Árnyak birodalma 2.

fanficAmikor az ablakon túl végre hajnalodni kezdett, akkor aludt el. Nem pihenhetett sokáig, mert két manó hoppanált a szobájába reggel nyolc óra tizenötkor. Az egyik felébresztette, és egy reggeliző tálcát varázsolt a kócos, álmos Hermione elé.

A másik eszeveszett sebességgel rendet tett az egyébként tökéletes rend uralta szobában. Néhány perc alatt végeztek, aztán távoztak. A lány kedvetlenül nézegette a reggelijét, nem akarta elhinni, hogy nem sikerült felébrednie a rémálomból.

Egészen délig egyedül téblábolt a szobájában. A feltámasztó rítust olvasta el újra és újra, egyre nagyobb ellenszenvvel gondolva a műveletre. Délben Draco leparancsolta az ebédlőbe, hogy ebédezzenek együtt. Igaz, egyetlen árva szót sem szólt a vendégéhez; Hermione mégis fellélegzett egy kicsit, hogy talán mégsem feledkezett meg róla. Bele sem akart gondolni, hogy akár több időt is el kell töltenie a Malfoy kúriában, mint szükséges volna.

Ebéd után Draco visszaküldte a szobájába, ahol estig rostokolt. Az órák csigalassúsággal teltek.

Mászkált, hosszasan kibámult az ablakon, lapozgatta a fekete mágiás könyvet. Sosem gondolta volna, hogy valaha undorral fog nézni egy kötetre.

Odakint már sötétedett, amikor Draco kopogás nélkül rátörte az ajót. Hermione az ágyon hasalt, és még mindig a könyvet olvasgatta.

– Gyere vacsorázni!

– Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét a lány. Malfoy csak megvonta a vállát.

– Akkor vacsora után, a könyvtárban megidézzük Piton szellemét…

– Én ebben nem akarok részt venni – sóhajtotta Hermione. – Szerintem ez az egész őrültség. Nem volna szabad senkit visszarángatni a túlvilágról, Draco… El kellene engedned őt…

– Ne beszélj ostobaságokat, sárvérű! Örülj, hogy élsz – sziszegte a fiú. – Piton nem fog örülni, hogy nem akarsz beszélni vele.

– Piton halott, és nem hiszem, hogy ezen változtatnunk kellene…

– Ha csak bosszantani tudsz, többé ki se nyisd a szádat, Granger! – rivallt rá Malfoy a lányra, aztán kiviharzott a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót. Hermione fáradtan tette le a fejét a nyitott könyvre.

Hihetetlennek tűnt számára, hogy Draco ennyire ragaszkodott valakihez, hogy ekkora bűnt is elkövetne érte. A holtak feltámasztása még a varázslók között is megvetendő cselekedet volt.

Ráadásul Hermione és Draco még nagyon fiatalok voltak a szertartáshoz, tehát biztos, hogy nem fog sikerülni… Hacsak Lucius Malfoy nem tud valami praktikát; de úgy tűnt, neki egyelőre az is bőven elég, ha megdermesztheti Hermionét a tekintetével. Semmi hozzászólása, vagy különleges ötlete nem volt, hogy mivel tehetnék sikeressé a rítust. Mintha nem is érdekelné a végeredmény.

Hermione sejtette, hogy a férfinak úgy sem Piton feltámasztása jár az eszében…

A könyv felett nyomta el az álom. Sokáig nem álmodott semmiről, aztán egyszer csak Piton megjelent az ágya mellett. Hermione ereiben megfagyott a vér.

Piton gúnyosan elhúzta a száját, ahogy végignézett a volt diákján.

– Szánalmas, hogy egy griffendélesen múlik az életem. Szánalmas, és ironikus – jegyezte meg a férfi. Hermione vett egy mély lélegzetet, majd felült az ágyán. Minden tagja elzsibbadt már.

– Ez csak egy álom, Hermione – morogta maga elé. Lehunyta a szemét, aztán kinyitotta; de nem tűnt el a volt tanára. Akármennyire erőltette az agyát, nem tudta irányítani a történéseket.

– Valóban álom? Akkor mit keresek itt?

– Fogalmam sincs – ismerte el Hermione. Eddig sosem álmodott Pitonnal.

– Akkor elárulom. Maga nem volt hajlandó beszélni velem ma este, hát kénytelen voltam én felkeresni…

– Hiszen meghalt – vett egy mély levegőt a lány. Érezte, ahogy össze-vissza kalimpál a szíve, és alig észrevehetően izzadni kezd. – Maga már meghalt, én pedig csak álmodom… Nincs szükséged erre az álomra, Granger! Ébredj fel! Bőven elég neked a valóság is! Gyerünk már… – nyöszörögte magának, de még mindig nem tudta irányítani az álmát.

– Erre az álomra, ahogy említette, Ms Granger; sokkal nagyobb szüksége van, mint gondolná… – fintorgott Piton. – Ha segít nekem, segíthetek magának eltűnni innen.

– Hogyan?! Miért? Lucius Malfoy nem fog elengedni? – húzta el a száját Hermione.

– Ez legyen az én gondom.

– Legyen a halála a maga gondja! Törődjön bele, hogy ennyi volt…

– Ha bele kell törődnöm, akkor maga is törődjön bele, hogy Lucius meg fogja ölni, és magának is ennyi volt – vont vállat Piton hidegen. Hermione megrázkódott. Luciusra még csak gondolni sem akart. – Higgye el, Ms Granger, szüksége van a segítségemre; ahogy nekem a maga vérére!

– De az bűn, amit kér! A tanárom volt, nem kérhet ilyet… Egyáltalán minek beszélgetek magammal… ez csak egy álom… a saját félelmem kivetülése – hanyatlott a párnáira Hermione. Vett egy mély levegőt, és még egyszer utoljára megpróbálta eltüntetni az ágya mellett álló Pitont.

A férfi azonban egyre dühösebbnek tűnt.

– Nem tud irányítani, jöjjön már rá! Nem tartozom az álmához! – rivallt a lányra. Odalépett szorosan az ágya mellé, elkapta Hermione vállát, és magával rántotta semmibe.

Hermione szédelegve akart megkapaszkodni valamiben, nehogy elessen. Az utolsó pillanatban Piton a karjánál fogva megragadta, és talpra állította. Egy fekete teremben álltak, ahol semmi sem adott fényt.

Hermione egész testében remegett.

– Hol vagyunk? – kérdezte halkan a férfitól. Amikor Piton elvette a kezét róla, majdnem elsírta magát. Érezte, ahogy az idegei felmondják a szolgálatot. Egy vadidegen, sötét helyen állt a halott professzorával.

– Ahol az élet és a halál találkozik. Csak nem fél, Ms Granger? – kérdezett vissza gúnyosan Piton. Hermione lenyelte a könnyeit.

– Fel akarok ébredni…

– Majd felébred, ha én is úgy akarom – morogta Piton. – De egyelőre beszélgetünk.

– Hiszen én nem is idéztem meg. Hagyjon…

– Nézzen rám, Granger! – morogta a férfi. Hermione a vaksötétben felemelte a fejét, valahova arra, ahol Pitont sejtette. Igyekezett visszafojtani a remegését, és imádkozott, hogy a volt tanára ne érezze meg rajta a félelmét. Próbált erősnek tűnni, és nem összeesni. – Segítek magának, ha a vérét adja a szertartáshoz. Ez a sötétség vár minden hitetlenre a halál után. Ebben nem lehet ép ésszel kibírni az idők végezetéig. Mentsen meg! Sosem kértem ilyet senkitől, de a sors ilyen galád játékot űz velem.

– De ez…

– Messziről érezni magán, hogy hívő lélek! Maga talán elkerülheti ezt az örök tévelygést, de én ide lettem kárhoztatva…

– A végzetét senki sem tudja átírni. A múlt nem megváltoztatható. Mindenkit utolér a halál – suttogta halkan Hermione. Maga sem értette, hogy van bátorsága ellenkezni a férfival. Csak abban volt biztos, hogy a feltámasztó szertartáshoz nincs ereje, nincs mersze.

Piton dühtől lángoló tekintettel megperdítette a lányt, és egy kevésbé sötét pont irányába fordította a fejét, hogy kötelezően egy bizonyos helyre nézzen.

Hermione szeme lassan megszokta a sötétséget, és a félhomályos rész némelyest kivilágosodott a percek múlásával.

– A valóságra kíváncsi? Tessék, itt van az én valóságom! – morogta Piton. A kép, ami Hermione tekintetét lekötötte, borzalmas volt. Egy felnyitott koporsóban egy oszlófélben lévő halott feküdt. Nyomokban felismerhető volt a hosszú, fekete haja, és a férfias álla. Sápadt fehér bőre az arccsontjaira simult, szinte papírszerűvé vált.

Hermione könnyei előtörtek, és el akarta rántani a fejét, de Piton erősen tartotta, így csak a szemét tudta lehunyni.

– Engedjen el…

– Segítsen nekem!

– Engedjen el… – sírt Hermione. Minden porcikáját olyan félelem járta át, hogy eddig sosem hitte, ilyen is létezhet. Rettegett, hogy sosem látja többé a családját, a barátait, vagy a napfényt.

Piton megkegyelmezett, és elengedte a lányt. Hermione rögtön elfordult, igyekezett a koporsótól és a mellette álló férfitól is távolabb kerülni. Bizonytalanul elindult a sötétben, de sehova sem érkezett meg. Mintha nem lett volna tér, csak örök feketeség.

– Innen nincs kiút. Akinek itt rostokol a lelke, nem szabadulhat innen… Itt még csak egy reményt adó kapu sincsen, hogy esetleg azon távozhasson valaki egyszer, valamikor… Segítsen, és akkor kijutok innen. Segítsen, és maga is megszabadulhat Malfoytól.

– Tapasztalatlanok vagyunk… El fogunk rontani valamit… Nem akarok inferust csinálni magából, professzor…

– Dolgozzanak össze, és oldják meg! Élni akarok! Ahogy maga is!

– Hagyjon békén… Csak engedjen vissza a szobába… El akarok menni…

– Innen nincs kiút – sóhajtotta Piton, aztán egy pillanat múlva eltűnt a hangja, a ködös alakja, a sötétség, és még a koporsó is. Hermione riadtan állt a szobája közepén, és csak nehezen értette meg, hogy vége van a rémálomnak.

Még egy percig meredt maga elé, aztán összeesett; mintha álomba zuhant volna.

Maga sem tudta, hogy mennyit aludt. Amikor felébredt, hideg kövön feküdt egy félhomályos helyiségben. Nem a szobájában volt, ott puha szőnyegeken lehet járni…

Zsibbadtan nézett körül, ahogy felült. Az egész terem mintha ingott volna, és a falak sem voltak talán mozdulatlanok. Hermione csak hosszú percek után jött rá, hogy reszket. A kivilágítatlan helyiséget ismerősnek találta; noha esküdni mert volna rá, azelőtt még sosem járt ott.

Meglátszott a lehelete, annyira hideg volt odabent. Lassan felállt, hogy körülnézzen a teremben. Ódon bútorok, íróasztal, könyvespolc. Az ablakon vastag sötétítő. A helyiségben két oltár. A távolabbin ráadásul volt valami. Valami nagy.

Hermione nyelt egyet, majd közelebb lépett. Piton koporsója volt. Szerencsére le volt zárva a fedele. Remegő kézzel nyúlt feléje, aztán mégis visszarántotta.

Egyáltalán hogy került oda? Piton játssza vele ezt az őrületet továbbra is? Vagy már más próbál szórakozni az idegeivel? Legszívesebben elrohant volna, de nem volt kiút. Sietősen körbe nézett, de a teremnek nem volt ajtaja.

Lehunyta a szemét, aztán újra kinyitotta, és ismét körbenézett. Az ajtó továbbra sem került a látómezejébe. Hogy jöhetett be egy olyan helyiségbe, aminek nincs ajtaja?

Ugyan, ez kizárt.

Nyilván van egy titkos ajtó, valamelyik falon… Lassan tapogatni kezdte a jéghideg falakat, mégsem talált semmit, ami egy ajtó létére engedett volna következtetni.

Igyekezett nem pánikba esni, de fogalma sem volt, hogyan juthatna ki az ajtó nélküli, sötét és koporsós szobából. Olyan gyorsan forgatta a fejét, hogy szinte beleszédült.  Az oltáron remegni kezdett a koporsó, aztán lassan, nyikorogva kinyílt.

***

Hermione felsikoltott, és a következő pillanatban a saját ágyán fekve riadt fel. A kényelmes ágyon, meleg szobában feküdt. A szertartáskönyv pihent a feje alatt.

Felült, igyekezett levegőhöz jutni, és legyőzni a remegését. A sarokba hajította a könyvet, aztán eldőlt az ágyon, és hajnalig bámulta a mennyezetet.

Az egész napot a négy fal között töltötte, csak étkezni hagyta el a szobát. Vasárnap este Draco kiparancsolta a kertbe, hogy sétáljanak egyet. A sötét liget, és a kivilágított ház különös kontrasztot ébresztett Hermione lelkében. Mintha egy képeslapot nézne, egy rémisztő képeslapot, ami rossz érzéseket kelt az emberben.

Szótlanul lépegetett Malfoy mögött, a hó hangosan ropogott a talpa alatt. A szőke egyenesen egy kapuhoz kalauzolta.

– Péntek reggel ezen távozhatsz, ha sikerül a tervünk – morogta Draco, összehúzva a kabátját. Hermione csak bámulta a hatalmas, kovácsoltvas kaput; és semmire sem vágyott jobban, mint kijutni rajta.

– Jó is lenne… – suttogta a lány, aztán elhúzta a száját.

– Imádkozz, hogy ne csússzon hiba a számításainkba, Granger! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont a te erkölcsöd válik hasznomra.

– Sosem gondoltam volna, hogy elrabolsz.

– A cél szentesíti az eszközt, sárvérű – vont vállat Malfoy. Megborzongott a hideg szélben, ezért visszaindult a ház felé. – Menjünk vissza, teljesen átfagytam.

– Draco… kérdezhetek valamit? – sietett a szőke után Hermione, majd amikor Malfoy megállt, és a lányra nézett, nyelt egyet.

– Mi van?

– Te is Pitonnal álmodsz éjszakánként?

– Milyen ostoba kérdés ez? – horkant fel Malfoy.

– Éjjel vele álmodtam. Félelmetes volt… Azt akarta, hogy segítsek neked.

– Beszélt hozzád?

– Igen, mindenfélét mondott… Hogy nem jó neki ott…

– Végre, hogy rájöttél!

– Láttam a koporsóját. Ott feküdt benne, és… – a lány hangja elcsuklott, ahogy a holttestre gondolt. Megremegett, aztán elkapta a szemét a fiúról.

– Gyere, megnézheted – kapta el Draco Hermione karját, és húzta a ház irányába. A lány felszisszent, de szedte a lábát. Valóban látni akarta a szobát, a koporsót. Meg akarta magát nyugtatni, hogy csak álmodta az egészet; és nem Piton szellemével társalgott az éjjel.

A terv nem sikerült: a helyiség ugyanaz volt, mint álmában. A koporsó ugyanolyan volt, mint álmában. A holttestet nem merte megnézni, de sejtette, hogy az szintén szakasztott ugyanolyan lett volna. Falfehér arccal hátrált a titkos ajtóig, amelyik az egyik beépített könyvespolc rejtekében húzódott meg. Csontig mart egy ködszerű felismerés a lány mellkasában.

Hermione úgy érezte, hogy szinte rászakadt a rémálma, és már ébren sem tud szabadulni belőle. Ahogy néhány pillanat után kihátrált a félhomályos helyiségből, szeme előtt hirtelen feltűnt Piton szellemalakja a koporsó mellett. Átlebegett Draco testén, az észre sem vette a jelenést. Hermione viszont felsikoltva kirohant, noha látott már szellemet a Roxfortban. Ez viszont más volt…

Pitont visszahívták az árnyékvilágból, nem önként maradt a köztes állapotban. Hermione úgy szaladt a szobájába, mintha kergetnék. Amikor magára csukta a szobaajtót, pihegve nézett körül, hogy a szellemalak követte-e. Ám Piton nem lebegett utána.

Viszont Draco dühösen törte rá az ajtót.

– Teljesen megőrültél, Granger? Mi a fene van veled?

– Láttam Pitont…

– Fel sem nyitottam a koporsót, te ostoba!

– Átlebegett rajtad a szelleme… Észre sem vetted? – szisszent fel Hermione.

– Pitont meg kell idézni ahhoz, hogy bárki láthassa. Ennyit neked is tudnod kellene, hiszen iskolaelső voltál.

– Hidd el, hogy láttam, Malfoy!

– Aludnod kellene. Holnaptól komoly munkánk lesz…

– A húsvarázslatok?

– Igen. Részt vehetsz bennük, ha érdekelnek…

– Inkább nem, ne haragudj. Nem szeretem ezt a házat. Rosszul érzem magam benne, de főleg a könyvtárban… Vagy ahol a koporsó fekszik… Félelmetes. És gonosz.

– Ez az otthonom, sárvérű! – mordult fel Draco. Hermione lenyelte a többi, kéretlen mondatát; és inkább kibámult az ablakon. Érezte, hogy meg fog bolondulni. Szépen, lassan megőrül. Odakint megint havazni kezdett.

– Akkor tényleg nem láthattam Pitont az előbb? – kérdezte halkan a szőkétől. Hátra sem fordult, de tudta, hogy Draco gúnyosan megmosolyogja.

– Nem – hallotta a fiú hangját. – Majd szólok, ha lejöhetsz vacsorázni. Maradj a szobádban! – azzal elhagyta a helyiséget. Hermione vett egy mély levegőt, és elszámolt tízig, nehogy a szőke után kiabáljon valami sértőt, hogy parancsoljon a kutyájának, vagy a házimanóinak…

Fáradtan leroskadt az egyik fotelbe, és csak bámult maga elé. Egy örökkévalóságnak tűnt, hogy megérkezett a kúriába, pedig csak két nap telt el péntek óta.

Még, hogy megérkezett… Elrabolták… Szorongva gondolt a csütörtök estére, a szertartásra. Nem tudta eldönteni, hogy mit akar jobban, elmenekülni, vagy halottnak tudni Pitont. Az ablak hirtelen kivágódott, és az üveg csörömpölve kihullott a keretből. Hermione megrázkódott, miután legyűrte az őt kerülgető szívbajt. Megacélozta az idegeit, és egyedül a kézremegése árulta el, mennyire megijedt. A hideg szél besüvített a szobába, jeges borzongást okozva testében-lelkében.

Az ablak a következő pillanatban becsukódott, és reparálta saját, törött üvegét. Hermione elképedve figyelte a jelenetet, noha tudta, gondosan bezárta az ablakot reggel. A sötétítő függöny mellett egy másodpercre felvillant Piton alakja. A lány  szóra nyitotta a száját, de mire kérdezni mert volna, a sziluett szerte foszlott.

A vasárnap este sem telt másképpen. Hermione vacsora után, a foteljében ücsörgött, és várt. Igazán maga sem tudta, hogy mire, csak várakozott. Hogy elálmosodjon, hogy elaludjon, hogy péntek reggel legyen, és kiszabaduljon a börtönéből.

Nem is gondolta volna, hogy ilyen rossz érzés mellőzöttnek lenni. Hirtelen beszélgetni támadt kedve, és mérhetetlenül vágyott arra, hogy néhány emberi szót váltson valakivel. Akárkivel, még Draco Malfoy-jal is… Most, a célnak még a szőke fiú is megfelelt volna.

Hermione búsan felsóhajtott. Úgy érezte, mintha a hallgatással töltött percek megmérgeznék a lelkét, és a hely gonosz erői befészkelnék magukat az agyába. Ekkor, Merlinnek hála kopogtak az ajtón.

A lány fel sem állt a fotelből, csak fáradtan felemelte a fejét.

– Gyere – mondta félhangosan. Az ajtó kitárult, és Hermione először megkönnyebbülve vette észre, hogy egy férfikéz jelent meg a kereten. Halványan elmosolyodott, legalább kicsit összeveszhet Malfoy-jal. Attól legalább felélénkül, vagy végleg elfárad. Legalább érzi, hogy él, és foglalkoznak vele.

Ahogy Lucius Malfoy átlépett a küszöbön, és becsukta az ajtót, Hermione halvány mosolya leolvadt az arcáról.

– Nem tudtam, hogy tegeződünk, Ms Granger – szólalt meg hűvösen a férfi.

– Elnézést. Azt hittem, Draco az… – nyögte ki halkan a lány. Fel akart állni, hogy ne kelljen felnéznie Malfoyra, de a férfi intett neki, hogy maradjon a helyén.

– Hogy telt a hétvégéje? – kérdezte közönyösen, majd megállt Hermione előtt. A lány agya vadul kattogott, hogy erre mit kellene válaszolnia. Mondjon igazat, és idegesítse fel, vagy hazudjon, amitől szintén feldühödhet Malfoy? Elhúzta a száját, és észre sem vette, ahogy megharapta az alsó ajkát.

– Hosszú volt – nyögte ki végül. Lucius mindvégig jeges tekintettel és nyugalommal méregette őt. Méregdrága házikabátjában, és arisztokratikus vonásaival sokkal inkább félelmet keltett a lányban, semmint a felszabadultságot. A férfi társaságánál csak a sátántól félt volna jobban. Vagy Piton felvillanó szellem-alakjától.

– Azt mesélte Draco, hogy találkozott Perselussal… álmában.

– Igen, így volt – sóhajtott Hermione.

– Mesélje el!

– Semmi különleges sem történt, csak nyomatékosan felszólított, hogy segítsek őt feltámasztani – mondta halkan a lány. A Malfoy-jal kapcsolatos egyezséget inkább nem említette.

– És hajlandó segíteni? – kérdezte hidegen Lucius.

– Azt hiszem, nem tehetek mást – borzongott meg Hermione.

– Okos lány. Szeret élni, Ms Granger?

– Igen, uram. De nem értem a kérdés lényegét…

– A kérdésem lényege abban nyilvánul meg, hogy mit tenne meg az életéért cserébe, Ms Granger… És mivel azt állította, hogy szeret élni; nyilván néhány dolgot megtenne azért, hogy élhessen – nyelt egyet sokat sejtetően Malfoy. Hermione kiugrott a fotelből, és felélénkülve hátrálni kezdett. Nem akarta, hogy a férfi akár csak egyetlen ujjal is hozzá érjen valaha az életben.

– Én nem – kezdte halkan, és araszolni kezdett az ajtó felé. Lucius gúnyos mosolyra húzta a száját, de nem mozdult.

– Ne meneküljön, kedvesem – szólalt meg negédesen. Hermione egyszerűen lemerevedett az éles pillantás és a gúnyos szavak kereszttüzében. – Egyelőre nem kell tőlem tartania… nagyon… Tudom, hogy a fiam bolondériájához ártatlanul van magára szükség – morgott rekedten Lucius, de csak egyetlen lépéssel közeledett Hermione felé. A lány szíve majd kiugrott a helyéből. Minden porcikája azt üvöltötte, hogy meneküljön. Egész testében remegett, akárhogy próbálta elrejteni a félelmét, nem sikerült neki.

– Kérem… – suttogta a lány maga elé. – Távozzon…

– Milyen udvarias. A mugli szülei nevelték ilyen tisztelettudóra? Dicséretes – tett még egy lépést Hermione felé.

Hermione idegei pattanásig feszültek. Ahogy Lucius lassan közeledett feléje, legszívesebben pálcát rántott volna, vagy elszaladt volna, mégis képtelen volt megmozdulni. Egyszerűen nem működtek a végtagjai; csak az agya dübörgött hangosan.

Akaratlanul is felvillant lelki szemei előtt, hogy milyen érzéketlenül ért hozzá pénteken a férfi, és milyen közönyösen győződött meg a szüzességéről. Elkapta egy új keletű émelygés. Igyekezett legyűrni az elhatalmasodó pánikját, ám egyre kevésbé sikerült.

Amikor Lucius mellett megjelent Piton ezüstösen fénylő alakja, és gúnyosan a lányra nézett; Hermione szeme fenn akadt, majd a lány a szőnyegre ájult.

Lucius értetlenül szemlélte a lába elé zuhanó lányt, majd nyugtalanul végigsimította a mellkasán a házikabátot. Az ajtóra sandított, hogy zárva van-e, aztán ölbe kapta Hermionét, és ágyhoz vitte.

A lány teste könnyű volt, és feszes; még ruhán keresztül is. Haja illata, valamint résnyire nyílt szája hívogatták a szőke férfit, könnyű kéjt ígértek neki.

Lucius, miután az ágyra fektette a vendégét, kisimított a lány arcából néhány kusza tincset. Ismét az ajtóra sandított, aztán közelebb hajolt Grangerhez, hogy esetleg megízlelje a sárvérű száját. Esetleg… titokban… Elvégre senki sem tud erről a látogatásról.

Gúnyosan elmosolyodott, majd mikor ajka a lányéhoz ért volna; váratlanul kivágódott az egyik ablak, és akárcsak délután, szilánkokra hullott. Lucius felkapta a fejét, aztán felugrott az ágyról. A hideg szél apró hópelyheket kavart a helyiség légterébe.

Bizalmatlanul körül nézett a szobában, de mivel semmi gyanúsat sem látott, egy pálcaintéssel visszavarázsolta az ablakot. Ilyen még sosem fordult elő a kastélyban, hogy minden ok nélkül kitörjön egy üveg… Huzat, vagy repkedő tárgyak nélkül… Gyanús.

Lucius még vagy másfél percig figyelte és hallgatta a csendet, félre-félre pillantva a még mindig ájult Grangerre; aztán feladta, és elhagyta a szobát. Talán mégsem jött még el ama csók ideje…

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation