Az utolsó lélekfestő – 6. fejezet

Fel sem ocsúdtam a szokatlan teleportálásból, Luna már határozottan a veranda és a bejárati ajtó felé irányított. Még mindig a derekamat ölelte, bizalmasan hagyta, hogy belekapaszkodjak, és szinte a teljes testsúlyommal ránehezedjek, ha már a saját lábamra nem tudok. Úgy nyitotta ki előttem az ajtót, mintha csak haza érkezett volna, nem pedig Piton házába. Legszívesebben üvöltöttem volna, annyira fájt a bokám.

Odabent két manó, Milli és Tod állt a nappali közepén. Hirtelen eldönteni sem tudtam, melyikük vág gyászosabb képet, míg be nem toppantunk. Azt hiszem, semmi más nem esett olyan jól egész életemben, mint az, ahogy felderült az arcuk, amikor megláttak. Vártak engem, és ez a csöpp boldogság befészkelte magát a szívembe.

– Hol az ördögben voltál, Granger?! – mordult fel Piton egy képkeretből. Még szemtől szembe nem láttuk egymást, csak a megkönnyebbült manók arcából következtethetett az érkezésemre.

– Mugli katonák járőröztek a Szellemszállásnál – nyögtem ki, miközben kibontakoztam Luna öleléséből, és sántítva elindultam a kanapé felé. Öt métert tettem meg, nyüsszögve, egyedül, aztán lehuppantam a párnáim közé. A megmentőm összefonta a mellén a karjait, majd nézelődve sétált beljebb. A manók halkan zsongva vettek körül, és kezdtek foglalkozni a törött lábammal. Egy pillanatot sem vesztegettek Lunára, ellenben Piton minden figyelmét felé irányította.

– Hogy kerülsz a házamba? Nem voltam elég világos a múltkor?! Semmi keresnivalód nincs itt, Lovegood… Takarodj Granger közeléből! – förmedt a barátnőmre, de neki a szeme sem rezzent az ellenséges szavaktól, sőt, inkább elfojtott egy gúnyos mosolyt.

– Hermione már az enyém, és nem tudsz ellene tenni semmit, Piton – vont vállat hűvösen a lány. Én csak kábán pislogtam, mert Milli megitatott velem pár korty fájdalomcsillapító főzetet, és az agyam nem igazán tudta feldolgozni az új információkat. Túlságosan lekötött a lüktető fájdalom, és a testemben örvénylő adrenalin. Alig tudtam elszakadni a muglik emlékétől.

– Én is rajta hagytam a jelemet, így egy haja szála sem görbülhet, ha jót akarsz magadnak! – replikázott Piton a képkeretből. Kapkodtam a fejem a két villámló szempár között, de továbbra is csak a ködöt érzékeltem valóságosnak a jelenetből. Mintha egy szürreális álomba csöppentem volna, ahol én vagyok a játékmackó, amin két gyerek veszekszik… Két embergyerek… Mindig a muglik… Vajon követtek? Mi lesz velünk, ha ránk találnak? Mennyi rá az esély, hogy be tudták mérni a műszereikkel, hogy hova teleportáltunk vagy dehoppanáltunk vagy mi is volt az, amit csináltunk… Ide-oda cikáztak a gondolataim, és nem tudtam megállítani őket.

– Miről beszélsz, Piton?! – lepődött meg Luna, mire a varázsló győzedelmesen kihúzta magát. Ekkor teljes erőmből felüvöltöttem, mert Tod egy varázsigével összeforrasztotta a csontomat. Elképesztő fájdalom járt át néhány másodpercig, aztán szerencsére gyorsan csillapodott a borzasztó nyilallás. Letöröltem a könnyeimet, és pihegve hátradőltem a kanapén. Még mindig fájt, de legalább már tudtam mozgatni.

– Nézd csak meg a nyakát, ha nem hiszel nekem – mosolyodott el Piton. A hangja hidegebb volt, mint a jég. Luna egy szempillantás alatt mellettem termett, hogy megszemlélje az este folyamán meghúzódott nyakamat. Nem ért hozzám, de a dühös tekintetétől fázni kezdtem. Egy másodpercig eltöprengtem rajta, vajon félnek kellene-e a barátnőmtől, mert a fúriaszerű viselkedése nyilvánvalóan változásra utal a személyiségében. Bár… Ezt a viselkedést Piton váltotta ki belőle… Már éppen felsóhajtottam volna, amikor Luna fintorogva fordult el tőlem. Tehát mégis rakott rám Piton valamilyen jelet? Hogy merészelte? Vagy egyáltalán hogyan volt képes rá? A holtak nem tudnak varázsolni…

A reszketés különös izzadásba csapott át, miközben vártam, hogy Piton vagy Luna megtörje a közéjük feszülő csendet. A házimanók folyamatosan zsongtak és beszéltek hozzám, de képtelen voltam rájuk figyelni, csak halk morajlásként emlékszem a jelenlétükre. Gonosz kígyóként kezdett tekeregni a gyomromban egy baljós árnyék, igyekeztem nem tudomást venni róla, és inkább csak élvezni, hogy mennyi érzés vesz körül. Néhány percig kifejezetten örültem a fel-felkapó örvénylésnek, aztán a gyomrom felmondta a szolgálatot, csak annyi időm maradt, hogy a bokámat nem kímélve felpattanjak és kirohanjak a mosdóba hányni.

Már az arcomat törölgettem, amikor Milli utánam jött. Kedvesen, de határozottan ágyba parancsolt, ami ellen nem tiltakoztam. Egyszerre éreztem magam rettentő fáradtnak és élénknek, azt hiszem, az adrenalin lüktetett még bennem, viszont a testem megadóan reagált a párnák közelségére. Luna halkan kotorászott az egyik feneketlen kincsesládában, én nem kérdeztem, meddig marad, ő pedig nem árulta el a szándékait. A manók mindig halkan dolgoztak, most sem  hallottam egy apró neszt sem a pincéből, sem a padlásról. Elégedetten hagytam magam az álmok közé sodródni.

 *

Késő délelőtt ébredtem, a  nap jócskán égette a sötétítő függönyét. Egyedül maradtam. Eltűnt Luna, eltűntek a manók, egyetlen árva lélek nem maradt a házban. Még Piton sem volt a keretében.

A konyhában találtam rá egy másik keretben, ahol Dumbledore-ral beszélgetett.

– Ezt nem hagyhatjuk! Nincs más esélyünk – morogta az idős mágusnak.

– Bíznunk kell Hermionéban, Perselus…

– Jó reggelt – pislogtam a néhai tanáraimra a konyhaajtóból.

– Jó reggelt, hogy van a lába? – kérdezte Albus szelíden.

– Volt már rosszabb is – válaszoltam halkan, aztán  bátorkodtam körülnézni. Körben, a falon kisebb-nagyobb tájképek és csendéletek, üres szobabelsőket ábrázoló képek lógtak. A konyhabútor ajtajait is különböző festményekre cserélték le, egyedül az üvegajtós vitrin menekült meg az átalakítástól. Halványan elmosolyodtam, mert tetszett a helyiség morbid bája. Meg szerettem volna dicsérni a házimanókat, amiért ilyen remek munkát végeztek. Egy percig elméláztam a vitrin polcaira zsúfolt, töménytelen mennyiségű apró könyv és miniatűr varázstárgy láttán. Olyan volt, mintha egy babaház játékai, kiegészítői volnának.

Felsántítottam az emeletre, hogy lássam, mit alkottak odafent a hegyes fülű barátaim. Hasonló látvány fogadott, mint a konyhában és a lépcsőn. Körös-körül festmények díszítették a falakat, sőt, egy állványrendszer szelte ketté a nem túl nagy alapterületű szobát, ahova további képeket akasztottak. Az állvány mindkét oldalán több tucatnyi, lekicsinyített, de méretarányos és már lakójáról felismerhető kép függött. Halk nyüzsgés töltötte be a helyiséget, alig hangosabb, mint a tücsökciripelés: a festmények kétdimenziós lakói a szokatlan helyszíntől eltekintve gondtalanul élték a mindennapjaikat. Az emeleti ablakból halvány fény derengett, mert egy vastag, fehér függöny takarta el a gyűjteményt a külvilág elől.

– Jól van, kedves? – kérdezte tőlem egy közeli keretből egy boszorkány. Sötét kék talárt viselt. Gömbölyded arcát sápatagra festette egy régen volt lélekfestő.

– Megvagyok, köszönöm.

– A házimanók találtak néhány sérült képkeretet a ládák alján…

– Majd megnézem, talán meg lehet menteni őket – bólintottam.

– Köszönjük – mosolyodott el egy másik asszony.

– És azt is köszönjük, hogy ilyen sokat kockáztat értünk vagy a Roxfortért…

– Ugyan – legyintettem, aztán sarkon fordultam, mielőtt még inkább hálálkodni kezdhettek volna. Nem akartam erről hallani, mert ilyenkor eszembe jut, hogyan jutottunk idáig. Háború és árulások által. A muglik ostobasága által. A halálfalók és a varázslók háborúja által. Egy pillanat alatt megrohant és nyomasztani kezdett a sorsom. Ízlelgettem a szót, mit is jelent egyedül lenni, de a szokásos, megnyugtató érzés helyett fojtogató pánikkal küzdöttem.

Némán leballagtam a lépcsőn a földszintre, aztán a pince felé vettem az irányt. Igyekeztem nem a képekre bámulni, amelyek mellett elhaladtam, de nem tudtam betelni a látvánnyal. Mindegyik festmény élt és mozgott: a színes, festett alakok beszélgettek, olvastak, játszottak a kereteikben. Velük vagyok, együtt fogunk élni. Most már mindig lesz kihez szólnom. Azt hittem, ez a tudat egyszer megment a téboly érintése elől, de most valósággal megrémített. Ezer festmény millió lakója fogja végignézni a magányos megőrülésemet.

Az alagsori helyiséget két lámpa világította be, nem is volt többre szükség. A szoba ugyan kétszer vagy talán háromszor is nagyobb lett, mint amire emlékeztem, de így sem voltak kihasználatlan, üres terei. Faltól falig érő, roskadásig pakolt könyvespolcok sorakoztak egymás mellett katonás rendben, eredeti méretükre nagyítva. Kénytelen voltam elmosolyodni, mert egy kicsit úgy éreztem magam, mintha hazaértem volna. A helyiség közepén állt a három feneketlen láda, a hozzám legközelebb esőben nagyjából száz megrongálódott, apró képet találtam; a másik kettőben külön csoportokba válogatott köteteket. Először nem is értettem, aztán rájöttem a csoportosítás logikájára. A manók külön ládába tették a zárolt részleg veszélyes grimoire-jait, gondosan elszigetelve a többi, külső polcra fel nem férő varázskönyvtől. Megrészegülten támolyogtam vissza a földszintre.

Szerencsére sem Dumbledore, sem Piton nem tartózkodott a képkeretében, így néhány másodperc alatt átértem a konyhán, hogy visszatérhessek a nappaliba. Hirtelen elég morbidnak tartottam a kialakult helyzetet, amiért ezernyi néhai varázsló és boszorkány figyeli minden mozdulatomat.

Sóhajtva ültem vissza a kanapé szélére. Vajon képes vagyok erre a feladatra? Meg tudok őrizni ennyi holmit? Le fogok bukni ennyi varázstárgy birtoklásával és rejtegetésével? Miért kell egyedül csinálnom mindezt? Hova lett Luna?

Egy perc múlva Piton visszasiklott a festményébe, aztán feldúltan méregetni kezdett. Ahogy ültem a díványon, pont egy magasságban voltunk.

– Granger, meg kell ígérned, hogy nem engeded be többé Lovegoodot a házamba! – szólalt meg némi hatásszünet után.

– De miért?

– Mert csak baj hoz rád.

– Még meg sem köszöntem neki, hogy megmentett… Egyáltalán hova tűnt?

– Ha van egy csepp szerencsénk, világgá ment és megfeledkezett rólad.

– Miért?

– Miért? Miért? Nem vagy gyerek, ne kérdezősködj feleslegesen!

– Nem vagyok gyerek, és ne is kezeljen úgy! Ha azt kérdezem, hogy miért, akkor kimerítő választ várok, nem pedig mellébeszélést! – úgy éreztem, felrobbanok Piton lekezelő modorától. Két hullámban öntötte el a forróság a gerincem vonalát, azonnal leizzadtam tőlük, pedig csak a volt tanárom villámló tekintetét figyeltem.

– Ne gondold azt, hogy így beszélhetsz velem, Granger! Zuhanyozz le, és kezdjük el végre a munkát!

– Miféle munkát? Úgy tudtam, hogy végeztünk a Roxfortban. Én nem tudok visszamenni oda… Most, hogy odataláltak a muglik, biztos nem… Képtelen vagyok rá.

– Egy szóval sem említettem a Roxfortot – vett egy mély lélegzetet Piton, mintha nyugtatni próbálná magát kitörés előtt. Nem tudtam kiigazodni a férfin. Az egyik pillanatban legszívesebben kiabáltam volna vele, vagy gonosz módon bajszot festettem volna az arcára, máskor pedig szinte vágytam arra, hogy megszólaljon és sértegessen tovább.

– De akkor milyen munkáról van szó?

– Majd idejében megtudod, de először zuhanyozz le, és feltétlenül használj utána levendulaolajat!

– Miért van erre szükség? – kérdeztem vissza értetlenül. Tényleg nem értettem, fel nem fogtam, miért utasítgat Piton ilyen nevetséges dolgokra.

– Mi lenne, ha a kezed járna, Granger, és nem a szád? – rivallt rám a valaha volt tanárom. – Zuhany, levendulaolaj, aztán kiselőadás! Fél órát kapsz.

Annyira megdöbbentem, hogy szó nélkül engedelmeskedtem és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Amikor rájöttem, milyen stréber módjára viselkedtem, elfutott a méreg. A fürdőszoba ajtaját olyan hangosan csaptam be magam mögött, ahogy csak bírtam.

Legnagyobb megdöbbenésemre még a fürdőszobában is festmények lógtak a falakon: víz alatti birodalmak, hatalmas, lenyűgöző tájképek, ezerszínű erdők sorakoztak egymás mellett, alatt és felett. Szerencsére egy portrét sem válogattak ide a manók, így legalább attól nem kell tartanom, hogy valaki megles fürdés közben. Egy néma percig adóztam a házimanó barátaim szorgalmas munkája láttán, aztán közelebb léptem a mosdónál függő tükörhöz és szemügyre vettem magamat.

Fáradt és sápadt voltam, ahogy az utóbbi években mindig, ez nem volt újdonság számomra. A hajam kócosan, gubancosan rontotta tovább az egyébként sem varázslatos látványomat. A karikás szemem és a száraz ajkam ismerősnek tűnt ugyan, de ahogy elfordítottam a fejem, két vérvörös jelet láttam díszelegni a nyakamon. Tehát Luna és Piton tényleg megjelöltek volna, mint egy vágóhídra szánt állatot?

Percekig tanulmányoztam a két szimbólumot, az egyikből egy L, a másikból egy P betűt tudtam kiolvasni, ha nagyon akartam, és elvonatkoztattam a cikornyás díszítéstől. Minél tovább néztem őket, annál inkább tűntek gonosz démonpecsétnek, mint ártatlan tréfának.

Egy idő után megelégeltem az időhúzásomat, és inkább ledobtam a ruháimat, gyorsan megfürödtem, majd hajat mostam. Valósággal újjászülettem a fürdést követő levendulaolajtól. A mindent betöltő illat egyszerűen kisimította a lelkem gyűrődéseit, és elhitette velem, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van. Egy újabb, pár perces nyaktanulmányozás után felöltöztem, és elindultam, hogy kérdőre vonjam Pitont.

8 megjegyzés: “Az utolsó lélekfestő – 6. fejezet

  1. anne on 2011-11-10 at 20:50 said:

    szia nagyon tetszik amit eddig írtál és mikor folytatod??????

  2. angel8 on 2011-11-12 at 20:44 said:

    Ez egy nagyon jó kérdés. 🙂 Valamennyit már írtam az új fejezetből, de már nem emlékszem pontosan, hány oldalnál járok, mert elég régen történt az … esemény… 🙁 De azért majd igyekszem. Most már tényleg.

  3. Folytatááááááást!!!!! :))) Kivagyok éhezve, mik ezek a jelek? A jó és a rossz pecsétjei? Vagy egy halvány remény, hogy a szükség szobáján kívül is létezik (kép formán kívül) Piton? 😀 >.< Abba ne hagyd mert megeszlek! 😀

  4. angel8 on 2011-12-27 at 22:51 said:

    Köszönöm, nagyon kedves vagy (és nyilvánvalóan éhes), igyekszem mielőbb folytatni a sztorit. 🙂

  5. Szia! 🙂

    Addig is elütöm a időmet a többi fanficeddel, a Karma bilincse borzasztó aranyos volt >..<

  6. Krisz on 2012-01-01 at 15:46 said:

    Szia! Nagyon tetszik amit eddig írtál, alig várom a folytatást. Eddig nagyon izgalmasnak találtam. Kérlek, mielőbb folytasd! Addig is B.U.É.K.! 😀

  7. Alun on 2012-01-01 at 22:13 said:

    Szia!
    Boldog új évet!
    Látom, már többen bujtogatnak a folytatás írására így én is beszállok, hátha sikerrel járunk. Eddig visszafogtam magam, elvégre neked is ünnepek voltam, meg hasonlók…de mostantól…:)
    Azt hiszem jön az a rész, ahol a rajongók berontanak a… weboldalra:)
    B.U.É.K.

    U.i.: remélem sikerül meggyőznünk:)

  8. angel8 on 2012-01-02 at 08:30 said:

    Sikerült, már az új fejezet háromnegyede kész van… 🙂 Boldog új évet Neked / Nektek is! 🙂

Post Navigation