Buszmegálló a Völgyben

[Sötét álmok érintése novella sorozat // 2011]

A hangos, jobb napokat látott busz csikorogva állt be a sötét buszmegállóba. A sofőr fáradt unalommal nyitotta ki az ajtót, hogy a négy várakozó utas felszállhasson az utolsó éjszakai járatra. Az álmos, közömbös emberek kerestek egy-egy ideális ülőhelyet, majd morózus ábrázattal várták ki a két és fél perc múlva esedékes indulást.
A várakozással töltött második percben egy ötödik alak kopogott a busz ajtaján. Vészesen sápadt lány volt, fekete hajjal, fekete ruhában, fekete sminkben. Hosszú, éjszínű kabátját színpadiasan szétgombolta, és maga mögé csapta, ahogy a sofőr kinyitotta a busz ajtaját, hogy felszállhasson. Fekete, csipkés fűzőt és tüllös miniszoknyát viselt. A combközépig sem érő ruhadarabot apró, fehér koponya-minta díszítette. Gömbölyded, csinos arca egy rosszul kifestett játékbabára emlékeztetett.
– Az ördög fog elvinni, Kata, ha ilyen rémisztő maskarában korzózol – morgott a kopaszodó buszvezető az új, grimaszoló utasának.


– Egy ilyen szar este után azt is kívánom, bár tényleg elvinne… – vont vállat a tizenéves lány. – Vegyek jegyet, Öreg?
– Inkább takarodj a szemem elől, és vakard le a sminked, mire hazaérünk! Még a végén megijeszted anyádékat, amikor belépsz a házukba… – sóhajtott a férfi.
– Jó fej vagy – vigyorodott el Kata. Próbálta előhívni a leggonoszabbnak tűnő mosolyát, de a fekete-fehér sminkjén átragyogott a lelke egy apró darabkája. A sofőr elmosolyodott. – Felszáguldunk a Hegyre is?
– Mint mindig.
– Akkor én még a Völgyben leugrom egy cigire… Semmi kedvem tizenöt felesleges kilométeren keresztül zötykölődni, ha nem muszáj.
– Csak meg tudjak állni visszafelé…
– … nehogy elsodorjon a lendület… Tudom, Öreg, tudom… Jó utat! – biccentett Kata, aztán hátrasétált a busz végébe, és levetette magát az egyik üres ülésre. Ahogy a busz lassan elindult, és óvatosan nekilendült az utolsó nagy menetnek, a lány egykedvűen bámult ki az ablakon.
Nézte, ahogy a sivár külváros fényei lassan elmosódnak a busz ablakában; hallgatta a rosszul rögzített ablakok ütemes rázkódását, a busz köhécselő, horkoló motorhangját; aztán elunta a dolgot, és előkereste a zenelejátszóját. Kibogozta a fülhallgató természetellenes gubancait, gondosan leszigetelte a hallójáratait a külvilágtól, majd keresett egy, a hangulatához illő dalt.

Rossz este volt, még a szokásosnál is rosszabb. Az már szinte átlagosnak számított, ha neki tetsző fiú észre sem vette vagy esetleg az egyik barátnőjével kezdett el évődni, de hogy a második randin a fekete lovag fekete mocin, enyhén ittasan inkább más lánnyal lépjen le, semmint vele… Az már kemény helyzet. Pedig Kata pont beleélte magát a nagy szerelembe, hiszen az első randevú jól sikerült: ittak, táncoltak, ittak, beszélgettek, aztán hozzájuk csapódott néhány közös ismerősük, amiből nagy buli kerekedett. Egy idő után csak annyit vettek észre, hogy hajnalban kitették őket a kocsmából, mert vasárnap reggel lett. Nem történt semmi eget rengető, semmi gyanús apróság – ezért is hagyta belebonyolódni magát az ábrándjaiba. Végre az életébe csöppent valaki, aki nem csak használni akarja, aki talán figyel rá, aki megérti, aki szeretni fogja… Egy egész hétig reménykedett, hogy a következő hétvégén dőljenek romba az álmai.
Kata dühösen elhúzta a száját, mert rá kellett döbbennie, hogy ez az álomkép mégsem Tamásról szólt. Pedig milyen kalandos lett volna a fiú mögött ülve elrobogni a sötét éjszakába… Kellemetlen, hogy ehelyett akkor robog haza busszal, amikor mások éppen bulizni kezdenek. A jelenet után, érthető módon nem akart az ismerőseivel, barátaival maradni, mert nem szerette volna, hogy egész éjjel őt pályolgassák, és a háta mögött rajta csámcsogjanak. Akkor inkább korán hazamegy, és filmnézésbe fojtja a bánatát. Meg egy kis, titkos vodkába.

A hörgő, rázkódó busz lassan falta a kilométereket, néha egy-egy utas fel- és leszállt. A szerencsések ilyenkor vagy otthon vannak, vagy mással mit sem törődve partiznak valahol… Kata fél órás utazás után, az utolsó előtti percben ugrott fel az üléséből, annyira belemélyedt a szívének kedves önsajnálatba, hogy meg is feledkezett a tervezett cigarettaszünetéről. Ha a sofőr nem nyitja ki neki a hátsó ajtót, és nem int hátra a lánynak, hogy végre valahára a Völgyhöz értek, valószínűleg a buszon marad, és dohogott volna, amiért a nyomorultsága elvett további húsz percet és egy bagózási lehetőséget az elcseszett életéből.
Hálásan intett előre a sofőrnek, aztán szélvészként száguldott le a busz lépcsőin.

Odakint váratlanul arcon csapta a hűvös, éjszakai levegő, amit a még hidegebb szél tett egyre haragossá. Fázósan összegombolta a kabátját, majd előkereste a zsebeiből a cigit és az öngyújtóját, hogy rágyújtson. Néhány pillanatig álmosan nézett a Hegyre felkapaszkodó busz után, de egy ideges borzongás futott végig a gerincén, és ebből sejtette, hogy mégis jól döntött, amiért nem ment fel oda. Gyerekkorában néha furcsa alakokat látott a Hegyen, akiket látszólag mások nem vettek észre, nem köszöntek nekik, nem elegyedtek beszélgetésbe velük, nem hívták meg őket egy pohár sörre a kocsmában. Mintha nem is helyiek lettek volna… pedig azok voltak, és mindenki ismerte is őket korábbról. A haláluk előttről.
Kata azonban látta őket a haláluk után is, de ami jobban megrémítette, ők is látták Katát. Felfigyeltek a rácsodálkozó pillantására, gyanúsan méregették, de sosem mertek túl közel merészkedni hozzá. Néhány évvel ezelőttig nem is történt kirívó eset, mindössze értetlenül bámultak egymásra, de akkor valami megváltozott. Az alakok rémülten menekülni kezdtek, amikor Kata esetleg felbukkant a Hegyen. Az mindegy volt, hogy bicajjal tekert át a barátnőjéhez vagy csak fent maradt a buszon, a lények visítva, dühöngve rohantak szerte-szét. Egyszer az egyik azt üvöltözte, hogy “Miatta jön majd ide!”. Ráadásul az egyik ilyen alkalommal túlvilági köd borult a hegyre, amitől elszorította a szívét a rettegés. Nem tudott megszólalni, sem megmozdulni, egyszerűen csak maga alá gyűrte a halálfélelem – mintha betonba öntötte volna a testét egy gonosz lidércnyomás. A pusztulásé.
Aztán szerencsére a Hegyen lakók befejezték a felszállást, a busz kigurult a megállóból, így a köd pedig nem tudta teljesen betakarni a buszt és utasait. Kata valóságos megmenekülésnek tartotta azt a napot, és azóta messze kerüli a Hegyet. A barátainak ugyan nagy vonalakban elmesélte a természetfeletti tapasztalatait, de azok nem vették komolya, amiért nem is tudott haragudni rájuk. Ő sem hinne saját magának, ha sokkos állapotban próbálna elgagyogni valamit, ami ennyire bizarr.

A fogyó Hold mindössze halvány karéjban világított, az égbolton átúszó sötét felhők sorra takarták el a csillagokat. A Völgyben túlvilági csend honolt, aludtak a közeli házakban az emberek, aludtak a házőrző kutyák, a környékbeli madarak és a háziállatok. Különösképpen még egy árva denevért sem lehetett látni a baljós égbolton. Túl nagy volt a csend. Kata reszkető kézzel emelte a szájához a cigarettát, miközben az eget kémlelte. A közeledő vihar jeleit kereste, de valami sokkal hatalmasabbal találta szemben magát.
A Hegy felől, az erdő fái közül elképzelhetetlen gyorsasággal hömpölygött a Völgybe az átláthatatlan, sűrű, fehér köd. Mintha egy megállíthatatlan tenger lett volna, egymás után nyelte el a fákat és a bokrokat. Kata egy pillanatig megbabonázva figyelte a jelenést, aztán meghökkenve figyelte, hogy a köd nem áll meg az út mentén, a Hegy lábánál, ahol általában szokott, hanem egyre közelebb és közelebb nyomul hozzá. Folyamatosan terjedt és növekedett, míg körbe nem zárta a lányt. Nem volt kiút. A tejfehér massza elnyelte a világot.
Kata a szemét erőltette, hátha felfedez valakit vagy valamit a megmagyarázhatatlan ködben, de nem látott semmit. Azt fontolgatta, hogy futni kezd a házak felé, valaki csak beengedi az ijesztő köd elől, aztán meggondolta magát, mert abból az irányból látott egy emberihez hasonló alakot, amerre a házakat sejtette. Egyre hangosabban zakatoló szívvel állt és várta a végzetét, amely egy fekete, ragacsosan csillogó, folyadékszerű anyag formájában lebegett felé. A lány kővé dermedve bámulta a jelenséget, a különös, megfoghatatlan entitás megszilárdulására, testet öltésére várt, hogy esetleg az illető szemébe tudjon nézni, amikor el akarja küldeni a pokolba vagy éppen rimánkodni fog az életéért – de a fekete, gomolygó valami nem vett fel emberi burkot, csak kivált a fehér ködből, majd Kata felé lebegett.
Óráknak tűntek a tizedmásodpercek, ahogy a titokzatos anyag olyan közel került a lányhoz, és ő végre megérinthette a Megérinthetetlent. Egy pillanattal később a jéghideg, kocsonyás anyag fojtogatóan körbezárta Katát, ami elnyomta fájdalmas sikolyait.

A buszsofőr halkan dúdolva állt meg a Völgybéli buszmegállóban, ahol negyed órával korábban lerakta fekete szívű utasát. A ráérősen tovább vonuló köd némileg megkönnyítette a vezetést, de még mindig csak néhány méter volt a látótávolság. Úgy tűnt, mintha senki sem állna a buszmegállóban. Az idősödő sofőr kinyitotta az ajtót is, de senki sem szállt fel rajta.
– Kata, szállj már fel, és menjünk! – kiabált le a buszmegállóba a férfi. A buszon maradt két utas dühösen nézett maga elé, mindketten tovább akartak zötykölődni haza, de a sofőr egy morcos hümmögéssel leszállt, hátha Kata csak túlzottan elmerült a zenehallgatásban és az ábrándozásban.
A hűvös szél lassan elfújta a szokatlanul sűrű ködöt, és a sofőr riadtan vett észre egy kupac fekete ruhát néhány méterre, a lábai előtt. Ott volt minden, a kabát, a bakancs, a szoknya és a fűző is, de a legrémisztőbb mégis egy ökölnyi, vöröslő húsdarab volt, amiről pár órával később a hatósági orvos-szakértő megállapította: egy emberi szív maradványa.

2 megjegyzés: “Buszmegálló a Völgyben

  1. Alun on 2011-07-19 at 20:58 said:

    De jól esne most tovább olvasni… Éppen esik az eső, villámlik és tejesen üres a szint a kollégiumban:) Jóleső borzongás volt. Köszönöm:)

  2. angel8 on 2011-07-20 at 15:24 said:

    Szívesen, máskor is. 🙂 Én köszönöm, hogy olvastad.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.

Post Navigation