Csapó 4 – A túlélés művészete

Okt. 24. hétfő – A nap, amikor nem pörköltet ettünk

A múlt heti jelenetet folytattuk, néha futottunk, de leginkább sétáltunk a gyárudvaron, azt játszva, hogy az orosz katonák a zombik felé terelik a harcra szánt népet, akik nem igazán akarnak meghalni, de gyaníthatóan muszáj lesz nekik. (Már nem emlékszem, hogy milyen fegyvert kaptam aznapra, de nem lehetett nagy szívás, mert arra emlékeznék.)

Az eső néha szemerkélt, szerencsére nem áztunk meg nagyon. Az pedig tovább emelte az alaphangulatot, hogy a csütörtöki forgatás óta tökéletesen megszáradtak a ruháim. A sminkem teljesen átlagos (koszos, poros, kormos jellegű) volt egész héten, kivéve a tegnapi, de erről majd később. (: Minden hasonló volt, ahogy előző hétről megszoktuk: ha jól csináltunk valamit, megdicsértek minket; ha nem, akkor újra és újra felvettük a jelenetet, míg a végeredmény elégséges nem lett.

Kiválogattak néhányunkat egy ún. “A” túlélő csoportba, de aztán a tervezett projektből nem lett semmi. Kicsit megijedtem, hogy talán mégsem élem túl. (: Nem, ez nem igaz, de sajnáltam visszaadni a kiválasztottságomat jelző vörös karszalagot.

Okt. 25. kedd – A tűz melege

Kis csapatunkat (így gondolok a fiúkra, akikkel még a múlt héten csiszolódtunk össze, és hozzávetőleg őszinte bajtársi érzelmeket táplálunk egymás iránt, főleg természetesen akkor, ha munkavégzésre kerülne a sor. Van is egy cseppet sem titkos szabályunk, amit a lehető legprecízebben be is szoktunk tartani, természetesen mindig fontos okokra hivatkozva, miszerint kummantjuk a melót. A szókapcsolattal először ekkor találkoztam, bár a kummogás, mint terminus, már szerepelt a szókincsemben, csak nem tartottam olyan izgalmas hangrenddel rendelkező szónak, hogy napi szinten használjam, viszont ebben a jelentésében roppant kedvessé vált számomra. A kummantjuk a melót egy könnyen belsővé tehető, elsajátítható és továbbfejleszthető házszabály valamint magatartásforma, mellyel lehetőséget biztosítunk másoknak az önfelfedezésre és gyarapodásra – ergó úgy állunk a feladatokhoz, hogy a többiek is bőséggel odaférjenek.) Visszatérve a négy körmondattal korábban elkezdett gondolatmenetemhez, hogy a kis csapatunkat a gonosz erők (továbbiakban statiszta szervezők, hajcsárok, stb.) szétszakították, így külön voltunk kénytelenek érvényesülni a filmszakmában.

Az egyik fiúval (legyen a neve Gyula, akit a valásógban Csabának hívnak, és tényleg elég Békés) a csatában megfáradt, és éppen pihenőidejüket töltő, civil harcosok csöppnyi táborát erősítettük. Mindez a valóságban úgy nézett ki, hogy egy felgyújtott vaskukánál négy-öt ember álldogált vagy üldögélt, szerepe szerint ázott-fázott, vodkát ivott és kenyeret evett. Egész éjszaka. (: Ha azt gondoljátok, hogy az eggyel korábbi bekezdésben szereplő, eddig íratlan szabályunk ismét teljesült, akkor tökéletesen látjátok a jelenetet. (: Körülöttünk száz és száz ember rohangál, tolong, harcol a láthatatlan zombikkal, miközben mi egy kellemes tábortűznél melegedünk, beszélgetünk, és örülünk, hogy túléltük az előző műszakot. Priceless.

A kenyér egyébként matuzsálem korú, kopogós darab volt, vodka helyett pedig vizet töltöttek az üvegekbe, így csak imitáltuk a fogyasztást, de a didergés 100% valódi érzésekből fakadt, mert elég hideg volt egész éjjel álldogálni. (Akkor még nem sejtettük, hogy a következő éjszakákra gyakoroltunk.)

A jelenet szerint a csata változatlanul folyik az emberek és a zombik között, mi már teljesítettük a napi szolgálatunkat, így a hadszíntér mellett pihenhetünk (igen, ez marhára élethű, hogy ott akarok kajálni, ahol három méterre tőlem még zombik hörögnek, de ebbe most ne menjünk bele), Brad Pitt pedig az egyik hű fegyverhordozójával kitör a csata vonalából, hátrarohan hozzánk, felkap két lángoló fáklyát (igen, basszus, minden felgyújtott hordóban van két odakészített darab, hogy hátha kell még valamire, vagy mást nem, elégetni jó lesz…), aztán elindul új kalandok után… A nagyobb spoilereket kikerülve a hivatalos sztoriról ennyit, a nem hivatalosban viszont még megemlíthetem, hogy a művész úrnak a színészi játék mellett roppant mód figyelnie kellett arra is, hogy a hordótűzben spontán talált két fáklyával még a véletlenül se pörkölje le a szempillámat, mert az nem kellemes, ráadásul az esetleges haragomat is kiválthatja vele. Egyszer majdnem sikerült neki, de nekem egész jó reflexeim vannak, így nem jött össze. (:

A következő, steadicames kameraállásnál, amikor az operatőrre szerelik a kamerát, és vállról / kézből veszik fel a jelenetet, megmentettem a lángoktól az operatőr mögött álló, és szintén előrenéző, ámde gyanútlanul a tűzhelyünk felé hátráló aszisztensét, miközben azon dolgoztak, hogy közvetlen közelről vegyék fel BP arcvonásait. Mielőtt az ipse belehuppanhatott volna a tüzünkbe, ezzel végleg elrontva a bulinkat, én odaugrottam és megtartottam az egyensúlyát, míg ő is rájött az események várható alakulására, és igyekezett távol maradni a kukánktól. Egy kicsit meglökte az operatőrt a szédelgésében, ezért újra kellett venni a jelenetet, szerencsére a későbbiekben már nem volt szükség a szuperképességeimre. Amúgy meg sem köszönte, hogy megmentettem a seggét, de egy magamfajta hős kibírja a névtelenséget is.

Szintén kedden történt, hogy amikor nem figyeltünk oda, két kaszkadőr ellopta a fegyverünket, és fél napig tartott, mire megszülték nekünk a megoldást a stat.szerverzők, hogy mi legyen. Hármat sikerült szuperül felbosszantanunk a sztorival, de a negyedik már mutatott némi segítőkészséget. Alaphelyzetünkben álltunk és melegedtünk a kukánknál, és a szomszédos, tüzifatartó hordóba állítottuk a fejszéinket, amikre néhány percenként ránéztünk. (Ha nem vigyázunk rájuk, elhagyjuk vagy eltörjük őket, akkor aznap fizetés nélkül maradunk, tehát nem éri meg tönkretenni a díszletet.) Nagyban beszélgetünk (talán pontosabb lenne a marhulunk kifejezést alkalmazni, de ez nem elég objektív és tényfeltáró, mint az eset megkívánná), mire egyszer csak észrevesszük, hogy eltűntek a fegyvereink. Két fekete kabátos fószer, gyaníthatóan kaszkadőr a zombik irányába sétált el velük, de éppen nem tudtunk utánuk menni, mert újra kezdődött a felvétel, így meglógtak előlünk. Amikor végeztünk, már hírük-hamvuk sem volt, és a történetünkre a hajcsáraink sem tudtak megfelelőképpen reagálni. Már éppen azon agyaltunk, hogyan vegyük el az alvó vagy éppen a gyengébb statisztáktól a saját fegyverüket, amikor a negyedik (ekkor már csak hobbiból is felbosszantandó) szervező könnyedén vette a dolgot, és fegyver nélkül küldött minket a fegyverleadó helyre, hogy semmi baj sem lesz, ott is meséljük el a dolgot, és simán megkapjuk a kilépő kártyánkat így is. Néhány perc múlva, amikor a fegyverraktárban sorra kerültünk, mosolyogva adták vissza a kártyáinkat, és egy büdös szót sem kérdeztek, hogy miért üres kézzel mentünk! Vagy nagyon fáradtak voltak a stábtagok, vagy nagyon leszarták a rendszert, mindenesetre nem volt gond. LOL. A két tolvajnak pedig azt üzenem, hogy ejnye-bejnye, azok nem voltak gazdátlan fegyverek, uraim…

Okt. 26. szerda – Az új jelenet, avagy a szopóka kezdete

Egy teljesen más felállás kezdődött szerdán, új helyszínen, új (és nem szimpatikus) rendezőaszisztenssel, rengeteg fölösleges várakozással, készenlétben állással és morgással. Elkezdtük a végső nagy csatát, felsorakozunk a harchoz, és… várunk… és… várunk… és mocskosul fázunk.

Beszélhetnék a díszletről, a hangulatról, a jelmezekről, de mindez olyan sokadlagos és a filmből majd úgyis kiderül, hogy inkább a személyes élmények felé terelném a szót. Az udvar szélében felállítottak egy nagy, fekete, lezuhant helikoptert, ami szerintem nem illett oda, de legalább látványos. Néha a hátunk mögött kigyullad egy épület, de mindig eloltják felvétel után. (A lángoló kocsit már meg sem említem, az már olyan szokásos lett ekkorra.) Elég disztópiás-falanszteres jellegű, lepukkant helyszínt képzeljetek el, sok műhóval meg magas gyárfalakkal. Mindegy.

Akkor már második este volt pörkölt a kaja, és még nem sejtettük, hogy további három napig hasonló vár ránk. Az emberek már kezdték felélni a heti agyadagjukat, és némelyikből már előtört a debil, így elgondolkodtató jeleneteket nézhettünk végig… Csütörtök hajnalban már ordenáré nagy marhaságokon röhögtünk az egyik hátsó sorban, és nagy ívben tettünk a zombiháborúra. Hideg volt nagyon, és elfáradtunk az örökös állástól. (Kb. háromnegyed órát ülhettünk egész forgatás alatt, egyébként folyamatosan állnunk kellett.) Innen már nem tűnt akkora bulinak az egész, aztán volt egy kattanás, és…

Amúgy én nem hiszek a lábujjakban – dobta fel a filozófikus témát Dávid, amitől aztán rövid úton kiborultunk. (: Természetesen az ügyből többórás, sőt, többnapos vita kerekedett, de a vitaindító hajthatatlan. A tárgyalások a következő hajnalokon tovább folytak, általában 3-4-5 óra magasságában, amikor a normális emberek alszanak.

Aztán muszáj megemlítenem a terepasztalos játékot, amikor szintén Dávid (nincs mit tenni, idiótaságok* kitalálásában verhetetlen) a földet bámulta a lábunk alatt, majd rábökött egy nagyobb kavicsra, és a megfelelő irányba fordította, aztán így szólt:

– Ez itt egy tank. Teljesen biztos, hogy egy tank. És merőlegesen áll a Fanszőrre.

Mondanom sem kell, sírtunk és nyerítettünk.

A Fanszőrözés még Richardson születésnapi bulijáról ered, ahol többek között volt torta is, és felmerült a gyanúnk, hogy… Na, nem. Ez egyelőre szigorúan titkos, majd megkérdezem a fiúkat, hogy leírhatom-e. (: És igen, tudom, hogy nagy kezdőbetűvel írtam a F betűs szót, de kiemelt jelentősége van abban, amit ill. akit nem nevezünk nevén. Higgyétek el, tisztára Voldemort-jellegű a dolog. (: De én azt mondom, hogy FAN…

Most már lehet némi fogalmatok arról, hogyan butul el néhány egyébként épeszű, és okos fiatal egy ingerszegény és degradáló környezetben. Az egyetlen öröm az ürömben, hogy vidáman tesszük ezt. (:

FOLYT. KÖV. HOLNAP!

*és még mindig örülhetsz, kedves Dávid, hogy nem faszságokat írtam idiótaságok helyett. Ebnerizmus rulez.

2 megjegyzés: “Csapó 4 – A túlélés művészete

  1. Luna on 2011-10-31 at 07:51 said:

    Ahogy nézem kellemesen tartalmas heted volt:)))))))

  2. angel8 on 2011-10-31 at 18:52 said:

    El sem hinnéd… 😀

Post Navigation