Kattanások

Főszereplők: Dimitrij Belikov és Rose Hathaway
Tartalom: orosz rulett
Stílus és kategória: komor
Műfaj: novella
Korhatár: +16
Figyelmeztetés: nincs
Egyéb megjegyzések: a történet részben figyelembe veszi a Richelle Mead által írt sorozat cselekményeit, de nem mindet. Jelen szösszenet az negyedik kötet idejéből származik / származott volna, ha nem csak én álmodom meg.

A mai napig alig tudom elhinni, Rose azért jött Oroszországba, hogy megöljön, mert annak idején, még a régi életünkben úgy gondoltuk, természetellenes dolog volna strigaként élni. Az én Rózám pedig úgy gondolta, segít a probléma megoldásában, ha az életébe kerül is.
A szőnyegre dobtam a kedvenc könyvemet, az hangosan puffant földetéréskor. Képtelen voltam a mesterlövészek kalandjaira koncentrálni, amikor egy emelettel feljebb a világ legmakacsabb dhampirja a törhetetlen ablakhoz csapkodja a székét. Ennyi idő alatt rá kellett jönnie, hogy innen nem fog kiszabadulni, és senki sem jön érte, hogy megmentse. Rose meg fog halni, és én fogom megölni. Így kell történnie, ha örökre együtt akarunk maradni.
Sosem felejtem el az undorral keveredő reményt felcsillanni a szemében, amikor egy hete megpillantott. Hiányoztam neki, aztán rádöbbent, hogy én már nem az vagyok, akit régen ismert, akit teljes odaadással szerethetett. Fel volt rá készülve, hogy az eredeti színű helyett az új, vörös íriszembe néz, de ez nem volt elég. Kihagyott a szíve, és leblokkolt, amikor összefonódott a tekintetünk. Ekkor hibázott először.
Másodjára pedig akkor, amikor hagyta, hogy belekóstoljak a vérébe. Persze, ha megpróbált volna ellenállni, akkor sem térített volna el a szándékomtól, netán csak annyira, hogy esetleg véletlenül eltörtem volna a nyakát az új erőmmel. Ha valamiért, akkor emiatt megéri strigának lenni… De Rose nem akart eltolni magától, csak állt és hagyta, hogy megtegyem. Talán titokban még vágyott is rá, mindig szeretett a tilosban járni.
És a vére? Bár azt mondhatnám, hogy mennyei és csodálatos volt, de nem. Jéghideg pengeként folytak végig a torkomon a vérével együtt az emlékei, amiket nem tudtam kizárni az elmémből. Átszivárogtak minden porcikámon és mélyen befészkelték magukat a tudatomba: Rose olyannyira undorodott tőlem, hogy meg akart halni vagy meg akart ölni, csak hirtelen nem tudott választani a lehetőségei közül. Reszketett a testem hidegétől, és az utolsó együtt töltött éjszakánk emlékével próbálta feledtetni striga mivoltomat, amikor még gyenge dhampirokként szeretkeztünk újra és újra. Figyelemre méltó pontossággal emlékezett minden momentumra, mit csináltunk egymás testével, hogyan simogattuk, csókoltuk, érintettük a másikat, és amikor az emlékek édes íze megkeseredett az ajkán, amikor már fájt számára a múlt és a jelen közötti kíméletlen valóság, megérett a fejében az elhatározás, hogy ellökjön magától. Már éppen felemelte volna a kezét, amikor a mozdulatot elsöpörte a harapásom nyújtotta endorfinhullám, ami azonnal mézes kábulatba lökte.
Felpattantam a díványról, és dühösen járkálni kezdtem a szobában. A felső emeletről leszűrődő csatazaj egyre ingerlékenyebbé tett, régi életem értelme még mindig nem tett le a kiszabadulás vágyáról. Talán ostoba és szentimentális ötlet volt tőlem, hogy azt akartam, Róza rábólintson az átváltoztatására? De ha nem teszem meg, a többiek egyszerűen megölik, és akkor semmit sem tehetek… akkor soha többé nem lesz már az enyém…
Felkaptam és a falhoz vágtam a dohányzóasztalon álló olvasólámpát, hogy legalább egy pillanatig elnyomja Rose pusztításának hangjait. Talán fel kellene mennem, és egyszerűen megtenni, amire napok óta képtelen vagyok. Talán csak kérés nélkül el kell vennem, amit akarok. Vagy talán Rózának van igaza, amiért gyűlöl? Természetellenes és gonosz lennék? Hiszen örökre magam mellett akarom őt tudni… Tényleg csak a halál váltaná meg a lelkemet?
Amikor fél óra múlva még mindig ezen járt az agyam, egyszerűen felmentem Rose szobájába, hogy nekiszegezzem a kérdést.

A sértetlen, lefóliázott ablak alatt ültem, teljesen kifárasztottam magam a semmiért: nem tudtam kitörni az üvegét sem a székkel, sem a kis asztallal. Megizzadtam a másfél órás próbálkozástól, a hajam tincsekben tapadt az arcomhoz. Napok óta ezzel vacakoltam, de legalább egy kicsit elfoglaltam magam két strigaharapás mámora között.
– Abbahagytad mára, Rose? – kérdezte, miután belépett az ajtón Dimitrij. Akkorát dobbant a szívem, hogy csodálom, amiért nem nevetett ki. Ahogy kissé jobban elidőztem Belikov arcán, dühösnek tűnt. Tehát még nem szokta meg a legújabb, délutánonként esedékes hobbimat, a bútorrongálást. Annyira más volt, mint régen… Dimitrij arcának enyhe, napbarnította fényét egy az egyben kiölte belőle a strigák mágiája. Az én néhai szerelmem hideg volt és kemény, mint egy jégszobor, vagy valami metsző fényű gyémánt. Nagyon hiányzott a régi, szeretnivaló, hős cowboy dhampírom. – Már nem is felelsz nekem, Róza?
– Mit mondjak, Belikov? – kérdeztem vissza halkan. Nem akartam felbosszantani, mert akkor esetleg sarkon fordul és kisétál a szobából, még egy nap magányra kárhoztatva. Ráadásul akkor talán sosem tudom megszelídíteni a szívét, vagy sosem kapok még egy izgató harapást. Tisztában voltam vele, hogy hatalmas bajban vagyok és bármikor beszakadhat alattam az a vékony jég, amin éppen táncoltam.
– Még mindig meg akarsz ölni? Még mindig a halálomat akarod?
– Striga vagy, én pedig dhampír. Erre tanítottál egész évben – sóhajtottam. Nem tudtam követni a gondolatmenetét, de nem is igazán akartam. Egész nap magam alatt voltam, amiért elkezdett viszketni a bőröm alatt a tudat, hogy egyedül, távol fogok meghalni a szeretteimtől és valószínűleg Lissa sosem tudja meg, hova fognak elföldelni, ha egyáltalán elföldelnek a strigák, amikor visszavonhatatlanul bebizonyosodik számukra, nem állok közéjük. Még Dimitrij kedvéért sem.
Belikov közelebb lépett, és ettől nekem is muszáj volt felegyenesednem. Lassú mozdulatokkal rásimítottam a türkiz színű nyári ruhát a combomra, és megigazítottam az egyik vállpántomat is. Dimitrij ráérősen, elgondolkodva előhúzott egy régi, forgótáras pisztolyt a sötét színű zakója alól, amilyennel a western könyveiben szitává lövik egymást a szereplők. Ha eddig nem voltak olyan pillanatok, amikor kihagyott a szívem, most eljöttek ezek az idők is. Elsápadtam.
– Van egy ötletem, Róza – morogta Dimitrij, aztán kipattintotta a forgótárat, és egyesével kiszedegette a töltényeket. Ahogy földre hullottak, halkan kopogtak a parkettán. Öt nem túl, nem túl kicsi töltény. Egyet a helyén hagyott, visszazárta, majd elforgatta a tárat. Remegni kezdett a szám a félre nem ismerhető kattogástól.
Belikov könnyedén odalépett hozzám, a kezembe nyomta a pisztolyát, majd hátat fordított, és visszaállt a korábbi helyére. Közben még levette drága zakóját, nyilván hordhatatlannak találná, ha lyukat ejtenék rajta. Már az egész testemben remegtem, amikor ismét a szemembe nézett. Az arcszeszének illata még az orromban maradt. Kimondhatatlanul szerettem ezt a férfit, sőt, talán még rajongtam is érte. Bele sem akartam gondolni, mit is akar ezzel az akciójával.
– Csak meg kell húznod a ravaszt, Róza. Egy esélyed van – suttogta. Könnyek folytak végig az arcomon, pedig nem akartam sírni. Nem értettem a helyzetet, de tudtam, mostanában kapok több lehetőséget a szabadulásra, aminek éppen csak egy lövés az ára. El akartam búcsúzni, de nem találtam a megfelelő szavakat.
Amíg Dimitrij arcát fürkésztem a könnyeimen keresztül, életem szerelmét, ahogy farmerban és tört fehér színű ingben áll előttem, és arra vár, hogy lelőjem, valami elszorította a szívemet. Egy pillanatig a pisztolyra tévedt a tekintetem, hosszú, krómozott testére és csillogó, sima, talán elefántcsont markolatdíszítésére, végleg döntöttem. Felemeltem a súlyos fegyvert, és ahelyett, hogy Belikovra fogtam volna, az állam alá tartottam. Aztán meghúztam a ravaszt.

Hazugság, hogy ilyenkor végigperegnek az emlékek az ember szeme előtt, nincs idő semmi efféle nosztalgiázásra. Egyedül Dimitrij elködösülő, vérszínű tekintetére és az üres kattanásra emlékszem.
– Nem ebben állapodtunk meg, Róza! – kiabált rám Belikov dühösen, mikor a helyén maradt az arcom.
– Nem voltak játékszabályaink, Dimitrij – suttogtam válaszul, aztán úgy döntöttem, teszek még egy kísérletet, míg egy csöpp esélyem is van rá. Megint meghúztam a ravaszt, de ismét csak a semmit lőttem magamra. Kis híján felzokogtam, annyira elkeseredtem.
A következő pillanatban Belikov nekem esett, a falhoz szorított, hogy elhúzza az állam közeléből a pisztolyt. Ahogy dulakodtunk, ki akarta csavarni az ujjaim közül a fegyvert, az harmadszor is eldördült, de ezúttal mély, pokolból szabaduló, fülsértő hangon. Összerezzentem a golyó robbanásától, aztán vártam a lőporszagú, kísérő fájdalmat, ami egyre késlekedett. Rezzenéstelen arccal vártam valamit, talán a jelet, hogy mindjárt meghalok, de nem történt semmi.
Dimitrij tekintete viszont élesen felvillant, majd a saját, jobb vállát kezdte figyelni. Fehér színű ingjén először egy cseppnyi vérfolt jelent meg, ami lassan nődögélni, terjedni kezdett.
– Meglőttél, Róza…
– Dimitrij… Sajnálom… Nem így akartam – fuldokoltam, miközben az orromba szökött a vérének illata. Hagytam, hogy kiszakítsa a kezemből a pisztolyt, hogy messzire hajítsa, és én ott maradjak karja hideg ölelésében. Úgy sírtam, mint egy gyerek. Tudtam, hogy elvesztettem a háborút a szívem ellen, mert talán sosem leszek képes ártani a striga Belikovnak, mert mélyen, legbelül még mindig az én Dimitrijem maradt. Talán csak akkor menekülhetek meg, ha megmentem a lelkét.
– Hát még mindig nem érted, Róza? Örökre együtt kell maradnunk! Örökre!

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation