A démonfátyol

[Sötét álmok érintése sorozat // 2011]

– Megértetted, amit mondtam, Ősz Hetvenharmadik Tündére? – kérdezte hideg szigorral a Hang a fekete csuklya mögül.
– Megértettem – bólintott amaz. November lányaként mindig hideg fejjel gondolkodott, és még sosem volt oka, hogy kételkedjen a közelítő tél csontfagyasztó erejében. Tudta, hogy végül mindenkor a fagy győzedelmeskedik, és elpusztítja a gyengéket, a védteleneket; ezért sem hallgatott a szívére, nehogy tévútra csalja az elveszettek közé. – Ha a Démon leveszi rólam a fátylat, meghalok.
– Így van. Próbálj neki ellenállni, ameddig csak tudsz, így életben maradhatsz egy darabig – osztotta a kéretlen tanácsait a Hang. Orgánumán nem lehetett mást érezni, mint évezrednyi közönyt. A körülötte lassan körbelebegő vastag, nehéz palást adott egyedül némi támpontot a tündérnek, hogy merre fordítsa a fejét. Nem akarta szem elől téveszteni a Hang forrását.
– Én nem csak egy ideig szeretnék életben maradni – morogta maga elé a lány. Hegyes füle mögé tűrt egy vörös hajtincset.
– Önhittségedtől egy perc alatt elveszel. A vágyak megölnek. Ha a Semmi elborít, cseppnyi víz leszel a végtelenben. A fátyol megöl és felszabadít, vagy megkímél és új rabságba dönt. Tőled függ – zengett a Hang a néma teremben. A tündér előtt termett a bíbor színű démonfátyol, aki egyetlen határozott mozdulattal magára kanyarította azt. – Túl magabiztos vagy – jegyezte meg a test nélküli szolga. Túl sokszor látta már a magukat kiválasztottnak sejtő tündérek pusztulását.
Az Ősz Hetvenharmadik Tündére, November lánya némán bámult maga elé, ha akart, sem tudott volna válaszolni élete utolsó párbeszédére, mert a fátyol máris elkezdte kifejteni átkozott hatását. Ha képes lett volna leszidni saját magát, amiért idáig süllyedt csak azért, hogy találkozhasson a Gonosz Tündérek Démonával, megtette volna, de a pókhálóból font, leheletkönnyű anyag máris elvette tőle a szavak hatalmát. Már az első pillanattól fogva őrültségnek tartotta az ötletet, hogy a Pokolhatárig sétáljon és önként alávesse magát az egyik legveszélyesebb próbának, de nem tudott ennél egyszerűbb módszert bejutni, és megszerezni azt.

A fénytelen csarnok egy szempillantás alatt elhomályosult a szeme előtt, majd egy párás, illatos, szinte már fojtogató levegőjű, vakítóan napfényes kertben találta magát. Minden fa és virág az uralkodó Nyárvidék hatalmasságát hirdette. Aztán megváltozott valami.
Az eleinte kellemesnek talált meleg néhány másodperc után kíméletlen hőségbe csapott át, a fű kiszáradt, a nap hevétől megégett virágfejek lekókadtak, a fák tikkadtan álltak a kánikulában. November lánya azonnal tudta, hogy a Nyárvidék túl sokáig bitorolta a trónt, a tájnak már rég szüksége lett volna egy kiadós, őszi esőre.
– Szóval te is a hatalmi játékaitok miatt jöttél – szólalt meg a Démon a háta mögött. A lány érdeklődve megfordult, hogy legalább egyszer a szemébe nézhessen, ha már beszélni nem tudott hozzá. – Előtted hetvenkét ősztündér jött el és vette fel a fátylamat. Hetvenkettő gyenge és képmutató tündér! Egytől egyig elpusztultak az érintésemtől. Te is el fogsz, mert ugyanolyan vagy, mint ők. Nálatok csak a télieket könnyebb megölni, mert számukra egyetlen lángoló csókom is halált jelent.
A Hetvenharmadik Tündér soha életében nem látott olyan gyönyörű arcot, mint mikor a férfira nézett. Rövid, fekete haja túlvilágian keretezte csatában edzett, férfias vonásait; hófehér arca egyetlen színes ellenpólusa a valószínűtlenül kék, ragyogó szempár volt. A Démon megindítóbb látványt nyújtott Télvidék minden nemesi származású tündérénél, de valószínűleg kegyetlenebb is volt a fagy urainál.
– Mit gondolsz, meddig fogunk itt állni és nézni egymást? Percekig? Órákig? Napokig?
A lány úgy érezte, hogy a világ végéig is gyönyörködni tudna az istentelenül tökéletes arcban. Ilyen szédítő megjelenéssel büntetni lehet a magamfajtát. Nekem teremtették, és sosem érhetek hozzá… A Démon megmozdult, közelebb lépett a lányhoz.
– Szép vagy. Ha elég állhatatosnak bizonyulsz, akár angyal is lehet belőled – húzta el szép ívű száját a férfi. – Vagy egy pillanat alatt meghalhatsz, ha engedsz a csábításnak.
Tudom, de engem egyik megoldás sem vonz. Nem érdekelnek sem az angyalok, sem az ördögök, de még a tündérek se… A Nyárvidék uralmát meg kell törni… de nem akárhogy… November lánya felsóhajtott, majd megacélozta a gondolatait. Egyelőre nem akart arra gondolni.
– Meg sem próbáltál megérinteni. A nyárközeliek ennyi idő után már epedeztek értem… Talán nem találsz elég vonzónak?
De, túlságosan is, csak most nem a személyes végzetem miatt vagyok itt – vonta fel a szemöldökét a lány.
– Nem vagyok rád hatással.
Nem hagyhatom, hogy hatással légy rám. Sajnálom.
– Sajnálom.
– Aú! Mi volt ez? – kérdezte hangosan November lánya, miután végigfutott a testén egy kéretlen, csípős, feloldozó villám. A Démon érdeklődva kapta hátra a fejét a vakító fénytől, aztán elégedetten mosolyogva lépett mégis közelebb a lefátyolozotthoz.
– Egymásra hangolódtunk. Száz alkalomból egyszer sikerül… Visszakaptad a szavak erejét, mert a fátyol úgy érzi, közös nyelvet beszélünk szavak nélkül is.
– Ez a felfedezés vajon melyikünk számára kínosabb? – mosolyodott el halványan a Hetvenharmadik. Egy leheletnyivel több önbizalmat érzett magában, hiszen végre őt támogatták a varázsigéi.
– Őszike létedre felvágták a nyelvedet. Sajnálni fogom a pusztulásodat – sóhajtott a Démon. Érces hangja halkan, de őszintén csengett.
– Más terveim voltak mára. Egyelőre – köszörülte meg a torkát a lány. Testének minden centimétere izzani kezdett a férfi közelségétől, ismeretlenül is érintésre, csókra éhezett. Nem tudta eldönteni, hogy ez már a démonfátyol és a Démon vonzásának jele, netán csak a saját, messzire száműzött vágyai lázadtak fel a hideg racionalizmusa ellen.
– Milyen tervek?
– A többiek szerint gonosz és gyalázatos.
– És szerinted?
– Szükségszerű.
– Az árulás keserédes illatát érzem a levegőben – mosolygott a Démon, amitől a Tündérnek megremegett az ajka. Hátrébb akart lépni, hogy kikerüljön a férfi bűvköréből, de a lábai nem engedelmeskedtek neki. – Ne feledd, szép lány, az áruló tündéreket mindig megtalálják…
– Igen, mindenki rám fog vadászni, tudom. A legbájosabb tavasztündér sem mutat majd egy szikrányi kegyelmet sem. Tudom, mit vállaltam.
– Kedvemre való ez a gyönyörű, de hűvös lángolás a szemedben.
– Hmm…
– Te nem olyan vagy, mint a többiek, akik el akarták lopni a Tündérkelyhet.
– Én nem akarom megszerezni. Mit is kezdenék vele? Rejtegetném? Démonokkal, koboldokkal vagy sárkányokkal őriztetném, mint a többiek? Ugyan…
– Csodálom, hogy eddig nem esett bántódásod.
A Démon káprázatos kék szeme hosszasan időzött November lányán. A Tündér szíve kis híján kiugrott a helyéről. Legszívesebben letépte volna magáról a vérszínű fátylat, hogy ne álljon közéjük még a pókháló vastagságú anyag se, és szabadon csókolhassa, szerethesse a gyönyörű pokolszülöttet. Óvatosan kinyújtotta a kezét a férfi felé, de a hűs fátyol alól nem merte kidugni ujjait. Megengedett magának egy reszkető érintést, ahogy lassan végigsimította a Démon arcának vonalát.
– Félek, hogy szépséged csalóka varázslatból fakad.
– Félelmed jogos.
– Ha megkockáztatnám…
– Ne tedd!
– Mondtad ezt már másnak is?
– Nem túl gyakran.
– Köszönöm, Démon – suttogta a Tündér halkan.- Halálomig emlékezni fogok rád – lábujjhegyre állt, hogy egy magasságban legyen a két arc. Halvány és fájdalmas csókot váltottak a fátyol ellenére, mindkettejük száját megégette a kísértés, mégsem szakadtak el egymástól.
– Nem tudod kivinni a kertből a kelyhet – morogta alig hallhatóan a férfi. Maga sem értette, miért akar segíteni a különc őszikének.
– Nem is akarom… Köd és zápor, szél és dér engem véd, ne mozdulj e helyről, Démon, csínyemhez két perc elég – bűvölte lágyan a Démont, miközben a férfira terítette a magáról lehúzott fátylat. A leheletkönnyű holmi nem ért a földhöz, a két arc között feszült mindvégig, míg el nem fedte eredeti tulajdonosát.
– A romoknál keresd, de ennyi idő alatt nem érsz oda – mosolygott gúnyosan a Tündérkehely őrzője. A Tündér köszönetképpen bólintott a segítségért, majd elfordult és tett egy tétova lépést a tikkasztó melegben. A válla felett visszanézett a férfira, meg akarta szemlélni, nem esett-e baja a fátyol alatt. A Télvidéki tökéletes külső magasabb, erőteljesebb, robosztusabb alakká fejlődött, amitől muszáj volt visszafordulnia, hogy a nyakába vesse magát. Nem tudott volna továbbmenni és úgy teljesíteni a feladatát, hogy ne érintse, ízlelje meg testi-lelki kísértőjét.
– Remélem, végül Te találsz és ölsz majd meg, hogy mégis láthassam az igazi arcod – csókolta meg utoljára a Démont, aztán a sajgó emlékkel a száján beszaladt a szomjasan susogó fák közé.
– Én is remélem.

Folyt. köv. :: A Tündérkehely

2 megjegyzés: “A démonfátyol

  1. Feketeszárny on 2011-08-13 at 18:35 said:

    Nagyon tetszett a történet. 🙂 Mikorra tervezed a folytatását? Hangyákon ülve várom már! XD

  2. angel8 on 2011-08-14 at 13:13 said:

    Szia, hamarosan jön a folytatás, már majdnem kész vagyok vele. 🙂 Örülök, hogy olvastad.

Post Navigation