A Zöld Tündér

fanficFőszereplők: Pansy Parkinson és Hermione Granger
Tartalom: hetedév a Roxfortban, ahol rendszerint tilosban járnak a végzős lányok…
Stílus és kategória: általános, romantikus
Műfaj: egyperces novella
Korhatár: +16 év
Figyelmeztetések: enyhe fem-slash!

Pansy Parkinson izgatottan huppant le Hermione Grangerrel szemben a könyvtár egyik eldugottabb sarkában.
A griffendéles lány egy kupac könyv fölött görnyedt, és éppen nagyon keresett egy varázsigét az egyik kötetben. Barna, kócos haját hanyag kontyba kötötte a tarkóján, karikás szeme elárulta, hogy napok óta kutatott valami után. Csak egy pillanatra nézett fel a mardekárosra, aztán tekintete visszavándorolt maga elé.
– Eltévesztetted az emeletet, Pansy, ez itt a könyvtár – jegyezte meg gúnyosan, miközben igyekezett elnyomni szíve heves dübörgését, amit a szögegyenes, ébenszín hajú lány kiváltott belőle.
– Képzeld el, tudom – legyintett Parkinson, miközben meglazította zöld és ezüst sávos nyakkendőjét, aztán kigombolta a felső három gombot a blúzán.
– Mégis beengedtek? – hümmögött a könyvre koncentrálva Hermione. A szeme sarkából látta, hogy Pansy a ruháival foglalatoskodik, de direkt nem fókuszált rá. Nem akarta látni, milyen szép fehér a bőre, vagy mennyire selymes a haja, hogy a dekoltázsáról már ne is kezdjen ábrándozni. Nem, erre most egyszerűen nem szakíthatott időt, tanulnia kellett.
– Most nem érek rá szócsatákat vívni veled, Granger, pedig nagyon élvezem őket általában. Segítened kell! – hajolt közelebb a griffendéleshez Pansy. Hermione tétován felnézett a lányra, és azonnal elveszett jeges kék szemében. Akaratlanul is felsóhajtott és megállapította, hogy a mardekáros túl szép ahhoz, hogy ne csak egy tünékeny álom legyen. Megint. Ilyen tökéletes szájíveket nem kaphat földi halandó.
Ahogy Parkinson ajkán merengett, halványan elpirult, így menekülésképpen visszabújt az olvasmányába.
– Nem vagyunk barátok, Parkinson, mi okom volna segíteni?
– Az, ami korábban is, amikor néha megírtad helyettem a házi feladatomat mágiatörténetből…
– Az már régen volt – vont vállat Hermione, de azért óvatosan megint a mardekárosra nézett. Pansy titokzatosan mosolygott. Volt benne valami hátborzongatóan érzéki sunyiság. Mint általában. – Mit akarsz?
– Loptam egy üveg abszintot a konyhából az előbb.
– És? Alibi kell?
– Dehogyis… Ez mugli ital, és azt gondoltam, hogy segíthetnél elmagyarázni, hogyan kell inni. Annyira emlékszem a tavalyelőtti mugliismeret óráról, hogy valamilyen szertartása van…
– Szertartása? – kérdezett vissza leesett állal Granger. Már a nyelve hegyén volt egy csípősebb válasz, de aztán inkább megharapta az alsó ajkát és elhallgatott egy percre. – Rendben, de mit kapok cserébe?
– Amit csak szeretnél, vagy amit ki mersz mondani! – kacsintott a griffendélesre Parkinson. Hermione arcára kiült a legmélyebb döbbenet, amit csak valaha átélt. Egyszerre esett zavarba és gurult dühbe, amiért Pansy ennyire fesztelenül viselkedett mellette.
– Keresd meg a régi jegyzeteidet mugliismeretből, és nézd át őket! Nyilván megtalálod minden fontos lépését a “szertartásodnak”…
– Ne légy már ilyen sótlan, Hermione! Inkább gyere, keressünk egy félreeső termet, és igyunk!
– Miért nem a saját udvartartásoddal szórakozol ahelyett, hogy engem nyúznál?
– Te is tudod, hogy idén erősen megrostálódott a baráti köröm az ostoba háborúnak hála…
– Én nem tehetek róla, hogy a díszes kompániád java halálfalónak állt – prüszkölt Granger még mindig dühösen.
– Én sem tehetek róla, hogy idiótának születtek – vont vállat Pansy, majd lassan felállt, és megigazította a szoknyáját. Szemlátomást élvezte, hogy hatást gyakorol a griffendélesre.
Hermione szíve össze-vissza kalimpált, ráadásul az alsó ajka is megremegett, míg dühösen össze nem szorította. A mardekáros viszont gúnyosan elmosolyodott, aztán a karjánál fogva talpra állította az iskolaelsőt. Olyan szorosan fonódtak ujjai Granger könyökére, hogy attól félt, a lány felszisszen.
De nem tette, egyszerűen csak engedett az erőnek, és felállt a helyéről. Néhány pillanatig egymás tekintetét fürkészték, aztán Pansy elnevette magát.
– Jó buli lesz… Gyere!
– Ugye tudod, hogy sokkal több rontást ismerek nálad? – kérdezte csendesen Hermione, még mindig csapdát sejtve, hiszen a mardekárosokban köztudottan butaság lett volna megbízni.
– Ezzel akarsz megijeszteni? Majdnem sikerült is… Útközben próbáld meg újra…

Ahogy egymás mellett haladtak a kietlen folyosókon, Hermione javarészt maga elé bambult, csak néha fordította az arcát az évfolyamtársa felé. Pansy magabiztosan sétált néhány centire tőle, akár meg is érinthette volna. A griffendéles ajka megremegett már a gondolattól is.
– Szerintem itt jó lesz – állt meg Granger felsóhajtva McGalagony professzor tanterme előtt.
– Megőrültél?!
– Ha te lennél a Roxfort egyik legszigorúbb tanára, valószínűleg nem a te osztálytermedbe akarnának betörni a házirendet több ponton is megszegni szándékozó diákok, nem igaz?
– Van igazság abban, amit mondasz… De ha McGalagony elkap minket…
– Akkor halottak vagyunk. Tudom – mosolyodott el Hermione, aztán óvatosan körülnézett a folyosón, és amikor az utolsó diák is kiért a látómezejéből, rákoppintott a sötét színű, hatalmas faajtóra, ahogy azt a tanárnőtől többször is látta. Az ajtó halk nyikorgással és kattogással kinyílt.
– Miért nem veled lógtam ennyi éven át? – ragyogott fel Pansy arca, majd belépett a tanterembe.
– Mert többet foglalkoztál a saját magad csodálásával, mint bármi egyébbel? – kérdezte halkan Granger, aztán követte a lányt.
Ahogy magukra csukták az ajtót, a teremben található gyertyák lángja fellobbant, kellemes fénybe burkolva a homályos helyiséget. Az ablakokból a felhős, fekete égbolt és a kastély északi tornya leselkedett rájuk.
– Valljuk be, volt okom csodálni magam – dobta fel a táskáját a tanári asztalra a mardekáros, aztán melléhuppant és elővette az összetéveszthetetlen zöld színű folyadékkal teli üveget. – Nézd meg ezt a színt! Nem volt szívem ott hagyni a konyhában…
– Egyáltalán mit kerestél a konyhában?
– Nem volt különösebb célom, ez most egy spontán ötlet volt… Először is kell két pohár, az biztos – morogta maga elé Parkinson, így két borospoharat bűvölt az asztalra. Hermione mosolyogva figyelte a lányt, aztán felakasztotta a táskáját és a talárját a tanári szék háttámlájára.
– Nem bánnád, ha inkább én…? – kérdezte halkan.
– Nem tetszik a poharam?
– Dehogynem, csak ezeket fehérborhoz találták ki. Így viszont… – a griffendéles pálcasuhintásai hatására a borospoharak lassacskán összezsugorodtak, a talpuk rövidebbé vált, az átlátszó üvegfelületen pompás kristálymetszés rajzolódott ki. – Tökéletes lesz abszintot inni.
– Griffendéles létedre van ízlésed, el kell ismernem.
– Köszönöm – nevetett fel Granger, majd az asztalra varázsolt egy csillogó fémtálcát, rajta egy kancsó jéghideg vízzel, egy kockacukrokkal megrakott, talpas cukortartóval és két abszintkanállal. – Készen állsz megkóstolni a Betiltott Zöld Halált?
– De még mennyire!
Hermione halványan elmosolyodott, aztán a falevél alakú, több helyen lyukas kanalakat a poharak szájára rakta, egy-egy kockacukrot tett rájuk, majd leöntötte őket némi abszinttal. A zöld folyadék valamennyire beleoldotta a pohárba a cukrot, de a griffendéles lassan opálosra hígította a vízzel. A kanállal elkeverte a maradék cukrot, aztán a saját kanalát ráérősen lenyalta, miközben Pansy elé tolta a másik poharat.
– Ennyi? – kérdezte a mardekáros unottan.
– Mire számítottál?
– Szertartásra, tűzre, lángokra!
– Lángokra?
– Aha.
– Oké, a következő körnél lesznek lángok is – sóhajtott fel Granger, majd megemelte a sejtelmesen örvénylő italát. – Egészségedre!
– Olyan vicces vagy! – kapta fel a poharát Parkinson is. – Fenékig!
Hermione csak a hunyorogva ráncolta a homlokát, és két kis ízlelgetés között megvárta, míg Pansy egy nagyot kortyolt az abszintjából. Amikor már a fekete hajú lány torkában égett az első csepp alkohol, tudta, hogy elhibázott lépés volt felhajtania az egészet. Hirtelen azt sem tudta, hogy kiköpje-e a méregerős nedűt vagy adjon neki még egy esélyt.
Granger lassan felbátorodott az ismerős ürömfű és ánizs ízétől, így ő is kortyolt egy nagyobbat. Ahogy Pansy fátyolos tekintettel lecsapta a kiürült poharát McGalagony asztalára, nevetnie kellett, de igyekezett elfojtani magában a késztetést.
– Még sosem ittál abszintot, igaz? – érdeklődött feleslegesen a mardekárostól. Előzékenyen öntött egy kis vizet az évfolyamtársa poharába. – Ezt idd meg! – Parkinson engedelmesen szót fogadott, és ledöntötte a jeges vizet is.
– Miért nem mondtad, hogy ez ilyen erős lesz?! – prüszkölt, miután úgy érezte, visszakapta a kontrollt a szája felett. – Elképesztő… Ha nem vigyázok, nagyon gyorsan be fogok rúgni…
– De legalább már érted, miért tiltották be anno a muglik világában.
– Ha kicsit belegondolok, ez az ital illik hozzám. Vagy inkább én illek az abszinthoz, nézőpont kérdése.
– Azért vonsz párhuzamot, mert rejtélyes és tilos, vagy mert erős és gonosz ital?
– Talán mindegyik tulajdonsága miatt… Máris érzem, hogy tényleg gonosz. Melegem van – kezdte el legyezgetni magát a kezével Pansy.
– Egy kicsit ki is pirultál – hümmögte mosolyogva Hermione, majd ismét belekortyolt a poharába.
– Te ittál már ilyet korábban, ugye?
– Igen, még Victor mutatta meg negyedikben, hogyan kell abszintot inni.
– Victor Krum?!
– Aha.
– Az ember azt gondolná, hogy vodkázni tanított meg Mr. Nagymenő.
– Ha jól emlékszem, olyan is előfordult – vont vállat Granger.
– Mesélj már! Milyen pasi ez a Krum? Olyan vad, mint amilyennek kinéz?
– Nem, nem igazán. Azt hiszem, csak barátkoztunk.
– Ne mondd már! Csók? Szex? Vagy legalább valami béna próbálkozás?
– Tizenöt éves voltam, amikor találkoztunk!
– És?!
– Kedveltem Victort. Elég hallgatag srác volt, a két-három, esti tilosban járáson kívül szinte mindig csak tanulni ültünk össze. Nem zavart sok vizet.
– Én biztos letéptem volna róla a talárját… Akkoriban elég sok srácról gondoltam, hogy boldoggá tud tenni.
– És?
– Néhány órára boldoggá is tettek, ha érted, mire gondolok – kacsintott Pansy szinte ártatlanul. Hermione prüszkölni kezdett a hallottaktól. – De legalább már tudom, hogy milyen pasikat nem akarok magam körül tartani.
– Ez is fontos állomás, így van – kortyolgatta el a griffendéles is az utolsó kortyokat, majd automatikusan nekiállt a második adag elkészítésének. – Te legalább tudod, hogy mit akarsz az életedtől, míg én csak a házi feladatokkal foglalkoztam… Ígérd meg, hogy ezt nem fogod csak úgy felhörpinteni!
Parkinson jégkék szeme szikrákat szórt jókedvében, vidáman hintázott a felsőteste, ahogy rázta a nevetés.
– Felhörpinteni? Ilyen szavak nem is léteznek, csak te találod ki őket… Jó, megígérem, hogy nem fogom felhörpinteni…

A harmadik kör után Pansy teljesen kigombolta a blúzát, és a cipőjét is lerúgva hátradőlt McGalagony asztalán. Hermione a székről figyelte jelenetet, ahogy szétnyílik a lány ingje és láthatóvá válik a fehér bőre, és a csontszínű melltartója.
– Beszélgessünk inkább rólad, Hermione! Van most valakid? – nevetgélt Parkinson lógó fejjel.
– Nincs.
– De azért tetszik valaki, ugye? Nem lehetsz mindig egyedül…
– Ez bonyolult, Pansy… – hümmögött a griffendéles morcosan. El akarta terelni a saját figyelmét, de képtelen volt elfordítani a fejét Pansy domborulatairól. Legszívesebben megérintette volna őket. Összefutott az ánizs ízű nyál a szájában a gondolattól.
– Dehogy bonyolult! – tápászkodott fel a mardekáros az asztalon, hogy az iskolaelső szemébe nézhessen. – Az a hír járja, hogy valaki látott Luna Lovegooddal csókolózni néhány hónapja a prefektusi fürdőben.
– Micsoda? Ki látott? Ki terjeszti ezt a pletykát?
– Nem ez a lényeg, Hermione. Van valóságalapja a hírnek, nem igaz?
– De… De nem történt semmi Luna és köztem, mert…
– Mert ő rettentően heteró, és a pasikat szereti. Igen, tudom.
– Honnan?
– Szerintem onnan, ahonnan te is.
– Ezt nem hiszem el…
– Pedig a tavalyi Halloween parti egész izgalmasra sikerült – köszörülte meg a torkát Pansy. – Mindegy, én csak azt mondom, hogy keresgélned kéne… Egész csinos lány vagy, biztos találnál valakit, akivel…
– Megihatok fél üveg abszintot? – fejezte be halkan a mondatot Granger.
– Akár… Vagy akár kipróbálhatsz néhány őrültséget… – Parkinson olyan erővel fúrta a tekintetét Hermione szemébe, hogy teljesen megbabonázta a lányt. A griffendélesnek komoly önuralmat kellett gyakorolnia, hogy ne pattanjon fel, és döntse le az évfolyamtársát. – Azt hiszem, még nem ittunk eleget, hogy felbátorodj hozzá…m.
Hermione egy ideig úgy ült McGalagony székében, mintha leforrázták volna, el kellett telnie néhány másodpercnek, mire a Pansy száját elhagyott szavak jelentésére és valós tartalmára is ráébredt.
– De, eleget ittunk hozzá. Ez nem bátorság kérdése… – nyögte ki Granger végül. A mardekáros valószínűtlenül kék tekintete kilopták a fejéből a gondolatokat, alig tudta megfogalmazni a mondatait. – Ez inkább a tisztelet jele… Én tiszteletben tartom, hogy…
– Ugyan, Hermione, ez csak szarakodás! – ugrott le az asztalról Pansy hirtelen. A gyors mozdulatsortól megszédült, meg kellett kapaszkodnia a szék karfájában, és rajta a griffendéles karjában. Egy pillanattal később Parkinson ajka már az iskolaelső száját ostromolta.
Hermione másodpercek alatt jutott el a teljes lefagyástól a boldog önkívületig, ahol mámorosan visszacsókolt végül. Lassan ő is felemelkedett a helyéről, és egymásba kapaszkodva, ringatózva csókolóztak percekig.
El akarta hinni, hogy mindezt nem csak a részeg elméje játssza vele, hogy valóban megízlelhette Pansy ajkát. Mindennél jobban akarta ezt a valóságot hónapok óta. Szenvedélyesen beletúrt a mardekáros lány szénfekete hajába, és a tarkóját cirógatva húzta egyre közelebb és közelebb magához. Boldogságot hajszoló, émelyítő csókokat égettek egymás szájára.
Amikor Pansy kissé elhúzta a fejét, hogy vegyen egy mély lélegzetet, Hermione vilámsújtottan állt előtte. Elvarázsolt mosoly tündöklött az arcán.
– Mi az ördög volt ez? – kérdezte alig hallhatóan.
– Nem ördög, inkább tündér – nevetett fel Parkinson, majd cirógatni kezdte a griffendéles tarkóját. – És ez még csak a kezdet…

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation