Csapó 6 – Én inkább a zombikkal vagyok

November 3. csütörtök – Már látni az alagút végén a fényt…

Csütörtökön háromra hívtak a bázisra, mire odaértem, némi kavarodás közepébe csöppentem, mert nem voltam a napi listán, de aztán kézzel felírtak, megkaptam a papírjaimat és a belépőkártyámat, így végül is bejutottam. Nem tudom pontosan, mi történhetett a háttérben, valószínűleg a szervezők is kezdtek fáradni, így a telefonhívás után elfelejtették felírni a nevem – vagy valami ilyesmi. Gyakorlatilag mindegy, bejutottam. (Vagyis inkább bejutottunk, mert többen is fennakadtunk becsekkoláskor, de ez már történelem.)

Arra emlékszem, hogy elég hideg volt éjszaka, és határozottan jól esett közelebb húzódni a háttérben lángoló épülethez. (Ami egyébként az utolsó napokban szinte már csak a csodával határos módon állt, és nem omlott össze. A tűzoltók egyre gyanúsabb homlokráncolással figyelték, hogyan ég ki a falak / téglák közül a kötőanyag, illetve hogyan lángol a plafon, mert már átitatta a kívülről a födémre locsolt gyúlékony folyadék. Szombat hajnalra már öt méterre sem lehetett megközelíteni a házat, egyre komolyabb kordonokat húztak ki köré.)

A vacsi rántott hús volt, ha jól emlékszem, és nem túl sikeresen megfőtt, petrezselymes burgonyával tálalták. Vagy kisebbre kellett volna darabolni, vagy öt perccel tovább főzni, vagy inkább rizzsel kínálni. Nem számít. (: Következő este már level 2. kegyetlen krumpli volt, mert akkor viszont rommá főzték. Ha belegondolok, akkor átlagban egész jó a főtt krumplijuk. (:

A szervezőkön már lehetett érezni, hogy alig várják a forgatás végét, az emberek java nyűgös volt, a maradék pedig sztoikus nyugalommal (fáradtsággal?) sodródott az árral.

A srácok megkomponálták, aztán kb. egy órán keresztül tökéletesítették a slágergyanús “Jön a harcsa…” című fantasztikus zeneművet, ami ha véletlenül az internetre kerülne, simán lenyomná a Mizut (főképp a halászok és a horgászok között).

Újra és újra vettük a nagy csatajelenet egyes részeit, főleg azokat, ahol a zombik berohannak a felfegyverzett oroszok közé. Esetünkben ez úgy nézett ki, hogy a Gyilkos Zóna (nincs mese, ezek tényleg ismernek engem) emberei között kijelöltek láthatatlan ösvényeket, amerre a zombikok majd benyomulhatnak – az egyik természetesen mellettünk haladt el, így amikor elfutott három-négy oszló arcú fiatalember, egy picit megbökdöstem az egyik hátát. Óvatosan, finoman, nehogy fájjon neki, de azért tudja, hogy jelenleg a sakktábla ellentétes oldalán álljunk. Csak mosolygott, kivillantva csúf agyarait.

Néhányszor újravettük a jelenetet, így pár perc múlva már megkérdeztem, hogy hozzáérhetek-e az arcához, pontosabban az arcán feszülő, véres, sebes, rothadó húshoz hasonlító maszkhoz. Rendes zombi lévén megengedte, és furcsa módon legelőször a puha gumicukor jutott eszembe mind tapintásra, mind állagra, amikor óvatosan megismerkedtem a halálos ellenségem arcával. (: Jó fej srác volt, mert a következő pillanatban kikapta a szájából a felső műfogsorát és az orrom alá nyomta, hogy közelről megszemlélhessem azt is. Köpni-nyelni nem tudtam, amilyen komoly agyarszerkezetet kapott.

Mindent összevetve nagyon jól ki lettek találva a zombik ebben a filmben, mert önmagában a kopaszságuk és a hozzá tartozó sápadt sárga, néhol falfehér bőr is elég ijesztő, de a maszkmesterek elképesztő munkája révén tényleg durva összhatást kapunk végül. Ha éjjel szembejönne velem egy WWZ zombi az utcán, nagyon megijednék. Közepesen nagyon, tehát azért nem blokkolnék le, és várnám meg, míg kényelmesen megterít és elfogyaszt vacsorára, de azért… Na. Értitek.

A kis csapatunkban felütötte a fejét a fáradtság, a fiúk közül senki sem akart jönni az utolsó éjszakai forgatásra. (És aztán nem is jöttek…) Én is eltöprengtem rajta, hogy vajon akarom-e még, de aztán győzedelmeskedett a kíváncsiságom, hogy mit tartogathat az utolsó éjjel számunkra, hátha jobb lesz a kaja (nem nyert), hátha meghívnak egy kis after partira (nem nyert), hátha kisorsolják közöttünk Brad Pittet (nem nyert), vagy legalább Jamest, a rendező aszisztens aszisztensét / tudjátok, a magas, sötét hajú, mosolygós, jóképű pasit… (mondanom sem kell, ez sem jött be). De legalább adtam egy esélyt a sorsnak… (:

November 4. péntek – Az utolsó tánc

Szóval a végső napon egyedül, bajtársak (bájtársak?) nélkül vágtam neki a filmforgatás és a zombiölés művészetének. Illetve ez így nem pontosan igaz, mert szótlan, ámde szimpatikus Pál (vagyis mivel az öcsém lehetne, Pali) az asztalához hívott, így ketten osztoztunk egy 6-8 férőhelyes asztalon. Volt helyünk bőven. Ő rajzolgatott, én olvastam, igazi kultúrzug lett a sörpadunk. Később csatlakozott hozzánk Attila (remélem, jól emlékszem, és így hívják), akivel a múlt héten együtt vigadtunk / relaxáltunk a tűznél, míg a többiek harcoltak.

A múlt héten felvett jeleneteket vettük újra, főleg a csata után momentumokat, amikor mindenki fáradt, a túlélőket keresik, gyászolnak, aztán amikor kiderül, hogy a zombik jól meghaltak, akkor azért mindenkinek felderül az arca. Tiszta hepiend. Sajnos Csaba hiányában egy néni vigasztalgatott, és a csatatér széle helyett inkább a helikopter felé irányítottak, de így sem volt rossz. Le kellett ülnöm egy döglött zombi bábura, és úgy kellett sírva gyászolnom valakit. Leginkább azt sajnáltam, hogy nem a srácokkal élhetem át ezeket a pillanatokat.

Ugyanis a helikopter közelében lévő, a stábtagok számára nyitva álló ajtóból egyszer csak előbukkant egy ismerős ismeretlen női alak. Fehér, melegnek tűnő sínadrágot és a hozzá tartozó kabátot viselt, hosszú, sötétbarnás színű haja egyszerűen lógott a hátára… Két piros kabátos nő fogta közre, az egyiknek igazán marcona, mély ráncokat rótt az arcára az idő. (Ahh, de szépen fogalmaztam meg, hogy ijesztően rusnya néni volt…) Mindenesetre Angelina Jolie igazán jól nézett ki mellettük / közöttük, de azért a filmes sminkekhez szokott szemem nem látta olyan ragyogónak és káprázatosnak, mint például az Eredendő bűnben vagy a Tomb Raider bármelyik részében… A legjobb szó talán a hétköznapi volna, ha feltétlenül keresnék ilyesmit. Nagyon vékony, törékeny, de… emberi. Semmi hálivúdi csillogás, semmi extra hiszti, csak ő… Azért jó tudni, hogy neki is vannak szarkalábak a szeme és a szája környékén. (: Igyekeztem nem (sokáig) bámulni, de jól az emlékezetembe véstem.

Vacsora után (rommá főzött krumpli rulez) egy szuper tűzijátékkal kedveskedtek nekünk a filmesek. Nagyon szép volt, de az igazi látványosság mindenképpen a show legvégén felrobbantott két hordó (vagy kocsi? vagy csak nagyobb Molotov-koktél?) lett számomra. Meghökkentő ellentét a kecses, fényes, szép ívű rakéták után, a szinkron-BUUUUMMMMMM, láng- és füstfelhő… Nagyon állat volt. Sajnos nem álltam elég közel, de a szerencsések biztosan érezték a robbanást követő légnyomást, ahogy picit végigsimított az ember hátán…

Ezután a zombik is meglepték a filmeseket, mert Michael Jackson Thriller című számára táncoltak egyet a közönség előtt. Annyira jól sikerült, ahogy együtt mozogtak, érezték a ritmust, a túlélők meg tapsoltak és nevettek… Komolyan mondom, már ezért a néhány percért megérte végigküzdeni ezt a három hetet. Iszonyat jó hangulat söpört végig a társaságon. Persze a stat.szervezők folyamatosan káráltak, hogy ne videózzunk, ne fotózzunk, bezzeg a stábtagoktól senki sem vette el a kamerát… Nagyon bízom abban, hogy hamarosan viszontláthatom a youtube-on vagy a vimeo-n a zombitáncot. Vagy legalább, amikor kijön majd a film extra dvd-s változata, a werkfilmben említést tesznek róla, vagy egy az egyben bemutatják. (: Nagyon jó volna, mert tényleg szuper volt.

Nem vagyok sem MJ, sem break-rajongó, de ettől függetlenül le a kalappal a zombi srácok és lányok előtt, mert imádtam a táncukat.

Hajnalig forgattunk tovább, de már nem annyira véresen komolyan dolgoztattak minket, mint pl. egy hete. Talán lélekben már a stábtagok is valami záróbulin jártak… (:

Most, hogy a WWZ elhagyta az országot, és én is kipihentem magam, azt mondom, jó buli volt és örülök, hogy végigcsináltam. Nem szerettem bele a filmezésbe, és az sem valószínű, hogy újra statisztálásra adnám a fejemet, de egyszer megérte kipróbálni. (Jó, talán egyszer egy kosztümös filmben még próbálkozom, ha valami durva fűző és több rétegű szoknya volna a jelmezem…)

Még egy év, míg a mozikba kerül a Zombiháború, már megegyeztünk a srácokkal, hogy együtt megyünk megnézni, ha vetíteni kezdik. Addig pedig… ki tudja… Ma este a szép emlékek kedvéért azért megiszunk együtt egy búcsúsört.

Vagy kettőt. (:

2 megjegyzés: “Csapó 6 – Én inkább a zombikkal vagyok

  1. Az utolsó napra be kellett volna szöknöm. Ahogy kiveszem, nem is lett volna oly’ lehetetlen vállalkozás…! 😛

    Angie, zombi táncosok, tűzijáték……..

    Mindenesetre , köszi, hogy megosztottad az élményeidet, így majdnem olyan, mintha ott lettem volna! 😉 :*

  2. angel8 on 2011-11-12 at 20:42 said:

    Majd mutatok képeket, amiket nem is csináltam. 😀

Post Navigation