Fekete kóma

A szívem árnyékos oldalán örökké élt az a megmagyarázhatatlan félelem,
hogy gyakorlatilag nem is létezem,
csak álmodom magam és álmodlak téged, a csókod, az ölelésed –
de lekapcsolnak egy gombot, és megszűnsz és megszűnök.
Csak a fekete kóma marad, a tátongó űr a mellkasomban,
(vagy talán még annyi sem) mert úgy elborít a kín,
hogy különbséget sem tudok tenni magam és a külvilág között –
mert valójában nem is éltem: sem én, sem a világ, s benne te sem;
csak illúzió voltál. Boldog öntudatlanságom generált téged,
és szenvedélyesen szeretett egy eszményt, ami sosem létezett.
Csak fekszem, és várom, hogy szúrjon annyira a tüdőm,
hogy vennem kelljen még egyszer levegőt,
és folytatódjon a fájdalom a szuroksötét, mozdulatlan
pillanat, ahol még tudok magamról, és emlékezem rád,
majd a fénytelen örvény magával húz, nem ereszt.
Visszasírom a gombnyomás előtti hazug perceket.

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation