A főnixtoll

Történet címe: A főnixtoll
Csapat: Hugrabug-Mardekár
Kulcs: Főnix
Egyéb: A Néhány évtized kihívásra készült történet vágatlan verziója (A kevésbé korhatáros verzió és a többi írás itt olvasható.)
Főbb szereplők: Pansy Parkinson, Cedric Diggory, Perselus Piton, és Hermione Granger
Figyelmeztetések: esetleg káromkodás, alkoholfogyasztás, némi felnőtt tartalom
Korhatár-besorolás: +18 év 
Leírás: A hetedik tanév története a háború után.
Stílus és kategória: humoros, romantikus, (erotikus)
Műfaj: novella

A szokásos szeptember helyett október közepén kezdődött a tanítás a Roxfortban a Sötét Nagyúr bukását követő tanévben. A romeltakarítás és az iskola újjáépítése hetekig tartott, szerencsére a meleg és száraz nyárutó megkönnyítette a munkálatokat. A varázsvilág csak nehezen tudta feldolgozni az utóbbi idők történéseit, sokak számára hihetetlen tűnt, hogy Harry Potter legyőzte Voldemortot, megmentve ezzel a boldogabb jövő reményét.
Pansy Parkinson unottan bámult ki a vonatablak mögött elsuhanó tájra. Utálta magát és minden élő rokonát, amiért mégis a Roxfortban kellett befejeznie a tanulmányait, és nem menekülhetett külföldre a szégyen elől. Utálta mindkét nagynénjét, amiért azok meggyőzték, hogy elég bátor és erős ahhoz, hogy szembenézzen a család nevén esett szégyenfolttal, de még ezeknél is jobban utálta az apját, amiért a Mágiaügyi Minisztérium munkatársai rá tudták bizonyítani, hogy Tudjukki hűséges halálfalójaként szolgált, és így a Nagyúr bukásával aláírta a saját halálos ítéletét. A Parkinson név nem csengett bizalomgerjesztően, ráadásul szemernyi tisztelet sem övezte jelenleg. Egykedvűen beletúrt hosszú, éjfekete hajába, és szomorúan konstatálta, hogy gyötrelmes tanév néz.
Az anyja inkább mágikus kábulatokba menekült, semmint szembenézzen a férje elvesztésével, ahelyett, hogy megszervezte volna a család külföldre költözését, vagy legalább Pansy másik iskolába történő átíratását. Még a Beauxbatons Sznobéria és Házitündérképző Leszbiáriumába is hajlandó lett volna jelentkezni, pedig ott aztán cseppnyi esélye sem lett volna folytatni a megszokott, alkalmanként kalandoktól sem mentes életét. Nem, neki a Roxfortba kellett visszatérnie még egy átkozott évre, ahol a Mardekárosokat árgus szemmel fogják figyelni, ahol mindenki róluk fog pletykálni, és megpróbálják még jobban bemocskolni a nevüket. Ráadásul, ahogy a King’s Crosson felrángatta a vonatra az utazóládáját, végigszaladt egy szem a harisnyáján, és ahogy próbálta megállítani az anyag szétfeslését, csak rontott a helyzeten, de javítani nem tudott rajta. A speciális varázsigét persze nem jegyezte meg a mai napig sem, a Reparo pedig nem működött az Alabástrom Ezerselyem alsóneműinek javítására.
Pansy Parkinson minden kétséget kizáróan gyűlölte ezt a napot.

Cedric Diggory mosolyogva indult a büfékocsis boszorkány felkutatására, hogy némi innivalót szerezzen magának. Örömmel tapasztalta, a Roxfort Expresszen utazó diákok jelentős része jókedvűen és a tanévkezdésre általában jellemző izgatottsággal beszélget, csak néhányan ülnek egyedül, csendesen. Tudta, hogy ők többet vesztettek a háborúban, mint esetleg egy távoli ismerőst, vagy jól jövedelmező reménybeli állást a Minisztériumnál. Így vagy úgy családtagot, szeretett személyt veszítettek el, netán teljesen árvák, földönfutók lettek a pusztítás során. Senkinek sem volt egyszerű, de az életet tovább kell élni, ő maga igyekezett úgy hozzáállni a történtekhez, hogy lehetne sokkal rosszabb is a helyzet, ha esetleg Tudjukki még mindig élne, és terrorizálná a világot. Így azért összehasonlíthatatlanul jobb, csak mindenkinek újra meg kell tanulnia előre nézni ahelyett, hogy folyamatosan a háta mögé tekingetne.
Az egyik fülkében Harry, Ron és Neville beszélgetett. Longbottom, aki már nem diákként, hanem gyógynövénytan tanársegédként indult vissza a Roxfortba, bőszen ellenkezett és a fejét rázta tiltakozásképpen. Sokat változtak a fiúk, amióta utoljára látta őket, Neville még magasabb lett, Ron vörös haja a válláig ért, és Harry mintha borostás lett volna. Tizennyolc évesen, egy valóságos világmegváltás után visszaülni az iskolapadba? Furcsa döntésnek tűnt.
A fiúk kiintegettek neki, Diggory mosolyogva biccentett, majd továbbsétált a guruló büfé után kutatva.
Két fülkével később Cedric megpillantotta a rezzenéstelen arcú Pansy Parkinsont. A Lányt, aki első éves korában először nevetett rá, aki harmadikban odakacsintott neki, és aki negyedikben majdnem táncolt vele a karácsonyi bálon. Talán táncolt is volna, ha Draco Malfoy meg nem jelenik két, gyanúsan nem puncsnak kinéző itallal a kezében…
Pansy már átöltözött az egyenruhájába, ami azt jelentette, hogy ültében a rakott szoknya felcsúszott a combján, és több, mint elég felületen láttatni engedte a hosszú, gyönyörű lábait, és az a szakadás a harisnyáján pedig kifejezetten dögössé tette az összhatást. Akkorát dobbant Diggory szíve, hogy attól tartott, a kabinban ülő lány is meghallotta, de a mardekáros meg sem mozdult, szoborszerűen bámult át az ablaküvegen, egyenesen a semmibe.
Cedric vetett még egy zavarba ejtő pillantást a lány hófehér, kellően kigombolt blúzára, aztán összeszedte magát, és bekopogott a fülke ajtaján.

Pansy érzelemmentesen fordult a hang irányába, nem riadt meg, nem csillant fel a szeme. Nem történt semmi, csak tudomásul vette, hogy egy bárgyú, túlkoros hugrabugos dugta be a fejét a kabinjába.
– Szia, nem láttad a büfékocsis boszorkányt? – kérdezte kedvesen Diggory.
– Az ülés alatt rejtegetem – felelt a tervezettnél kicsit élesebben Parkinson. Nem összerúgni akarta a port a fiúval, csak azt elérni, hogy hagyja egyedül.
– Eh, ez jó… Ha megtalálom, hozzak neked valamit enni?
– Nem kérek.
– Esetleg inni?
– Ne, Diggory, csak kopj le, oké?!
– Oké – csapta be maga mögött a kabin ajtaját a hugrabugos. Néhány másodperc múlva mindketten megállapították, hogy nem így akartak reagálni a másikra, de Pansy inkább folytatta a semmibe bámulást, és Cedric vállat vonva továbbment a következő vonatkocsiba.

A Nagyterem zsongott az élettől, amikor mindenki megérkezett a tanévnyitó vacsorára. A tanári asztalnál némileg foghíjasan ültek a mágusok és a boszorkányok: a mugliismeret tanárnő helyére nem találtak senkit a mai napig, és a sötét varázslatok kivédése tárgy tanítására sem érkezett önéletrajz. Perselus Piton igazgató a homlokát ráncolva lépett a pulpitus mellé. Soha nem állt rá, azt legutóbb másfél éve Dumbledore tette utoljára.
– Mint azt tudjátok, a háború véget ért, a Sötét Nagyúr elbukott, mégsem mondhatjuk, hogy születtek győztesek és vesztesek, mert ezekben a tragikus időkben mindannyian hiányt szenvedtünk, családtagokat, barátokat veszítettünk el. Kevesen vagyunk, nézzetek körül! A diákok egyharmada nem tért vissza közénk… Így még jobban össze kell tartanunk, mert nehéz idők állnak még előttünk. Itt nincsenek kiválasztottak, és nincsenek árulók; csak tanárok és diákok. Az iskola szabályzata egyértelműen mindenkire vonatkozik, az alól senki sem húzhatja ki magát! Akit szabályszegésen érünk, az már csomagolhat is, és mehet haza: rebellisekre nincs szükségünk. Azért tértünk vissza a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, hogy tovább képezzük magunkat, megtanuljunk olyan varázslatokat, amelyeket eddig nem ismertünk, birtokba vegyük azt a tudást, amelyre mindig vágytunk. Együtt.
Piton jéghideg szavaitól borzongás futott végig a diákokon, többeknek a lélegzete is elakadt a fekete taláros férfi hangszínétől. A rövid beszéd után Hermione Granger kezdett el egyedül hangosan tapsolni, majd néhány tizedmásodperces késéssel bekapcsolódtak a többiek is. Piton elhúzta a száját, aztán visszaült a tanári asztalhoz, a helyére.
Harry és Ron, valamint a szomszédos asztalnál Pansy a pokolba kívánta ezt az évet.

A tanévnyitó vacsora után Hermione egyenesen Perselus Pitonhoz ment. A férfi igyekezett kámforrá válni az őt üldöző lány elől, de a griffendéles mégis utolérte az egyik folyosón. Granger tudta, hogy kezd egy kicsit erőszakossá válni, de nem érdekelte.
A háború után önként jelentkezett a Roxfortot renováló csoportba, ahova rögtön fel is vették, így heteken keresztül lakott az eleinte romos, aztán egyre felismerhetőbb és ismét élhető hellyé változó kastélyban. Az ő feladata volt a házak helyiségeinek újjá varázsolása, bár gyakorlatilag ezzel túl sok dolgot nem vállalt magára, mert alig néhány ablakot kellett visszabájolnia a helyére, illetve a hugrabugosok tornyát kellett kijavítani egy helyen, mert egy robbantás kiszakított egy jelentős darabot a falból. Cedric Diggory lett mellé beosztva, és amikor már mindent átnéztek, és végeztek a felújítással, a lány szó nélkül jelentkezett a félőrültté vált Madam Czvikkerhez a könyvtárba, hogy a nyárból visszamaradt minden idejét katalogizálással tölthesse. Cedric hazautazott, miután végeztek, hogy pihenjen és felkészüljön élete első tanárként töltendő tanévére, hiszen ha már megkapta az asztronómia tantárgyat, akkor jól akarta csinálni a rá kiszabott feladatot.
Hermione azonban inkább a kastélyban maradt, és szinte beköltözött a könyvtárba. Nem létező szabadidejében arról ábrándozott, hogy ő is tanári állást kap a kedvenc iskolájában, aztán éjszakákba nyúlóan elkezdte tanulmányozni az ehhez szükséges feltételeket: tanterveket gyártott, óravázlatokat készített, olvasmánylistákat állított össze. Aztán néhány héttel ezelőtt Piton elé merészkedett az ötlettel, aki nem volt elragadtatva az ötlettől.

– Uram! Uram! Piton igazgató úr, megkapta a ma reggel küldött levelemet?
– Igen, Granger, megkaptam, és mielőtt megkérdezi, a tegnapit és a tegnapelőttit is olvastam, csak még nem volt időm válaszolni… – morgott a férfi, de egy pillanatra sem állt meg. Hermione szinte rohamlépésben suhant az igazgató mellett.
– Most már nem kell megírnia a választ, elég, ha elmondja… Én elhiszem, hogy aggódik a betöltendő állás miatt, de tökéletesen megfelelek a posztra. Átalakítottam az órarendemet, hogy beleférjen az időmbe a tanítás is. A tanári karnak egyöntetűen tetszettek a vázlataim, és McGalagony professzor úgy gondolja, hogy…
– Higgye el, hogy egy fikarcnyit sem érdekel Minerva véleménye! – szisszent fel Piton, aztán befordult a következő folyosón, megcélozva az alagsori irodáját. Hermione egyre dühösebb hangulatban követte, és amikor a férfi megfogta az ajtajának kilincsét, kis híján hátba is átkozta. Az volt Piton egyetlen szerencséje, hogy visszanézett a válla felett, és meglepődött a villámló tekintetű griffendélesen.
– Jöjjön be! – hümmögte a lánynak, aztán nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Bement a puritán berendezésű irodába, tett egy kis kört a helyiségben, aztán nekitámaszkodott az íróasztalának.
Hermione dühösen csapta be maga mögött az ajtót, de vett egy mély lélegzetet, mielőtt felrobbant volna. Utálta, amikor Piton, vagy más semmibe vette.
– Meg tudom csinálni – kötötte az ebet a karóhoz Granger. Piton felhorkantott, és keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Ez sosem volt kérdés, Granger. Tudom, hogy mire volna képes…
– Akkor az a baja, hogy sárvérű vagyok?! Az a gond, hogy muglik a szüleim?! Keresve sem találna jobb embert mugliismeret órára nálam! – fortyant fel az iskolaelső. Piton úgy termett a lány előtt, mint egy villámcsapás.
– Ne beszélj így, Granger! Nem a származásod kelt kételyeket bennem, hanem a túl fiatal korod. Tanárnak lenni felelősség.
– Megbirkózom vele. Ha magának ment, nekem is fog…
– Ezzel nem segítesz magadon! – Sziszegte Piton a lány arcába. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy érezték a másik bőréből áradó melegséget. Hermione olyan dühvel szugerálta a férfi éjsötét íriszét, azt hitte, beleszédül. A legmélyebb indulat ellenére is meg kellett állapítania, hogy ez a dög Perselus Piton gyönyörű szemekkel rendelkezik. Ahogy végiggondolta mindezt, furcsa borzongás futott végig a gerince mentén.
A volt mardekáros házvezető megérezte a változást a lány testtartásán, és kíváncsian a griffendéles elméjére koncentrált, de a saját szemének látványán és a különös bizsergésen kívül semmi eget rengetőt nem talált. Granger valamennyire elzárta az elméjét a férfi elől. Védekezett a tudatalattija, vagy csak ennyire a pillanatra koncentrált? Rácsodálkozott a férfi szemére. Tetszett neki. Az igazgató hagyta, hogy felszívja az agya a halvány, jóleső izzást, amit kiváltott a lányból.
– Legalább próbáljuk ki… – suttogta halkan, szinte kétségbeesetten Hermione. Piton egy másodpercig azt sem tudta, mire kéri a diákja. Ilyen közel az arcához meg tudta volna számolni a szeplőit. Talán csókra várt ennyire izgatottan? Akkor lenyugodna, és elhagyná az irodát? Meglehet.
– Jó – döntötte el a férfi, és önkéntelenül egy kicsit közelebb hajolt a lányhoz. A csók majd talán segít… Hermione azonban felnevetett, és az igazgató nyakába borult. Olyan szorosan megölelte Pitont, hogy az moccanni sem bírt.
– Köszönöm! Köszönöm szépen! Nem fog csalódni bennem… – zsongta a griffendéles, aztán riadtan hátrébb lépett, elvégre talán mégsem olyan jó ötlet az igazgatóját ölelgetni egy félhomályos irodában. A gondolattól meglódult a szíve, és úgy kezdett zakatolni, hogy a Roxfort Expressz is megirigyelhette volna. Megölelte Pitont. Összeért a testük… Jó érzés volt.
Vér szökött a lány arcába, a döbbenettől nyitva maradt a szája, majd a gyors visszavonulás mellett döntött, mielőtt Piton meggondolhatta volna magát.
– Jó éjszakát! – suttogta rekedten a férfinak, aztán sarkon fordult, és elmenekült. Perselus még egy percig villámsújtottan állt az irodájában, és nem tudta elhinni, hogy mit tett. Majdnem.

Az első hetek a régi-új életritmus megtalálásáról szóltak mind a diákok, mind a tanárok számára. Cedric Diggory, az újdonsült asztronómia tanársegéd könnyen felvette a fonalat, az órái kreatívak és mégis hatékonyak voltak. A diákok szerettek bejárni hozzá, és szinte mindenki játszva tanult a szemináriumok alatt – kivéve egy valakit.
Amikor Pansy Parkinson rádöbbent, hogy Cedric tulajdonképpen a tanára lett, teljesen kiborult. Nem csak amiatt, ahogy a vonaton beszélt vele, de azért is, mert így egész évben látnia kell azokat a szürkés, hűséges kutyaszemeit. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, pedig tudta, hogy előbb-utóbb megrovást fog kapni a hiányzásai miatt. Három hét alatt mind a hat órát kihagyta, helyettük inkább a könyvtárban, vagy valamelyik különteremben bujkált.
A hatodik hiányzása után Cedric elindult megkeresni a lányt, és a csillagvizsgálótól található legtávolabbi klubszobában, az üres varázslósakk-kör helyiségében talált rá.
– Most is kopjak le? – kérdezte halkan a lánytól, amint megállt mellette.
– Nincs olyan szerencsém, hogy erre jó választ tudjak adni – húzta el a száját Pansy, majd becsukta a könyvét, amit nem is olvasott valójában.
– Miért nem jársz az óráimra?
– Miért nem mondtad, hogy egy tanári állás miatt jöttél a Roxfortba?
– Nem kérdezted.
– De mondhattad volna magadtól. Régen kedveltelek.
– Azóta sok minden minden megváltozott, csak te maradtál… Mindegy… Ha kedden sem jössz az órámra, büntetőmunkát fogok keresni neked. Egyébként pedig pótold be a lemaradásodat a következő óráig, különben fogod visszahúzni az osztályt!
– Majd meglátom – vont vállat Pansy. Rosszul esett neki, hogy Cedric hisztisnek titulálta, miközben úgy néz rá, hogy majd’ kiesnek a szemei. Bosszút akart állni, csak még nem tudta, hogyan kezdjen neki.
Diggory elhúzta a száját, aztán távolabb lépett a lánytól.
– Én nem az ellenséged vagyok, segíteni szeretnék.
– Nekem nincs szükségem segítségre. Sem a tiedre, sem máséra – pattant fel Parkinson a székéből, hogy szinte Cedricen átgázolva meneküljön ki a teremből.
A hugrabugos a homlokát ráncolva kezdett ötletelni, hogy milyen büntetéseket szabjon ki a lányra: csillagtérképeket másoltathatna vele, kiselőadásokat készíttethetne, vagy akár hajnalba nyúló vitákat folytathatnának a kvazárok eredetéről. A legnagyobbat mégis akkor dobbant a szíve, amikor belemerült az ábrándba, hogy Pansy és ő hosszasan egy légtérben tartózkodnak, beszélgetnek, vitatkoznak, elkezdenek egymáshoz idomulni. Erről a szóról rögtön eszébe jutott a lány minden domború testtája: a melle, a csípője, a feneke; amitől azonnal kiszáradt a szája.
Ahogy próbált némi nyálat a szájüregébe erőltetni, rádöbbent, hogy most kellene felmennie Pitonhoz, és benyújtania a felmondását, mielőtt még valami ostobaságot követne el.

Az idős McGalagony professzor és a legtöbb tanár egyöntetűen sérelmezte, hogy Piton a legkecsesebb toronybéli igazgatói iroda helyett az alagsorban rendezte be a saját kis birodalmát. Szerintük ez nem illett egy roxforti vezetőhöz, ezért hetekig a volt bájitaltanár nyakára jártak, hogy költözzön fel a toronyba. Amikor Piton már nem bírta tovább idegileg, egyezséget ajánlott Grangernek, ha a griffendéles leszereli McGalagonyt, akkor az igazgató megengedi az iskolaelsőnek, hogy kiköltözzön a Griffendél-toronyból és egy teljesen autonóm lakrészt kapjon.
Az utóbbi időben Hermione nem hallott még ilyen fagyos, mégis szívének kedves szavakat. Őszintén szólva semmire sem vágyott jobban, csak csendre és nyugalomra, amikor végre nem tanított, vagy tanult volna, de ez az oroszlán címeres klubhelyiségben elérhetetlen vágyálomnak bizonyult.
Harry és Ron a torony méltán legnépszerűbb félistenei voltak, így szinte állandóan a figyelem középpontjába kerültek; a lányok kuncogva súgtak össze a hátuk mögött, amit Ginny természetesen sosem hagyott szó nélkül. Hermione pedig nem akart egyebet, csak némi csendet és együttérzést, amikor szabadidejében házi dolgozatokat kellett javítania.
– Rendben – bólintott Granger Piton ajánlatára. – Mit kell tennem egy saját lakrészért?
– Meg kell értetned Minervával, hogy nem fogom Dumbledore irodáját használni – morogta az igazgató két fejcsóválás között.
– Pedig sokkal jobban illik a mindenkori igazgatóhoz az a toronyszoba, mint ez a pincehelyiség…
– De az a tollas bestia ki nem állhat engem! – vágott a lány szavába Piton feldühödve. – Legszívesebben… Hagyjuk.
Hermione agyában úgy forogtak a fogaskerekek, mintha az élete múlna rajta. Amikor rádöbbent, hogy valószínűleg Piton Dumbledore madaráról, Fawkesról beszél, egyszerűen megkönnyebbült. A főnix nyilván nem bocsátott meg a férfinak, amiért megölte a gazdáját.
– És ha ráveszem Fawkesot, hogy kiköltözzön az irodából? – kérdezte halkan a lány.
– Lehetetlen vállalkozás. Már többször szóltam Hagridnak, hogy tüntesse el azt a pokolfajzatot, de az az átokverte madár mindig visszatér…
– Vegye elintézettnek az ügyet, igazgató úr – mosolyodott el Hermione.
– Hiszem, ha látom, Granger.

Az iskolaelső még aznap este kikérdezte a félóriás vadőrt, mivel próbálta kicsalogatni a főnixet az igazgatói irodából. Hagrid elmondása alapján sem a különböző madárcsemegék, sem egy távolról hallatszó párválasztó ének sem járt sikerrel, ezért kezdett kifogyni az ötletekből.
Egy jókora bögre gyógytea elfogyasztása után Hermione elköszönt a hatalmas barátjától, és a gondolataiba mélyedve indult a könyvtár irányába. Az egyik lépcsőfordulón Luna Lovegood osont vele szemben.
– Szia Luna, hogy vagy? – kérdezte kuncogva a lüke barátnőjétől.
– Éppen alvajárok, de köszönöm a kérdést, prímán.
– Nem tudsz valamit a főnixekről véletlenül?
– De. Olyanok, mint a bűbájos pávák, csak nem kékek, hanem vörös színűek. Szerintem Dumbledore madara itt van még valahol a kastélyban, keresd meg, és meglátod…
– Találkoztam már Fawkesszal…
– Aham, szép példány, az biztos. Miért kezdett el érdekelni?
– Meg kéne szelídítenem.
– Sok szerencsét hozzá! A főnix hűségesebb, mint egy kutya. Szerintem csak Dumbledore-nak fogad szót, míg világ a világ… – harapott az alsó ajkába a szőke hollóhátas diák.
– De akkor mit csináljak?
– Változz Dumbledore-rá, és a probléma megoldva – vont vállat nevetgélve Luna, aztán megvillant a szeme. – Most elnézést kérek, de folytatnom kell az alvajárásomat, mielőtt elkések.
– Ha valamelyik tanár, vagy Merlin ments, Piton elkap, hogy takarodó után a folyosón sétálgatsz, büntetést kapsz…
– Ahhoz el kell kapniuk – kacsintott Lovegood, aztán folytatta az útját lefelé a lépcsőn. Hermione megrázta a fejét, és mivel nem akart kiselőadást tartani a barátnőjének a házirendről, inkább ő is a dolga után indult. Mindenesetre Luna adott neki néhány tippet a madárköltöztető akciójához, ezért pedig hálás volt a lánynak.

Pansy Parkinson örült, amikor egyedül lehetett. Igyekezett minél kevesebb időt tölteni a mardekáros klubhelyiségben, próbálta fokozottan távol tartani magát mindenkitől, de leginkább a saját házának tanulóitól. A pletykás, kövér Millicent Bulstrode-tól, aki folyton a lány apján köszörülte a nyelvét; a hatodéves, platinaszőke hajú Tiffany Pritchardtől, aki gyakorlatilag a Mardekár új királynője lett, mióta Pansy a háttérbe húzódott. Még Draco Malfoy, a volt pasija is átnézett rajta, mintha minimum leprás lenne, mióta kiderült, hogy a Malfoyokat felmentették a halálfalóként elkövetett bűneik miatt, mert állítólag semmit sem tudtak rájuk bizonyítani. Lucius nyilván jelentős összegeket fizetett az auroroknak, ügyészeknek és ügyvédeknek, hogy szépen hagyják békén a Malfoy famíliát, de sajnos másoknak nem volt ekkora szerencséje és aranytartaléka. Amikor Draco megtudta, hogy Pansy apját elkapták és letartóztatták, egy gyors röptű bagollyal szakítólevelet küldött a lánynak, miszerint elhidegült tőle, és nem illenek össze. Parkinson keze a mai napig ökölbe szorult, amikor az aranyhajú volt barátja a látókörébe tévedt.
Az órák nagy részén sikerült láthatatlannak tűnnie, soha senki nem szólította fel, nem kereste vele még csak a szemkontaktust sem. Kivéve a szívdöglesztő Cedric Diggory asztromókust, aki módszeresen minden kedd és csütörtök délután megragadta és a pokolig rángatta a mardekáros lelkét. Valósággal kikényszerítette a lányból, hogy figyeljen, olvasson, tanuljon az óráira, és ne csak fizikálisan üljön be az iskolapadba, hanem legyen jelen szellemileg is, reagáljon, feleljen, vegyen részt az órai munkában. Pansy eleinte tiszta szívéből gyűlölte ezért a volt hugrabugost, aztán ahogy teltek a hetek, és leesett az első hó, lassan elkezdett megváltozni valami. Talán a november végi hideg okozta, talán csak a feleszmélés, hogy januárban ki kell választani minimum egy tárgyat, amelyből év végén Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlatra kell menni.
Amikor egy péntek estén a könyvtár egyik eldugottabb sarkában ült, egyszer csak Hermione Granger jelent meg az asztala mellett. Halvány mosoly bujkált a griffendéles szája szegletében.
– Mit akarsz, Granger, megcsodálni a Debodor-főzet nélkül is tökéletesen kócmentes hajamat?! – mordult rá a mardekáros lány.
– Ha hiányozna belőled ez a genetikailag kódolt bunkóság, biztosan a Hollóhátba kerültél volna – válaszolt neki hideg vérrel az iskolaelső. – Találtam neked egy könyvet, amivel talán le tudod szerelni Cedricet. Szinte néha sajnállak, amiért ennyire utazik rád… Megismétlem: szinte – csapta le Parkinson elé a réges-régi csillagászati lexikont Hermione.
– Cseszd meg, sárvérű!
– Cseszd meg te, Hófehérke! – vont vállat a griffendéles, aztán közönyösen továbbment a polcok között.

Hermione Granger egyébként mióta külön lakrészbe költözött, még a szokásosnál is jobban megtáltosodott, ha tanulásról vagy tanításról volt szó. Amióta elhagyta a Griffendél-tornyot, mert sikerült Fawkest jobb belátásra bírni, teljesen kivirult. Elérte, hogy a madár elhagyja az igazgatói irodát, és költözzön inkább az egyik emeleti képcsarnokba, ahol is egy ember nagyságú Dumbledore festmény is helyet kapott. A kétdimenziós Albus őszintén örült, hogy újra láthatta szeretett madarát, és Fawkes is boldogan trillázott a gazdájának.
A griffendéles az üvegkupola alá beköltöztetett néhány kisebb-nagyobb facsemetét, rózsabokrot és tucatnyi további növényt, hogy közelebb hozza a természetet a főnix számára. A teremben található festmények véleménye megoszlott a változásról, de a néhai igazgató lecsillapította őket.

A költözést több napos megfigyelés követte, és amikor végérvényesen borítékolható lett a siker, Piton végre nyugodt szívvel elfoglalhatta az igazgatói irodát, Hermione pedig kapott egy apró lakrészt a harmadik emeleti könyvtár mögött.
– Nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog – jegyezte meg Piton gúnyosan, amikor kitárta a talán már évek óta lezárt helyiség ajtaját. Esze ágában sem volt belépni a griffendéles újdonsült birodalmába, csak a küszöbről morgott a lány után. – Otthon, édes otthon…
– Ennél nagyobb lomtárat nem tudott volna találni?! – kérdezte elhűlve Hermione, amikor kicsit jobban körülnézett. – Nincs ablak?!
– De, biztos van valahol.
– Egy szökőkút van a szoba közepén! Ez nem is szoba, ez egy folyosó! Egy folyosó!
– Nekem erre nincs időm, Granger. Majd jön két manó, és kitakarít… – vont vállat Pitont, aztán köszönés nélkül sarkon fordult és távozott.
– Most komolyan egy folyosón fogok lakni ebben a hatalmas kastélyban?! – kiabált utána dühösen az iskolaelső, de az igazgató válaszra sem méltatta. Az esti homályban kiábrándítónak tűnt a helyzet.

Vasárnap este lévén Hermione egyedül állt neki a takarításnak, miután több tucat gyertyát meggyújtott és ezzel minimális fénybe borította a lakosztályát. Egymás után kicsinyítette le a helyiségbe felhalmozott kacatokat, a régi kanapéktól kezdve a kidobásra ítélt szekrényekig. A miniatürizált lomokat egy kupacba gyűjtötte, majd felhordta a Szükség Szobájába, ahol viszont talált egy rozzant, ámde gyönyörű kovácsolt vas ágykeretet, amit pedig egyszerűen kinevezett majdani ágyának.
Hajnali fél kettőig szortírozta a bútorokat, aztán utoljára visszament a Griffendél-toronyba aludni. Hétfőn három mugliismeret órát tartott, az elsőn negyedéves diákoknak a mugli közlekedésről magyarázott, a másodikon hatodévesek bocsátkoztak vitába a varázstalan kultúrák mágiaértelmezéseiről, a harmadikon pedig egyszerűen csak diavetítést tartott az ötödéves hugrabugosoknak az emberek ruházkodási szokásairól. A délután kezdődő számmisztika órájára már be sem ment, hanem egyenesen a lakrészébe sietett, hogy nappali fénynél is elborzadjon a rengeteg rá váró feladattól, de konstatálnia kellett, nem is olyan szörnyű a helyzet, mint gondolta.
A megközelítőleg tizenöt méter hosszú és hat méter széles folyosó egyik hosszanti fala végig le volt függönyözve, és ezeket elhúzva egyetlen hatalmas, intarziás üvegfal engedte át a fényt a helyiségbe. Hermione azonnal beleszeretett a lakásába, és az ablakon túl elnyúló, roxforti birtok látványába. A távolban hidegen csillogott a mindig kék tó tükre, a Tiltott Rengeteg csupasz fái éles kontrasztot képeztek a sudár örökzöldekkel.
A folyosó közepén minden kétséget kizáróan egy üres szökőkút várta a szebb jövőt, tőle jobbra és balra az ablakkal szemközti falon két kandalló ásított sötéten.
Hermione először megszabadult a rengeteg pókhálótól és porcicától, majd lesuvickolta a valaha látott leggyönyörűbb ablakot, amitől pont kimelegedett annyira, hogy ne akarjon rögtön tűzlángokat látni a kandallókban.
Egy gyors vacsorát követően lement a konyhába, és a házimanók segítségét kérte a kandallók koszmentes kikormolásával , és a falfelületek gyors átfestésével kapcsolatban. Míg összepakolt a Griffendél-toronyban, és nagy vonalakban vázolta a történteket a barátainak, a manók tulajdonképpen végeztek.
Amikor Harry és Ron lepakolták Hermione hajóládáit, elkerekedett szemmel néztek körül a helyiségben. Halvány vajszínbe öltözött a folyosó, és a szemközti oldalon bordó-arany textiltapéta is került a falra. A kandallóban barátságosan ropogtak a fahasábok, egyelőre elegendő meleget adva a szobának.
A megjavított szökőkúton túl a felújított ágykeret friss matracot, ágyneműt kapott, a szökőkút közelebbi oldalán pedig egy ismerős szekrény és öltözőparaván állt. Velük szemben, az ablak előtt egy imperiál kávézóasztal díszelgett két kényelmesnek tűnő, bordó fotellel.
A szökőkút előtt két nagyméretű bonsai szolgált természetes térelválasztó gyanánt, némileg elrejtve a másik oldalon található ágyat és az ablak előtt elnyúló, faragott íróasztalt. A világításról két szikrázó csillár és tucatnyi kisebb falikar gondoskodott.
– Nem mondod, hogy ezért nem kellett lefeküdnöd Pitonnal – jegyezte meg döbbenten Ron. Hermione gyakorlatilag hozzávágta a macskáját a barátjához, Weasley pedig felordított a feléje repülő Csámpás láttán. A vörös egérvadász pedig sértődötten csapódott be a griffendéles mellkasába, aztán össze-vissza karmolta a fiút.
– Én ezért a kégliért még McGalagonnyal is… – vigyorgott Harry, majd halkan hozzátette: – Csak Ginny meg ne tudja.
Takarodóig a lánynál nézelődtek, a Szükség Szobájából hoztak neki egy jobb napokat látott sötét zöld színű bőrkanapét, aminek még kerestek helyet az ablak előtti érában, beszélgettek, aztán Hermione a házirend értelmében visszakísérte őket a Griffendél-toronyba, ahol valószínűleg megünnepelték a “féligtanár” kiköltözését. A legjobb az volt az egészben, hogy Granger is fellélegezhetett a konfliktusok minimalizálása miatt.

Perselus Pitonnal a második szinten futott össze, a lépcsőfordulóban. A férfi mogorván nézett maga elé, ahogy lefelé tartott a Nagy Csarnok irányába.
– Granger, rád is vonatkozik a takarodó!
– Tudom, már úton vagyok a szobámba – bólintott mosolyogva a griffendéles. – Szeretném, ha megnézné, hogyan sikerült felújítani…
– Nem különösebben érdekel.
– De ezt látnia kell… Az az ablak fantasztikus… Próbáljon már örülni egy kicsit, kérem… – fancsalodott el Hermione, mire Piton a mennyezetre szegezte a tekintetét.
– De ajánlom, hogy valóban fantasztikus legyen, különben magam is megbánom, amit mondani fogok… – morogta, aztán elindult a lány mellett a könyvtár felé.
A legtökéletesebb ellentét, amit a világ valaha fel tudott mutatni, az egyértelműen Perselus Piton szikár, fekete taláros alakja Hermione Granger új, világos szobájának közepén. A férfi érzelemmentes arccal nézett körül a helyiségben, egyedül a szeme árulkodott elégedettségről, mintha számított volna valami hasonlóra.
– Nézze ezt az ablakot, azonnal beleszerettem! A kandallók? Elképesztőek… És ez a szökőkút azt akarja, hogy szinte fürödjek benne… – ragyogott Hermione arca.
– Azért kellett jönnöm, hogy végignézzem a fürdőzést? – kérdezte gúnyosan Piton, aztán elindult egyenesen az ablak előtt a szoba túlsó vége felé. Az iskolaelső egy pillanat alatt elvörösödött, és elhallgatott. – Gondolom, a titkos ajtót még nem fedezted fel…
– Miféle titkos ajtót? – indult el elképedve az igazgató után a lány.
Piton egy elfojtott sóhajtást követően megállt a bordó és arany sávos falnál, elővette a pálcáját, és gyakorlott mozdulatokkal elkezdte kopogtatni a középső falrészletet. Granger arcára kiült a reményteli várakozás, hol a férfit, hol a falat figyelte, és szinte beleremegett a meglepetésbe.
Amikor Piton pálcája a fizika törvényeit meghazudtolva félig eltűnt az egyik aranyszínű sávban, a férfi elmormogott egy varázsigét, mire egy alig emberméretű, boltíves átjáró jelent meg előttük. Hermione felnyögött a gyönyörűségtől.
– Ezt nem hiszem el… – suttogta, majd kikerülte a volt bájitaltanárt, hogy elsőként léphessen be a titkos helyiségbe. A fekete hajú férfi mosolyogva követte.
– Nem a Szükség Szobája az egyetlen titok ebben a kastélyban – morogta neki, aztán előzékenyen világítani kezdett a pálcájával a sötétben.
A sötét helyiség alig volt nagyobb, mint egy kamra. Hosszúkás, folyosószerű alakját mindkét oldalról sűrű polcok szegélyezték, rajtuk millió könyv, lombik, doboz és üvegcse.
Hermione reszkető lábakkal állt meg középen, míg Piton somolyogva körülnézett, mintha némán üdvözölné régi kis búvóhelyét. Beszívták a por és a régi kötetek illatát, talán kicsit meg is részegültek tőle.
– A szemközti fal a könyvtár zárolt részlegének folyosójára vezet, pontosan Morgana La Fey festménye mögött vagyunk.
A következő pillanatban Hermione Granger összecsuklott a boldogságtól. Nem ájult el, csak nem bírták el a lábai, és elfelejtett rendes ütemben levegőt venni, így pihegve terült el a földön. Piton értetlenül térdelt le hozzá.
– Mi az ördög történt?
– Semmi… – mosolygott ismét elvörösödve a lány. Határozottan örült neki, hogy nincs elegendő fény a kamrában, így a férfi nem látja az arcán égő pipacsokat. Bőven elég volt, hogy ő maga érezte őket. Ráadásul ezer kígyó tekergett a gyomrában, ahogy megint belefeledkezett Piton feneketlen tekintetébe. – Én csak… én… ööö…
– Igen?!
A griffendéles megijedt, hogyha még egy, a nullával egyenértékű tőmondatot próbál kipréselni magából, Piton nevetve hagyja faképnél, így sokkal egyszerűbbnek tűnt odahajolnia hozzá és megcsókolnia.
A férfi váratlanul azt vette észre, hogy Granger tűzforró szája az övére tapad, és a lány folyékony szurokként gomolygó elméje magába rántja őt, hogy megmutassa neki az izgalmát, az elragadtatottságát és a tomboló viharként rászakadó vágyat. Soha nem volt ennyire közvetlen élmény másik ember fejében járni, ennyire személyes, ennyire örvénylő, de tetszett Pitonnak, hogy mindez képes felforgatni a saját, örökké hűvös érzéseit.
Hosszú, szenvedélytől fuldokló csókot váltottak, simogatták egymás testét, egyre hosszabb és hosszabb felfedező utakat engedélyezve kezüknek.
Amikor Piton elhúzta a fejét, felegyenesedett, majd talpra állította Hermionét is, megköszörülte a torkát.
– Addig kell elindulnom, amíg van erőm hozzá – morogta a lánynak halkan.
– Ezek után felejtsd el, hogy csak úgy kisétálsz innen – kapkodta a levegőt a griffendéles, majd kézen fogta a férfit, és kihúzta a titkos helyiségből.

Odakint egy néma bűbájjal lekapcsolta a valósággal fényárt okozó csillárokat, majd két újabb csók között legombolta Pitonról a talárját, aki egyszerűen élvezte az őket körbezáró félhomályt, a griffendéles meg-megremegő kezét, és a céltudatos száját.
Amikor Hermione lassan elkezdte megszabadítani a férfit az ingjétől is, az igazgató egyszerűen felkapta, majd az ágyra fektette az iskolaelsőt. Rövid, a másik munkáját szabotáló percek alatt megfosztották egymást a ruháiktól, hemperegtek, ízlelgették a sápadt bőrük ízét, illatát, míg egyre pajkosabb, egyre vadabb csókok követték egymást.
Ahogy elviselhetetlenebbé vált a kín, amit a másik érintése okozott, Hermione elméje ismét magába rántotta Pitont, így a lány lelkének rezdüléseit is első kézből tapasztalhatta, nem csak testének szerelemittas változásait. A griffendéles egyszerűen gyönyörű volt ilyen kócosan, kipirultan, zihálva.
– Gyerünk már… – nyöszörögte Granger panaszosan, mire Piton kegyeskedett eleget tenni a lány kérésének. A mámor hullámai pusztító zivatarként csaptak le rájuk, Hermione felsikított és úgy kapaszkodott a férfi derekába, mintha attól félne, elérhetetlen távolba sodródna nélküle.
Perselus lökéseitől mind inkább mélyebbre merült a porcikáit szétfeszítő vágyban, a végén már levegőt sem kapott, csak fuldoklott kín és gyönyör között, míg el nem ernyedtek izmai a kielégültségtől.
Piton szintén küzdött a rátörő légszomjjal és a boldog lebegés érzésével. Teljes súlyával a lányon feküdt, arcát Hermione hajába rejtette, és mosolygott. Néhány pillanatra Granger még vissza-visszarántotta a fejébe, aztán könnyedén szabadon engedte, mintha csak egy szabadulni vágyó madár lenne. De ő, Perselus Piton, életében először nem akart máshol lenni, csakis itt. Élvezte, ahogy együtt dübörög a szívük, ahogy lassan lecsillapodik a légzésük, ahogy összeérnek a kemény csontjaik.
Amikor összeszedte magát annyira, hogy megmozduljon, egy puha, érzéki csókot nyomott Hermione ajkára. Megszűnt a külvilág, csak Granger létezett és az ő biztonságos, finom teste.
Percekig csókolgatták, cirógatták egymást, majd a griffendéles mosolyogva összeráncolta a homlokát.
– Ugye azért ezt még gyakoroljuk?
– Ezt már nem lehet hova fejleszteni, Hermione… Ez így jó.
– De akkor mi lesz a szökőkutas dologgal?
– Hmmm…

December elején Pansy Parkinson ráérősen pakolta el a könyveit az asztronómia tanteremben. Szinte minden diák elhagyta már a helyiséget, neki viszont nem volt oka sietni sehova.
– Örülök, hogy felébredtél a Csipkerózsika álmodból, Pansy – jegyezte meg kedvesen Cedric, miután ketten maradtak. A tanársegéd káprázatos mosolyra húzta a száját, amitől Parkinson azon kezdett agyalni, hogy vajon Diggory tudja-e, mennyire veszettül jóképű. Túl fiatal tanárnak, túl helyes és túl kedves pasasnak. Nyilvánvalóan ő nem is létezett a való életben, csak egy leányregénybe illő ábrándnak tűnt a mardekáros számára. – Gondolkodtál már azon, hogy az asztronómiát válaszd RAVASZ szintű tárgyadnak?
– Még nem, de tényleg járhatóbb útnak tűnik, mint a bűbájtan, vagy a bájitaltan – hümmögött a mardekáros lány.
– Szerintem jó esélyed lenne egy várakozáson felülire is.
– Ahhoz korrepetálásra kéne járnom – legyintett Pansy lemondóan. Hűvös, kék szemét a szokásos ködfelhők takarták.
– Akkor jössz, és korrepetállak. Nem probléma – helyeselt Cedric.
– De…
– Miért ellenkezel folyton?
– Én nem ellenkezem folyton, ez nevetséges!
– Persze, hogy nem – vont vállat mosolyogva Diggory, miután belegyömöszölte az utolsó pergamen házi feladatot is a táskájába. Pansy légiesen odalépett mellé, és odaadta a fiúnak a saját, még be nem adott tekercsét.
– Két és fél évvel vagy idősebb nálam, nem tudsz megijeszteni.
– Nem is állt szándékomban semmi ilyesmi…
– Tulajdonképpen csak azt akartam megkérdezni, hogy volna-e kedved táncolni egyet velem a szombati bálon? – kérdezte halkan.
– Ezt nem a fiúknak kellene kérdezniük tőled?
– Miféle fiúknak? – horkant fel Parkinson megrökönyödve.
– Például nekem, vagy bárkinek ebben az országban…
– Mintha erre olyan sok esélyem lenne… Na szia… – morogta a lány, és igyekezett megszaporázni a lépteit a teremajtó irányába.
– Pansy, nem úgy értettem… Szívesen táncolok veled, akár egész éjjel!
A mardekáros úgy állt meg a küszöbön, mintha sóbálvánnyá változtatták volna. Óvatosan visszapillantott a válla felett, hogy Cedric szemébe nézzen. Amikor Diggory ránevetett, végre a boszorkány is elmosolyodott. A tanévben először őszintén.

A vacsora előtt szabadidejét arra áldozta, hogy felkutassa, merre is lakik az az idegesítő Granger, de szerencsétlenségére nem találta a szobájában. Próbálta a könyvtárban is, de ott sem járt sikerrel, így várakozón beült a Nagyterembe. Már szinte mindenki végzett a vacsorájával, amikor végre berobogott Hermione is, öntött magának egy kávét, és elrágott egy darab kalácsot, míg a koffeinadagját kortyolgatta.
– El fogsz hízni ennyi szénhidráttól – jegyezte meg Pansy, amikor odalépett a griffendéles mellé.
– Csak szeretnéd, Parkinson – hümmögött gúnyosan vigyorogva Granger. Pansy számára valahonnan ismerősnek tűnt ez a mosoly, de nem jött rá, honnan.
– Az asztronómia könyvről lenne szó…
– Inkább Cedricről lenne szó – javította ki jókedvűen a griffendéles a mardekárost.
– Azt akarja, hogy nála RAVASZ-ozzak!
– Nem rossz választás, de ez persze attól is függ, hogy mihez akarsz kezdeni a későbbiekben – kortyolt egy nagyot a bögréjéből Hermione.
– Nem érdekel a RAVASZ, csak Diggory! Azt akarom, hogy kedveljen!
– Sok sikert hozzá, hercegnő.
– Kapd be, Granger, inkább mondj valami hasznosat! – mordult fel Pansy, és már készült faképnél hagyni az iskolaelsőt, amikor az megfogta a karját.
– Mivel te is mondtál valami hasznosat, én is segítek neked…
– Hogyan?
– Találkozzunk reggel nyolckor a könyvtár előtt! – pattant fel Hermione, hogy még elcsíphesse az indulni készülő Harry Pottert.
– Attól, hogy kialvatlan leszek, még nem leszek előbbre…

Ahogy Piton és McGalagony kikísérte a Mágiaügyi Minisztérium Oktatásügyi Megbízottjait, a férfi ismét érezte a láthatatlan kezek érintését. Néha csak megérintették, vagy gyengéden belecsíptek a karjába vagy a combjába, egyszer-egyszer viszont egyenesen beleharaptak a fenekébe. A váratlan érintésektől olyan arcokat vágott az igazgató, hogy az egyik minisztériumi munkatárs megkérdezte tőle, jól érzi-e magát. McGalagony is furcsán méregette a férfit, de nem kommentálta az eseményeket. Piton eleinte valósággal fel tudott volna robbanni a dühtől, de próbálta fékezni magát.
Miután a Csarnokban elbúcsúztak az ellenőrző bizottság tagjaitól, Minerva az igazgatóhoz fordult.
– Lehet, hogy túl sok stressz ér mostanában, Perselus. Néha elég ijesztően remegnek az orrcimpáid… Pihenj le korán! – tanácsolta a férfinak, aztán biccentve távozott.
– Így fogok tenni – morogta ziláltan a volt bájitaltanár. Megvárta, míg a boszorkány eltűnik a lépcsőfordulóban, aztán a homlokát ráncolva nézett körül az üres csarnokban. – Őszintén remélem, hogy nem Potter szórakozik velem, és csak te mész az idegeimre, Granger… Hogy merted ezt játszani, amikor sok múlt ezen a találkozón? – suttogta mérgesen, majd elindult az alagsori lakrésze felé.
A láthatatlan szellem ismét körbetáncolta, egy pillanatig teljesen hozzáfeszült a testéhez, végigsimította Piton férfiasságát, majd megint elhúzódott, mielőtt a férfi megragadhatta volna.
– Nem izgat a próbálkozásod – ellenkezett az igazgató, de a láthatatlan kéz szinte azonnal megcáfolta egy újabb lényegre törő érintéssel. Mivel Piton kicsit lassított a léptein, így a cirógatás is tovább tartott. A férfi vérnyomása a duplájára nőtt, de folyamatosan csökkentette a járásának sebességét, amitől a láthatatlan griffendéles egyre bátrabban simogatta és csókolgatta a különböző testtájait. – Rendben, egy kissé mégis izgat. Mit akarsz tőlem, Granger? – állt meg a lakrészének folyosóján a férfi. Csak harminc lépés a biztonságot jelentő falakig, amelyek eltakarnak mindent az arra érdemtelenek szeme elől. A kérdésre természetesen nem érkezett válasz, de egy kéz kigombolta a férfi ágyékán a nadrágot, és megragadta a vérbő testrészt. – Meg akarsz ölni, igaz? Ha így van, jó úton jársz, abba ne hagyd… – morogta rekedten Piton, miközben magában azért esedezett, nehogy megjöjjön Granger jobbik esze, sarkon forduljon, és magára hagyja. Most komolyan ne… A lány halkan felkuncogott, de aztán nem adott ki több hangot.
A férfi érezte, amikor Hermione ajka olyan helyekre téved, ahol sosem járt korábban. Eleinte még a lélegzetét is visszafojtotta, és attól félt, hogy valamelyik potenciális hullajelölt, mardekáros diákja éppen végig akar osonni a folyosón, és eléggé félreérthetetlen helyzetben találja az iskola igazgatóját, de ahogy teltek az egyre izgatóbb és feszültebb másodpercek, végül már csak azért aggódott, nehogy felébredjen ebből a buja álomból. Mert ez bizonyára csak álom, ennyire nem lehet kalandos egy roxforti vezető élete…
Amikor a griffendéles szájüregének utolsó centijét is betöltötte, meg kellett kapaszkodnia a lány vállában. Granger viszont határozottan ringatózott tovább, mint a sudár nyárfák a nyugati szélben, és cseppet sem zavarta, hogy Piton ujjai maradandó nyomot hagynak a bőrén.
Ahogy megállíthatatlanul közeledett a beteljesüléshez, hátrébb lépett, megragadta és talpra állította a lányt, lerángatta róla a láthatatlanná tévő köpenyt, majd két, sok jót nem ígérő csók között a lakrésze felé viharzott vele. Örömmel tapasztalta, hogy Hermione egy árva ruhadarabot sem viselt a varázsköpönyege alatt, így különösebb erőfeszítés nélkül le tudta mezteleníteni.
Amikor a férfi átlépte az ajtóküszöböt, Granger már a derekán ült, és a nyakát csókolgatta. Percekig állva, az ajtónak támaszkodva kínozták egymást, aztán Piton óvatosan a kedvenc foteljébe ült, miközben egy pillanatra sem engedte el a griffendélest. A kandalló mellett ülve lassított az iramon, inkább lassan, szenvedélyesen pulzáltak egymáson. A lány fenekét simogatta, újra és újra felfedezve bőrének selymességét, az apró anyajegyeket és a nedves, megremegő területeket.
Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ismételten is megtörténik, aminek sosem lett volna szabad, de egy pillanat múlva mégis ernyedten, fáradtan ringatóztak a végtelen semmi felé.

Hermione reggel mászott ki Piton mellől az ágyból, és osont vissza a saját szobájába. Fáradtsága ellenére tökéletesen boldog volt, valósággal ragyogott a láthatatlan köpenye alatt. Még a jéghideg márványpadló sem tudta elvenni a kedvét. Egy hosszú, forró zuhany után felöltözött, és még korán meglátogatta Fawkest, nehogy elkéssen a nyolc órai találkájáról.
Tényleg fontos lehetett Pansy Parkinson számára a Diggory-ügy, mert kínosan pontosan érkezett.
– Furcsa módon jól nézel ki, Granger. Mi történt veled? – kérdezte a griffendélestől, miután kétszer is végignézett rajta. Hermione csak legyintett egyet, és ezzel megválaszoltnak titulálta a kérdést.
– Kitaláltam, hogy mi segíthet rajtad és Cedricen: a főnixtoll! – Tért rögtön a lényegre az iskolaelső. – Elhoztam Fawkes egy tollát, tűzd a ruhádra vagy a hajadba, viseld, amikor Cedriccel találkozol, majd a főnix hamvadónapján, ami legközelebb nagyjából másfél hónap múlva lesz, hagyd, hogy a kezeid között váljon hamuvá. Az volna a legjobb, ha esetleg a tollal meg tudnád érinteni Cedricet, de lehetőleg más ne lássa meg a dolgot. A legfontosabb pedig: másnak a tollat oda ne add, meg ne hagyd érinteni, kizárólag Cedricnek! A főnix tüze fog összekötni benneteket, és ha nem szeretnél harmadik vagy negyedik embert is meghívni a partira, akkor légy résen a hamvadónapig!
– Meddig tart ez a varázslat?
– Ez a legjobb a dologban, pont addig, míg mindketten érzitek a tüzet. Ha mindkettőtöknek terhes volna már a másik közelsége, a kötés magától megszűnik.
– Ha ennyire egyszerű, miért ilyen ritka ez a varázslat, és én miért nem ismertem?
– Talán mert nem százával élnek főnixek a környéken? Vagy mert elég sokat hiányoztál bűbájtanról tavaly? Vagy mert elég ritkán láttalak olvasni a könyvtárban?
– Jól van, ne kezdd el, már éppen megkedvelnélek… – fintorgott Pansy, aztán elvette Grangertől a vászonba csavart tollat.
– Ne aggódj, nem értem hozzá – mosolyodott el a griffendéles.
– Pedig már csak te hiányzol a sivár mindennapjaimból – mosolygott vissza halványan a fekete hajú.
– Legalább beismerted, ez jó kezdet!
– Nem tudom, hogy melyik pasi okozza a lazaságodat, de soha ne hagyd el, Granger, mert komolyan mondom, egész kibírható vagy mostanában – kuncogott a mardekáros, aztán biztonságos mélyre rejtette a tollat a táskájában, és elindult a Nagyterem felé. – Jössz reggelizni?
– Éhen halok.

Szombat este Pansy unottan vett részt a bált megelőző vacsorán. A szokásos, hosszú bútordarabok helyett kisebb, kör alakú asztaloknál szolgálták fel a fogásokat, a mardekáros lány Tiffany és Draco társaságát volt kénytelen élvezni, figyelmen kívül hagyva a szintén az asztalnál ülő három hugrabugost. A két fiú leplezetlenül bámulta őt, míg a bordó estélyi ruhába öltözött, hugrabugos lány teljesen lemondott arról, hogy a a saját házának fiai esetleg valaha észreveszik őt. Tiffany Pritchard, az újdonsült mardekáros anyakirálynő azonban felfigyelt a jelenetre, és nem tudta szó nélkül hagyni.
– Pansy, szerintem jobban ki kéne tenni a melleidet, mert ezek a szerencsétlenek még nem kaptak szívrohamot.
– Hallgass el, Pritchard! – morogta Parkinson, fel sem nézve a tányérjából. Draco halkan kuncogott, míg a másik két srác elvörösödve próbált láthatatlanná válni.
– Vajon Amy még a desszert előtt kitalál egy új rontást, hogy megátkozzon vele, amiért elszúrod az estéjét? – folytatta negédesen az aranyvérű.
– Draco, a helyedben szájpecket alkalmaznék, hogy ne beszéljen annyit a játékszered – tolta el magától a tányérját Pansy, elment az étvágya és a kedve az egész estétől. Malfoyból nyíltan kibuggyant a nevetés, Tiffany viszont vérszemet kapott.
– Mi a gond, Parkinson, hogy te nem kellesz Dracónak, én viszont igen?
– Ja, teljesen összetörte a szívem a románcotok – vont vállat a fekete hajú lány. Tincseit laza kontyba fogta a tarkóján, egyetlen díszként a vörös főnixtollat tűzte bele. A toll színéhez hasonló árnyalatú rúzst választott sminkeléskor, így vadító végeredményt ért el.
– Lányok, belőlem jut mindenkinek – vigyorgott Draco önelégülten, de a hugrabugos lány csak grimaszolni tudott az ajánlattól.
– Azt gondolod, hogy az ajánlat számodra is él, sárvérű? – sziszegte Tiffany.
– Hagyd abba, Pritchard, nem vagy szórakoztató – szólt rá az egyik hugrabugos fiú.
– Tényleg hallgass, Tiffany, mert nem csak a ragyátlanító bűbájt tudom fejből… – hunyorított Pansy, mire a klubtársa felpattant a székéből.
– Ribanc! – prüszkölte, aztán szélsebesen kirohant a teremből. Draco jókedvűen megtörölte a száját, majd felállt, és a szőke lány után sétált.
A feszült csendet Amy törte meg.
– Kösz – nézett a mardekárosra halvány mosollyal az arcán. Pansy csak vállat vont, és töltött némi meggylevet a poharába.

Vacsora után a tanári asztal helyére egy kisebb színpadot bűvöltek a Nagyteremben fellépő banda számára. Alig néhány perces varázsolás után az Ipswich nevű zenekar elkezdte játszani a számait, táncra csábítva a diákokat. Az előre beosztott asztaltársaságok felbomlottak, a legtöbb tanuló a táncparketten szórakozott, csak néhány kisebb csoport vonult félre beszélgetni.
Pansy elégedetten szemlélte a talpas poharát, és aprókat kortyolt az italából. Egy ideig várta, hogy Cedric Diggory jöjjön és felkérje táncolni, megmentve őt, a szomorú hercegkisasszonyt a kínos magánytól, aztán jobb ötlete támadt. Lehet, hogy mégsem olyan elviselhetetlen az élet egyedül, csak a megfelelő varázsigéket kell használni bizonyos célok elérése érdekében. A tömeg persze mit sem sejtve táncolt tovább a zene ütemére.
– Jó estét; sajnálom, hogy késtem – toppant a lány mellé Diggory a semmiből. Egyszerű, fekete dísztalárt viselt, amiben Pansy vonzóbbnak találta, mint előtte bármikor. Cedric tekintete szintén arról árulkodott, hogy ő sem tud betelni a mardekáros látványával.
– Ülj le nyugodtan, fújd ki magad – szólalt meg néhány másodperc képzavar után Parkinson, majd ismét a szájához emelte a poharát, hogy leplezze az örömét, amiért Diggory mégsem felejtette el őt.
A fiú áthatóan figyelte a mozdulatot, aztán kicsit közelebb hajolt a lányhoz.
– Jól sejtem, hogy nem Mennyei Meggylé van a poharadban? – kérdezte mosolyogva.
– Nem tudom, hogy mire gondolsz – somolygott szinte ártatlanul a lány. – Töltök neked is egy pohárral, ha szeretnéd…
– Ezt nem utasíthatom vissza.
Pansy elvett az asztal közepéről egy tiszta talpas poharat, majd a meggyleves kancsóért nyúlt. Alig hallhatóan elmormolt egy varázsigét, és a meggylé kellemes illatú borrá változott, ahogy Cedric poharába öntötte.
– És mindezt pálca nélkül? Most nem tudom, hogy megdicsérjelek vagy pontokat vonjak le a Mardekártól a szabályszegésért…
– Először kóstolj bele – vont vállat Pansy jókedvűen. Cedric nevetve emelte fel a poharát.
– Szeretnék köszönetet mondani a sorsnak, amiért megengedte, hogy Pansy Parkinsonnal táncoljak ma éjjel.
– Szeretnék köszönetet mondani a sorsnak, amiért Pansy Parkinson megtalálta a cipőjét, amiben el tudott jönni a bálba – kuncogott a lány, aztán összekoccintotta a poharát Cedrikével.
– Öröm nézni a mosolyodat.
– Csak a bor teszi, ne aggódj… De inkább táncoljunk, mielőtt analizálni kezded a lelkemet…
A volt hugrabugos még egy korty után felállt, majd felsegítette a lányt, és kéz a kézben vezette a táncparkettre. Pansy egy fekete miniruhát viselt, ami már-már bűnösen feszült a testére. Szintén fekete magassarkújában szinte olyan magas volt, mint Cedric. Meg kellett állapítani, hogy szép párt alkottak együtt.
– Gyönyörű vagy, nem tudok betelni a látvánnyal – sóhajtott Diggory. – Valószínűleg egész éjjel bámulni foglak…
– Lesz rá lehetőséged, ne félj! – kacsintott a lány, aztán táncolni kezdett a tömeggel. Nem akarta elhinni, hogy jó irányba indultak el a dolgok, és Cedric mégis hajlandó önként vele tölteni az idejét.
Hosszú órákon át táncoltak, csak akkor tartottak szünetet, amikor a banda is abbahagyta a zenélést, hogy fújjanak néhány percet. A két rövid kis pihenő alatt kedélyesen beszélgettek, iszogattak és nevettek. Pansy még sosem érezte ilyen jól magát fiú társaságában, sőt azt sem tudta elképzelni, hogy ennyire egyszerű összhangban lenni saját magával és a partnerével is. Együtt ugráltak a pörgős dalokra, és összesimulva ringatóztak a lassúakra. Belélegezték a másik bőrének és ruhájának illatát, mindketten boldogan hagyták, hogy a körülöttük örvénylő vonzalom mélyen beleivódjon minden porcikájukba.

Amikor hajnali háromkor az Ipswich befejezte a zenélést, és a tanárok elkezdték feloszlatni a fáradhatatlanul táncolókat, Cedric egyszerűen kézen fogta Pansy-t, és kiosont vele a hátsó kijáraton egy külső folyosóra.
– Hova megyünk? – kérdezte halkan a mardekáros.
– Hamarosan megtudod… Volt kabátod, vagy talárod?
– Nem, miért? – kérdezett vissza a lány, mire Diggory egy pillanat alatt kibújt a talárjából, és a diákja vállára kanyarította.
– Nem akarom, hogy megfázz. Mutatni szeretnék valamit…
– Kíváncsivá teszel.
Cedric halványan elmosolyodott, majd sietős léptekkel elindult az udvar irányába. Odakint jéghideg szél fújt, a megfagyott fű halkan ropogott a talpuk alatt. Pansy határozottan belekapaszkodott a kölcsönkapott talárba, ami jótékonyan elbújtatta a tél hidege elől.
Diggory a csillagvizsgáló irányába indult, igyekezett gyorsan és hangtalanul mozogni, nehogy valaki kiszúrja őket az udvaron, csak a déli szárny falai között lassított le.
– Ne félj, már csak egyszer fagyasztlak meg – nézett a lányra kedvesen a hugrabugos.
– Állok elébe… – mosolygott Pansy, és legbelül még örült is, hogy kissé kitisztult a feje a hidegben. Cedric elindult felfelé a lépcsőn, a mardekáros némán követte. Egy pillanatra sem engedték volna el egymás kezét, pedig ezerszer jártak már a déli toronyban és betéve ismerték a lépcső trükkjeit.
A csillagvizsgáló nyitott tetejéig osontak, ahol még erősebben tombolt a decemberi szél, mint azt a falak által védett udvaron tette. Cedric egészen az új teleszkópig vezette a lányt, ahol fél perc lencseállítás után átadta Parkinsonnak a helyét.
– Szerintem ez tetszeni fog neked – morogta maga elé, mire Pansy kíváncsian belenézett a távcsőbe. Egy távoli csillag kékes-lilás izzását hozták közel a lencsék. Ráérős pulzálása csak még megfoghatatlanabbá tette a jelenést.
– Most keletkezik? A szemem láttára növekszik és változik? Ez fantasztikus… Olyan közelinek tűnik, mintha itt lenne a szomszédban… Gyönyörű – percekig csak állt, és figyelte a fényjátékot. Megbabonázták a színek.
– Tényleg tetszik?
– Nagyon.
– Szerintem még néhány napig eltart, majd megmutatom az osztályoknak is, csak azt szerettem volna, ha te látod először.
– Ez igazán kedves tőled, tanár úr – mosolygott Pansy.
– Szeretnél indulni? Elég hideg van idekint.
– Elhiszem, hogy fázol, hiszen nincs rajtad a talárod. Visszaadhatom, vagy akár ketten is elbújhatunk benne…
– Így is megrészegültem a közelségedtől – hümmögte Cedric, majd kézen fogta a lányt, és elkezdte visszafelé húzni a lépcsőfeljáró irányába. Pansy azonban megmakacsolta magát, megállt a csillagvizsgáló közepén. – Mi történt?
– Semmi – a mardekáros arca ragyogott. Egyszerűen odalépett a fiúhoz, átölelte és beborította a talárral.
– Szerintem ez nem olyan jó ötlet, Pansy… – ellenkezett Diggory.
– Szerintem viszont ez a legeslegjobb ötlet, ami csak eszembe jutott ma – suttogta a lány, miközben a varázsló szájára tette a mutatóujját. – Csak élvezd egy percig, hogy itt lehetünk a csillagos ég alatt…
– Én inkább… – morgott Cedric, aztán összeszedte a bátorságát, és óvatosan megcsókolta a mardekárost. Ajka szelíden a lányéra tapadt, aki azonnal készségesen viszonozta a csókot. Percekig ismerkedtek a másik szájával, hosszú és bensőséges csókokat váltottak, Pansy a fiú derekát simogatta, míg Cedric a lány haját babrálta. Cirógatta a selymes kontyot, ujjai közé vette a karmazsin főnixtollat, majd visszatértek ujjbegyei a diákja tarkójához.
Amikor ajkuk elvált egymástól, Cedric megdöbbenve nézett a lányra.
– Sajnálom… Én csak…
– Én is kellek egy csókhoz, hidd el – mosolyodott el Pansy. – Sőt, többet is kaphatsz belőlem, ha meghívsz egy forró csokira a szobádba – kacsintott a fiúra.
– Pansy… Semmit sem kell elsietnünk, leszámítva a fedezékbe húzódást a szél elől. Ráérünk mindenre, amit csak szeretnél…
– Amit én szeretnék?
– Bizony. Nem kell elkapkodnunk semmit. Van időnk bőven… – súgta halkan Cedric, majd kihúzta a lány hajából a főnixtollat, és megcirógatta vele Parkinson nyakát. A mardekáros lány beleborzongott a puha érintésbe. – Bár határozottan tetszenek a praktikáid… Azt tudod, hogy mikorra várható a tollad hamvadónapja?
– Még több, mint egy hónap. Miért?
– Majd mutatok hozzá egy kisebb varázslatot.
– Alig várom – Pansy attól tartott, hogy a hugrabugos megérzi a felgyorsult szívverését, amiért olyan szorosan ölelték és melegítették egymást a jéghideg csillagok alatt.
A boszorkány széles mosolyra húzta a száját, és szótlanul élvezte, ahogy össze-vissza vergődik a szíve a mellkasában. A borzongató vágy mellett a remény is keringeni kezdett a zsigereiben, hogy esetleg mégis boldog lehet még az életben, mert Diggory képes elfogadnia őt olyannak, amilyennek született. Talán ő ki tudja hozni belőle azt a jót, amit nagyon mélyre elásott magában. Talán sikerülhet végigmenni ezen az ösvényen. Ki akarta próbálni, ha már rátalált.

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation