Az utolsó lélekfestő / 7. fejezet

Ahogy visszatértem a nappaliba, a szemem máris türelmetlenül Pitonra siklott, aki hasonló tekintettel nézett vissza rám. A bőrömbe dörzsölt levendulaolajtól azonban sikerült annyira kordában tartanom az érzéseimet, hogy ne ripakodjak rá a volt tanáromra.
– Hol kezdjük? – kérdeztem tíz másodpercnyi csend után, amikor meguntam, hogy farkasszemet nézünk egymással. Az ablak sötétítő függönyén túl még mindig hevesen ragyogott a nap, de a helyiségben jótékony félhomály uralkodott, míg szét nem rántottam a vastag függönyöket.


– Luna egy démon, kihasználja a gyengeségeidet, nem bízhatsz benne. Meg kell próbálnod megszabadulni tőle…
– Micsoda?! Kihasználja a… Nem, ez butaság! Ő mentett meg a mugliktól! Még, hogy démon… Ez… Ez… Képtelenség! – Úgy bámultam a néhai tanáromra, mintha azt közölte volna, hogy sosem létezett a varázsvilág.
– Észrevetted azt a két pecsétet a nyakadon, Granger?! Valószínűleg az egyik a halálod oka lesz! – förmedt rám Piton metsző hangon.
– Tényleg, még meg sem köszöntem ezt a nem kért ajándékot, igazán leszedheti rólam, mert nem akarom magamon látni! – sziszegtem vissza.
– Ez nem így működik, te is tudod. A jeleket bonyolult eltávolítani, szinte lehetetlen. Ha nem olvastál volna róla, bepótolhatod, az egyik könyvemben igazán szemléletes leírások vannak!
– De ez… nem történhet meg! Velem nem! – észrevettem, hogy elkezdtem elveszíteni a kontrollt a hangom fölött, és az egyre hisztérikusabbá vált a nyilvánvaló tényektől, amelyek, ha valóban igazak Lunáról, akkor Pitont is új megvilágításba helyezik. – Ha Luna tényleg valamilyen démon, akkor már a játékszere vagyok… És magának is, mert maga is…!
– Jelenleg én legyek a kisebbik gondod, Granger.
– Nem halt meg?
– Nem kifejezetten.
– Miféle démon? Bízhatok magában?
– Mintha nem azt próbáltam a diákjaim fejébe verni többek között néhány éve, sötét varázslatok kivédése órán, hogy soha ne bízzanak a démonokban – csóválta meg a fejét a férfi a vásznon. Szeme fáradtan, ki nem mondott titkoktól csillogott. Talán tudnom kellett volna. Talán éreznem kellett volna. Talán nem.
Zsongott az agyam a fejleményektől, ezért leroskadtam a dívány elé, a földre. Egy magasságba került a fejem Pitonéval, aki percről percre egyre nagyobb talány lett számomra. Próbáltam megemészteni a hallottakat, de csak lassan forogtak a fogaskerekek a fejemben.
– Szóval démon.
– Igen.
– Visszavonhatatlanul?
– Igen.
– Miért van egy festménybe zárva?
– Mert azt nem kalkuláltam bele, hogy a halálom után ennyire gyorsan megörökít egy lélekfestő. Mint már tapasztalta, el tudom hagyni a keretet, de ahhoz vérre van szükségem.
– Inkubus… Álmomban is zaklatni fog, és lassan beleőrülök – révedtem a gondolataimba, mire Piton gúnyosan felnevetett. Lassított felvételként lehúztam a kanapéról a párnámat, és magamhoz szorítottam. Napközben a festmények végignézik, ahogy megbolondulok az egyedülléttől, éjszaka pedig Piton fog a vágyaim között kotorászni, hátha talál magának valami szórakoztatót? Remek.
Most már a fantáziálás luxusáról is kénytelen leszek lemondani, nehogy felkérésnek tekintse egy keringőre. (Pedig milyen jó volna keringőzni egyet…) Felsóhajtottam.
– Granger, az elfojtásaid zaklatásért könyörögnek, ráadásul a fél Roxfort varázsereje a pincében összpontosul, így valószínűbb, hogy előbb megőrülsz magadtól, semmint közöm lenne hozzá. Természetesen mindez csak akkor következik be, ha Lovegood meg nem öl a közeljövőben.
– Nem, nem kell hinnem egy bebörtönzött démonnak. Egy szavát sem kell elhinnem – morogtam magam elé, talán csak azért, hogy járjon a szám. Őrültségnek tűnt minden egyes állítás, ami csak elhangzott az utóbbi időben. Nem akartam elhinni. Piton nem lehet démon, és én nem leszek a vetkőztetős babája unalmas éjszakákra.
Pár másodpercig némán néztük egymást, tanulmányoztam Piton vonásait, elképzeltem a démoni erejét, a lelkéből áradó gonoszságot, az önző vágyakat, de csak nehezen tudtam ráigazítani az új tulajdonságait, mintha azok túl bő ruhadarabok volnának. Piton számomra mindig Piton marad. A tanárom, Voldemort kémje, Dumbledore embere… a mentsváram. Jobb szó híján a barátom. Akár kimondatlanul is.
– Ha nem jelenik meg Luna, akkor ez a beszélgetés megtörténik valaha?
– Nem.
– Szóval Lunától félnem kell, de maga nem fog bántani?
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem áll szándékomban megölni az iskola kincstárosát. Jelenleg az a legfontosabb, hogy minél tovább életben maradj.
– Értem.
– Ezt nem tartom valószínűnek, de erről ne most kezdjük el vitatkozni, Granger…
Úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom Piton gúnyos szavait, és inkább másfelé terelem a szót. Vissza arra témára, ami millió tűként szurkálja az agyamat.
– Ki tud jönni a keretből? Meg tudja mutatni magát teljes “életnagyságban”? Meg tudom érinteni, ha most megjelenik előttem?
– Mindhárom kérdésére igen a válaszom. Meg tudnám tenni, de nem fogom holmi cirkuszi mutatványra pazarolni az erőmet. Elégedjen meg a tudattal, hogy képes vagyok rá, ha szükséges.
– De akkor mire tartogatja az energiáját?
– Hogy esetleg újra szétválasszam Lesbia két madárkáját – válasza pofonként csattant az arcomon. Szégyenemben elvörösödtem, és remegni kezdtem a dühtől. Jobb híján felkaptam a képkeretet, majd kipenderítettem a konyhába. Egy pillanatig láttam Pitonon a riadalmat, hogy esetleg eltöröm a keretet, vagy széttépem a vásznat, de talán rádöbbent, hogy azért ennél jobban ismer, és ilyet sosem tennék.
Mindenesetre Pitont átmenetileg száműztem a szobából, mert nem tudtam egyszerre kegyetlen szócsatákat is vívni, és megnyugtatni magam, hogy démonok által megpecsételt nyakkal is megérhetem az öregkort.

Csendes duzzogásban teltek el a napok, mire egyáltalán újra szóba álltam Pitonnal. A hetekből lassacskán hónapok lettek, odakint igazán hidegre fordult az idő, én pedig örültem, hogy biztonságos falak vesznek körül. Luna nem jelentkezett, pedig néha rettenetesen hiányzott, főleg azért, mert gyakorlatilag ki sem mozdultam a birodalmamból.
Az udvarra csak elvétve jártam ki, a szomszédokkal nem ismerkedtem össze. Valószínűleg azt sem tudták, hogy a világon vagyok, de talán jobb is így. Az ablakokra és ajtókra bűbájt szórtam, így elméletileg senki sem láthatott és hallhatott engem.
Igyekeztem minden reggel korán felkelni, de általában csak kicsivel dél előtt tudtam kimászni az ágyból. A délutánokat rendszerint olvasással és a Roxfortos kincsek rendszerezésével töltöttem, majd vacsora után nekiálltam a sérült festmények restaurálásához. Nem tudom, hogy melyik elfoglaltság tett boldogabbá az első hetekben, amikor a csend és napi rutin tanyát vert az életemben. Eleinte teljesen felszabadított, hogy azt csináltam, amit csak akartam, és akár reggelig is kategorizálhattam a könyveket egy-egy témakörben, mégsem szólt rám senki.
A festmények udvariasan köszöntek, néha előzékenyen beszélgetést kezdeményeztek, de ezen kívül tényleg néma szerzetesként éltem. Dumbledore kérdezgetett párszor, ahogy teltek-múltak a hetek, hogy érzek-e valamiféle változást, de nem értettem, mire gondol, így kitértem a hosszabb eszmecsere elől. Nem akartam, hogy pszichoanalizáljon, és azt még kevésbé, hogy utána megbeszélje Pitonnal.
A korábbi Mardekáros házvezető hozzám hasonló szótlansággal élte a mindennapjait, szinte tökélyre fejlesztette a képességét, hogy egyszerűen átnézzen rajtam. Egyszer próbáltam megtudni tőle, hogyan szabadíthatnám ki a festménye fogságából, de szó nélkül kiviharzott a keretéből, és vissza sem tért napokig. Azóta nem feszegettem a témát, ő pedig nem tűnt különösebben érdekeltnek az ügyben.
December elejére elkészültem a Roxfortból származó kincsek teljes leltárával, így teljesen átadhattam magam a festmények kijavításának. A sérült, megrepedt keretek tűntek először nehezebbnek ugyan, de hamar rájöttem, hogy a vásznak megfoltozása és újraszínezése sokkal-sokkal többet elvett a lelkemből, mint amire számítottam.
Karácsonyig napi egy-két képet tudtam helyreállítani, bár a varázserőm és az életkedvem gyorsan mélypontra került tőle.
Nem volt hangulatom semmihez, csak naphosszat feküdtem a pamlagon, és az állványra támasztott, Beaumont Marjoribanks-portrét figyeltem. A gyógynövénytan újkori szakértője egy félbehagyott mozdulatba fagyva várt, még a szemét sem tudta forgatni, ki tudja, mióta – mióta két arasznyi hosszan kettészakadt a vászon a kép közepén.
A mágus a negyvenes évei közepén járhatott, zöld kalapot viselt, ami kiemelte smaragd színű szemét. Valószínűsítem, hogy mosolygott volna, ha nem tépi szét valami az arcát. Sajnáltam őt, bár fogalmam sem volt róla, hogy érez-e fájdalmat egy kétdimenziós emlékkép, ha megsérül a léleklenyomata. Reméltem, hogy nem, elvégre Marjoribanksről kétszer is tartottam kiselőadást még a Roxfortban, így elég jól ismertem az életművét.
Ráadásul tegnapelőtt felfedeztem, hogy a festményének bal alsó sarkában egy Álomhozó Agavé növény látható egy floráriumban, amitől bevallom, irigykedni kezdtem. Azt kívántam, bárcsak olyan édes, naiv álmokat láthatnék, mint tíz évvel ezelőtt.

Újabb két nap semmittevés után kikecmeregtem az ágyból, és egy gyors zuhanyzást követően elkezdtem feltúrni a bájitalos köteteket, hogy milyen alapanyagokból tudnék az Álomhozó Agavéhoz hasonló hatású főzetet készíteni. Amikor a sokadik könyvben találtam egy használhatónak tűnő receptet, felszusszantam. Felvillanyozva álltam neki összegyűjteni a hozzávalókat a polcokról.
– A könyveimet én fogom a helyükre pakolni? – ripakodott rám Piton. Annyira váratlanul ért a hangja, hogy összerezzentem. Nem akartam a férfi felé fordulni, inkább csak megvontam a vállam, és folytattam a keresgélést. – Értem én, Granger, hogy találtál magadnak egy új drogreceptet, de talán nem szerencsés minden vacakot kipróbálni magadon… Elég sok múlik azon, hogy életben maradj!
– Eszem ágában sincs meghalni – morogtam halkan, aztán egy néma Suvickus-bűbájjal kitakarítottam, majd felállítottam a legkisebb üstömet a kandalló előtt.
– Akkor feküdj vissza, és várd meg, míg jobban leszel! Nem is értem, miért kell ennyire kifárasztanod magad… Még messze nem vagy gyakorlott lélekfestő, nem kellene ilyen sok festményen dolgoznod egyszerre.
– De sajnos rajtam kívül senki sem tudja megjavítani őket.
– Nem fogok vitatkozni!
– Az remek, mert én sem – hümmögtem magam elé. Helyet csináltam a szükséges hozzávalóknak az íróasztalon, majd alágyújtottam az üstnek. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy hátat tudjak fordítani Pitonnak, és így ne kelljen farkasszemet nézni vele két nadragulya virág felaprítása között, ráadásul a férfi se kotyoghasson bele, ha nem lát rá az asztal tartalmára.
Óvatosan kimértem minden alapanyagot, aztán lassacskán elkezdtem adagolni a bájitalhoz szükséges porciókat az üstbe. Már a művelet felénél betöltötte a helyiséget a péppé főzött mákonybab illata. Az émelyítő gőzfelhőtől rögtön jobb kedvem lett, mert éreztem benne a kaland ígéretét.
– Granger, szánt szándékkal csinálod ezt, igaz? – Piton orgánuma gyanúsan kezdett hasonlítani ahhoz a vészjósló és idegesítő hangszínhez, amit annak idején megszoktam tőle a Roxfortban. Néhány pillanatig újra diáknak éreztem magam, akinek mindössze az volt a legnagyobb problémája, hogy nem százötven százalékos lett a dolgozata, csak százhúsz. Elvigyorodtam a hasonlaton, a vállam fölött a volt tanáromra sandítottam, aki dühösen, keresztbe font karokkal állt a keretében. Mielőtt hangosan felnevettem volna, inkább a Marjoribanksről készült festményt kezdtem el ismét mustrálni.
Három és fél óra múlva (már kellemesen bódult állapotban) eloltottam a tűzet az üst alatt, mert végre elkészült a főzet. Az illata alapján erősebb szernek bizonyult, mint az Álomhozó Agavé. Kiporcióztam magamnak egy becsületes adagot a bájitalból, amit egy hőhűtő bűbájjal rögtön fogyaszthatóvá tettem, aztán nem is késlekedtem belépni az érzékek labirintusába.
Ahogy lenyeltem, hatni kezdett rögtön. Reménykedtem benne, hogy eljutok az ágyig, de nem így történt.

Először olyan érzés volt, mintha felkapott volna egy forgószél, vagy egy irreálisan gyorsan működő körhinta. A szobám színei vizenyős pacává folytak össze, aztán belehanyatlottak egy fénytelen lyukba.

Nem tudom, meddig voltam odaát a sötétben, de amikor kinyitottam a szemem, a szőnyegen feküdtem valami roppant kényelmetlen és kifacsart pózban. Az egyik pillanatban hatalmasnak éreztem magamat, mintha túlnőttem volna a házon, a másikban viszont egészen apró voltam, akinek irtó gond átjutni a küszöbön is. Ahogy elfordítottam a fejem, a bútorok mérete folyamatosan változott, nőttek és zsugorodtak, amint rájuk tekintettem. A szőnyeg rojtjai végtelen, sötét színű óceánként öleltek át, aztán ráfókuszáltam egy hatalmas, világosbarna, magas sarkú csizmára, és abban a minutumban el is tűnt a szőnyegtengertől való félelmem.
– Már féltem, hogy sosem térsz vissza a delíriumból – csengett a fülembe egy női hang. Az utolsó szótagok fájdalmasan hosszú ideig ismétlődtek az agyamban, és elnyomták az örömöt, amit eredetileg kiváltottak. Luna meglátogatott.
Fel akartam nézni rá, de olyan végeláthatatlanul magas volt, hogy beleszédültem a térdénél, és inkább lehunytam a szemem, pedig a csizma anyaga vezetett volna tovább is. Örültem volna, ha fel tudok tápászkodni, vagy legalább részben ki tudok törni a szinte tetszhalott állapotomból, de alig tudtam mozgásra bírni magam.
– Luna… – Csak ennyit tudtam kinyögni, de ez is bőven elegendőnek bizonyult. Lehajolt hozzám, és a két mellem közé tette a tenyerét.

A rántás olyan volt, mintha kettétéptek volna. Nem hasonlított a hoppanáláshoz, de ahhoz a múltkori teleportáláshoz sem igazán. Sokkal erősebb és durvább volt a folyamat. Elvakított a fény, és fuldokoltam a pániktól, hogy sosem érek földet.
Aztán valami mégis történt, és megszűnt a fájdalom. A Roxfortban eszméltem fel újra, ahol is a Nagy Teremben feküdtem a tanári asztalon. A szokásos fényárban felszolgált pompás vacsora közben érkeztem. A házak asztalainál vígan beszélgettek és ettek az emberek, mintha fel sem tűnt volna nekik a jöttöm. A fejem mellett Luna töltött magának egy kupa bort éppen. Ahogy megpróbáltam felülni, észrevettem Perselus Pitont a lábamnál. A fekete taláros férfi szintén az asztalnál ült, de hozzá sem nyúlt az elé rakott ételhez, egyszerűen csak a lábfejemet bámulta.
Villámcsapásként ért a felismerés, hogy tökéletesen meztelen vagyok.

2 megjegyzés: “Az utolsó lélekfestő / 7. fejezet

  1. Alun on 2012-05-05 at 23:14 said:

    Szia!
    Örülök, hogy folytatod, nagyon tetszik:)
    Megint csak azt tudom mondani, hogy várom a folytatást:)
    Tudom, telhetetlen vagyok, de nagyon szeretem az írásidat:)

  2. angel8 on 2012-05-07 at 15:45 said:

    Szia, köszi. 🙂 Igazság szerint azért rakta fel, mert napokon belül kész leszek a következő fejezettel. 😀

Post Navigation