Az űr mélyén

In the spaceMűfaj: science-fiction novella

Stílus és kategória: általános

Korhatár: +12 (+16 a későbbiekben!)

Egyéb megjegyzések: – (folytatás következik!)

 

Előszó

Amikor 2055-ben elkészült az Obayashi Corporation által megálmodott űrlift, Amanda Fermi nem gondolta volna, hogy belátható időn belül kipróbálhatja. Az első túrákat asztronauták és mérnökök tették meg, aztán szépen lassan beszivárogtak a Föld és űrállomás között ingázók közé a gazdag turisták is, akik hajlandóak voltak tizenkét számjegyű csekket kiállítani négy hét űrbéli nyaralásért.
Amanda Fermi a kilencedik turnus ösztöndíjasa volt, szótlan csodabogár a milliárdosok között, akit sokkal jobban érdekelt néhány megoldhatatlannak tűnő matematikai egyenlet, mint a többiek által kifogásolt liftkabinok apró mérete. Fiatal és csinos teremtésnek tartották volna utastársai, ha szemrevaló külleméhez csak egy csepp szociális érzék párosul, de Fermit örök kívülállónak teremtette az ég.
Huszonöt fővel indult el 2057. májusában a menetrend szerinti űrjárat, tíz napig tartott az út fel a műholdig, tíz vissza, és a köztes szűk két hétben a szerencsés kiválasztottak az ablakukból gyönyörködhettek a szülőbolygójuk távoli, kékes színében; segíthettek kisebb javításokat elvégezni az űrállomás állandó legénységének és részt vehettek egy-egy rövid űrrepülésen egy öt férőhelyes komppal. Az egyik rutinrepülés alkalmával a kapitány szokatlan jelet fogott a kommunikációs csatornán, így a fedélzeten tartózkodók örömére extra kitérőt tett az űrben. Harminckét perc múlva eltűnt a komp jele a kijelzőkről, és soha többé nem került elő.
Az esetet a Földön hosszasan vizsgálták, végül bizonyítékok hiányában az öt áldozatot – köztük Amanda Fermit – halottnak nyilvánították.

Első fejezet – Fájdalom

“Az, aki még sosem követett el hibát, valószínűleg még sosem próbált semmi új dolgot.”
Albert Einstein

Amanda egyszerűen csak próbálta túlélni a nyilalló fejfájást, ami kis híján szétszaggatta az agyát. Legszívesebben üvöltött volna, de csak ahhoz volt ereje, hogy a füléhez szorítsa a kezeit, és halkan nyöszörögjön. Észlelte a lehunyt szempilláin át a megváltozó fényviszonyokat, ahogy felismerhetetlen alakok közelednek és távolodnak a környezetében, idegen neszeket hallott maga mellett, aztán gombnyomásra lekapcsolták az agyában a fájdalmat. Résnyire nyílt szemmel rácsodálkozott véres kezeire, amivel egy pillanattal korábban még a fejét fogta, majd a következő percben elsötétült előtte a világ.

Egy félhomályos kabinban ébredt, ahol neonzöld csíkok derengtek a kabin üvegén túl. Nem tudott mozogni, egyedül a szemét erőltethette, de mit sem tudott megállapítani abból, hol lehet. Nem érezte maga alatt az űrkomp jellegzetes vibrálását, nem hallott egy árva hangot sem, de a legnyugtalanítóbb mégis a nem várt mozdulatlansága volt. Hiába parancsolta a testének, hogy emelje meg a karját vagy mozgassa meg a lábujjait, képtelen volt eleget tenni az utasításnak. Egy idő után feladta a kísérleteit, ezért inkább elkezdett fejben egyenleteket megoldani, hogy megfigyelje magát, vajon az agya is sérült-e, mint a teste. Megnyugodva állapította meg, hogy az elméje ugyanúgy működik, pontosan emlékszik a szükséges képletekre, a megoldásokra, az életének különböző mozzanataira, és még az űrkompon eluralkodó hisztériára is, mielőtt… megfájdult volna mindenki feje. Vagy legalábbis az övé.
Mielőtt ismét kétségbe eshetett volna, amiért segítségért sem tudott kiáltani, lehunyta a szemét egy percre. Ismeretlen szimbólumok, jelek, algoritmusok és ábrák özönlötték el az agyát, kéretlenül is letaglózva a lányt. Nem tudta megállítani a feldolgozatlan információlavinát, moccanni sem tudott a tonnányi súly alatt, mielőtt azonban belerokkant volna, leállították az adatátvitelt.

Amikor újra magához tért, úgy érezte, mintha végigdorbézolta volna az éjszakát és csúnyán másnapos lenne. Eszébe jutott, hogy milyen régen történt, hogy részegen csavargott a belvárosban a szaktársaival. Talán sosem lesz többé alkalma rá… Fojtogató kínként tört rá a pánik, amiért nem tudott mozogni, kiszabadulni a kabinból, és hazáig rohanni. Azt sem tudta, mennyi idő telt el, mióta a fülkébe került – elkezdték-e már keresni az ismerősei, feltűnt-e bárkinek a hiánya. Valaki nyilvánvalóan kórházba vitte a baleset után, különben hogyan került volna a nyugtalanító kabinba…
Ahogy hosszabb időre becsukta a szemét, ismét megjelentek az agyában az idegen jelek. Legszívesebben megint üvöltött volna a fájdalomtól, de már nem őrülten cikáztak a piktogramok, hanem sorba rendezve lebegtek a semmiben. Mielőtt Amanda újfent feladta volna a küzdelmet, még átvillant az agyán a régi civilizációk könyvekből ismert írásképe, de ami az agyába égett, egyikre sem hasonlított, amelyekkel korábban futólag megismerkedett.

Nagyjából a tizedik alkalom után, mikor megint ki tudta nyitni a szemét, elkezdte gyanítani, hogy nem kórházban van. Nem a műholdon, nem a Földön, hanem valahol egészen máshol, különben már régen orvosok vették volna körül, nem pedig kétségbe ejtő, idegen jelek. Óvatosan kinézett a fülke ablakán, de ugyanazok a neon csíkok foszforeszkáltak a sötétben, ahogy korábban is. Nem akarta, hogy elragadja a megvadult képzelete, ezért igyekezett a lelki szemei előtt megjelenő szimbólumokra koncentrálni, mert sejtette, ez lehet a megoldás a későbbi kommunikációhoz. Beszélni akart azokkal, akik berakták a kabinba.

Akárhányszor kezdte újra a jelek memorizálását, a kín olyan erővel söpört végig az agyán, ami egyszerűen elviselhetetlennek tűnt egy-két másodpercnél. Abban bízott, egy idő után legalább annyira hozzászokik majd a fájdalomhoz, hogy nem veszti el az eszméletét, de ez hiábavaló ábrándnak bizonyult.

Teljesen elveszítette az időérzékét, fogalma sem volt, órák vagy hetek telnek el két ájulás között, és az sem segítette a helyzet megértésében, hogy nem érzett sem éhséget, sem szomjúságot egy pillanatig sem – mintha nem is volnának testi szükségletei.
A tanulási folyamat lassan haladt, maga sem értette, miért vési az ő agyába az idegen ábrákat valaki, de nagyon vágyott rá, hogy megértse a jelentőségüket.
Egy idő után felfedezett bizonyos ismétlődéseket és sorozatokat, ami után úgy tűnt, másodpercekkel tovább tudott ébren maradni, míg a fájdalom ismét fecnikre nem tépte az elméjét. Az volt a legnagyobb nehézség a tanulási folyamat alatt, hogy nem tudta fogalmakhoz kötni a különböző jeleket. Néha már sejtette, melyik piktogram mi után fog következni, de elképzelése sem volt róla, mit is jelentett az adott írás.

Időről időre rejtvényeket kellett megoldania: megadni egy szövegrészlet hiányzó jeleit, vagy éppen befejezni egy sorozatot. Elég volt mindössze a helyesnek vélt válaszra gondolni, és ha valóban az volt a megoldás, automatikusan érkezett a következő feladat. Amennyiben, ha nem jól felelt a kérdésre, akkor az elejétől kezdődött az adott ciklust bemutató tanulási folyamat egy újabb agybénító kínhullám után.

A nagyon sokadik helyes megfejtést követően egyszerűen visszakapcsolták a testérzékelését: meg tudta végre mozgatni az ujjait és a lábujjait. Egész testén hűvös borzongás futott végig, amikor rádöbbent, hogy valamilyen puha, kocsonyaszerű anyagban fekszik.
A fejét nem tudta ugyan megmozdítani, a száját még nem tudta kinyitni, de egészen a nyakáig már érezte a testét körbevevő zselé óvatos hőmérséklet-változását, ahogy a lány reszketésétől kissé melegebb érzetűvé változott.

Amanda megengedett magának egy másodpercnyi totális pánikot, miszerint valaki vagy valami egy gombnyomással visszakapcsolta a szomatikus idegrendszerének felét. Ha akarta, némi izomfájdalom árán, de meg tudta mozdítani az ujjait. Mire lehetnek még képesek azok, akik megtervezték és megépítették a kabint? Egyáltalán mi volt a céljuk azzal, hogy befektették a lányt a fülkébe? Meg akarták figyelni? Meg akarták tanítani kommunikálni? Vajon az űrkomp többi tagját is ugyanígy trenírozzák?
A gyásszal színezett rettegést sötét árnyékként kebelezte be a kocsonyaágyból kiszivárgó, hamis fáradtságérzet, amire úgy reagált Fermi elméje, hogy egyszerűen elnyomta a lányt az álom.

Hosszú, pihentető alvásból ébredt, amit ismét végtelen tanulási fázisok követtek. A kabin legtöbbször nem hagyta, hogy másra koncentráljon, az ébren töltött idő majdnem egészét újabb sorozatok és algoritmusok vizsgálatával töltötte.
Amanda sajnálattal tapasztalta, hogy a lábujjainak mozgatása általában jobban érdekelte, mint egy ismeretlen feladat, így nagyobb hibaszázalékkal oldotta meg a teszteket, és ezért sokkal többször kellett újrakezdeni az új részt egy-egy gyötrelmes eszméletvesztés után.

Néha attól félt, hogy megint le fogják kapcsolni a részleges mozgáskoordinációját, és újra csak magatehetetlenül fekhet a sötétben.
Néha másra sem vágyott, csak valaki kapcsolja le a kabint, és hagyják végre belehalni a fájdalomba.

Aztán egyszer valami szokatlan történt: egy szemvillanásnyi teljes sötétség, utána vakító fény árasztotta el a fülkét, majd visszaállt az első, fullasztó feketeség.
Megállt a zseléágyban az adatátvitel: a lány égető fájdalommal szembesült minden egyes porcikájában, úgy és arra tudta mozgatni bármelyik testrészét, ahogy csak akarta. El akart mosolyodni, de rá kellett ébrednie, hogy nem tud természetes módon lélegezni, mert teljesen befedte az arcát is a nem működő kocsonya, ami nem szállított több levegőt a tüdejébe.

Kétségbeesve ütötte ökleivel a fülke koromfekete ajtaját, teljes erejéből nekifeszült a hűvös anyagnak, de az csak kínkeserves másodpercek után olvadt bele a lassan szintén kihűlő zselébe.

Megfordult a lánnyal a világ, ahogy ráeszmélt: egészen eddig nem feküdt, hanem állt a kabinban, és most egyenesen kizuhant a fénytelen helyiségbe, amiből egyelőre mit sem látott, csak a padlót érezte maga alatt. Szinte a hideg fémhez tapadt a kocsonyától nyálkás bőre. Ezer félelem és fájdalom lüktetett az agyában, egyszerre szédült és émelygett a túl steril íztől, amit a torkában érzett.
Erőtlenül kiköhögte a felszippantott zselét, de ekkor újabb vesszőfutás kezdődött, mert a helyiség levegőjében nem volt elegendő oxigén.

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation