A Roxfort újraalapítása / 5. fejezet

fanficA napok észrevétlenül teltek, hetekké dagadtak, és mi megállíthatatlanul közeledtünk az augusztus végéhez. Az iskola a tervezettnél gyorsabban épült, minden épületrész, épületszárny visszanyerte eredeti alakját, sőt még annál is többet.
Luna Lovegood egyes egyedül valóságos obszervatóriumot hozott létre a régi csillagvizsgáló mellett. A felrobbantott torony néhány falrészletét megtartotta, és egy emléktáblával emlékezett meg a háború pusztításáról, és áldozatairól. Szentimentális, de hatásos módot választott a bemutatóhoz, megvárta a hulló csillagok éjszakáját, és ekkor engedett be minket, többieket a szentélyébe. Sajnos még nekem is el kellett ismernem, a csitri elég jó munkát végzett ahhoz, hogy felvegyem a tanári karba.
Lucius elintézte Xenophiliusnak, hogy a támogatásáért cserébe Mágikus Irodalom És Médiatörténet órát oktathasson. Ráadásul a fia, Draco lett a repülésért és a kviddicsért felelős tanerő. El sem akartam hinni, hogy ekkora szamárságokra is rábólintottam.


Hagrid az elhúzódó tárgyalását követően visszaköltözött a kunyhójába, a Tiltott Rengeteg mellé, és folytatta a vadőri feladatok ellátását.
Mindenki keményen dolgozott, sötét jóslataim ellenére mégsem ütötte fel a fejét az összeférhetetlenség. Társaságunk olyanná vált a hetek alatt, mint egy mini hangyatársadalom, ahol mindenki teszi a dolgát, és azzal foglalkozik, amivel megbízták. Ez alól csak három és fél ember volt kivétel: George és Fred Weasley, mert miután George megcsinálta a rábízott munkákat, az ikrek  általában visszavonultak a Griffendél-torony aljába, sajátos termékfejlesztésbe kezdtek, és a néha hallható robbanások ellenére sem engedtek senkit belépni a birodalmukba.
Lucius ugyan nem csinált meg semmit, amit rábíztam az építkezéssel kapcsolatban, ettől függetlenül nagyon sokat sétált a főépületben. Olyan volt, mintha keresett volna valamit. Fél szemem mindig rajta tartottam, de ártalmatlannak bizonyult a ténykedése. Megfigyelt, tapogatózott, néha egy vastag, szakadt könyvet bújt, amiről meg mertem volna győződni, hogy a régi Roxfort története.
A legkeményebb dió mégis Hermione Granger személye volt. Vagyis inkább szelleme, mert a majd’ egy hónapos építőmunka során sosem találkoztam vele. Összesen négyszer hallottam a hangját, ahogy valakivel beszélget az étkezőben, aztán sietősen távozik, mielőtt további emberekkel hozná össze a sors. Már többen is jelezték felém, hogy a griffendéles munkamániája már nemcsak egészségtelen, de életveszélyes is; én mégsem foglalkoztam a dologgal, mert McGalagony szeme fényének teljesítményét fontosabbnak tartottam mások aggodalmánál. Mint kiderült, Granger egyedül építette fel a viaduktot, az óratornyot; ő korszerűsítette a konyha mögött található manószállást; egy nap alatt megszelídítette a kezelhetetlen lépcsőket; és míg a többiek tetőt és vízköpőket bűvöltek az iskolafalakra, ő elkezdett rendet teremteni az őskáosz uralta könyvtárban.
Nem volt kifejezett véleményem a volt iskolaelső mazochista munkamoráljáról, egyszerűen csak örültem neki, amiért ő nem zaklat ostobaságokkal, mint egyesek. Tetszett, hogy nincs láb alatt.
Hiába teltek a hetek, és vált élhetővé az iskola, újabb s újabb problémákat sodort elém az élet. Malfoy nem találta meg a bolond jóslástanárnőt, akiről egyébként az a hír járta, hogy az iskolában bújt el az összecsapások elől. Kiderült, hogy McGalagony ugyan elvállalja az átváltoztatástan oktatását, de a házvezető pozícióval már nem szeretné terhelni magát.
Még mindig nem találtam meg a megfelelő tanárt a bájitaltan órára, mert a pályázók között csupa szerencsétlen flótás szerepelt. Az egyetlen elfogadható jelentkező, az a német varázsló, Hermann Rogeiger egyszerűen köddé vált.
Ráadásul, ahogy lassan közeledtünk a szeptember felé, úgy kezdtek el záporozni az igazgatónak címzett szülői levelek, melyben az iskola állapotáról és biztonságáról érdeklődtek.

Augusztus huszonharmadikán, szombat este afféle nyárbúcsúztató partit tartottak az építők. Végeztünk a felújítással, de a többi még előttünk állt. El sem akartam hinni, hogy másnap reggel ki kell választanom három embert közülük, akikkel úgy vonulunk be a mágia történelmébe, mint a Roxfort újraalapítói. Még tíz órám van dönteni – nyugtattam magamat, mert egyedül a hugrabugos Diggoryban voltam biztos.
Az iskolaudvaron egy fehér vászonsátor állt, amit színes léggömbök és lampionok díszítettek. Az egyik tartóoszlop mellett a szürkén ködlő Fred Weasley lebegett jókedvűen, miközben azt figyelte, hogy az akcióban lévő ikertestvérét figyeli-e valaki a csokiszökőkút mellett. Megfogadtam magamnak, hogy még véletlenül sem fogok a környékére menni.
Egy gramofonból lágy zene szólt, az asztalok mellett néhányan táncoltak, de a legtöbben fáradt elégedettséggel ültek, és beszélgettek.
Luna Lovegood vajsörrel a kezében azt ecsetelte Luciusnak, hogy szerinte rosszul fogott Trelawney felkutatásához.
–  Ne haragudjon meg, Lucius, amiért ezt mondom, de hibás az elmélete. A tanárnőt nem a tantermében, a lakrészében vagy éppen a seprűtárolókban kellene keresni… Ennél sokkal több gógyija van a professzornak, ehhez nem férhet kétség. Én a maga helyében a Szükség Szobájában keresném, mert annál biztosabb rejtekhelyet el sem tudnék képzelni – suttogta spiccesen Malfoynak. Lucius szeme felizzott, majd körbesandított, hogy hallotta-e valaki Lovegood szavait, de úgy tűnt, mindenki mással volt éppen elfoglalva. Még maga Luna Lovegood is, mert vidáman kacsingatni kezdett Charlie Weasley felé.
–  Most mennem kell – morogta Lucius, aztán felállt, és ellépett az asztaltól.
–  Persze, nézzen csak utána – vont vállat Luna. – Én is utána nézek valakinek…

Malfoy természetesen megint a főépület felé vette az irányt, nekem pedig muszáj volt követnem. Nem tudtam elhinni, hogy az éjszaka ellenére elindul megkeresni Trelawneyt.
Hangtalanul követtem, és bíztam benne, hogy nem fordul hátra. Meg sem állt a csarnokban, a lépcsőkön egyenes a hetedik emeletre rohant, el Badar Barnabás Balettozó Trollok festménye mellett. Pontosan tudta, hol keresse a rejtélyek nyitját, és ez megijesztett.
Én sokáig nem is sejtettem a Szükség Szobájának létezéséről, Dumbledore avatott be néhány évvel korábban. Az viszont határozottan zavart, hogy Malfoy is és Luna Lovegood is tudott róla, ráadásul pontosan úgy beszéltek, mintha nem hétpecsétes titok volna.
Ahogy Malfoy eltűnt a falon megjelenő ajtó mögött, kiléptem a fal takarásából, és utána siettem. Mire odaértem a falhoz, az ajtó eltűnt, ezért háromszor fel és alá kellett sétálnom, hogy újra megjelenjen. De ez másmilyen volt, nem olyan, amilyet Lucius kívánt.
Varázspálcával a kezemben nyitottam be. Egy pici, puritán szoba volt, fojtogató füstölő és teamécses illattal. A félhomály ellenére pontosan ki fel lehetett ismerni a bútorok körvonalait. Asztal, szék, ágy, valamint gyertyatartók, polcok plusz egy jobb napokat is látott fotel. Sybill Trelawney ült benne.
Szemlátomást meglepődött, amiért kopogás nélkül beállítottam hozzá. Rólam nem is beszélve.
–  Ó! Severus?! Nem vártam látogatókat… – pattant fel a helyéről.
–  A háborúnak vége, Tudjukki halott. Ha akar, visszaköltözhet a lakrészébe. Egy hét múlva elkezdődik a tanítás – morogtam, miközben körbe-körbe járattam a szemem, Malfoy nyomát keresve. Nem akartam mentegetőzni, mit vagy kit kerestem eredetileg
–  Micsoda?! Egy hét múlva? Máris? – orrán előre csúszott az okuláré, amitől egy pápaszemes papagájra kezdett emlékeztetni.
–  Az iskola újjáépítői a belső udvaron ünnepelnek. Csatlakozzon hozzájuk! – sóhajtottam, aztán megfogtam a kilincset. Malfoy nincs itt. Szabadulni akartam a tömény aromák börtönéből.
A jóslástanár vonakodva jött utánam. Látszott rajta, hogy nem igazán akarja elhagyni a   rejtekhelyét, de talán már unta a bezártságot. A folyosón felbátorodott, és könnyedén elindult a lépcsők irányába.
Én maradtam. Megvártam, míg a boszorkány eltűnik a folyosón, aztán újra mozgásba lendültem. Lucius után akartam menni, mert ki kellett derítenem a titkát.
Azt kívántam, hogy követni tudjam Malfoy nyomát, bármerre is ment. Szerencsére most ugyanaz a cirkalmas vasajtó jelent meg előttem, ami mögött a szőke eltűnt.
Minden idegszálam azt üvöltötte, hogy őrültséget teszek, mégis benyitottam. Egy barlang folyosójára jutottam.

Természetes hasadéknak tűnt, mint amit egy földalatti patak hozott létre, mielőtt kiszáradt. A járat szűk volt, egy ember alig fért el benne anélkül, hogy a jéghideg sziklákhoz ért volna. A levegő sokkal hűvösebbnek és nyirkosabbnak tűnt a kastélyba szökő, fülledt nyári éjszakáéhoz képest. Úgy éreztem, mintha mélyen a föld alatt járnék. A folyosót gyér fényű örökfáklyák világították, megmutatva, merre kell mennem. Elhallgattattam a veszélyre figyelmeztető hangot a fejemben, és Malfoy után indultam.
Nem kellett hosszasan kanyarognom a barlangban, mikor az elkezdett kiszélesedni. Igyekeztem takarásban maradni, miközben értelmeztem a kapuként szolgáló boltív szövegét:

ADSZ, ÉN IS ADOK
ELVESZEL, ÉN IS ELVESZEK

Egyre kevésbé tetszett ez a hely. Óvatosan kilestem a boltív mögül, és egy tökéletes gömb alakú csarnokot láttam. Nem tudtam eldönteni, hogy a falát emberi kéz vagy varázslat csiszolta ennyire simára.
Nem volt különösen nagy helyiség, az átmérője alapján talán harminc négyzetméter összesen. Középpontjában egy, körülbelül derékig érő gúla állt, melynek csúcsán egyetlen tűzláng égett. Lucius Malfoy megbabonázva figyelte a fényes táncot, mit sem törődve a terem falán megsokasodó, morbid árnyakkal.
–  Ó! Remek… – morgott mögöttem egy ismerős hang. Szélvészként fordultam meg, hogy lássam, ki merészkedett utánunk. – Maradjon itt! – parancsolt rám Hermione Granger, aztán dühös tekintettel belépett a csarnokba.
Még válaszolni sem maradt időm, mert a pici lángocska hatalmas tűzoszloppá változott. Lucius még mindig megkövülten állt, annyira elbűvölte a látvány. Lassan felemelte a kezét, hogy megérintse a narancssárga, feléje csapó lángnyelveket, de Granger megakadályozta.
–  Pertificus Totalus! – kiáltott rá a mágusra, amitől Malfoy megdermedve hanyatt vágódott. A következő másodpercben a griffendéles felém, illetve a boltív irányába legyintett, mire a sóbálvánnyá változott test kilebegett a csarnokból. Mindezt némán, varázspálca nélkül.
Amikor mellém értek, Lucius dühös tekintettel meredt a plafonra. Őszintén örültem, hogy nem tud beszélni, mert most fájdalmas átkokat szórt volna ránk.
Hermione rám nézett a felemás színű szemével, aztán megcsóválta a fejét. Egyszerre tűnt ismerősnek, és teljesen idegennek a mellettem álló lány.
–  Beszélnünk kell – sóhajtotta, aztán mégis némaságba burkolózott, míg ki nem értünk a barlang folyosójáról a hetedik emeletire. Különösebb erőlködés nélkül lebegtette maga előtt Malfoyt, lazán, zsebre tett kézzel. Néha hátrapillantott rám, talán attól tartva, hogy hátbaátkozom. Úgy éreztem, ha ilyesmire is vetemednék, akkor sem érnék el sikert. Ugyanis Hermione Granger hermetikusan bezárta előlem az elméjét.
Luciust egészen a már kellemes, meleg levegőjű emeleti folyosó lépcsőfordulójáig irányította, majd óvatosan letette.
–  Törölje az emlékeit, különben újra megpróbál bejutni a Mohóság Csarnokába – nézett rám Granger áthatóan. – Azt pedig nem akarjuk, higgye el! – Még egyszer rám villantotta különös szemeit, aztán hátra sem nézve lesétált a lépcsőn.
Alig akartam elhinni, hogy volt bátorsága faképnél hagyni, amikor magyarázattal tartozik. Mindenesetre módosítottam Lucius emlékeit, mielőtt megtörtem volna a sóbálvány-átkot.
Úgy nézett rám Malfoy, mintha engem gyanúsítana, hogy fellöktem vagy megátkoztam, és ettől esett el a lépcsőn, aztán mégis feltápászkodott. A fejét vakarva indult vissza az iskolaudvar felé. Fogalma sem volt arról, miért hagyta ott az ünneplő társaságot.

Amikor visszaértünk, megnyugodva vettem észre, hogy Trelawney még nem csatlakozott a sátorban beszélgetőkhöz, így a még kótyagos Luciust gyorsan elláttam egy nagy pohár borral, és leültettem Vector professzor mellé.
Granger kissé távolabb, a tábortűznél állt Charlie-val, Lunával, valamint az ikrekkel. A többiek egy ideig vidáman nevetgéltek, aztán a griffendélesnél elszakadt a cérna, és nekiesett George Weasleynek. Olyan jobbegyenest kapott tőle a vörös hajú, hogy elterült a földön. Fred szelleme hangosan kommentálni kezdte, hogy az öccsét kiütötte egy lány, amitől Granger csak még ingerültebb lett, ezért egy percnyi farkasszem után jobbnak látta elfutni.
Charlie és Luna megdöbbenve figyelték a jelenetet, de egyikük sem indult a lány után. Csak én.

A könyvtárban találtam rá, ahogy az ablaknál áll, és könyvek ezrei hurrikánként keringenek a feje fölött. Még mindig rettentően dühösnek tűnt, de leginkább magára. Megriadt, amikor észrevette, hogy az ajtóból figyelem.
–  Ezzel a bűvésztrükkel felléphetne a cirkuszban, Granger – jegyeztem meg, ahogy közelebb léptem hozzá. Ahogy kimondtam, abban a minutumban a kötetek a helyükre záporoztak, susogva, kavarogva, minden összeütközés nélkül.
–  Mit akar tudni? – vont vállat, majd keresztbe fonta a karját. Láttam rajta, hogy mielőbb túl akar esni ezen a beszélgetésen.
–  Miért esett Weasleynek?
–  Feszült voltam, vagyis inkább vagyok. Még nem múlt el.
–  Miért nem találkoztunk az utóbbi időben, ha itt dolgozott?
–  Elfoglalt a felújítás.
–  Mit tud arról a csarnokról? – A lényegre törő kérdéseimet egy hivatásos vallató is megirigyelhette volna. Nem akartam köntörfalazni.
–  Mohóság Csarnoka a neve, és igazából mélyen az iskola alatti barlangrendszerben fekszik. Nem tudtam, hogy a Szükség Szobáján kereszül is oda lehet jutni. A csarnokot erős mágikus védelem óvja a pálcából indított varázslatok ellen. Amikor az ember belép a kapuján, és megérinti a lángot, az megadja, amire a leginkább vágyakozunk, viszont valamit elvesz érte. Valami fontosat mindig ott kell hagyni cserébe…
–  Hányszor járt ott előtte?
–  Csak egyszer.
–  Megérte? – léptem egy lépéssel közelebb. Granger arca elsötétült. Bal szeme zölden, jobb mogyoróbarnán örvénylett. Egy pillanatig Harry Potter tekintete villant fel előttem.
–  Nem tudom.
–  Nocsak, Granger, van valami, amit nem tud? – gúnyolódtam.
–  Ezen kívül bármire tudok felelni – fújtatott továbbra is dühösen.
–  Azt kétlem…
–  A Mohóság Csarnokában azt kértem, hogy mindig legyen elég időm és tudásom helytállni a világban. És most? Minden itt zsong a fejemben!
–  Mit adott cserébe?
–  Mivel időt akartam, időt adtam érte. Feláldoztam a pihenésemet. Örökre.
–  Most komolyan azt nehezményezi, hogy nem tud aludni éjszakánként?! – a szavaim gúnyos mosolyt csaltak az ajkára. De csak egy másodpercre. Nem értettem, miért.
–  Ennél azért egy kicsit többről van szó. Az alváson kívül még valamit elveszítettem. A képességet, hogy meg tudok halni.
–  Ilyen varázslat nem létezik.
–  De igen. Akkor kötötte meg a lelkemet, amikor Harry és Ron meghalt. Nekem is meg kellett volna, mégsem így történt. Ugyan súlyos sérüléseket szereztem a robbanásban, félig megvakultam, és éreztem, ahogy a tűz perzselni kezdi a testemet, mégsem haltam meg. Életben maradtam, és napról napra erősebbé váltam. Minden egyes nap tanulok valami újat, mindezt hiába. A háború véget ért, és utólag mit sem tudok segíteni a tudásommal. Nem tudom megmenteni a szeretteimet. Még magamat sem. – Az utolsó szavakat valóságos undorral ejtette ki. Tényleg el tudtam hinni, hogy nincs kibékülve a sorsával.
–  Mindjárt megsajnálom a problémáiért – mordultam rá.
–  Legalább egy csepp együttérzés szorulhatna magába, ahelyett, hogy gúnyolódik! – csattant fel ellenségesen. – Fogalma sincs arról, milyen érzés normálisnak maradni ebben a káoszban… Ebben a sóvárgásban… Egyáltalán nem olyan, amilyenre bárki is vágyna!
–  Akkor miért ütötte bele az orrát?! Miért kellett magára szabadítania egy olyan varázslatot, amiről tudomása sem volt, hogyan működhet?! – kiabáltam vissza.
–  Maga egy álszent disznó! – buggyantak ki a könnyei, és egyúttal ugrott a mellkasomnak, hogy püfölni kezdjen. – Maga is belevágott volna, mert ugyanolyan az aurája, mint nekem! Mindketten tudjuk, hogy megtette volna… – Lehet, hogy eredetileg nekem is be akart húzni egyet, mint Weasleynek, de még idejében elkaptam a karját, és magamhoz rántottam. Ilyen közelségből túl sok kárt egyikünkben sem tudott okozni.
Lányosan kicsi ökleivel egy ideig erőtlenül ütlegelte a taláromat, miközben forró könnyek folytak végig az arcán, aztán megadta magát, és sírva belesimult az ölelésembe. Ahogy zokogott, leomlott a fal az elméje körül, és könnyedén az emlékei közé nézhettem.
A barátai halála óta most sírt először, és egyszerre volt dühös saját magára, miközben a másik fele szégyellte a gyengeségét. Ki akart szabadulni a karjaimból, de ez csak arra ösztönzött, hogy még szorosabban tartsam. Éreztetni akartam vele: nincs egyedül, nem kell tovább küzdenie.
Láttam, ahogy egyik fárasztó feladatból a másikba hajszolja magát, hogy eléggé le tudja kötni a gondolatait anélkül, hogy újra megpróbálja megkísérteni a halálát. Átkozta a napot, amikor rátalált a Mohóság Csarnokára, és átkozta magát, amiért gyengének bizonyult ellenállni a kísértésnek.
Kétségbeesetten kívánta, hogy valaki feloldozza a végtelen lelkiismeret-furdalásának terhe alól.
A gondolatai között felfigyeltem arra, hogy egy pillanatra rácsodálkozik az én szememnek láthatatlan, aranyszínű ragyogásra, ami körülvett minket, aztán mélyen elraktározza a képet az emlékei közé. Borzongató érzés volt abban a percben a fejében lennem, mert az ő szemén át láttam magamat, magunkat, és az a szívet melengető, arany ragyogás engem is elkápráztatott.
Muszáj volt homlokon csókolnom. Nem tudtam nem megtenni. Sóvárgó gondolatok és jéghideg elméletek kergetőztek az agyában, amelyek felét szinte felfogni sem tudtam. Abban az egyben voltam csak maradéktalanul biztos, hogy valóságos kincs rejtőzik Grangerben, amit képes lenne eldobni magától, ha az volna az ára, hogy újra tisztán tudjon gondolkodni.
–  Minden rendbe jön – suttogtam neki, amitől talán átsuhant egy tünékeny napsugár a lelkén. Nedves arcát a mellkasomhoz nyomta, ahogy felsóhajtott. Majd’ két hónapja most először érezte egy kicsit jobban magát. Eszébe jutott, amikor utoljára látott.
Egy hordágyon feküdtem a Szent Mungó egyik folyosóján, és éppen az alagsorba akartak vinni. A patológiára. Ő kezdett el vizsgálgatni egyedül, mert úgy gondolta, nem vagyok halott. Megrázott a félelme, hogy esetleg nem tud megmenteni, mert eleinte nem hittek neki. Végül addig erősködött, míg elhelyeztek egy kórteremben, és az ébredésemre vártak.
–  Te mentettél meg – nyögtem ki, amikor valamennyire vissza tudtam kormányozni a figyelmemet a saját gondolataim közé. A boszorkány zavartan a mellkasomba bámult, de nem szólalt meg. Helyes, most már úgy sem tudja letagadni… Észre sem vettem, hogy letegeztem. Minden olyan természetesnek tűnt, ahogy hallgattunk.
Egy idő után elengedtem, hosszasan néztük egymást, aztán visszasétáltunk az iskolaudvarra, a lakókocsihoz. Egyikünk sem beszélt, nem fogtuk a másik kezét, de tudtam, hogy valami történt közöttünk. Ő azt akarta, hogy megvédjék; én pedig meg akartam védeni, ahogy szerette volna.
A többieknek nem tűnt fel sem a távozásunk, sem a visszatértünk. Hermione bement a lakókocsiba, én pedig csatlakoztam az asztaltársasághoz, hogy emeljem az összesített intelligenciahányados mértékét.

Másnap reggel, amikor fél kilenc környékén az emberek elkezdtek előbújni a hálófülkéikből, én már a kávémat kortyoltam. A társaság fele az előkeveredett jósnő köré gyűlt, és vele beszélgetett; míg egyesek fejfájással és macskajajjal küszködve próbálták túlélni a reggelit.
–  Egy kis figyelmet kérek! Feltételezem, hogy azért írt vasárnap reggel a Minisztérium levelet a roxforti építőknek, mert hálásan köszöni a segítséget. Nem tudom teljes bizonyossággal ezt állítani, mert nem olvastam el – dobtam az asztal közepére a bontatlan postát. – Véletlenül sem szeretném, ha beleszólnának abba, amit most mondani fogok. Hosszú út áll mögöttünk, de a mai nappal az utazásnak még nincs vége. Teljesítőképességünk határait feszegettük, hogy most itt lehessünk. A Roxfort igazgatójaként és alapítójaként felkérem Luna Lovegoodot, Edward Diggoryt, és Hermione Grangert, hogy segítsenek iskolánk újraalapításában.
Szavaimat egy perc döbbent csend követte, aztán kitört a taps, és az éljenzés. Már csak Lovegood elképedt, nyúzott vonásai miatt is megérte felkelnem. Nem akarta elhinni, hogy őt választottam.
Edward szerényen mosolygott, és hagyta, hogy a többiek ölelgessék. Hermione Granger volt az egyetlen, aki dühösen megrázta a fejét, de elég szúrósan néztem rá, hogy ne szólaljon meg.
McGalagony büszkén lépett oda hozzám.
–  Tudtam, hogy jól dönt majd, Severus. Az újraalapítók felelőssége nagyobb, mint az első alapítóké, mert meg kell küzdeniük az elvárásokkal. Okosan tette, hogy fiatalokat választott. Az ifjakban még olyan tűz lobog, amit az idősebbek már régen elfeledtek.
Szándékosan nem akartam érteni, miről is beszél.
A társaság a reggelit követően csomagolni kezdett, hogy magukra hagyják az alapítókat. Vagyis minket. Az utolsó héten egyedül maradunk a kastélyban, hogy át tudjuk gondolni az életünket, és legfőképpen a jövőnket. A tudásunkat az iskola javára, és a fiatalabb generációk tanítására kell fordítanunk. Ez mától nem tanári munka, hanem sírig tartó kötelesség.
Utolsóként Fred és George Weasley lépett ki a lakókocsiból, hogy a távozás mezejére lépjenek. Az élő iker és negatívja összevigyorodott, aztán elém álltak.
–  Amíg a többiek aludtak, mi felszereltük ezzel-azzal a kastélyt – szólalt meg Fred haloványan.
–  Ezzel-azzal?!
–  Ide-oda Ajtók, új trükkös lépcsők, izgalmas szökőkutak, egyebek… Itt a lista, tessék! – nyomta a kezembe George a szorongatott tekercset. – Készítettünk öt apró figyelmességet, hogy az alapítók, illetőleg az igazgató és a házvezető tanárok előtt ne legyen titok: ez az öt kulcs minden ajtót kinyit a Roxfortban. Tessék óvatosan használni, mert néha olyat láthat az ember, amit nem feltétlen akar – kuncogott a vörös hajú.
–  A mínusz második emeleten még dolgozunk, ezért szeptemberben szeretnénk visszajönni, befejezni a munkát – kacsintott Fred az épület árnyékában álldogáló Lunára, mintha én ott sem lennék. George továbbra is csak vigyorgott.
–  Majd meglátom – hümmögtem.
–  Szüksége lesz ránk, ezért nem utazunk külföldre nyaralni…
Rosszat sejtettem, de nem akartam előre kiborulni az ikrektől. Ahogy megszabadultam tőlük, az alapítók után mentem. A lakókocsit még Arthur Weasley kicsinyítette le egy harminc centis maketté, és vitte magával, amikor elindult a birtokhatár felé a feleségével.

Hullámzó érzésekkel léptem be a főépület ajtaján. Odabent már vártak. Luna a bőröndjén üldögélt, Edward némán szemlélődött. Hermione pedig az utazóládája mellett állva olvasott.
–  Hölgyeim és uraim, hazaértünk – mosolyodott el Lovegood, amitől Hermione becsukta a könyvét.
–  Foglalják el a lakrészüket, majd este hétkor, a vacsoránál találkozunk – szólaltam meg, és egyenesen az igazgatói iroda felé indultam. – Még sok dolgunk van.

A következő egy hétben ugyan tényleg sok dolgunk volt, de mindenkinek maradt ideje egy kis pihenésre is. Az ikrek kialakítottak egy pihentető fürdőszalont, kifejezetten a fáradt tanárok részére, ahol a forró gyógyvizes kádtól kezdve a kellemes pezsgőfürdőig mindent meg lehetett találni.
Lovegood kitapasztalta, hogy az iskola területén elhelyezett kisebb-nagyobb szökőkutak valósággal berántják az embert, ha a vizük boszorkány vagy varázsló bőrével érintkezik, és a kastély egyik távoli pontján, egy másik csobogóban dobja ki. Csak reménykedhettem benne, hogy Lovegood tanárnő, a Hollóhát házvezetője a tanév alatt nem így fogja lerövidíteni a távolságokat az iskolában. Csuromvizesen. Vihogva.
A legnagyobb megdöbbenésemet azonban mégis az Ide-oda Ajtók okozták. Ezek tényleg fantasztikusak voltak. Ugyanazon az elven működtek, mint a hoppanáló kandallók, csak ezek kizárólag az iskolán belül üzemeltek.
A kastély több tucatnyi, fontosabb ajtajára egy érdekes szerkezet került, amely az ajtólap mindkét oldaláról látható volt. Két majdnem azonos átmérőjű körből állt, amelyek egymás alatt, az ajtó felső részén, középen függtek. Olyanok voltak, mint valamiféle rosszul megkomponált órák. A felső, nagyobb körben a majdnem-óra számlapján, számok helyett különböző színű ásványok szikráztak. Volt ott minden az ametiszttől kezdve, a lapis lazulin, az ónixon keresztül a türkizig. A kör közepén az adott ajtó kisebb méretű köve, és száma szerepelt.
Az alsó körön egy igazi számlap volt látható, egytől tizenháromig számozva. Csak a mutatók hiányoztak róla.
A dolog érdekessége abban állt, hogy a két kör összeért, és ahogy a mágus forgatta őket, valamilyen kő-szám-kombinációt mindig kiadott. A hegyikristály-egyes szám az igazgatói iroda ajtaja volt, ha valaki, valahol az épületben ezt a két elemet forgatta össze, az én ajtómon lépett be, bármelyik küszöbön állt is előtte.
Ide-oda Ajtók voltak a tanári szobák, a tanárok magánlakrészei, a szertárak, a gyengélkedő és a konyha ajtókereteiben. Amikor az igazgatói irodából a saját lakásomba mentem, annak ajtaján egy malachit, és a tizenhármas szám állt. Még szerencse, hogy sosem voltam babonás.

A közös étkezések szinte már-már családiasan zajlottak, egyébként pedig jártuk a kastélyt, finomítottuk a varázslatokat, tanulmányoztuk az eredeti alapítók életét és tetteit. Próbáltuk felkészíteni magunkat mindenre. Nem állítom, hogy féltem az iskolakezdéstől, sokkal inkább attól tartottam, hogy a többiek nem nőttek fel a feladathoz.
Jobb híján Grangerre bíztam a bájitaltan oktatását, mire szemrebbenés nélkül figyelmetlen fráternek nevezett. Mivel McGalagony nem vállalta, ő lett a Griffendél ház vezetője is. Reménykedtem benne, hogy nem terhelem túl az idegeit, mert amellett, hogy szeptember elsejére befejezte a könyvtár teljes helyreállítását, az éjszakái nagy részét a festmények restaurálásával töltötte. Nem sokat beszélgettünk, de a köztünk lévő szikra nem hunyt ki. Mindig ott ragyogott a felemás szemében.
Amikor szeptember elsején megérkeztek délelőtt a tanárok és a további iskolai dolgozók; késő délután pedig berobogott Roxmorts állomására a Roxfort Expressz a diákokkal, és lassan megkezdődött az első közös vacsora, az alapítók felével madarat lehetett volna fogatni. Granger magában dünnyögött valamit, míg én csak feszülten vártam a Teszlek Süveg monológjának a végét.
Tudtam, hogy ez egy rendkívüli tanév lesz. Olyan, amilyen előtte még sosem. Nemcsak új kezdet, nemcsak újabb lehetőség, de egy új remény is, hogy jobbá tegyük a varázsvilágot.

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation