malfoy előtt. Belemerítette ujjait a vízbe, majd óvatosan a férfi homlokára helyezte azokat.

– Lemosom rólad a gyászt, és megszabadítlak a félelmedtől – suttogta Hermione, aztán végighúzta a szőke arcán a kezét. Malfoy szája megremegett, a lány sápadtan kapta el az ujjait. Lucius megismételte a fia mozdulatait, megfürdette a szentelt vízben Hermione homlokát és száját.

– Köszönöm adományod – morogta, aztán hidegen megcsókolta az adományozót. A szája követelő és parancsoló volt, Hermione megtántorodott, de még idejében megkapaszkodott az oltár szélében, mielőtt elesett volna. Gyorsan távolabb lépett a férfitól, felvette az odakészített tőrt, majd Dracora nézett.

A fiú határozottan bólintott neki egyet, mire Hermione megharapta a szája szélét, és a tőrrel elkezdett különböző jeleket vágni Piton mellkasába. A sápadt bőr nem vérzett, csak felhasadt, és feketén ásított; akárcsak előző éjjel. A szigillumok között pentagrammák, és földjelek, körök és mágikus négyzetek voltak. Viszolyogva nézte saját magát, és keze munkáját; de tudta, hogy már nem fordulhat vissza. Miután mind a kilenc jelet Piton mellkasába véste, Dracohoz lépett, és átadta neki a tőrt, majd kinyújtotta a kezeit.

A fiatalabbik Malfoy minden teketóriázás nélkül mély sebeket vágott Hermione tíz ujjbegyébe. Mire az utolsó, kereszt alakú metszéssel végzett, addigra az elsők már erősen véreztek.

Hermione nem szisszent fel egyetlen vágástól sem, pedig legszívesebben az első után elrántotta volna a kezét. Miután Draco minden ujját megvágta, visszalépett az oltárhoz, és Piton friss sebeibe folyatta a vérét, majd átrajzolta a metszeteket.

– Üres porhüvely, visszahívom lelked! Te, aki a Perselus nevet viselted; térj meg az árnyékvilágból! – kezdte el a rigmust Hermione.

-Hozzon vissza kígyóbél, vörös kakas, szkarabeusz, hűséges és szűzi vér! Érted könyörgünk Ozirisz előtt, dobd el a szemfedőd, és ébredj! – kapcsolódott be Draco is a varázsigébe.

– Ozirisz enged, Hekaté enged, hívom a lelked! Ébredj! – mondta végezetül Lucius.

Üres porhüvely, visszahívom lelked!

Te, aki a Perselus nevet viselted,

Térj meg az árnyékvilágból!

Hozzon vissza kígyóbél,

vörös kakas, szkarabeusz,

hűséges és szűzi vér!

Érted könyörgünk Ozirisz előtt,

Dobd el a szemfedőd!

Ébredj!

Ozirisz enged!

Hekaté enged!

Hívom a lelked!

Ébredj!

Ötször, egyre felhevültebb lélekkel kántálták el a varázsigét. Hermione sosem gondolta volna, hogy ennyire beleéli magát a rítusba, érezte, ahogy átjárja valamilyen kellemes borzongás. Teltek a percek, és szavak belerágták magukat a lelkébe.

Osiris Emitto!

Hecate Emitto!

Servo Greges Animus Perselus!

Etiam Vigilas!

Lucius és Draco egyaránt a lányt nézték, aki lehunyt szemmel ismételgette a rigmusokat. Mind hármójuk fejébe szállt a füstölők erős keveréke, és a gyertyák fahéjas elegye. Ahogy libegett az ablakon a nehéz függöny, ahogy félelmetesen süvített odakint a szél, tovább fokozta várakozásukat. Volt valami fojtogató érzés a levegőben, valami titokzatos, valami félelmetes.

Osiris Emitto!

Hecate Emitto!

Servo, Greges Animus Perselus!

Etiam Vigilas!

A szent tűz füstje kékre változott, a füstölők lassan elhamvadtak, egyik-másik gyertya kihunyt a hirtelen jött huzatban. Hermione egyre rajzolgatta a saját vérével Piton mellkasát, és mormolta az igéket, koncentrált.

Nemcsak saját magát akarta már megmenteni, hanem a volt tanárát is. Nem akarta, hogy a férfi az örök sötétségre legyen kárhoztatva.

Osiris Emitto!

Hecate Emitto!

Servo, Greges Animus Perselus!

Etiam Vigilas!

Szinte már harsogták a szavakat, amikor egy delejes erő felnyitotta Piton szemét. A levegőben már szinte vágni lehetett a füstöt, és az energiákat. Hermione, Draco és Lucius azonnal elhallgattak; vártak.

Piton egy pillanatig mereven a plafont bámulta, majd pislogni kezdett. Megforgatta a szemeit, majd megmozgatta az arcizmait, mintha csak sokáig aludt volna.

– Servo greges animus Perselus – súgta félhangosan Hermione maga elé. Draco és Lucius is hallották a mondatot, de nem foglalkoztatta őket a lány túlbuzgósága. Piton a mellette álló lány szemébe nézett, szinte belemart a tekintetével.

– Sokáig tartott… – nyögte ki végül. Hermione visszafojtotta a lélegzetét, Draco felnevetett. – Most már igazán levehetné rólam a kezét, Ms Granger – morogta Piton, majd felült az oltáron. Megmozgatta görcsös végtagjait, megroppantak az izületei.

Hermione lekapta a véres kezeit a férfi, hasonlóan véres mellkasáról, és ijedten hátrébb lépett. Lucius gúnyosan mosolyogva egy nagyobb tál vízbe áztatott egy kendőt, majd letörölte a barátja mellkasát.

– Üdvözöllek az élők között, barátom – mondta Pitonnak. A fekete hajú férfi fáradtan nézett a szőkére.

– Különös érzés itt lenni – szólalt meg. Draco fogta az előkészített köpenyt, és szeretett keresztapjára terítette. – Köszönöm, Draco.

– Úgy örülök, hogy itt vagy – sóhajtotta áhítattal a szőke fiú.

– Én is, elhiheted…

– Fejezzük be a szertartást! – sürgette meg a fiatalokat Lucius. Draco visszaállt a helyére, aztán közösen elmondtak egy démonűző igézetet, ha esetleg átjött volna még valami az árnyékvilágból, ami nem fedte fel kilétét, az most iszkoljon is vissza oda.

Alig öt perc múlva a varázskört felszámolták, és Draco kinyitotta az ablakot, hogy a füst kiszellőzhessen a helyiségből.

Piton fáradtan, de kíváncsian nézett körbe. Hosszasan elidőzött Hermione arcán, aztán továbbsiklott a barátjára, és keresztfiára.

– Hogy vagy? – kérdezte tőle Lucius, majd lesegítette az oltárról.

– Semmi bajom, csak… éhes vagyok – szólalt meg Piton. – Nagyon éhes. Mi ez az illat? – szagolt jóízűen a levegőbe. Valami nagyon kellemeset érezhetett, mert halványan még el is mosolyodott.

– A fahéjgyertyákat érzed? – kérdezte Draco. Piton megrázta a fejét, és a távolabb álló Hermionéhoz lépett.

– A vére… – suttogta a lánynak bizalmasan. Hermione megdelejezve figyelte a férfi szemét, és a néma kérésnek eleget téve már nyújtotta a kezeit, hogy megmutassa és felkínálja a sebes ujjait Pitonnak.

Lucius gyanakodva figyelte a jelenetet. Pitonnak előzőleg sosem szikrázott a szeme, ha éhes volt… És sosem érezte meg méterekről a vér illatát.

– Perselus, figyelj rám egy pillanatra! – szólalt meg az idősebbik Malfoy. Piton alig sandított feléje, sokkal inkább lekötötte a bájosan véres Hermione. – Fogd ezt meg! – azzal Lucius a barátja kezébe nyomott egy ezüst feszületet.

Piton tenyerében ott maradt a nyoma az égetően felforrósodott keresztnek. A férfi felszisszent, és szinte azonnal a földhöz vágta, ami ilyen hirtelen fájdalmat okozott neki. Hermione ezalatt, mintha álomból ébredt volna, elhátrált a férfiaktól. Döbbenten tekintett a volt tanárára.

– Fiam, azt hiszem, van egy kis gondunk – jegyezte meg Lucius. Draco értetlenül szemlélte az eseményeket. Piton unottan grimaszolt egyet, majd a barátja felé fordult.

– Miféle gondunk? – kérdezte tőle. Ez idő alatt Hermione hangtalanul az ajtóhoz lépett, majd kicsusszant rajta, reménykedve, hogy nem azonnal indulnak utána.

– Vámpír-gondunk – válaszolt Lucius, mire a fia csak legyintett egyet.

– Granger lesz a vacsorád, semmi gond – vigyorgott.

– Vámpír-gondunk?! – rökönyödött meg Piton, majd felvette a keresztet a földről. Ám az ismételten megégette, így megint elhajította. – Kellemetlen – dörzsölte meg a fájó tenyerét. – Grangert ne! – ellenkezett a keresztfiával. – Biztosan nem fogom őt… Ne is reméld!

– Pedig mással nem szolgálhatunk, Perselus – morogta Lucius.

– Adjátok ti is a véreteket, ha már visszacibáltatok… Éhes vagyok – azzal egy hirtelen mozdulattal kiborította az ezüst tálból a szentelt vizet, majd szinte Luciushoz vágta. A tőrt csak a tekintetével kereste meg, de a pillantásával kényszeríttette a barátját, hogy vegye a kezébe.

A szőke férfi rövid, ám mély sebet ejtett a kezén, és a vérét a tálkába folyatta. Piton izgatottan figyelte a jelenetet. A vér illata és az éhsége kis híján elvette az eszét.

– A szűzi vér mellett végre kapok a hűséges vérből is – morgott, majd amikor elégnek ítélte a tálka tartalmát, egyszerűen elvette, és egyetlen húzással kiitta.

Sápadt ajkára vér tapadt, valamint halvány égésnyomot hagyott rajta az ezüst tál pereme is. Viszont érezte, hogy valami hatalmas erő ébredezik a zsigereiben. Mohón nyelt egy utolsót, aztán letörölte a vért a szájáról.

– Nem így terveztük, sajnálom – szólalt meg Draco. – Granger megmondta, hogy nem fog sikerülni… Az a kis…

– Minden tökéletesen sikerült, Draco. Nagyon ügyes voltál! – szakította félbe Piton a fiút. – Élek. Kicsit másképp, de lényegében… ugyanúgy, mint régen.

***

Hermione úgy iszkolt ki a helyiségbõl, mintha közvetlenül kergették volna. A férfiak egymással voltak elfoglalva, mire õ feltépte az ajtót, és elrohant.

Piton gúnyos mosollyal nézett a lány után, míg Lucius Malfoy orrcimpája inkább dühösen rándult meg. Dracot a legkevésbé sem érdekelte a menekülõ Granger, csak a keresztapja arcát fürkészte.

– Megyek, és visszahozom a vendégünket. Azt hiszem, marasztalom egy kései vacsorára – jegyezte meg Lucius, aztán elindult az ajtó felé. Piton elhúzta a száját, majd mikor a szõke férfi elhaladt mellette, elkapta a vállát, és megállította.

– Inkább azzal foglalkozzunk egy kicsit, hogyan lettem vámpír… Tudom, hogy elhanyagolható a téma, de engem bizony érdekelne – morogta végül.

Hermione szinte letépte magáról a szertartásruhát, mikor beért a szobájába. Villámgyorsan magára kapott egy farmert, egy pulóvert, aztán a csizmáját, és a kabátját. Megragadta a táskáját, és a varázspálcáját; és egy mindenre elszánt sóhaj után kinyitotta az ajtót. Kilesett a folyosóra, egy lelket sem látott odakint, így szélsebesen végigszáguldott az emeleten, le a lépcsõn, végig szalonon, majd az elõcsarnokon. Amikor megállt a bejárati ajtó elõtt, egy pillanatig hezitált, hogy ki merjen-e lépni rajta; aztán mégis megtette.

Attól tartott, hogy figyelik, és a reakcióját várják. Talán meg is átkozzák, ha hozzáér a kilincshez. Kockáztatott.

A kilincs engedett, az ajtó engedelmesen kitárult, és Hermione kirohant rajta. Jelen pillanatban az sem zavarta, hogy mindkét tenyere vértõl maszatos, vagy, hogy egy-két sebébõl még mindig szivárog a vér.

Lélekszakadva rohant a kapuig. Ott egy pillanatra ledermedt, és a térdére támaszkodva kifújta magát. Fogalma sem volt, hogyan kellene átjutnia a kovácsoltvas kapun. Bûbájjal biztosan nem tudja kinyitni, lehet, egyszerûbb volna átmásznia rajta.

A következõ pillanatban egy sötét alak bontakozott ki mellette az éjszaka sötétjébõl.

– Milyen gyorsan felöltözött, Granger… – szólalt meg gúnyosan Piton. Még mindig abban a vékony köpenyben volt, amit Draco adott rá a szertartás után. Hermione szinte remegett a hidegtõl, a futás ellenére is. Még szúrt az oldala, de már készen állt, hogy megküzdjön az életéért. Akár Pitonnal, akár a kapuval. Kicsit összeszedte magát, és igyekezett visszafojtani a pihegését. – Mindegy. Nem akarom feltartani – vont vállat a férfi, majd végigmérte a lányt. – A múlt éjszakai vérszövetség nem volt a legjobb ötlet, gyakorlatilag vámpírt csinált belõlem, de… sebaj… Draconak nem mondtam el, mi is történt valójában.

– Én… én voltam? – nézett a férfira elképedve Hermione. Arcára a teljes döbbenet ült ki. – Én?

– „Miként tesz az egyik, úgy tesz a másik.” “Életet életért…” Milyek romantikus könyvben olvasott ilyet?! – kérdezte felháborodva Piton, aztán grimaszolva megforgatta a sötéten égõ szemeit. Odalépett a lányhoz, elkapta a vállát, majd egyszerûen átpenderítette a kapun. Gyakorlatilag fordultak egyet a saját tengelyük körül, aztán mégis a kapu túlsó oldalát találták magukat.

Hermione ezt az utazási formát sem tartotta kellemesebbnek, mint a társas hoppanálást. Erõtlenül összecsuklott, és térdre rogyott a férfi elõtt. Piton közönyösen felhúzta a szemöldökét.

– Szedje össze magát! Valamelyik éjjel felkeresem, hogy azt a nevetséges szövetséget felbontsuk… Semmi kedvem továbbra is a maga érzéseit visszhangozni. A szerzõdésünk ezennel lejárt. Feltámasztott, én pedig megmentettem Luciustól. Világos?

– Iii…igen…

– Nagyon helyes… Most pedig dehoppanáljon végre, semmi keresnivalója a Malfoy-birtok elõtt!

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation