Clarke-Baxter: Napvihar

Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar (Időodisszeia)

“2039. június 9. Biessa Dutt, az ENSZ békefenntartó erőinek hadnagya felbukkan Londonban, öt évvel azután, hogy átzuhant egy párhuzamos világba. Csakhogy a Földön eközben mindössze egyetlen nap telt el, és látszólag senki nem tud arról a jelenségről, amely a bolygó körül darabjaira törte a téridőt. Aztán egy rekordméretű napkitörés szinte megbénítja az emberi civilizációt, és a csillagászok közlik, ez még csak az előfutára volt a fenyegető igazi katasztrófának. Megakadályozható-e a világégés, különösen ha kiderül, hogy egy idegen értelem mozgatja a háttérből a szálakat?

A SF két élő klasszikusa tovább szövi lebilincselő meséjét az emberi faj újabb Odisszeiájáról, amelyben régről ismert, emlékezetes fordulatok váltogatják egymást kiszámíthatatlanul sorjázó, eredeti ötletekkel.”

Ez a kötet, mint számomra az később derült ki, egy trilógia (Időodisszeia) második darabja. Az első rész “Az idő szeme” 2006-ban jelent meg, és mint kiderült, a Napvihar előzményeit mutatja be.

“2037. Bisesa Dutt az angol hadsereg katonája. ENSZ Békefenntartóként őrjáratozik két társával Afganisztán felett, amikor bekövetkezik az Időtörésnek nevezett esemény, melynek következtében hősünk egy olyan új Földön (a Mir nevet adják neki) találja magát, amely az eredeti bolygó darabjaiból lett „összeeszkábálva”.
Itt kell túlélnie és boldogulnia Nagy Sándor, egy csapat XIX. századi angol katona, a Szojuz legénysége és Dzsingisz kán társaságában.

Azt nem tudják, mi vagy ki okozhatta az Időtörést. Az egyetlen idegenkezűségre utaló jel a mindenhol jelenlévő, föld felett lebegő Szemek sokasága, amelyek állandóan figyelik minden cselekedetüket.

A könyvet olvasása közben az ember egy idő után óhatatlanul elkezd párhuzamot vonni az Űrodisszeia és az Az idő szeme között.
Pedig ez egyből – nekem legalábbis – nem volt kézenfekvő. Így utólag belegondolva talán a két regény olvasása között eltelt idő és a belső tartalmat borító külcsíny mássága okozhatta ezt.” (Forrás: Ekultúra, Az idő szeme)

Szóval ezt kell tudni a korábbi cselekményekről, hogy nagyjából tisztában legyünk a felbukkanó fogalmakkal. Szerencsére a második rész annyira körültekintően lett megírva, hogy aki itt kapcsolódik be, az is tökéletesen megérti, hogy mik azok a Szemek, hol van a Mir, és kicsoda Bisesa. 🙂

A Napvihar egy borzongatóan jól összeállított nagy, az emberiség jövőjéért küzdő összedolgozás, ahol csak az egymástól független államok/államközösségek összefogása hozza meg az eredményt. Kína itt is saját utakon jár, aztán sajnos bele is bukik a magánakciójába, akárcsak az Űrodüsszeiában.

2037. június 9-én egy különösen erős Napkitörés tömeges katasztrófákat okoz a Földön. Egy, a Holdon dolgozó neutrinó-kutató – doktor Eugene Mangel – szörnyű felfedezést tesz, miközben a Napot is tanulmányozza: öt esztendő múlva megismétlődik a kitörés, csak sokkalta pusztítóbb energiák fognak elszabadulni és bolygónkra zúdulni. Az emberiséget a kipusztulás fenyegeti.
Az Eurázsiai Unió és az Amerikai Egyesült Államok, Siobhan McGorran királyi csillagász vezetésével, összefognak, hogy egy űrbe telepített hatalmas védőpajzsot hozzanak létre, amely védelmet nyújthat a hatalmas napviharral szemben.

A sok fékező tényező ellenére végül sikerrel járnak, az emberiség java túléli a katasztrófát. Elképesztő volt végigolvasni a könyvet, mert néhol humoros, néhol őrülten pesszimista háttérzajra lettem figyelmes közben. Sokan persze lerágott csontnak tartják az ilyen regényeket, ahol a Föld népének össze kell fogni, hogy ki tudják védeni a végső pusztulást, de én amondó vagyok, hogy Clarke megér egy misét. A történet olvastatja magát, és van annyira futurista, hogy az ember legalább egy kicsit elkezdjen vágyódni az intelligens technológiával átitatott jövőbe. (Itt elsősorban Arisztotelészre, Thálészra, és Athénére gondolok; vagy csak úgy szimplán a Hold telepeseire.)

Mutatóban ugyan, de megjelenik a szerelmi szál, sőt a lappangó homoszexualitás is a sorokban. Mélyen elgondolkodtat és lebilincsel a mindenre kiterjedő alaposság. Az utószóban olvashatjuk, hogy a különböző technikai megoldások, jelenségek mely szakmai folyóirat hasábjain lettek már publikálva. A meglévő valós alap mindig is hihetőbbé, emberközelibbé tette a jól megírt SF regényeket.

Egyedül azt tudom hibaként felróni, hogy a Metropolis Media által kiadott, 2007-es kötetben számos helyesírási hiba illetlenkedik. Valakinek még egyszer, nyitott szemmel át kellett volna néznie a kéziratot, mielőtt x példányban kiadják.

Viszont jó hír, hogy aki rákapott a trilógiára, ez után megveheti az Elsőszülöttek című, harmadik (és befejező) részt, amelyben még tovább bonyolódnak a szálak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Post Navigation