A Roxfort újraalapítása / 4. fejezet

fanficReggeli után kisétáltam a birtokhatárra, hazahoppanáltam, és végre bejutottam a házamba. Senki sem várt rám a verandán, senki nem akart beszélgetni a ház előtt.
Gyorsan lezuhanyoztam, aztán néhány fontosabb holmit, ruhát, könyveket pakoltam egy feneketlen bőröndbe, majd visszatértem a Roxfortba.
A bőröndömet a hálófülkém ágyára tettem, ráhajtottam a taláromat, összefogtam a hajamat a tarkómon, majd fekete ingben és nadrágban az étkezőbe mentem.


Röviden tanulmányoztam a megint az asztalon elterülő térképet, hogy ki merre dolgozik. Valaki a bagolytornyot renoválta, többen a középső tornyon dolgoztak, és valaki az óratoronyban varázsolt.
–  Mit forgatsz a fejedben, Severus? – kérdezte halkan Molly, ahogy kinézett a konyhából.
–  Még van időm az interjúkig, megyek dolgozni – morogtam, mire mosolyogva felsóhajtott. Kivett egy kisebb pergament egy kosárból, és felém nyújtotta.
–  Ezekkel az építő varázsigékkel dolgoznak a többiek. Én is mennék, de még képtelen vagyok rá…
–  Van hír Billről? – kérdeztem végül, hogy eltereljem a figyelmét.
–  Holnapután lesz az ítélethirdetés.
–  Mi van Percyvel? Őt miért nem láttam az asztalnál? – csak reménykedtem benne, hogy nem a gyászának egy újabb fájó pontjára tapintottam. Szerencsére Molly arca kiismerhetetlenül elsötétült, aztán legyintett.
–  Percy gyáván elbújt a minisztériumban a háború idején. Most a bírósági tárgyalások egyik írnoka. A temetések óta haza sem jött látogatóba. Néha üzen, hogy Bill szénája rosszul áll, de ezen kívül semmit sem tudunk róla.
–  Mi is történt Billel pontosan?
–  Főbenjáró átkokkal megkínzott és megölt három halálfalót, miután azok megölték szerencsétlen Fleurt… Fél évig voltak házasok. Tragédia, ami történt.
–  Hmm… – morogtam, aztán biccentettem, és magára hagytam a boszorkányt. Kezdett érdekessé válni a szememben Bill Weasley.

Míg a főépület felé mentem, átfutottam az építő varázsigéket, és a zsebembe gyűrtem a papirost. Cselekvésre sarkallt az elképesztően rossz állapotban álló nagykapu. Meg akartam javítani a leszakadt zsalukat, a kormos, tűzrágta deszkákat, de ahogy bepillantottam, elakadt a lélegzetem. Az épület teteje beszakadt, és négyemeletnyi magasból sütött be a nap. A márványpadlót néhol vérfoltok tarkították, egy kupac törmelék közül apró gyomnövények bújtak elő.
A legtöbb bosszúságot azonban a megvadult lépcsők okozták. Össze-vissza mozogtak két-két szint között, és miután elérték az egyik emeletet, indultak vissza a másikhoz. Egy percig nem tudtak egy helyben maradni.
Beléptem a csarnokba, aztán egy komor sóhaj után nekiálltam a rendrakásnak.
Amikor öt óra múlva Malfoy rám talált a Nagyteremben, nem hitt a szemének, és ezt jó kezdetnek gondoltam. Késésben voltunk, ezért egy porlefújó bűbájjal tisztára bűvölte az ingemet, átnyújtott egy selyem zsebkendőt, hogy töröljem meg az arcomat, aztán Roxmortba, a Három Seprűbe irányított.
Hajnalig tartott az interjúztatás, ami a kocsma egyik emeleti különtermében zajlott. Lucius mellettem ült, eleinte unottan, aztán ahogy ránk esteledett, egyre inkább fellelkesült. Csak néha kérdezett valamit a jelentkezőktől, akik közül a legtöbben valósággal megdöbbentek, hogy éjfélnél is tovább kell várniuk. Nem érdekelt a rosszallásuk.
Sikerült kiválasztani az új tanárt rúnaismeretre, és szellemtanra, viszont az SVK ügyében képtelen voltam dönteni. Gyakorlatlan pojácának tűnt mind a négy jelentkező, attól függetlenül, hogy ketten közülük aurorok voltak. A jóslástanra pályázó három boszorkány teljesen kiborított, ezért a szünetben megbíztam Malfoyt, hogy inkább kerítse elő Trelawneyt, mert ugyan ő is hibbant, de tőle legalább megszoktam, és tudtam, hogy mire számíthatok.
Az asztronómiára jelentkezőkről kiderült, hogy az egyik (persze, hogy a tehetségesebb) teljesen hasznavehetetlen, mert zavarában dadogni kezd; a másiktól pedig egyszerűen viszketni kezdett a tenyerem. Volt benne valami szánalmas arrogancia, amit nem tudok elviselni mástól.
Ráadásul a bájitaltanra érdemesnek tartott német ficsúr el sem jött a meghallgatásra.
Kora reggel, fél négykor úgy éreztem magam, amikor hátradőltem a párnáimra, hogy elfecséreltem egy napot. Legrosszabb esetben taníthatom én az sötét varázslatok kivédését, Lovegood pedig az asztronómiát. De mi lesz a bájitaltannal?
Reggelig álmatlanul forgolódtam, aztán mire elaludtam volna, Malfoy törte rám az ajtót. Ismét.
–  Hooch nem szándékozik visszatérni a Roxfortba – kezdte a kisebbik rossz hírrel. Aztán elmondta, hogy ilyen építkezési tempó mellett, amit diktálunk, és fogy az alapanyag, három hét múlva már csak múlt időben beszélhet a vagyonáról. – Szükségünk van némi támogatásra, mert nem szándékozom teljesen csődbe menni – fortyogott.
–  Én szívesen segítek, ha megengeditek, de cserébe adjatok valamilyen állást a Roxfortban – dugta be a fejét Xenophilius a nyitott ajtómon. Én még mindig gyűrötten ültem az ágyban, és kezdtem dühös lenni, amiért meg sem tudtam szólalni.
–  De neked ott a Hírverő, Lovegood – nézett rá értetlenül Lucius.
–  Beleuntam az újságírásba, itt akarok dolgozni.
–  Rendben. Mihez értesz? Bájitaltan? Asztronómia? Sötét varázslatok kivédése?
–  Nem, ezekhez nem igazán.
–  Nem baj, akkor kitalálunk valamit – vigyorgott Malfoy, aztán hátat fordított nekem, és elindult a konyha felé. – Meg fogjuk oldani… Pontosan mennyivel is akarsz beszállni az építkezésbe? Ó, majd elfelejtettem, Severus – nézett vissza rám a küszöbről. – Nem baj, hogy Hooch nem vállalta a repüléstant, mert Draco boldogan kisegít. Lehet, hogy fiatal, de repülni tud. – Azzal rám csukta az ajtót.
Percekig ültem, mire kezdett derengeni, mi is zajlik a szemem előtt. Malfoy be akarta nyomni a fiát a tanári karba. Tisztára akarta mosni a nevét. Grimaszolva hanyatlottam vissza a párnámra, hogy aludjak pár órát, de berobogtak az első, frissen felvett tanárok, és izgatott eszmecserébe kezdtek a reggelizőkkel. Kénytelen voltam kimászni az ágyból.

Egész nap a főépületben dolgoztam, míg a többiek szétszéledtek a birtokon, és újult erővel vágtak a felújításba. Kész életveszély volt, ahogy feljutottam az első emeletre a dühös lépcsőkön. Lehetetlennek bizonyult megszelídíteni őket.
Estére végeztem az emelet renoválásával, ami majdnem ugyanúgy nézett ki, mint fél éve. Az ablakokban ismét volt üveg, a termeknek álltak a falai, és a hiányzó festmények ellenére élhetőnek tűnt a környezet. Az egész napos varázslástól zsibbadt az agyam.
Vacsorára Arthur és Molly a lakókocsi mögé, a szabad ég alá terített meg. Szerencsére hűs szél fújt a Tiltott Rengeteg felől, így a meleg elviselhető volt. A régi-új arcok tiszteletére, és a csatlakozásuk megünneplésére különböző sültek kerültek a kempingasztalra. Megbeszélték az aznapi eseményeket, a holnapi terveket, majd szóba került a külvilág, a Minisztérium, és háború is. Szótlanul ültem közöttük, részben azért, mert nagyon fáradt voltam, részben pedig amiatt, mert nem akartam fölösleges témákról vitatkozni. Nem igazán érdekelt, ki esélyesebb a közelgő elnökválasztáson. Úgy éreztem magam, mintha egy kotkodáló baromfiudvar kakasa lennék.
Amikor visszatértek az iskolaalapítás témájához, és Vector végigolvasta a Roxfort kibővítéséről szóló listát, elnevette magát.
–  Mumifikálás. Ennek Bill bizonyára örülne, nem igaz, Molly?
–  De… Bár itt lehetne velünk – sóhajtotta a boszorkány.
–  Több forrásból tudom, hogy egy maradi bíró fog elnökölni az ítélethozatalán – jegyezte meg Malfoy. – Nagy esély van rá, hogy elmarasztalják.
–  Hallgass, Lucius! – mordult rá Arthur türelmetlenül.
–  Én csak az igazat mondom. Ne kergessetek hiú ábrándokat!
–  Ezen az alapon neked is az Azkabanban kellene megrothadnod – pattant fel Molly, aztán kétségbeesetten berohant a lakókocsiba. Malfoy szeme villámokat szórt, de sikerült elég hűvösen ránéznem, hogy ne szólaljon meg.
–  De szerencsére itt van köztünk, így holnap reggel elintézi, hogy bejussak arra a tárgyalásra – utasítottam.
–  Az egy zárt ülés – ellenkezett a szőke.
–  Akkor holnap neked is korábban kell felkelned, ha eredményt akarsz felmutatni, Lucius. – A mondatomat követően többen is felnevettek. Malfoynak és nekem azonban a szempillánk sem rezdült. Farkasszemet néztünk, aztán elfordította a fejét.
–  Legyen – adta meg magát. Csodálkoztam, mert ilyet ő nem szokott tenni; nem ismeri a meghátrálás fogalmát. Legalábbis korábban nem ismerte.

Másnap délelőtt Malfoy a főépületben, pontosabban a Nagyterem alatti konyhában talált meg. Azt hiszem, a lakókocsiban függő térkép segítette a nyomomra. Neheztelő hangon kijelentette, hogy egy óra múlva kezdődik Bill tárgyalása, és esetleg meg kellene fürdenem, mielőtt a Minisztériumba megyek. Elvigyorodtam, amiért elintézte. Rá akartam kérdezni, hogyan sikerült bejuttatnia, de aztán inkább arra gondoltam, hogy talán mégsem kell mindenről tudomást szereznem.
Én visszarohantam a lakókocsihoz, de ő csillogó szemmel, és látszólag unott arccal a főépületben maradt. A kölcsönkapott építőpálcát szórakozottan pörgette az ujjai között. Meglepődtem, amiért mégis beállt a sorba, és ténylegesen segíteni akart az építkezésben, de csupán Draco és a repüléstanári állás ügyét sejtettem a háttérben.
A Mágiaügyi Minisztérium nem sokat változott az elmúlt napokban, mert úgy tűnt, az embereknek nem akaródzott olyan energiával dolgozni, mint ahogy mi tettük a Roxfortban. Nem foglalkoztam a dologgal, mert nem az ügyem volt, engem csak Weasley tárgyalása érdekelt.
A legalsó szinten, a Wizengamot tárgyalta az esetet. Gond nélkül bejutottam a hatalmas, üres terembe, ahol a kirendelt írnokok, esküdtszék, vádló és ügyvéd személyén kívül csak bíró, a vádlott és én vettem részt. Csodáltam, hogy nem engedték be a sajtót, de emellett örültem is neki.
Bill Weasley szótlanul ült a vádlottak padján, míg folyt a per ismertetése. Egy ideig sötéten méregetett, aztán lehajtotta a fejét, hogy vörös haja az arcába hulljon. Mielőtt az esküdtszék ítéletet hozott volna, lehetősége volt felszólalni a saját maga védelmében.
–  Ha úgy gondolják, halálos bűn volt, amit tettem, ítéljenek el. Nem érdekel. Ha visszakaphatnám a feleségemet, és az volna az ára, hogy újra megtegyem, nem haboznék egy percet sem – szólalt meg dacosan, miután felállt. Még nem törte meg az Azkaban, mert fiatal volt.
Mielőtt futótűzként elterjedhetett volna az esküdtek közötti morajlás, felálltam, és Billre néztem.
–  Mert egy idióta vagy! Most azt kellene mondanod, hogy sajnálod, ami történt, és szeretnéd jóvá tenni. Hogy nem akarsz visszamenni az Azkabanba, hanem inkább közmunkát végeznél valaki felügyeletével! Legyen már eszed, Weasley!
–  Snape igazgató, kérem, üljön le, és hallgasson! Örüljön, hogy egyáltalán részt vehet a tárgyaláson! – szólt rám a bíró dühösen.
–  Persze, nagyon örülök – morogtam. – De attól még Weasley idióta marad.
–  Mert ön mit tenne? Mit javasol, ha már a téma szakértője? – csattant fel a bíró.
–  Egy tapasztalt átoktörőt semmiképpen sem zárnék az Azkabanba, ez nyilvánvaló. A szerelmes ember meggondolatlanságokat tesz, ezt igazán nem róhatjuk fel senkinek. Egyesek pedig elragadtatják magukat, ami a háborúban egyáltalán nem elképzelhetetlen. Gondoljanak úgy erre az esetre, hogy Weasley az aurorok helyett takarította el a szemetet.
–  Főbenjáró átkokról beszélünk, Snape igazgató, bár, ahogy belegondolok, ezeknek ön is szakavatott ismerője.
–  Most nem rólam van szó, bíró úr, hanem erről a szerencsétlenről! Fordított helyzetben maguk mit tettek volna, ha a szemük láttára megölik egy családtagjukat? Ne legyenek álszentek! Tudják, hogy Weasley nem egy bestiális gyilkos, csak elragadta a hév!
–  Igazgató úr, zavar a kioktató stílusa!
–  Engem pedig a csőlátásuk zavar!
–  Egyezzünk meg, Snape, ha vállalja a felelősséget a vádlottért, felügyeli a következő három évben a tetteit, akkor lezárjuk az ügyet. Kézen foghatja a lelki társát, elsétálhatnak, és mi végre folytathatjuk a munkánkat! – kiabált rám a bíró. Pont ezt akartam elérni.
–  Vállalom a felelősséget – válaszoltam hangosan, hogy mindenki hallja.
–  Nagyszerű, akkor az esküdtek szavazzanak!
Hat négy arányban arra voksoltak, hogy Bill nem bűnös. Ő dühösen engem bámult, a bíró dühösen engem bámult, csak az esküdtszék felének arcára sikerült elismerő mosolyt csalni. Nem mintha ez lett volna a célom. Nem is igazán tudom, mi volt a célom, de abban biztos voltam, csupán nem akartam azt, hogy Weasley börtönbe kerüljön a hülyesége miatt.
Amikor kivezették a tárgyalóteremből, és kint levették róla a bilincset, majd magunkra hagytak, összevont szemöldökkel állt meg előttem. Egy fejjel magasabb volt nálam.
–  Ez mire volt jó?!
–  Ne légy ostoba, Weasley, pontosan tudod. Most pedig elmegyünk a Roxfortba, megöleled anyádat, beadod a jelentkezésedet a sötét varázslatok kivédése állásra, és három évig nekem ugrálsz, mert darabokra átkozlak, ha meg kell bánnom az iménti döntésemet! – mordultam rá, amitől lecsillapodott, és elfutotta a könny a szemét. A következő pillanatban megölelt, és kénytelen voltam megveregetni a vállát.
–  Rendben – nyugtázta alig hallhatóan. Egy pillanatig azt hittem, hogy húsz évvel ezelőtt járunk, Dumbledore és én ölelkezünk, miután ugyanígy megmentett a börtöntől. Aztán visszacsusszantam a jelenbe, és arról kezdtem ábrándozni, hogy már most darabokra kellene átkoznom a vörös hajút.

Mollyval madarat lehetett volna fogatni, miután meglátta a legnagyobb fiát. Én visszamentem a főépületbe, az új SVK tanárom pedig beletörődött a sorsába, és hagyta, hogy az anyja kifulladásig ölelgesse.
Malfoy ugyanúgy a főépületben kószált, ahogy délelőtt ott hagytam. Mozdítani ugyan nem mozdított semmit, egy falat vagy egy ablakot nem bűvölt a helyére, de ettől függetlenül fáradtnak tűnt. Az alagsorban értem utol, ahol kellemes hűvös fogadott.
A hiányos világítástól eltekintve a pince sértetlen volt, mintha ilyen mélyre nem merészkedett volna a háború. Merlin szakállára mondom, megkönnyebbültem.
–  Mit keresel itt, Lucius? – kérdeztem a szőkét, aki, ahogy közelebb értem hozzá, igyekezett elrejteni előlem a gondolatait.
–  Valójában semmit, csak a diákéveinken merengtem – legyintett, miközben elfordult. Szorult a hurok a nyaka körül, érezte jól. Gúnyosan elmosolyodtam, ki akartam élvezni a pillanatot.
–  Mindketten tudjuk, hogy hazudsz.
–  Rémeket látsz, Severus – nézett rám felsőbbrendűen, aztán eliszkolt mellettem. Vállat vontam, és folytattam az alagsori folyosók feltérképezését. Alig akartam elhinni, hogy az általam ismert legcsodálatosabb világot, a roxforti pincerendszert nem gyűrte maga alá a pusztítás.
Mire végeztem, beesteledett, és a lakókocsi mögött tábortűz égett. A meleg, nyári levegőben füst és pernye szállingózott.
Weasleyék és a többiek jókedvűen beszélgettek a lángok mellett. Néhányan felém biccentettek, a Lovegood-lány integetett, de egyébként senki sem próbált megakadályozni abban, hogy eltűnjek a lakókocsi rejtekében.
Flitwick akkor lépett ki a szomszédos hálófülkéből, amikor én kinyitottam a sajátom ajtaját. Természetesen azonnal letámadott, hogy vegyem fel a védencét, Lunát tanárnak, mert ő kiváló a maga módján, és mindent tud a csillagokról. Én voltam a hülye, hogy megtorpantam a küszöbömön, és ránéztem a törpe mágusra, mert emiatt úgy gondolhatta, bátran folytathatja a kortes beszédet. Pedig csak fáradt voltam, és rá akartam rivallni, hogy törődjön a saját dolgával. Hiába, a reflexeim már nem a régiek. Amikor Flitwick percek múlva abbahagyta az érvelést, én csak annyit tudtam kipréselni magamból:
–  Hm… – ezen mindketten meglepődtünk, ő végleg elhallgatott, én pedig bemenekültem a zárkámba. Tartottam tőle, hogy ezt győzelemként könyvelte el az átkozottja, de különösképpen ez sem zavart, mert Malfoy kötötte le a szabad agyi kapacitásomat.
Eldöntöttem, hogy résen leszek, és mindenképpen kiderítem, miben sántikál.

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation