A Roxfort újraalapítása / 1. fejezet

Cím: A Roxfort újraalapítása
Csapat: Romfort
Kulcs: Rejtett csarnok
Műfaj: novella
Kategória: általános, néhol humoros, romantikus
Korhatár: +12
Figyelmeztetések:
Tartalom: Severus Snape felébred tetszhalott állapotából a nagy háború után, és ráosztják a feladatot, hogy alapítsa újra a lerombolt Roxfortot.
Egyéb megjegyzések: jelen történet az IEPP Jubileumi “Romfort vs. Szellemirtók” Kihívására készült, mintegy előszavaként a fejemben megfogalmazódó regény számára.
Oldalszám: 22 oldal
Szavak száma: összesen 11.783. szó
Mellékletek: néhány pályázati formanyomtatvány, a teljesség igénye nélkül.
A mellékletben található szavak száma: 622 szó

A Roxfort újraalapítása

 1. fejezet

Kábultan ébredtem a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály egyik félhomályos  kórtermében. Ezer épület közül is megismertem volna a kórházat a sajátos levegőjétől. Sajgott minden porcikám, ahogy ösztönösen, óvatosan, egyesével megmozgattam a végtagjaimat. Nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy mi is történt, ami a fertőtlenítőszagú helyiségbe juttatott. Nagini.
–  Üdv újra köztünk, Severus – szólalt meg a terem sarkában egy ismerős hang. Igyekeztem nem túlerőltetni a szemem a kellemes sötétben, de látni akartam az orgánum gazdáját. Szédülés fogott el, ahogy felemeltem és elfordítottam a fejem. Hirtelen örültem volna egy nagyobb adag morfiumnak.


–  Hogy az ördögbe kerülsz ide? – Magam is meglepődtem rekedt hangtól, amit sikerült kipréselnem magamból, míg Lucius Malfoy egyenesen megmosolyogta szokásos, gúnyos félmosolyával. A szőke mágus elegáns, sötétzöld talárt viselt, amit lezserül szétgombolt, hogy kényelmesebben helyet foglalhasson egy fotelben. – Mióta virrasztasz az ágyamnál

–  Tíz perce jöttem. – Úgy ejtette ki a szavakat, hogy eltöprengtem rajta: mély hálával tekintsek a tízperces, baráti aggodalmára vagy egyszerűen csak hátba átkozzam, amikor elfordul, hogy betegye maga mögött az ajtót. Mielőtt dönthettem volna, közelebb jött, és jobban szemügyre vehettem az arcát. Szerencsére a vonásai ugyanolyan fáradtak voltak, mint amikor legutóbb láttam. Akkor még dúlt a háború, bár talán még most is ölik egymást odakint a varázslók… – Három hétig voltál kiütve. Olyan hatásos volt a tetszhalott szérumod, hogy kis híján eltemettek. Nem akarod tudni, ki mentett meg.
–  Rendben, nem akarom tudni – sóhajtottam visszadőlve a párnáimra. Hasogatott a fejem.
–  A háború véget ért, a Sötét Nagyúr meghalt. Szerencsére Pottert magával vitte, így egy idiótával fogyatkozott a varázsvilág. Rólad kiderült, hogy „hős” vagy, amiért az életedet kockáztattad és Tudjukki ellen játszottál… Személy szerint én húsz éve bármit kinézek belőled, szóval meg sem lepődök semmin, ami veled kapcsolatos, Sev. Viszont én nagyon nagy bajban vagyok, és te fogsz nekem segíteni kimásznom belőle…
–  Micsoda?
–  Azt már elintéztem, hogy újra te lehess a Roxfort igazgatója, és…
–  MICSODA?!
–  Újra tudd szervezni az egész intézményt. Előre szólok, rengeteg dolgod lesz, mert az iskola borzasztó… nem is… hihetetlenül borzasztó állapotban van. Szinte újjá kell építeni, mert egy rom. Az egész! Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen állapotban látom a Roxfortot – tűnődött szentimentális álarcában. Ismertem ezt a fogását, most akart az érzelmeimre hatni, akárcsak régen. Nem dőltem be neki, az arcom nem árult el semmit. Legalábbis azt hiszem. – Nem lesz könnyű dolgod, Sev, de ne aggódj, mert itt jövök én a képbe. Volt már iskolaigazgató a felmenőim között, tudom, mivel állunk szemben, és le fogjuk győzni a bestiát. Mindent megoldunk, Sev, semmi ok a pánikra.
–  ÉN NEM PÁNIKOLOK, LUCIUS! – Ekkor már üvöltöttem. Részben a sajgó fejfájásom, részben a kéretlenül rám zúdított, túl sok információ miatt. – KI MONDTA, HOGY KEZDJ EL INTÉZKEDNI?! TELJESEN MEGŐRÜLTÉL?! – Már a megfelelő, pálca nélküli varázsige után kutattam a szürkeállományom mélyén, amikor bejött egy gyógyító, és mosolyogva megállt az ágyam mellett.
–  Kérem, Mr. Malfoy, ne zaklassa fel a beteget! Hozhatok önnek valamit, Snape professzor? Egy nyugtató teát vagy egy kis fájdalomcsillapítót?
–  HOZZA IDE A PÁLCÁMAT, HOGY… HOGY…
–  Csillapodjon, uram, mert ezek az ön által gerjesztett negatív energiák csak a gyógyulását késleltetik – vágott a szavamba bárgyú mosollyal az a félkegyelmű orvostanonc. Valószínűleg elég elképedve nézhettem rá, mert vonásai megkomolyodtak, ahogy igyekeztem az emlékezetembe vésni az arcát, hátha később megbosszulhatom az idegesítő hozzámállását.
–  Majd akkor csillapodok le, ha nem idióták vesznek körül! – mordultam rá.
–  Ez esetben, Mr. Malfoy kérem, fáradjon velem, és hagyja pihenni a mi hősünket – fordult Lucius felé. Malfoy dühödt szemvillanásából és alsó ajkának megremegéséből arra következtettem, hogy a gyógyító szavai mélyebben érintették, mint az enyémek.
Legszívesebben kigúnyoltam volna mindkettejüket, de egyszerűbb volt résnyire lehunyni a szemem, és onnan figyelni, ahogy eltávolítják Luciust az ágyam mellől. Nem akart szűnni a fejfájásom. Most már rettentően örültem volna egy nagyon nagy adag morfiumnak. Bele sem mertem gondolni, mennyi igazságot rejthet Malfoy monológja.

Egész héten, míg a lábadozóban feküdtem, egymásnak adták a kilincset a látogatóim. Természetesen Lucius minden nap benézett hozzám, és újabb információkat hozott a külvilágról. Elmondta, hogy a Wizengamot bűnösnek találta, és elmarasztalta a háborúban betöltött szerepe miatt, néhány zsákocska galleon azonban meggyőzte a bírót, hogy a házi őrizet sokkal jobb megoldás, semmint a teltházas Azkaban. Malfoy igazán nagyvonalú tud lenni, ha a saját kényelméről van szó. Ilyenkor a pénz nem számít. Bár nála egyébként sem számított soha.
Továbbá Lucius azt is elintézte, hogy házi őrizet ide vagy oda, a közügyektől ne tiltsák el, és részt vehessen a varázsvilágot újjáépítő, újjászervező terv kidolgozásában. A férfi főleg a Roxfort ügyét támogatta nagy hévvel, és nem csak a kapcsolatait, a befolyását, de a teljes vagyonát is felajánlotta az iskola megmentéséért, ami azért érthető gyanakvásra adott okot.
Rajta kívül Minerva McGalagony is meglepett egyik délelőtt. Vagyis, hogy pontosítsak: az lepett meg, hogy egyáltalán nem lepett, amikor belépett az ajtón, és az ágyamhoz sétált. Tehát tényleg nagy baj lehetett odakint, a kórház falain túl.
Ráncai mélyebbek voltak, mint emlékeztem; és a szeme… ismerős szomorúságtól csillogott. Gyanítottam, hogy a lelke mélyén még mindig a jó öreg Albust siratta, mit sem sejtve Dumbledore langyos kis titkáról. Elfojtottam egy gúnyos mosolyt, nem akartam rögtön a vén boszorkány érzéseibe gázolni. Úgy sejtettem, erre bőven lesz még időm.
–  Örülök, hogy lassan a helyére kerülnek a dolgok, Severus – szólalt meg rövid hallgatás után McGalagony.
–  Hogy érti ezt?
–  Ha ismét maga lesz az igazgató, rám már nem lesz szükség – hangja érzelemmentesen csengett.
–  Honnan veszik, hogy én leszek a Roxfort igazgatója? Ki terjeszti ezt a nevetséges pletykát? – horkantam fel. Nem értettem, hogyan lehetnek ennyire biztosak a dolgukban.
–  Tudom, hogy nagy a nyomás a vállán, Severus, mert az egész varázsvilág erről a kinevezésről suttog; de véleményem szerint jelenleg ön a legrátermettebb a feladatra az országban.
–  De engem még nem neveztek ki, Minerva! Még csak egy átkozott értesítőt sem kaptam, szóval nincs miről beszélnünk! Nem szeretem a felesleges találgatásokat – próbáltam visszafogni a hangomat, talán éppen a színtelen, mosolytalan arca miatt. Láttam rajta valamit, amit nem tudtam megfogalmazni: talán zaklatott volt, talán csak belefáradt a történtekbe.
Nem tudtam szavakkal leírni, hogy mi zavart inkább: az, hogy állítólag mindenki engem akar a Roxfort élére, de erről nem kapok hivatalos megkeresést vagy a távolságtartó Minerva McGalagony látogatása. Még váltottunk néhány szót, aztán halkan felsóhajtott, és távozott. Azt mondta, bőven lesz még lehetőségünk vitatkozni.
Amikor délután Lucius ismét beugrott, és megemlítettem neki McGalagonyt, csak nevetve legyintett, de messziről lerítt a vonásairól, hogy szigorúan küzd a mimikájával, mert nem akar valamit elárulni. Nagyon ügyelt még a szemvillanásaira is, nemcsak a szájmozgására vagy a gesztikulációjára. Erőlködött, hogy eltitkoljon valamit.
Rajtuk kívül aurorok jöttek-mentek a szobámban, hogy kihallgassanak, és gyorsított eljárással lezárják az ügyemet. A visszaemlékezéseim és a közvetett bizonyítékok alapján mindössze három nap kellett nekik, hogy felvegyék a teljes jegyzőkönyvet, benyújtsák a Wizengamotnak, és azok határozzanak a sorsomról a távollétemben.
Voltak pillanatok, amikor úgy gondoltam, nem úszhatom meg az Azkabant, elvégre nem tudok lefizetni mindenkit, ahogy Malfoy tette. Dumbledore megölését nem hagyhatják büntetlenül. Mindannyian tudtuk, hogy nem vagyok ártatlan; a varázslóbörtön gondolata mégis megijesztett.

Egy hét múlva, ahogy minden csontom összeforrt, minden horzsolásom begyógyult, és végre kiengedtek a Szent Mungóból, voltak pillanatok, amikor azt kívántam, bárcsak elföldeltek volna teszthalott állapotomban. Még akkor is kevesebb bajom származott volna, ha puszta kézzel kell kikaparnom magam a síromból, mint amekkora problémát az a kötöznivaló bolond Malfoy a nyakamba akasztott. Mert az volt a Roxfort ügye: egyetlen, hatalmas, megoldhatatlannak tűnő probléma.
Egy auror várt a kórház recepciójánál, hogy átkísérjen a Mágiaügyi Minisztériumba. Az új miniszterrel kellett találkoznom, de attól tartottam, ez nem segít a sorsomon. Nyilván nem teázni akart.
Ahogy elhagytuk a Szent Mungó épületét, és az auror kicsit lemaradva, mögöttem lépkedett, arra gondoltam, hogy esetleg megszökhetnék előle. Könnyedén lerázhattam volna, mert nem koncentrált rám száz százalékig, inkább a környezetünkben elhaladó embereket vizslatta. Valamiért mégis mellette maradtam. Amikor rám nézett, a tekintetéből tisztelet, és csodálat ragyogott, amitől kedvem támadt volna pofon verni.

Az az impozáns és megalomán Mágiaügyi Minisztérium, amit régről ismertem, egyszerűen eltűnt. Az épület ugyanaz volt, de belül teljesen más. A Hopp-hálózat fele nem üzemelt, a legtöbb ember a romok eltakarításán és a csarnok újjáépítésén dolgozott.
Az ideiglenes mágiaügyi miniszter hidegen végigmért, ahogy beléptünk az irodájába. A hatalmas helyiség mindössze egy tárgyalóasztalból, és tucatnyi székből állt. Nem voltak képek a falon, nem volt függöny, sem bútorok. Nem volt semmiféle luxus, semmi hívogató, figyelemelterelő apróság.
A nevenincs miniszter a reakciómat várta, de még csak a szemöldökömet sem húztam fel. A nehéz idők lemondással járnak, mindannyian tudtuk.
–  Severus Snape – olvasta fel a nevemet egy aktáról, mintha egyébként nem tudná. – Foglaljon helyet! Theodore, elmehet – intett az aurornak, aki még mindig rajongva bámulta a tarkómat. Fel sem tudtam fogni, hogyan képes így viselkedni egy, a húszas évei végén járó felnőtt ember. Nevetséges. Mindenesetre Theodore biccentett, aztán a dolgára indult.
Ahogy leültem az egyik székre, a miniszter kinyitott egy borítékot, és előhúzott belőle egy papírlapot. A jövőmet megpecsételő végzés volt, láttam az arcán.
–  A varázsvilág magát szeretné a Roxfort élén látni, mert úgy gondolják, maga mindenre képes. Ennek ellenére nem vagyok meggyőződve a döntésem helyességéről, bár a szaktekintélye és az érdemei megelőlegeznek némi bizalmat. Maga lesz az új igazgató.
–  Nem – ellenkeztem. Úgy gondoltam, hogy feltesznek nekem egy kérdést, én pedig a saját belátásom szerint dönthetek.
–  Nem kérdeztem, Snape! Szükségünk van önre, bár a viselkedése általában tökéletesen antiszociális, és az empátiát hírből sem ismeri, a Roxfort ügyében muszáj a szakértelmére hagyatkoznunk.
–  Miért nem McGalagonyt szúrták ki maguknak?!
–  Higgye el, Minerva is megtesz minden tőle telhetőt… Tehát eltekintek az elmarasztalástól és a házi őrizettől, ha hajlandó nekünk segíteni. A varázsvilág szerint ön egy hős, én viszont azt látom, hogy egy főbenjáró átokkal megölte az egyik legbriliánsabb mágust, aki valaha élt. Valamint egész életében ki tudta zárni az elméjéből a Sötét Nagyurat, elrejtve Tudjukki elől az ön és a Főnix Rendjének titkait; ami elképesztő bátorságra, és önfegyelemre vall, hogy a varázserejét ne is említsem. Az ön tudása, Severus, nem veszhet kárba. Segítsen újraalapítani az iskolát!
–  Micsoda?! Újraalapítani?!
–  Kevés az olyan nagyszerű varázsló, aki képes lehet egy ilyen nehéz, de csodálatos feladatra. Maradandót kell alkotni, ami kiállja az idő próbáját. Az ön feladata lesz a folyamatok koordinálása, irányítása. Annyit tudtam segíteni, hogy előkészítettem a terveket, és a meghirdetett pályázatokra, állásokra begyűjtöttem a jelentkezéseket. Megalakult az iskolatanács, aminek Lucius Malfoy a vezetője, és mindenben az alapítók segítségére lesz.
–  Ennyi?!
–  Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de ennyi. A Roxforton kívül újra kell szervezni a minisztériumot, a Gringottsot, át kell világítani a Wizengamot működését és döntéseit, és ráadásul három hónap múlva esedékes a szabad miniszterválasztás, amikorra működőképes gépezetet szeretnék magam mögött hagyni.
Erre legszívesebben valami cifrát válaszoltam volna, aztán csak elhúztam a számat. Mindenkinek van saját keresztje. Ahogy teltek a néma másodpercek, és farkasszemet néztünk, az járt a fejemben, hogy alkalmatlan vagyok a Roxfort újraalapítására, mert nincs elegendő tudásom, varázserőm egy ilyen hatalmas feladathoz.
Viszont, ha én nem vállalom, akkor ki fogja? Még kevésbé hozzáértő idióták. Ezt pedig nem akartam.
–  Mit kell aláírnom? – kérdeztem meg végül, mire a miniszter halványan elmosolyodott, és elém tolta a dokumentumot.

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation