A Roxfort újraalapítása / 3. fejezet

fanficCsak a jelentkezések szétválogatása két napomba került. Még akkor is, amikor hajnalban észrevettem, hogy okkal vannak színes tintával megjelölve a lapok. Sárga felkiáltó jelet kapott a neve mellé, aki a Hugrabug ház vezetését is elvállalta volna; pirosat, aki a Griffendélt; kéket, aki a Hollóhátat; és elmaradhatatlanul zöldet, aki a Mardekárt. Az érdekesebb életrajzi adatokat, szakmai tapasztalatokat szintén kiemelték, de az igazgató és az alapító testület megjegyzései rovatot gondosan szabadon hagyták, hogy azért nekem is legyen munkám.
Két oszlopba válogattam a halmot: akik megfelelhetnek és akik nem. Ezután a bennmaradó jelölteket tovább rostáltam olyanokra, akiknek van tanítási tapasztalata vagy esetleg valamikor lehet, és olyanokra, akiknek soha az életben nem lesz, ha rajtam múlik.


A két nap alatt összesen hatszor álltam fel az asztalomtól, egyszer kifejezetten azért, mert úgy éreztem, megbolondulok a tehetetlenségtől. Nem rajongtam a nyári hőségért, és azért, hogy kint kellene dolgoznom a tűző nap alatt, de egyszeriben gyűlöltem az asztalnál ülni, miközben mások az iskolámat építik.
Muszáj volt kiszabadulnom a nyomasztó szobámból, a lakókocsiból; meg sem álltam az udvaron, csak kerülgettem a folyamatosan csökkenő, majd újratermelődő építőanyag-hegyeket, hogy kijussak az iskolaudvarról. Közel-távol nem járt a környékemen egy lélek sem, mintha mindenki eltűnt volna.
Hihetetlenül kicsi az építő csapatunk, és túl nagy a roxforti birtok, ráadásul bőven van tennivaló, így akár napokig sem futhatnék össze senkivel. Nem azt mondom, hogy maradéktalanul mindenki tette a dolgát, de az emberek megtették, amit szükségesnek éreztek. Sejtettem, hogy néhány napon belül, amikor megérkezik a már válogatott tanári kar, úgy is felüti a fejét a széthúzás. Ki kell találnom valamit arra a pillanatra is, de egyelőre abban sem voltam biztos, hogy a közeljövőben, valamikor készen leszek az interjúztatással.
Észre sem vettem magam, ahogy a lábaim a napfényben csillámló tó felé veszik az irányt. A víztükör lágyan fodrozódott a meleg szélben, a tóparti fák halkan susogtak. Elnyomtam a kamaszkori emlékemet, ami feltörni készült bennem, hogy régen milyen sokat olvastam e fák törzsénél. Mennyi ostoba tervem volt, mennyi gyerekes lángolás sodort egyik bajból a másikba… Szerettem ezeket a fákat, talán még most is szeretem. Jó volt elbújni a lombkoronájuk árnya alatt, amikor ennyire tűzött a nap.
A szórt fényben sétálva egy alakra lettem figyelmes, ahogy egy kidőlt fatörzsön gubbaszt. Világoskék pólót viselt, és hosszú, szőke haját gondatlan copfba kötötte. Ahogy közelebb értem hozzá, felém fordította a fejét. Luna Lovegood volt, vöröslött a szeme a sírástól.
–  Jó napot – biccentettem, mire szomorúan elhúzta a száját. Még nem találkoztunk, mióta csatlakoztam a lakókocsis táborhoz, csak a hangját hallottam előző este, hogy beszűrődött a konyhából, mikor az apjával beszélgettek.
–  Viszont.
–  Miért itatja az egereket, Lovegood? – Szívem szerint azt is megkérdeztem volna, hogy azt sajnálja-e, amiért nem a Loch Nessie szörny után kutat egy mocsárban, aztán mégsem tettem. Mostanában kezdek elpuhulni, szűrtem le a tanulságot.
–  Csak fáradt vagyok, azt hiszem – felelte vonakodva.
–  Mindenki fáradt. Tehát mi baja van?
–  Aggódom a többiekért. Mindenkin látszik, hogy keményen dolgozik, és alig pihen valamicskét; de Hermione különösen túlhajszolja magát. Szerintem két hete nem aludt egy szemhunyásnyit sem.
–  Ezt honnan veszi?
–  Közös hálófülkénk van, de ő csak zuhanyozni és átöltözni jár a lakókocsiba. Általában felkap egy szendvicset vagy némi süteményt az asztalról, és megy vissza dolgozni… Én megértem, hogy sok a dolgunk, de ő egyáltalán nem figyel saját magára.
–  Nyilván megvan Granger oka, hogy mit miért tesz. Valószínűleg egy kamaszos, stréber, nevetséges oka, de…
–  Nem hiszem – vágott a szavaimba Lovegood. – Szerintem megviselte Harry és Ron halála. Talán azon csodálkozik, hogy ő miért maradt életben… Valakinek beszélnie kéne vele. Nem akarja megpróbálni? Arthurt és Mollyt úgy rázza le magáról, mint a kutya a vizet a bundájáról, amikor óvatosan hatni próbálnak a lelkére; apám pedig nem a lelkek szakértője.
Próbáltam nem fintorogni a szavai hallatán, de az arcom megrándult. Nem tudtam, miért tett úgy Lovegood, mintha én értenék a lelkekhez vagy egyáltalán érdekelne Granger nyomora, de bólintottam. Ha ettől ő jobban érzi magát, és visszamegy renoválni, legyen.
–  Ha látom, beszélek vele – morogtam magam elé, aztán sarkon fordultam, és visszasétáltam a lakókocsi irányába. Pontosan tudtam, hogy napok vagy akár hetek is eltelhetnek, mire összefutok a griffendélessel, ezért ezt a megoldandó feladatot bőven a többi alá helyeztem a fontossági listámon.

Ezt követően visszatértem a prioritást élvező munkákhoz: jelentkezési lapok böngészése, válogatása, becsmérlése. Amikor találkoztam Hermione Granger nevével és jelentkezési lapjával a “lehet-hogy-taníthat-a-Roxfortban-ha-jó-napom-van-és-felveszem” kupacban, morózus kedvvel átpakoltam a “csak-a-holttestemen-át” pályázathegy tetejére. Nem is értem, miért pakolgattam eddig ide-oda az anyagát. Pedig akár ígéretesnek is tarthatnám, mert idegesítően precíz, és tényleg tudja, amit az évek alatt megtanult. Ráadásul még a házvezető szerepét is szívesen elvállalná. De nincs sem időnk, sem felesleges energiánk okoskodó csitrik gyászát feldolgozni. Jelenleg fontosabb ügyeink vannak, ezért annak a németnek a javára billentem a mérleg nyelvét. Valamilyen Hermann, de egyelőre ő sem érdekel.
Hajnalban az asztalomnál ébredtem, sajgott a nyakam, és a derekam a kifacsart alvópóztól, ezért átvánszorogtam az ágyhoz, és ruhástól feküdtem le. Szükségem volt még pár órányi pihenésre. Reggel korán úgyis megérkezik Malfoy, és elkezdődik az őrület.

Tényleg így történt. Lucius pontban nyolckor kopogtatott a magánzárkám ajtaján, alig volt időm felülni az ágyon, már be is lépett. És ezzel azonnal megtelt a helyiség. Kezdett egyre kényelmetlenebbé válni ez az ostoba, kempingezésre hasonlító életmód.
–  Te még mindig azokban a ruhákban vagy, amiben három napja érkeztél – fintorgott Malfoy, és sajnos igazat kellett hagynom neki. Tényleg még annyi szabadságot sem engedélyeztem magamnak, hogy hazamenjek átöltözni, míg nem végzek a jelentkezési lapokkal. – Merlinre, Severus! Nem lehetsz ennyire… igénytelen?!
–  Hallgass, Lucius! Feladatod van: értesíts azokat a pályázókat, akik ezen a listán szerepelnek, hogy ma délután háromkor elkezdjük a felvételi interjúkat. Ábécé-sorrendben fogom szólítani őket, és mindenkire negyed órát szánok. Maximum. Akik a listán végén szerepelnek, jöhetnek később, mint három. Szervezz meg egy csendes helyet, ahol lebonyolíthatjuk a megbeszéléseket. Ó, és akinek a nevét ezen a másik listán látod, azt arról értesítsd, hogy fel van véve. Ők eddig is itt tanítottak, és szükség van rájuk. Írd meg nekik, hogy csomagoljanak össze, és mielőbb csatlakozzanak az építőkhöz!
–  Nem vagyok a titkárod, Severus!
–  Csak tedd a dolgod, Malfoy vagy menj innen, és ne állj az utunkba!
–  Te mit csinálsz, amíg én a munkádat végzem? Hazamész fürdeni?!
–  Többek között.
Lucius vállat vont, aztán a két listával a hóna alatt távozott. Olyan hangosan csapta rám az ajtót, hogy azt mindenki hallhatta a lakókocsiban. Ettől eltekintve elégedett voltam, mert estére vagy legkésőbb holnap reggelre többen leszünk, ha Vector, Flitwick, Bimba és Hooch csatlakozik hozzánk.
Ajtócsapódásokat hallottam, és némi matatást a konyhából. Molly Weasley nyilván elkezdte a reggeli készítését. Már vártam a szalonnás rántotta illatát, mert vészesen megkordult a gyomrom. Ha az asszony nem hozott volna be az utóbbi napokban ennivalót egy tálcán, akár éhen is haltam volna. Túlságosan el voltam foglalva, nem igazán volt időm enni, és társasági életet élni a többiekkel. Elhúztam a számat, mert eszembe jutott, hogy egyébként sem vagyok túl közlékeny az idiótákkal; és akikkel osztoznom kell ebben a sziszifuszi munkában, bizony azok voltak.
–  Egyél még valamit, drágaságom – hallottam Molly hangját.
–  Nem, köszönöm, sietek – válaszolt halkan egy lány.
–  Ez nem lesz így jól, Miss Granger – szólalt meg McGalagony is. – Rosszul néz ki.
–  Semmi bajom, tanárnő, most pedig elnézésüket kérem… – morogta a griffendéles élesen, aztán rájuk csapta a bejárati ajtót. A szobám falán beleremegtek a polcok.
Lehet, hogy tényleg beszélnem kell a fejével. Majd egyszer.
Eldöntöttem, hogy a többiekkel reggelizem, aztán hazamegyek néhány ruháért. Ahogy kiléptem a hálófülkémből, feltűnt, hogy mások is csatlakoztak az asztaltársasághoz. Szinte mindenki ott volt, kivéve Grangert, Xenophiliust, és Malfoyt.
–  Jó reggelt – morogtam, aztán leültem egy üres székre George Weasley mellé.
–  Nagyon nyúzottnak tűnsz, pihenned kellene – jegyezte meg Arthur, mire George kuncogni kezdett.
–  Ne aggódjon, mindenkinek ezt szajkózzák – magyarázta. Már éppen rá akartam ripakodni, hogy felejtse el a barátkozó, vidám stílusát, amikor velem beszél, de ekkor belebegett a konyhából Fred Weasley szelleme.
–  Elfoglalta a helyemet, hősök hőse – nézett rám jókedvűen. Én pedig csak ültem, és nem tudtam megszólalni. Teljesen megdöbbentem.
–  Jaj, Fred, ülj Charlie vagy Luna mellé – zsörtölődött Molly szomorkásan. Most már kapizsgálni kezdtem az állandó karikákat a szeme alatt, és értelmet nyert az alig hallható szipogás, ami néha beszűrődött a szobámba.
Luna halványan elmosolyodott, ahogy Fredre nézett.
–  Szerintem Ginny sem bánná, ha a székére ülnél – jegyezte meg óvatosan. Molly elfordult, hogy a kenyeres kosarat az asztal közepére tegye; nekem pedig leesett a tantusz, hogy miért tűnik foghíjasnak a Weasley család. Az már korábban is feltűnt, hogy Malfoy nem acsarkodik Arthurral, pedig köztudottan utálta őt. Weasleyék három gyereküket is elvesztették a háborúban: Fredet, Ront és Ginevrát. Elkomorodtam a felismeréstől.
Fred vigyorogva leült Luna mellé, én pedig igyekeztem a Diggoryk felé fordítani a fejemet. Amost már ismertem régről, de a mellette ülő fiatal mágusról csak híreket, és pletykákat hallottam.
–  Severus, engedd meg, hogy bemutassam az unokaöcsémet, Edwardot – szólalt meg Amos mosolyogva. Hirtelen őszült meg, és betegedett bele abba, hogy egyetlen fia, Cedric néhány éve Voldemort útjába állt, ezért megölték. Most, hogy Tudjukki halott (ha csakugyan lehetek annyira vakmerő, és elhihetem ezt az állítást), és itt volt az unokaöccse, egy kicsit jobban nézett ki az öreg. Vagyis nem volt öreg, mert alig volt idősebb nálam pár évvel, csak külsőleg jobban megviselte az élet.
Edward pont úgy nézett, mint ahogy Cedricnek kellett volna huszonévesen. Magas volt, világos barna hajú, éles szemű. Tekintetéből kötelességtudat sugárzott. Fehér bőrét megbarnította a nap, gyanítottam, hogy az építkezés hatására.
–  Edward Diggory? Mugliismeretet akar tanítani a Roxfortban? – kérdeztem vissza összevont szemöldökkel.
–  Igen, uram – nézett rám komoly arccal. Olvastam az anyagait, belenéztem a mellékelt óravázlataiba, de nem ilyennek képzeltem. Ez a fiú, aki az asztalnál ült, nem tűnt bájgúnárnak. Persze, a látszat néha csal.
–  Miből gondolja, hogy képes betölteni a Hugrabug házvezető tanári pozíciót? Erre a feladatra idősebb, tapasztaltabb kollégák szoktak jelentkezni.
–  Azért jelentkeztem a pozícióra, mert alkalmasnak érzem magam. Következetes és szigorú vagyok, ha szükséges.
–  Majd meglátjuk. Kap egy esélyt. A délutáni interjúra nem szükséges eljönnie, inkább dolgozzon a felújításon.
–  Igen, uram.
–  Weasley, maga is – néztem Charlie-ra egykedvűen. A vörös hajú férfi szájában megállt a villa, és belemerevedett a rágásba.
–  Felvett oktatónak a legendás lények órára? – krákogott, miután szinte rágatlanul leküzdötte a falatot a torkán.
–  Csak meg ne bánjam – morogtam, aztán töltöttem magamnak a kávéból. Charlie vidáman kihúzta magát, mire apja szelíden megütögette a vállát.
–  Gratulálok, fiam.
–  És mi lesz velem? Asztronómiát szerettem volna tanítani – csúszott ki Luna Lovegood száján. Mielőtt felszisszenhettem volna, belekortyoltam a kávémba.
–  Nos, maga biztosan nem lehet a Hollóhát házvezetője, ehhez semmiféle képzettsége nincs – jegyeztem meg gúnyosan. – A posztot továbbra is Flitwick professzor fogja betölteni. Ami az asztronómiát illeti, van két jelentkező, akikkel délután beszélek. Az egyikük elég ígéretes a pályázata alapján.
–  Elmenjek a délutáni interjúra?
–  Nem szükséges.
–  És mi a véleménye az óravázlataimról? – erősködött Lovegood. George kuncogni kezdett, amiért a barátnője nem tágít a témától.
–  Figyelemre méltóak volnának, ha olyan csillagfigyelő állomásunk lenne, amilyet leír, amilyen egyáltalán nincs.
–  Már dolgozom rajta, hogy legyen – csattant fel Luna. Még sosem láttam ilyen heves reakciót tőle azelőtt.
–  Ezek szerint nem elég gyorsan – jegyeztem meg pökhendien. Pontosan tudtam, hogy mindenki erején felül teljesít, mégsem szerettem ezt a hangnemet.
–  Mert nem gondoltam volna, hogy maga Granger-üzemmódban veti bele magát a munkájába, amire normális ember képtelen – ugrott fel a lány, miután kirúgta maga alól a széket. Két lépéssel átvágott a helyiségen, feltépte az ajtót, és kiviharzott rajta.
McGalagony mosolyogva nézett utána.
–  Ne nehezteljen rá, amiért ennyire szeretné az állást. Azt hiszem, én tettem a bogarat a fülébe – jegyezte meg vidáman.
–  Gratulálok – grimaszoltam, aztán a bögrémbe felejtkeztem. Ezután Arthur fogta a pálcáját, és egy suhintással fellógatta az asztal mellé, a levegőbe a Roxfort térképét. Mindannyian tanulmányozni kezdték, és beszélgettek a következő munkálatokról.
Hagrid kunyhója, a viadukt, a nagy torony és az összekötő hidak álltak, és tökéletesen épnek tűntek. A birtok hátsó frontjától most előre akartak elindulni a renoválással, hogy a középső torony és az alatta húzódó Hollóhát épületrész visszanyerje az eredeti állapotát. Ha az elkészül, akkor az újjáépítés egyharmada megvan. Utána már csak a kisebb tornyok, és épületszárnyak, az iskola főépülete marad. Csak. Sosem fogunk elkészülni.

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation