Árnyak

Egyszerűen nem értem, hogy miért olyan kibaszottul hihetetlen mindenkinek, hogy a poklokat járom meg minden este és éjjel, amikor egyedül fekszem le abba az ágyba, ahol a helyed volna. Ahol még ott az illatod – emiatt nem is merem áthúzni az ágyneműt – és ahol ott van az árulásom szaga is. Ha kitépném a szívem, és a fagyasztóba tenném, hosszabb-rövidebb megőrzésre, akkor sem érne nagyobb fájdalom, mint most. Nem akarom elhinni, de tényleg előfordulhat az, hogy nem Veled fogok megöregedni, és nem mellettem halsz meg? Nem én foglak eltemetni? Nem én gyászollak félőrülten, miután együtt leéltünk negyven évet, és itthagytál?
Nem.

Annyiféleképpen véget vethetnék ennek, mégis gyáván abban bízom, hogy meggondolod magad, és visszajössz hozzám, és összekaparsz, ahogy régen is tetted, mert újra lesz hozzá erőd, hogy egyben tarts, hogy megmentsd a lelkem, hogy lélegeztess, ahogy eddig is tetted.
Nevetségesen, erőtlenül reménykedem benne, hogy rádöbbensz: nélküled igazából életképtelen vagyok. Rajtad kívül már mindenki rádöbbent.
De én kivárom.
Remélem, rájössz.

Az a baj, hogy már nincs sok időd, mert belefulladok az árnyaimba.
De legalább vége lesz ennek az elcseszett vesszőfutásnak és tökéletesen fölösleges faszkodásnak. Nélküled úgy sincs túl sok értelme semminek.
És ezt Te is tudod, csak reménykedsz, hogy bírom még egy ideig.
Pedig nem.

Az a szerencsénk, hogy még van erőm kiírni magamból.

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation