C. L. Moore – Út az időbe

Lassan haladt, hosszú, puha, súlyos léptekkel, kincsesháza csarnokán át. Számtalan világ értékeiből válogatta gyűjteményét, távoli terekből és időkből zsákmányolta a kincseket, melyek megtöltötték palotáját. Öltözéke, melynek kelméje dúsan redőzve simult nagy, erős tagjaira, önmagában is felbecsülhetetlen érték volt, mint e falak között minden; pókháló vékonyságú anyagán kidomborodó minták, melyek már elveszítették jelentésüket ily messze a világtól, ahol megalkották őket, de szépségük egyetemessége megmaradt. És ő maga szebb volt, mint bármi az egész hatalmas gyűjteményben. Tudta is ezt, meleg, jóleső elégedettséggel elméje legmélyén.
Gyönyörűen mozgott, harmonikus erő áradt tagjaiban, ahogy járt, hatalmas teste méltóságteljes volt és kecses. A finom köntös szétnyílt nagyszerű alakján. Érzékeny tenyerét gyönyörrel végighúzta oldalán, élvezte a fátyolnál is vékonyabb kelme különös, domborszövésű finomságát. Félig hunyt szemének büszke pillantása sokszínűen villant elő szempillája alól. Szeme sosem volt kétszer egymás után ugyanolyan színű, ám mindegyik szín szépséges volt.

Megint kezdte elfogni a nyughatatlanság. Jól ismerte az érzést, az elégedetlenség ismerős rezdülését, amely egyre mélyült, erősödött elméje rejtekében. Ideje, hogy újra a nyomába eredjen valami veszélyesnek. A régmúlt időkben, amikor elkezdte megtölteni ezt a kincsesházat, még elég volt maga a szépség. Most már a szépség kevés volt. Veszélynek is kellett kísérnie. Szeszélyes lett az ízlése, talán kissé dekadens is, mert nagyon sok időt megélt már.
Igen, a következő, új kincse megszerzésének kockázattal kell járnia. Nagy szépségre és nagy veszélyre kell lelnie, legyőzni az egyiket, megkapni a másikat; a gondolattól színt váltott a szeme, s ereiben meggyorsult a vér súlyos lüktetése. Újra végighúzta tenyerét a testére simuló köntös kidomborodó mintáin. Nagy, súlyos léptei nesztelenül vitték tova a padló késpengemintáin.
Az életben már semmi sem jelentett sokat neki, csak ezek a gyönyörű holmik, amelyeket a szépség iránti szenvedélye gyűjtött össze. És még ezekben sem volt maradéktalan az öröme mostanában. Fölpillantott egy vastag keretre, mely a falba volt süllyesztve a folyosó kanyarulatánál, ahol tekintete épp a megfelelő szögben eshetett a benne foglalt tárgyakra. Három szervezet volt ott, olyan elrendezésben, amely egykor végtelen gyönyörűségére szolgált. Saját világukban talán élőlények voltak, esetleg értelemmel is bírtak. Nem tudta, nem is érdekelte. Már nem is emlékezett rá, voltak-e szemek abban a világban, hogy lássák, voltak-e elmék, hogy felismerjék a szépséget. Csak az érdekelte, hogy heves örömet érzett, valahányszor befordult itt a folyosón, és meglátta őket örök tökélyükben, a keretben.
De nem volt maradéktalan az öröme most, ahogy rájuk pillantott. Félig hunyt szeme színt váltott, sárgászöldről tiszta, hűvösebb zöldre. Ezt a kincset tökéletes biztonságban szerezte meg; csökkent az értéke ezzel az emlékkel. És egyre erősebben mocorgott benne az elégedetlenség. Igen, itt az ideje, hogy ismét vadászni induljon…
Emitt pedig, bársony háttéren, hatalmas ovális kő pihent, felszínéről füstfinomságú fény áradt, színei lankadt lassúsággal változtak. Egy időben szinte megrészegítette a látvány. Egy nagy város főterének közepéről ragadta el, már a helyére sem emlékezett, melyik világról. Nem tudta, értékelték-e a követ a város lakói, felfogták-e egyáltalán a szépségét. De csak apró összecsapás árán jutott hozzá, és a mostani, keserű kedvében ez értéktelenné tette a szemében.
Meggyorsította lépteit, s a palota egész masszív tömbje alig érzékelhetően megremegett alatta, ahogy méltóságteljesen, súlyosan áthaladt a csarnokokon. Még mindig föl-le futtatta tenyerét köntösén, szórakozott élvezettel, de már nem a meglevő kincseken járt az esze.
A jövőbe tekintett, s szeme színe villózva szaladt végig a spektrumon a narancsszínig, melyet átmelegített a veszély hívogató előérzete. Orrcimpája kissé kitágult, széfes szájának szöglete lefelé húzódott, fordított mosolyra. A padló késpengemintázata halkan zengett Iába alatt, éles szövevényük megremegett tovahaladó léptei súlyától.
Elment a színes tűzszökőkút mellett, melynek birtoklásáért egy várost kellett lerombolnia. Félrelökte a hajlíthatatlan kristályrudakból szőtt függönyt, melyet csak az ő hatalmas ereje volt képes megmozdítani. A függöny színes szikrákat szórt, amikor megérintette, de szépségük most nem tartóztatta.
Gondolatai már előtte jártak, a palota közepén, abban a kerek, félhomályos teremben, ahonnan zsákmány után fürkészett a világmindenségben, amelynek kapuin át portyáira indult. Súlyos léptekkel haladt arrafelé, rá sem tekintett a kincsekre, köntösének fátyolszövete felhőként lebegett mögötte.
A kis terem félhomályában, vele szemben, a falon várta érintését a nagy, kerek, homályos képernyő. Az út az időbe és térbe. Az út a szépséghez, a halálos veszedelemhez, mindenhez, ami elviselhetővé tette az életét, amely talán máris túl régóta tartott. Erős ingerek tudták már csak felkavarni eltompult érzékeit, melyek egykor oly hevesen reagáltak annyi mindenre, hogy számba sem tudta venni már. Felsóhajtott, hatalmas mellkasa szélesre tágult. Valahol az ernyő mögött, valahol egy világon, ahol még sosem járt, várja a kincs, mely elég szép, hogy megkísértse, és elég veszélyes, hogy eloszlassa unalmát egy kis időre.

Ahogy közelebb lépett a falhoz, az ernyő kivilágosodott. Elmosódott árnyak mozogtak rajta, halvány hangok szűrődtek be a terembe. Bámulatos érzékszervei megrostálták a hangokat és alakokat, s szinte keletkezésük pillanatában elvetették őket. Szeme kereken fénylett már, ahogy figyelt, erősebbek lettek a narancsszínű tüzek. Gyorsabb mozgásba lendültek az árnyak az ernyőn, Valami formát öltött. Az árnyak hátraugrottak, háromdimenziós elevenségbe, amely egy pillanatig hullámzott, aztán megállapodott. Kopár táj látszott a bíborszínű égbolt alatt. A földből, ringó, páratlan szépségű virágok csoportja nyúlt a magasba, színjátszóan ragyogtak a különös fényben. Közönyösen rájuk pillantott és elfintorodott. Az ernyő elhalványult.
Újra keresgélni kezdett az ürességben, egymást követték a különös tájak, s egy pillantás után mindegyiktál továbbment: Áttetsző, faragott lapokból emelt fal vett körül egy várost, melyet meg sem nézett közelebbről. Látott egy nagyszerű, fényes madarat, mely villózó tolluszályt húzott maga mögött, aztán egy pazar kárpitot, melynek szövetét nem e világról való legendák jelenetei ékítették, de hagyta, hogy szétfoszoljanak, vissza se pillantva rájuk, és szemében ismét elfakította a narancsszínű izzást az unalom.
Egyszer egy darabig megállt egy magas, sötét, számára ismeretlen alakot formázó bálvány képénél; a különös végtagokat díszítő ékszerekből tűz csepegett, s egy pillanatra gyorsabban lüktetett a vére. Jólesett elképzelni azokat az ékszereket tulajdon magasztos tagjain, ahogy lángcseppek hullanak nyomában, végig a termek során. De amikor újra odanézett, látta, hogy a bálvány elhagyottan áll egy kopár világon, kincse azé, aki elviszi. És tudta, hogy az ilyen olcsó zsákmány ízetlen volna. Ismét felsóhajtott hatalmas mellkasa legmélyéből, s tovább hagyta változni a képeket az ernyőn.
A távolban, a semmi mélyén felvillanó aranyszínű villámon akadt meg először a szeme, valamilyen névtelen világ messzi fénysikolyán. Szórakozottan megvárta, hogy összeálljon a kép az árnyakból. Először a villámlás tűnt fel, sziszegett, csapkodott kifelé holmi szerkezetből, melyre csak egyetlen közönyös pillantást vetett. Mert mellette két alak kezdett testet ölteni, s ahogy figyelte őket, nyugtalan mozdulatai elcsitultak, a lebegő köntös lassan megült a testén. Szeme ismét narancsszínben ragyogott. Rezzenéstelenül állt, figyelt.
Ilyenfajta alakokat nem látott még. Halványan emlékeztettek rá, de hajlékonyak voltak és nagyon karcsúak, arányaik groteszk módon különböztek az övéitől. És az egyikük a különbség ellenére is… Elgondolkodva nézte. Igen, nagyon szép volt. Mozdulatlansága mögött izgalom kezdett fölhevülni. És minél tovább nézte, annál szembetűnőbb lett a lény finom szépsége. Semmi hivalkodó pompa, mint a tűzcseppentő ékszereké vagy a pazar tollazatú madáré, hanem finom báj, hosszú, sima hajlatok, karcsúsodó kontúrok, lágy, harmonikus színárnyalatok, barackrózsaszín, tejfehér és meleg barna. Kékeszöld lepel borította, alighanem valamiféle öltözék. Az jutott eszébe, vajon elég értelmes-e ahhoz, hogy védekezzen, vagy a mellette álló teremtmény, aki villámokat keltett a szerkezettel, amely fölé hajolt, vajon észrevenné-e, ellenezne-e, ha odanyúlna és elvenné társát…
Közelebb hajolt az ernyőhöz, lélegzése szaporább lett, tekintetében megjelent az első vörös láng, az izgalom jele. Igen, ez egy szép tárgy! Nagyon szép trófea, méltó termeibe. Átfutott rajta, hogy olyan keretben helyezi el, amelynek díszítése tükrözi magának a teremtménynek lágy, finom vonalait, színe kiemeli tartalmának finom színárnyalatait. Kétségtelenül olyan zsákmány, amiért érdemes fáradoznia – ha lenne a közelében olyan veszély, aminek ellenében érdemes volna elnyerni…
Kezével megfogta az ernyő két szélét, és kissé belehajolt, figyelő szeme már vészesen, vörösen izzott. Az a villámcsóva úgy fest, mint valamiféle fegyver. Ha a lények értelmesek… Szórakoztató lenne kipróbálni, mire képes az agyuk, mire képes a fegyverük…
Még egy pillanatig figyelt, egyre szaporábban szedte a levegőt. Vaskos válla előregörnyedt. Aztán egyetlen mozdulattal ledobta magáról a finom köntöst, mélyen, torokhangon fölnevetett, és könnyed mozdulattal előrelendült, bele az ernyő nyílásába. Mezítelenül ment, fegyver nélkül, szeme skarlátvörösen lángolt. Ez volt az, amiért érdemes volt élni. Veszély, s a veszély mögött a szépség…
Sötétség kavargott körülötte. Suhant a dimenzió nélküli végtelenségben, a maga alkotta folyosóban.

A lány hátradőlt a fémpadon, egyik gyönyöre lábát átvetette a másikon, Flitteres ruhája meglibbent.
– Sokáig tart még, Paul? – kérdezte. A férfi hátrapillantott és rámosolygott.
– Öt perc. Most ne nézz ide, megpróbálom újra. – Felnyúlt, előrehúzta az átlátszó, hajlított álarcot, eltakarva markáns arcát a sugárzás elől. A lány felsóhajtott, arrább húzódott a padon, és elfordította a tekintetét.
A laboratórium falát és mennyezetet homályosan tükröző fémlemez borította, s a lány kékeszöld ruhájának elmosódott képe, mint megannyi tükörben, kavargott körös-körül, amikor megmozdult. Fölemelte fedetlen karját, hogy megigazítsa a haját, s látta, hogy fölemelkednek a tükörképek is, halványszőke, ápolt frizurájának sápadt visszfényéhez.
Hallotta, ahogy olajozottan siklott fém a fémen, ahogy a férfi áthajtott egy kapcsolót, s szinte abban a pillanatban elöntötte a szobát az aranyló ragyogás, mintha a napfény töredezett volna sziszegő, villámként cikázó darabokra. Egy hosszú pillanatig remegtek a falak a fénytől, a hangtól. Aztán elhalt a sziszegés, kihunyt a ragyogás. Izzó fém szaga érzett a levegőben.
A férfi mélyen, elégedetten felsóhajtott, és fölemelte mindkét kezét, hogy levegye az álarcot. Az üveg mögül tompán hallatszott, amit mond:
– Hát ez megvolna. Most végre…
De nem fejezte be, s ott maradt rajta a sisak, ahogy rámeredt az előttük levő falra. Lassan, szinte szórakozottan eltolta arca elől az üveget, mintha azt hinné, az felelős az elébük táruló látványért. Mert az irányító berendezések sora fölött, amely az iménti szerkezetet vezérelte, egy árnyék jelent meg a falon. Egy nagy, kör alakú árnyék…
Most már koromsötét kör volt, mintha a szemük előtt egy pillanat alatt lett volna a szürkületből éjszaka, méghozzá sötétebb éjszaka, mint amilyet valaha is ismert a föld. Az éter feketesége, a világok közötti feneketlen űr. És immár nem árnyék volt, hanem a feketeségbe nyíló ablak, amelyen betódult az éjszaka…
Mint füst, öntötte el őket a sötétség, homályba borítva a szerkezet fényeit, a lány szőke haját, sápadt vállát, ruhájának csillogását, míg a férfi már csak úgy látta, mintha homályfátylak fednék be egyre vastagabban.
Megkésve megmozdult, hasztalan mozdulattal igyekezett elsöpörni kezével a sötétséget arca elől.
– Alanna – szólt tanácstalanul a lányhoz. – Mi történt? Nem nagyon… Iátok… A lány panaszosan felnyögött, ő is a szeméhez kapott mindkét kezével, mintha azt hinné, hirtelen vakság szállta meg mindkettőjüket. A férfit hirtelen szédülés fogta el, sem mozdulni, sem szólni nem tudott. Ez, mondta magában kétségbeesetten, biztosan az a sötétség, ami megelőzi az ájulást, és engedelmes agyában máris elferdülni érezte a padlót, mintha a gyöngeség, a vakság őbelőle jött volna, nem külső forrásból.
De mielőtt bármelyikük is dadogásnál többet mondhatott volna, ahogy agyuk kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett megmagyarázni, hogy ami történik, csak érzékszerveik zavara, teljes lett a sötétség. Betöltötte a szobát, nem volt többé látás.
Amikor a férfi megérezte a padló remegését, egy végtelen pillanatig azt hitte, ismét a saját vaksága, a saját gyengesége csapja be érzékeit. Hiszen nem remeghetett így a padló, mintha hatalmas léptek döngenének rajta. Hiszen nincs itt más, csak ők ketten… nem lehet, hogy gigászi lépések közelednek a feketeségben, hogy belerezdülnek egy kicsit a falak is…
Csend lett; tisztán hallatszott, hogy Alannának elakad a lélegzete. A hangjában először nem volt rémület, csak meglepett érdeklődés.
– Paul… Paul, ne…
Aztán a férfi hallotta a sikoly kezdetét. A kezdetét hallottá, de hihetetlen módon a befejezését már nem. Az egyik pillanatban a rémülettől tágra nyílt torkú kiáltás hangja betöltötte a szobát; a következőben a hang elhalkult, eltűnt a végtelenben, miközben a visszhang még ott hallatszott a szobában. Az ilyen sebesség lehetetlensége végképp lidércnyomásossá tette az egész jelenetet. A férfi nem hitt az érzékeinek.
Ismét szürkülni kezdett a feketeség. A férfi a szemét dörgölte, még mindig nem volt biztos benne, hogy nemcsak az érzékei zavarodtak meg egy pillanatra.
– Alanna… – szólalt meg – azt hittem…
De körülötte a félhomályban nem volt senki.

Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el addig; amíg végre fölegyenesedett, szemben a fallal, ahol még ott sötétlett az árnyék. Időközben bizonyára kétségbeesetten keresgélt, hitetlenül, szédelegve, szinte hisztérikusan. De most, ahogy ott állt és felnézett a falra, ahol még mindig feketén állt az árnyék, és nyelte magába a félhomály utolsó foszlányait a szoba zugaiból, a férfi már nem magyarázgatott, nem hitetlenkedett.
Alanna eltűnt. Valami elképzelhetetlen módon, a rájuk tört sötétségben Valami, ami néma, súlyos léptekkel jár, hogy belerezdülnek a falak, elkapta a lányt abban a pillanatban, amikor azt mondta, “Paul”, abban a hiszemben, hogy ő az. És a sikoltás közben a Valami eltűnt ebből a szobából a végtelenbe, s magával vitte a lányt.
Nem volt ideje azon töprengeni, hogy ez kéktelenség. Csak annyi ideje volt, hogy átgondolja, hogy semmi sem mehetett el mellette az ajtó felé, és szemben a falon a nagy kör nem más, mint egy kapu, amin a Valami kijött, és ahová az a Valami vissza is tért… de nem egyedül…
És a kapu bezárulóban volt.
Egy lépést tett feléje, lázasan, gondolkodás nélkül, aztán megbotlott a műszerben, amelyet azelőtt próbált ki, hogy elhatalmasodott a szobán az őrület. A doboz látványa, fogása egy kicsit visszaadta a józanságát. Itt a fegyver! Támpontot jelentett a megbolydult világban, hogy nem teljesen védtelen. Átfutott rajta, hogy egyáltalán árthat-e bármiféle fegyver annak a Valaminek, ami sosem volt sötétségben jár nesztelenül, de úgy, hogy lépteitől alapjaiban remeg az épület…
De a fegyver súlyos volt. És vajon a tápegységtől milyen távol fog még működ ni? Reszkető ujjait a doboz fülére kulcsolta. Ahogy fölemelte, megtántorodott, de odafordult a szoba vége felé, ahol a nagy kör magába itta a félhomály maradékát is, és lassan halványulni kezdett a falon. Ha utána akar menni, ha rajta akar ütni Azon, ami előtte bement, igyekeznie kell…
Még egy pillantás a tápegység kapcsolójára, mert a fegyver csak onnan kapja az energiát – ha egyáltalán kap abban a mérhetetlen távolságban, ahová menni fog… Még egy hitetlen pillantás körbe a szobában, hogy csakugyan eltűnt-e Alanna…
A kör alsó íve küszöb volt, a sötétség küszöbe. A férfi nem hitte, hogy beléphet rajta, beléphet abba a lapos körbe a sík, tömör falon, de bizonytalanul kinyújtotta fél kezét, egyet lépett előre, aztán még egyet, meghajolva a doboz súlya alatt…
De nem volt többé súly. Nem volt fény sem, hang sem -, csak eszeveszett, kavargó mozgás, mely forgatta, pörgette a vak mélységben. Forgatta időtlen időkig – örökkévalóságokon át, amelyek egy szemvillanásba zsúfolódtak. És aztán…
– Paul! Ó, Paul!
A férfi szédelegve állt egy félhomályos, kerek teremben, körülötte a falat különös minták borították, amelyeket nem tudóit tisztán kivenni. Minden érzékszerve elviselhetetlen megrázkódtatáson ment át; egyelőre még a szemének sem mert hinni. Úgy vélte, Alannát látja a homályban, halovány haja sápadt vállára omlik, arca eltorzul a zavarodottságtól, a félelemtől…
– Paul! Paul, válaszolj! Mi ez? Mi történt?
A férfi még nem tudott megszólalni. Csak a fejét rázta, vakon, ösztönösen kapaszkodott a fél karját lehúzó súlyba. Alanna összehúzta csupasz vállát hajsátra alatt, és riadtan összefonta a karját. Tejfehér bőrén még világosabb körök maradtak ott, ahol karjára szorultak az ujjai. Vacogott a foga, de nem a hidegtől.
– Hogy kerültünk ide? – kérdezte. – Hogy kerültünk ide, Paul? Vissza kell mennünk, nem? Vajon mi történhetett velünk? – Szinte céltalanok voltak a szavai, mintha az, hogy beszédet halljon, most fontosabb lett volna neki, mint a tartalom. – Nézz hátra, Paul… látod? Onnan… onnan jöttünk.
A férfi megfordult. Nagy, kerek tükör volt mögötte a falon, de fordított tükör, nem ők látszottak benne, hanem a szoba, ahonnan ide kerültek.
Belenézett. Tisztábban, mint egy képen, tompa tényben tükröződtek a laboratórium falai, a telepek, a műszerek, az előtérben a fölfelé mutató kapcsoló, amely azt jelentette, hogy a súlyos tárgy a kezében halálos fegyver… talán. Halálos? Egy álomban? Egyáltalán honnan tudják, hogy ellenség az a Valami, ami itt honol?
De ez nevetséges! Korai még tudomásul venni, hogy egyáltalán itt vannak. A valóságban, természetesen, mindketten ott vannak a laboratóriumban, és mindketten ugyanazt a különös álmot álmodják. A férfi valahogy úgy érezte, hogy veszélyes volna mindezt valóságként kezelni. Mert ha akár hallgatólagosan is elfogadja, hogy az ilyesmi valóság lehet, akkor esetleg… esetleg… Lehet, hogy az elfogadástól valósággá válik?
Letette a fegyvert, zavarodottan megdörgölte a karját, és körülnézett. Még nem könnyen szólalt meg, de egyvalamit meg kellett kérdeznie.
– Az… az a dolog, Alanna. Mi volt az? Hogyan…
A lány még szorosabban belemarkolt csupasz karjába, és egész teste újra megremegett. Ruháján a kékeszöld flitterek hűvösen csillámlottak a mozgástól. A hangja is remegett; mintha az agya maga is reszketett volna kifejezéstelen szeme mögött. De amikor megszólalt, a szavaknak nagyjából volt értelmük. És a férfi tulajdon gondolatait visszhangozták.
– Álmodom az egészet, tudod? – A lány hangja mintha a messzeségből jött volna. – Ez nem igazán történik most. De… de valami a karjába vett odaát. A laboratórium tükörképe felé biccentett. – És minden kavarogni kezdett, aztán… – Görcsösen megremegett. – Nem tudom…
– Láttad?
A lány megrázta a fejét.
– Talán igen. Nem vagyok biztos benne. Úgy elszédültem… azt hiszem, kiment azon az ajtón. Szerinted az egy ajtó? – Leheletnyi kis nevetése szinte hisztérikus volt. – Csak… csak éreztem, hogy távolodtak a lépései.
– De mi volt az? Hogy nézett ki? – Nem tudom, Paul.
A férfi visszafojtotta az ajkára tóduló kérdéseket. Itt, az álomban, bizony sok minden roppant furcsa volt. Például azok a minták a falon. Úgy érezte, meg tudja érteni, hogy valaki csak néz valamit, de egyáltalán nem biztos benne, mi az a valami. És Alanna mélyről jövő, görcsös reszketése arról tanúskodott, hogy a történtek jó része alighanem el sem hatolt a tudatáig, a megrázkódtatás védőfalat emelt az agya körül.
– Most már visszamegyünk, ugye, Paul? – kérdezte a lány, s tekintete a férfi mögé siklott, a laboratórium képére. Gyermeki kérdés volt; a lány agya szemlátomást nem volt hajlandó többet befogadni. De a férfi képtelen volt a válaszra. Első érzésre azt akarta mondani: “Várj – rögtön felébredünk.” És ha nem? Ha valóban itt vannak, ebben a kutyaszorítóban? És ha visszajön az a Valami… Vontatottan szólalt meg:
– Persze, csak álom az egész, Alanna. De amíg tart, szerintem úgy kell viselkednünk, mintha valóság volna. Nem akarom… – Az az igazság, gondolta, hogy fél. – De muszáj. És hiába mennénk vissza, ha aztán tovább álmodunk. Az csak újra utánunk jönne.
Keresztüllépdelne az álmon, hogy visszavonszolja őket- és végül is az emberek olykor meghalnak álmukban, gondolta.
Lábával megbökte az ormótlan fegyvert. Ez segíthet rajtunk, gondolta. Esetleg. Ha valami segíthet, ez az. És ha nem… akkor a futás sem. A férfi felpillantott a magas, torz formájú nyílásra, ami csak ajtó lehetett, átjáró ennek az elképzelhetetlen, álomszürke építménynek valamelyik másik részébe. Az tehát arra ment. Talán utána kellene menniük. Talán még akkor volna a legtöbb reményük rá, hogy épségben kijussanak ebből a lidércnyomásból, ha utánaerednének a fegyverrel, még mielőtt számítana rá. Lehet, hogy egyáltalán nem is sejti, hogy ő itt van. Egyedül hagyta Alannát a homályos teremben, hogy majd visszajön; nem is gondolná, hogy védelmezőt talál mellette, hogy a védelmező nem fegyvertelen…
És nem fegyvertelen? Savanyúan elmosolyodott.
Talán ki kellene próbálni a fegyvert. De éppenséggel lehet, hogy ebben a pillanatban is rajta nyugszik a Valami különös, idegen tekintete. Húzódozott tőle, hogy elárulja, hogy nem védtelen. A meglepetés – ez nagyon fontos! Titkolni kell a fegyvert mindaddig, amíg szükség lesz rá, ha szükség lesz rá egyáltalán. Nagyon-nagyon gyengéden megnyomta a billentyűt, amely a villámok özönét szabályozta a laboratórium távoli, józan világában. Működik-e itt… az álomban? Egy hosszú pillanatig semmi sem történt. Aztán tenyerével megérezte, hogy a vastag cső enyhén lüktetni kezd. Ennél határozottabb választ nem mert kérni. Valamennyi energia átjutott. Hogy elég-e? Nem tudta. Voltaképpen elképzelhetetlen volt, hogy valaha is meg kellene tudnia. De azért…
– Alanna – szólalt meg -, azt hiszem, körül kellene néznünk egy kicsit. Nincs értelme itt állni és várni, amíg az visszajön. Tudod, lehet, hogy teljesen ártalmatlan. Az álombeli teremtmények gyakran azok. De szeretném látni, mi van odakint.
– Egy perc és felébredünk – biztosította vacogó foggal a lány. – Nekem semmi bajom, azt hiszem. De tényleg. Csak… csak ideges vagyok. – Mintha már ocsúdni kezdett volna a kábulatból. Lehet, hogy a cselekvés – akármilyen cselekvés, még ha ilyen meggondolatlan is – mindkettőjüknek jobb lesz, mint a tétlenség. Nagyobb magabiztosságot érzett, ahogy fölemelte a súlyos fegyvert.
– De Paul, nem lehet! – A lány az ajtóhoz mentében megállt, visszafordult a férfi felé. – Nem mondtam? Megpróbáltam, még mielőtt jöttél. Folyosó van odakint, és a padló végig késekkel van kirakva! Mintákban, spirálisokban… mindenféle alakzatokban… és élesek! Nézz ide! – felhúzta csillámló szoknyáját, és fölemelte a Lábát. A férfi rámeredt a mély, éles bevágásokra a bőrtalpon. Megroggyant egy kicsit. Aztán azt mondta:
– Nem baj, azért nézzünk körül. Gyere!

A folyosó hosszan nyúlt el előttük, bíbor távolságokban lebegett, lenyűgöző gótikus ívek, üregek olvadtak újabb ívekbe. Tárgyak voltak a falakon. Akárcsak az előbbi terem mintázatait, sokukat lehetetlenség volt emberi érzékekkel közvetlenül felfogni – annyira különböztek minden emberi tapasztalattól, hogy semmit sem mondtak az agynak. A látás csak optikailag érzékelte őket, nem vont le következtetéseket. A férfi bizonytalanul arra gondolt, hogy olyan, mint egy múzeum, a hatalmas keretekkel a falon.
Az ajtó mellett üresen állt egy jókora keret. Majdnem két méter magas volt, és olyan mély, hogy egy ember elfért volna benne. Szépséges, szövevényes díszítés futott körbe rajta, pontosan olyan színű, mint Alanna kékeszöld ruhája, ezüstös szálak szőtték át, mint Alanna világosszőke, csillogó haja.
– Olyan, mint valami koporsó – mondta a lány érdeklődés nélkül. Paul agyában ocsmány gondolat mocorgott. Nem volt hajlandó odafigyelni rá; gyorsan elhessegette, de egyre jobban örült, hogy magával hozta a villámszóró fegyvert.
Szemkápráztatóan idegen volt előttük minden. Sok dolgot nem tudott jól kivenni, de a padló borotvaéles mintázatát épp elég tisztán látta maga előtt. Szinte beleszédült a gondolatba, hogy milyen felfoghatatlanul idegen indítékok állhatnak amögött, hogy ilyen díszítést választanak padlóra, ahol járni kell – még az álomban is. Egy pillanatra eszébe jutottak a laboratórium sötétjében érzett, földrengető lábak. Itt, az álomban ezen a késpenge padlón szoktak járni. Hol másutt…?
De hogyan?
Hosszú hurkokban, rozettákban kanyargott a minta. A férfi egy pillanatig nézte, aztán azt mondta:
– Azt hiszem, nem lehetetlen, Alanna! Ha a kések közé lépünk… látod, van itt hely, ha vigyázunk. – És ha nem lesz idejük vigyázni, ha futniuk kell… – Meg kell kockáztatnunk – mondta fennhangon, s ahogy kimondta, talán most először vallotta be magának, hogy szorongató, kockázatos, veszéllyel terhes ez az álom…
Szorosan megmarkolta a fegyvert, és óvatosan belépett az acélpenge spirál egyik résébe. Alanna megingott, a karjába kapaszkodott, míg visszanyerte az egyensúlyát, aztán követte.
Csend volt – szinte remegett körös-körül a csend a hatalmas, visszhangtalan üregekben. Nagyon lassan haladtak, tágra nyílt szemmel lestek a legkisebb életjelre is a messzeségben, minden érzékük pattanásig feszült, szinte tudat alatt érzékelték a legcsekélyebb rezdülést is a padlón, hátha valahonnan közelegnek a hatalmas, kimért lépések. De a Valami, amely itt honolt, egy kis időre eltávozott, és sorsukra hagyta őket.
Paul szabad kezében készenlétben tartotta a fegyvert, egy leheletnyire állandóan Lenyomva a billentyűt, hogy tenyerében étezze a gyönge lüktetést. Ez biztosította róla, hogy megvan még a kapcsolat a távoli laboratórium és e között a hihetetlen folyosó között, ez adott erőt, hogy továbbhaladjon az éles mozaikon.
Lassú jártukban is sok különös dolog mellett mentekel. A boltozatos mennyezetről hatalmas, átlátszó függöny hullott alá, redői mozdíthatatlanok, akárha vasból lettek volna. Átcsusszantak egy háromszögletű kis nyíláson, ahol ferdén lógott a kárpit, s tüzes, de ártalmatlan szikraeső zúdult rájuk, amikor súrolták a szélét. Elhaladtak egy szökőkút mellett, mely a folyosó közepén levő medencéjéből nesztelen lángzuhatagot lövellt a magasba. Ami a falakon sorakozott, keretben vagy anélkül, túl idegen volt ahhoz, hogy józan ésszel felfogják. Épp ez az idegenség nyugtalanította a férfit. Álmában az ember a múltbeli ingereket dolgozza fel, félelmeket, reményeket, emlékeket. De miképpen lehet ilyesmikről álmodni? Miféle emberi múltban lehetnek ilyen emlékek?
Megkerültek egy ovális követ, a padlóba volt foglalva, kanyarogtak körülötte a pengeminták. Mindketten megszédültek, amikor egyenesen ránéztek – veszélyesen megszédültek, mert itt éles pengéken ér véget az esés. És egyszer elmentek egy leírhatatlan valami mellett, fekete háttér előtt függött a falon, könnyeket csalt szemükbe lenyűgöző szépsége. Elviselhetetlenül gyönyörű volt, olyan távoli minden emberi tapasztalattól, hogy agyukban nem maradt róla semmiféle kép, miután továbbmentek. Csak az érzelmi megrázkódtatás maradt meg, csak az érzelmeik emlékeztek a szépségre, mely csodálatosabb volt annál, semhogy elméjük felfoghassa, megőrizhesse. És a férfi most már határozottan tudta, hogy ez bizonyosan nem része semmilyen emberi emlékezetnek, s ez maga nem lehet álom.
Mindent, ami körülöttük volt; a bizonytalanságtól, félelemtől feszült érzékek különös elevenségével láttak, mégis valami álomszerű ködben, amely azonban ritkult, ahogy előrehaladtak. A férfiban riasztó kétely ébredezett. Hát lehet ez álom? Nem lehet, hogy belecsöppentek egy másik, idegenvilágba? És amit az a keret sugall, az ajtó mellett, ahol kijöttek: a koporsó formájú keret, melynek díszítése Alanna ruhájának, hajának színeit viseli… A lelke mélyén tudta, miért van ott a keret. Tudta, hogy múzeumban jár, szépségükért összegyűjtött dolgok között, és gyanítani kezdte, miért került ide Alanna is. Hihetetlennek rémlett, még egy ilyen álomban is, ám…
– Nézd, Paul! – Odapillantott. Alanna felnyúlt egy acélkék kerethez, amelyben nem látszott más, csak halvány, rózsás villózás. A lány a mélyében kotorászott, arcán izgalom ült. Szemlátomást semmi sem jutott még az eszébe arról a másik keretről. Sem arról, hogy ebből az álomból talán egyikük sem ébred fel soha…
– Nézd! – mondta a lány. – Üresnek látszik, de érzem, hogy van itt valami mintha tollak volnának. Szerinted mi…
– Ne törd a fejed rajta – mondta a férfi szinte gorombán. – Semmi értelme.
– De egyik-másik dolog olyan gyönyörű, Paul! Látod azt… azt a hóvihart ott elől, az oszlopok között?
Odanézett. Nem messze tőlük mozdulatlan pelyhek zuhataga függött a levegőben. Talán hímzés valami fátyolszöveten, amely olyan vékony, hogy nem is látni. De ahogy nézte, mintha megrezdültek volna. Egy rezzenés, aztán nem mozdultak, majd újabb rezzenés, mintha… mintha…
– Paul!
Egy pillanatra mintha a szívverése is megállt volna. Nem kellett Alanna suttogása, anélkül is visszafojtott lélegzettel, elviselhetetlen feszültségben lesett, fülelt, figyelt. Igen, most határozottan megremegett a hóviharfüggöny. És a padló vele rezdült, ritmikusan hozott egy távoli rengést…
Ez az – gondolta. – Ez nem álom.
Már percek óta tudta, hogy nem álomban jár, hanem egy felfoghatatlan valóságban, ahol az Ellenség egyre közelebb, egyre közelebb jön hatalmas, nesztelenül rengő lépteivel, és nekik nem marad más, csak a várakozás. Semmi más. Annak Alanna kell. Tudta, hogy miért. Ő maga nem kell majd neki, őt elhessenti, akár a füstöt, ahogy eltipró erővel tör a lányért – hacsak a fegyver meg nem állítja. Szíve súlyosan vert, mintha a távoli lépéseket visszhangozta volna.
– Alanna – mondta, s érezte, hogy hangja kissé remeg -, Alanna, bújj el, oda, az oszlop mögé! Egy hangot se! És ha szólok… akkor fuss!
A férfi egy közelebbi oszlop mögé lépett. Karja sajgott a fegyver súlyától, tenyerében érezte a gyönge lüktetést, a megzabolázott, pusztító erő ígéretét. Remélte, működni fog…

Nem hallatszott a lépések zaja, ahogy erősödött a ritmus. Csak a padlót megrendítő lökések erejéből ítélhette meg, mennyire közel jár a Valami. Már az oszlop is remegett, s a hóvihar mindannyiszor összerándult, amikor a hatalmas láb hangtalanul megrázta a padlót. Paul a késpengemintákra gondolt, amelyeken ilyen egyenletes, határozott lépésekkel tapos az a láb.
Egy rémült pillanatig bánta, hogy szembe akart szállni Azzal. Bánta, hogy nem kushadtak tovább ott, a tükrös teremben, bánta, hogy nem menekültek vissza a kavargó sötétségen át, ahogy jöttek. De a lidércnyomás elől nincs menekülés. Tenyerében ott lüktetett a fegyver, mintha élne, várta, hogy villámokat szórjon… mire?
Már nagyon közel járt. Már ott volt a hóvihar mögött, az oszlopok között. Mozgás ködlött fátyolukon át…
Kavargott a hó hatalmas válla körül, örvénylett lenyűgöző feje előtt, hogy a férfi nem tudta tisztán kivenni, mi az, ami ott áll, magasan, hátborzongatóan, rettenetesen, a szövedék mögül skarlátszínűen sütő tekintettel. Csak a szemét látta és felséges termetét; aztán keze, mintha önálló akarata lett volna, váteszült a tenyerében lüktető, pusztító erőforrásra.
Egy végtelen pillanatig semmi sem történt. Annyira megdöbbentette, amivel szembekerült, hogy még csak rémületet sem érzett, hogy cserbenhagyta a fegyver; a félelemmel vegyes bámulat mindem más gondolatot elnyomott. Szinte meglepődött, amikor kezéből sziszegve előlobbant az aranyló, napfényű tűz, átcikázott a ragyogás a köztük levő távolságon.
A megkönnyebbüléstői minden izma elgyöngült, de szorosan fogta a fegyvert, rázúdította a pusztító erőt az Ellenségre, hallotta, ahogy süvölt tőle a levegő, látta, hogy a kőoszlopok megfeketednek az izzó villámok korbácsütései alatt. Elvakította a fény; csak állt ott, kezéből csapkodtak a villámok, káprázott a szeme. Megperzselt fém és kő szagától volt nehéz a levegő, hallotta, hogy valahol dübörögve leomlik egy oszlop, melyet szétperzselt a láng. Most már biztosan Az is porrá égett… Remény kezdett ébredezni benne.
Alanna nyöszörgéséből jött rá, hogy valami baj van. Megkésve felnyúlt, és az arca elé húzta a sisak ellenzőjét, mely azóta is a fején volt. Megszűnt a káprázás. Már átlátott a hosszú, ostorként csapkodó fénycsóvák között – látta” hogy omlanak az oszlopok, megkékülnek, összeolvadnak a padló acélmintázatai. De a leomló oszlopok között ott állt!…
Látta, hogy ott áll a lángok özönében, látta, hogy a pusztító tűz úgy csapkodja hatalmas testét, úgy fröccsen szét lenyűgöző válláról, mintha vízpermet volna, hatástalanul, tehetetlenül.
Ijesztő tekintete pirosról mélyvörösre sötétült, ahogy egy hatalmasat, súlyosat lépett előre, félresöpörte a szikrákat arca elől, kinyújtotta iszonyú karját…
– Alanna – mondta a férfi halkan, mély hangon, hogy hallani lehessen a lángok sivításán át -, Alanna, most már indulj vissza. Feltartom, amíg tudom. És szaladj, Alanna…
Nem tudta, engedelmeskedett-e a lány. Most már csak maga elé figyelhetett, a kétségbeesett erőfeszítésre, hogy feltartsa az Ellenséget, akár csak hatvan másodpercre, akár csak harmincra – akár csak még egy leheletnyire, a szabad élet még egy pillanatára. Hogy aztán mi jön, arra nem volt szabad gondolnia. Talán nem a halál – talán valami, ami sokkal idegenebb, furcsább, mint a halál… Tudta, hogy reménytelen és értelmetlen a küzdelem, de azt is tudta, hogy küzdenie kell, amíg csak van benne erő.
Szűk volt a folyosószakasz kettőjük között. A villámok máris meggyengítették az egyik falat. Elfordította a fegyvert a közeledő óriásról a falakra, föl-le pásztázott a tomboló tűzzel a megfeketedett köveken, látta, hogy szétporlad közöttük a malter, meginognak a tartók a rettenetes hőségben,
A falak felnyögtek, egymáson őrlődtek a durva kőfelületek. Lassan, nagyon lassan egymás felé dőltek; lassan összeomlottak. Felhőben szállt a kőpor, eltakarta a folyosó végső pusztulását, csak a villámok süvöltése hallatszott, a fém sikoltása a kövek terhe alatt. És aztán, mintegy a messzeségből, mélyebb nyögés, új, hatalmas, feszítő erő hangja.
A férfi egy pillanatig bénultan állt, megszédítette a hiú remény, hogy végre megállította az Ellenséget, alig mert odanézni, nehogy csalódnia kelljen. De a remény és a kétségbeesés szinte egyazon pillanatban öntötte el, ahogy szeme előtt az összedőlt faiak kőtömege megremegett, ellenállt egy pillanatig – de csak egyetlen pillanatig…
Por, kőtömbök, acélgerendák hullottak irdatlan vállairól, ahogy átlépett a leomlott boltíven. Cikázó, aranytó villámok játszottak az arcán, tehetetlenül sziszegve, sivítva. Ügyet sem vetett rájuk. Lerázta a falmaradékokat, és előrelendült, szeme haragtól vöröslött, óriás keze kinyúlt…
Mit sem ér tehát a fegyver. Paul elengedte a billentyűt, a sivítás elnémult, ahogy kihunytak a cikázó villámok. Ösztönös volt a mozdulat, az első küzdő emberősök sok évezredei öröksége, ahogy két kézzel a feje fölé lendítette a súlyos szerkezetet, és belevágta az Ellenség arcába. És mintha egy hús-vér bajtársától vált volna meg, amikor elszakadt a kezétől az a lüktető, tüzes erő.
Vakon vágta oda a fegyvert, ugyanazzal a mozdulattal megfordult, és rohanni kezdett. Lába száguldott a késpadlón. Ha rátalál a ritmusra, amivel lyukból lyukba ér a kanyargó mintában, talán eljuthat a terembe a folyosó végén… Sehol sem volt menekvés, de valami ésszerűtlen ösztön arra sarkallta, hogy oda menjen, ahonnan jött…
Előtte kékeszöld csillámlás rebbenése mutatta, hogy Alanna is szalad, csodával határos módon megőrizve egyensúlyát a padló mintáin. A férfi nem nézhetett föl, hogy szemmel kövesse. Tekintetét rászegezte a spirálisokra, hurkokra, melyek élei között bizonytalan útját kereste. Mögötte irdatlan lábak dobbantak hang nélkül:
Ami ezután történt, túl gyorsan történt, ahhoz, hogy agya időrendbe tudja szedni. Eljutott a tudatába, hogy a csendet, amely azóta uralkodott, hogy a sivító villámok kihunytak, hirtelen, ijesztően megtörte újra a sivítás. Érzékelte, hogy a padló pengemintázata egyszerre új, éles árnyékokat vet a háta mögül áradó fényben, és rájött, hogy az Ellenség megtalálta a billentyűt, hogy a fegyver most idegen kézben lüktet.
De ugyanebben a pillanatban már ott tátongott előtte az első terem bejárata. Kétségbeesetten bezuhant a félhomályba Alanna után, tudta, hogy összevagdalt lábáról csorog a vér, látta, hogy a lány léptei nyomán is sötét foltok maradtak, Ott volt előttük a tükör, benne szívfájdítóan az az egykori ismerős szoba, ahová már az életben nem remélhet belépni.
És mindezzel egyidőben rettentő léptek rengették meg közvetlen közelében a földet, hatalmas lény jelent meg hirtelen, nyomasztóan a teremben, mint forgószél, mely mintha a levegőt is elszívta volna ziháló tüdejük elől. Paul szavak, hang nélkül is érezte, hogy örvényként tombol körülötte a harag. Érezte, hogy fölkapja egy iszonyú kéz, mintha tornádó ragadná föl. Egy rövid pillanatig még érzékelte, hogy bíborszínű szem villan rá a homályon át, aztán elhajította a kéz.
Megpördült a levegőben. Aztán üvöltő örvény nyelte el, vakon, dermedten, kábán hullott alá ugyanabban a különös kútban, amelyen át idekerült. Messziről hallotta Alanna sikolyát.

Csend volt a homályos, kerek teremben, a kincsesház középén, csak tompa zúgás hallatszott az ernyő felöl. Ő, aki mindenek ura volt itt, mozdulatlanul állt előtte, félig hunyt szemében a vörös fény pirosra fakult, aztán narancs váltotta fel, majd tiszta, világos, nyugodt sárga. Mellkasa még kissé hullámzott a magának okozott apró kudarc izgalmától – sajnos, rövid életű izgalom volt, és nagyon kiábrándító.
Egy kicsit restellte pillanatnyi haragját. Nem kellett volna ráirányítania a teremtményekre satnya kis villámaikat, amikor lefelé zuhantak a sötétség mélyében. Hiszen csak rosszul mérte fel a képességeiket. Nem voltak alkalmasak rá, hogy méltó ellenfelei legyenek.
Érdekes, hogy az egyik követte a másikat, az aprócska, szikrázó, csiklandozó fegyverével, érdekes, hogy egy törékeny lény szembeszállt vele.
De egy pillanatig sajnálta a kék-fehér teremtmény szépségét, melyet elhajított. Azok a hosszú, sima hajlatok, a finom színek… Kár, hogy védtelen volt, s így értéktelen.
Védtelen ellenem – gondolta -, de saját rejtélyes mozgatóerői ellen is. Felsóhajtott… Megint arra gondolt, szinte szomorúan, ahogy az a szépséges lény zuhan, zuhan az örvényben, s feketeségen átcikázó villámok csapkodják.
Vajon elpusztította-e? Nem tudta. Most már kissé bánta, hogy tönkretett kincsei miatti haragjában elveszítette a fejét, amikor menekülni kezdtek. Jelentéktelen, futkosó kis lények – megfosztották a szépségtől, mert tehetetlenek voltak vele szemben, de most már emiatt sem haragudott. Csak szomorkodott, bizonytalan, zavaros szomorúsággal, amit nem volt kedve tisztázni magában. Szomorkodott, mert elveszített valami szépet; mert veszélyt remélt tőlük, de csalódott bennük; mert unalmában már más élőlények tetteinek rugói sem tudták érdekelni. Bizony, öregszem már.
Az elsötétült ernyőn még mindig zúgott az örvény. Hátralépett előle, s a felület elhomályosult, elcsöndesedett. Szelíd, sárga tekintettel nézte. Holnap ismét vadászatra indul, és talán holnap…
Lassan kiment, hosszú, hangtalan léptekkel, melyek alatt halkan zengett az acélmozaik.

Békés András fordítása

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation