Az utolsó lélekfestő – 5. fejezet

Szédültem, amikor magamhoz tértem. A hideg kövön feküdtem és zsibbadt köd nehezítette meg az agyamnak, hogy parancsot adjon a testemnek a felálláshoz. Ahogy feltápászkodtam, végignéztem magamon. A régi ruháimat viseltem, a táskám a vállamon lógott és a bódultságon kívül semmi sem maradt a Szükség Szobájának bűvöletéből. Megtapogattam a nyakamat, de nem találtam rajta sem sebet, sem vért. Egy kicsit húzódott, de valószínűleg csak azért, mert megrándult, amikor elájultam.
– Csak álmodtam – hümmögtem magam elé. Pitonnak igaza volt, most már kétségem sem volt felőle. A bájitalokat nem lehet ostobán nyakra-főre inni.
Amikor kiszédelegtem az ajtón, megkönnyebbültem. Rénéztem az órámra, ami fél tizenegyet mutatott. Hasznos órákat pazaroltam el, mégsem tudtam haragudni magamra. Eldöntöttem, hogy később, otthon – Pitonnál, a Fonó soron – hosszasan boncolgatom azokat az emlékképeket, amik lassan előszivárogtak a tudatalattimból, de egyelőre a jelennel akartam foglalkozni. Alig bírt el a lábam, ahogy visszaténferegtem az igazgatói irodába. Útközben összegyűjtöttem még néhány képet, de jobbára csak vonszoltam magam.
Legnagyobb megdöbbenésemre az irodát már kipakolták. Nem volt ott sem szék, sem íróasztal, sem merengő, sem polcok, sem könyvek, sem egyéb holmik. Egyedül Perselus Piton festménye lógott a falon. A mágus szúrósan nézett a keretből, amitől egyszerűen elpirultam. Pontosan emlékeztem az álombéli mentőakciójára.
– Míg pihentél, a manók dolgoztak – jegyezte meg élesen.
– Furcsa álmaim voltak – nyögtem ki.
– Erre most nem érünk rá, Granger. Szedd össze magad, és koncentrálj a feladatodra!

A fennmaradó időben lekormányoztam a félig megpakolt feneketlen ládámat a Nagy Csarnokba, Piton festményével a hónom alatt lesétáltam az alagsorba, és az utasításait követve minden olyan bájital alapanyagot, hozzávalót elraktam, amit esetleg még használhatok a közeljövőben. Külön a kérésére megkerestem három könyvet a magánlakrészében, amelyeket szintén elraktam, aztán szomorú szívvel indultam vissza a földszintre.
A nyitott tetejű ládám mellé felsorakozott még kettő hasonló, de azok színültig voltak pakolva. Két manó jelenleg az én utazóládámba ömlesztett egy-egy tarisznyára való apró kacatot. Fáradtnak tűntek, de nem álltak meg pihenni. Most rettentően szégyelltem magamat az esti dorbézolás miatt. Összezsugorítottam Piton festményét és a táskámba süllyesztettem.
Némán leültem a lépcső alján és a két manót figyeltem. Miután végeztek a zsákocskáik kipakolásával, el akartak hoppanálni, de felemeltem a kezem.
– Milli! Ne fáradjatok többet, elég lesz ennyi holmi… Köszönöm szépen a segítséget.
– Millinek ez nem fáradság. Milli szeret segíteni Granger kisasszonynak – mosolyodott el a hegyes fülű manólány. Míg beszélt, a társa eltűnt.
– Mit csináltok, ha én elmegyek? Kerestek egy biztonságos búvóhelyet? Külföldre szöktök?
– Visszajövünk a Roxfortba, kisasszony.
– És, ha már nem lesz biztonságos? Ha betörnek a muglik?
– Azt Milli nem tudja. Tod mondja meg, mit csináljon Milli.
– Én szívesen vendégül látnálak benneteket.
– De Piton professzor úr…
– Ő nem igazán van alkupozícióban, mióta meghalt – kacsintottam a manóra, amitől még szélesebbre húzta a száját. Láttam rajta, hogy örülne neki, ha együtt maradhatnánk. Én sem éreztem magam másképp. Milli jókedvűen visszakacsintott, aztán eltűnt a szemem elől. Még három és fél perc volt éjfélig.
Elfogott a hidegrázás, ha arra gondoltam, hamarosan ki kell lépnem a nagy kapun, és el kell indulnom a Szellemszállásra vezető ösvényen. Csak reménykedhettem benne, hogy a Roxmortstól utcáitól távolabb eső házat és alagútját nem fedezték még fel a muglik.
A házimanók rendesek voltak, mert miután telepakolták az én ládámat is, segítettek végiglebegtetni az iskolaudvaron. Fájt visszanéznem a kastély fénytelen toronyablakaira, de muszáj volt még egyszer látnom – talán sosem lesz rá több lehetőségem.
Két manó előrement az alagúton, hogy megnézzék, szabad-e az út előttem, mi addig a fúriafűz közelében várakoztunk. Ahogy az egyik visszajött értünk, reszkető lábakkal indultam el.
Az előttem lépegető Tod egy ezüstfényű lámpással világította az utat, én görcsösen kapaszkodtam a pálcámba és a mugli-iránytűmbe, míg a többi manó a csomagokat irányította. Feszült kis társaságunk viharvert sorban haladt, de nem történt semmi rendkívüli, míg a Szellemszállásra nem értünk.

Ahogy felbukkantunk a nyikorgó deszkaházban, az iránytűm megzavarodott és össze-vissza forogni kezdett.
– Van itt valaki – suttogtam Todnak.
– Az lehet, de nem veszélyes ránk – húzta össze bozontos szemöldökét a manó. – A lámpás jelezné, ha az életünkre akarnnáak törni.
– De az iránytűm már megint… – forogtam körbe és körbe a kompassz mutatójával egyszerre, noha nem láttam semmit.
– Vastag köd kering a ház körül – jegyezte meg halkan Milli.
– Nincs idő kitalálni, hogy mi az – rázta meg a fejét Tod.
– Igazad van. Egyszerre hoppanálunk, majd reménykedünk, hogy nem követtek. Találkozunk a nappaliban! Egy… Kettő… Há… – nem tudtam végigmondani, mert a levegő beleszorult a tüdőmbe. Mindegyik manó eltűnt, akárcsak a ládák, szerencsére. Már éreztem a rántás a gyomromban, aztán a folyamat mégis visszafordult. Valami nem engedte, hogy a távozás mezejére lépjek.
Ránéztem az iránytűre, a mutatója még mindig őrülten forgott. Kibámultam a törött üvegű ablakon, de a hátborzongató köd eltakarta előlem az éjszakai világot. Vettem egy mély levegőt, hogy elfojtsam a pánikomat, aztán újra hoppanálni akartam, de még mindig nem sikerült.
Az agyam azt súgta, hogy ne pazaroljam az erőmet, inkább hagyjam el a házat, a ködöt és úgy próbáljam megint. Lüktetett a seb a homlokomon, fájt a fejem, és a meghúzódott  nyakam sem engedelmeskedett, ahogy szerettem volna. Nem akartak elcsendesedni.
Halkan kinyitottam a hátsó ajtót, aztán lassan, a legkisebb zajt keltve elindultam le a lépcsőn, a fák irányába, ahol ritkulni látszott a köd. Remegett a pálca a kezemben, de az iránytű folyamatos forgása annyiban segített a haladásban, hogy nem állt meg egy bizonyos irányban és ezzel nem mutatta, hogy katonák vannak a közelemben.
Lépésenként haladtam, nem mertem dúvadként az erdőbe robogni, mert élve akartam megúszni ezt a kalandot. Visszafojtottam a lélegzetemet, ahogy a kiszáradt fű ropogott a lábam alatt. Ahogy elértem az első fákat, halkan nyeltem egyet. Minden egyes perc hosszú órának tűnt és a köd nem akart annyira megritkulni, hogy eltűnhessek a környékről.
Az iránytű mutatója hirtelen nyugat felé fordult. Dermedten bámultam a vészjósló irányba, ahonnan a távolból lépések zaját lehetett hallani. Egy egész csoport közeledett felém, legalábbis a különböző hangokból nem egy árva túrázóra következtettem.
Sietősen elindultam az ellenkező irányba, próbáltam halk és hatékony lenni, de igazából egyik sem sikerült. A lépteim elárultak, ahogy igyekeztem eltávolodni a csoporttól.
– Mozgást érzékelek a fák között, főnök – hallottam az egyik férfi hangját. Sokkal közelebbről jött, mint gondoltam.
– Uraim, letapogatókat bekapcsolni, fegyvereket élesíteni! Ne hősködjenek ebben az átkozott ködben, csak tegyék a dolgukat! – szólalt meg egy másik pasas. Alig harminc méterre lehetett tőlem. Ráadásul, amerre osontam, előttem is megzörrent egy bokor. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről.
– KETTEN VANNAK! KETTEN VANNAK! – kiáltott fel valaki a hátam mögött, mire egy dühös sziszegést kapott válaszul előlem, a bokorból. Az árnyék szélvészként robbant ki mellőlem és száguldott a katonák felé.
Fogalmam sem volt róla, hogy ki kockáztatja értem az életét, egy percig csak néztem a ködöt és hallgattam a fejvesztett üvöltéseket, mire meg tudtam mozdulni. Úgy rohantam, ahogy csak a lábam bírta, de ez nem volt elég. Valaki követett balról, nem tudtam lerázni. Hallottam, ahogy futás közben csőre tölti a fegyverét.
Sokkal gyorsabban közeledett, mint ahogy én haladtam. Ráadásul sosem voltam jó a terepfutásban, és már az is csodaszámba ment, hogy eddig nem törtem ki a lábam egy csúnya esés közben. Bár az is igaz, ilyen közel sem jártam még ahhoz, hogy egy mugli megöljön.
A hátam mögött egyre távolodtak a kiáltások és nem hallottam, hogy esetleg valaki csatlakozott volna az engem üldöző emberhez. Így lehet, hogy van esélyem az életben maradásra. Azon gondolkodtam, hogy vajon tovább rontja-e a mágusok és a boszorkányok hírét, ha én átkozom meg előbb az üldözőmet, mint a pasas rám lőne. Egy pillanatra hátranéztem, merre célozzak, de abban a pillanatban elestem. Beakadt a lábam valami gazba, aztán tehetetlenül belezuhantam egy ágas-bogas bozótba. A bokám reccsenésének a hangját csak a sikításom nyomta el.
Bár kibuggyantak a könnyeim a fájdalomtól, felugrottam és tovább akartam rohanni, de már nem volt hova. A mugli két méterre állt tőlem és a homlokomra célzott.
Lassan, zihálva egyenesedtem fel. A pálca és az iránytű kihullott az ujjaim közül. A katona elvigyorodott a látszólagos fegyvertelenségem láttán. Lerítt róla, hogy nem egy lányra számított, hanem egy tapasztalt varázslóra, akinek a halálával a saját hírnevét növelheti. Szánalmas.
– Ne haragudj, édes, de első a munka – sóhajtotta a férfi, aztán meghúzta a ravaszt.
– IMMOBILUS! – üvöltöttem a katona felé. Magam elé lendítettem mindkét karomat, és csak reménykedtem, hogy a varázsige az élettelen tárgyakon is hatásos. A golyó éppen a tenyeremhez érve állt meg a levegőben. Egyetlen, apró karcolást okozott, de nem robogott végig a kézfejemen, hogy utána a mellkasomba fúródjon. A pasas ugyanúgy meglepődött, mint én, de nem hagytam időt reagálni. – STUPOR! – Arra számítottam, hogy azonnal elkábul, ehelyett viszont lapos pillantásokkal közelebb tántorgott felém. – STUPOR! STUPOR! – Talán használnak valamit, ami legyengíti az átkokat? Kétségbe estem. – RICTUSEMPRA! – kiáltottam az arcába, mikor éppen odaért volna hozzám. Olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy kiesett a kezéből a fegyver. – Hogy is mondtad? Első a munka? – kérdeztem vissza dühösen, amire nem tudott válaszolni, csak állt előttem, a térdére támaszkodott és röhögött. Annyira felszökött bennem az adrenalin, hogy ágyékon akartam rúgni, de az a szerencsétlen pont előre görnyedt, így orrba térdeltem. Kristálytisztán hallottam, ahogy reccsent a csontja. Lehuppant a földre a lendületemtől, amivel sikerült meglepnem. Elködösült a tekintete a fájdalomtól, ömleni kezdett a vér az orrából, de még mindig nevetett. – Merlinre… Nem ezt akartam… sajnálom – kaptam a szám elé a kezemet, aztán gyorsan megkerestem a pálcámat és az iránytűmet a sötétben. Minden második pillantásom a még mindig véresen vidám ember volt fél méterre tőlem. Amikor megtaláltam a pálcámat, nyíltan a férfi felé fordultam. – Sajnálom, ember, tényleg… Hippokrax – morogtam magam elé, aztán az orrára böktem a pálcámmal. A csont egy halk reccsenéssel a helyére vándorolt és összeforrt. A pasi értetlen szemmel röhögött rám, de én már felálltam, és a közeledő alakra figyeltem.
Sebesebb volt, mint a szél, ami a környező fákat borzolta.
– Hermione! Mi a fene van veled?! Ez a pasas az előbb még meg akart ölni téged! Nem hiszem, hogy cserébe ő is elvinne a kórházba a törött bokáddal! Nem kell pátyolgatni a muglikat, ha megsérülnek aközben, míg rád vadásznak – prüszkölt Luna Lovegood vidáman.
Amikor mellém  ért, felfedeztem, hogy vörös fűzőt és egy fekete sortot viselt. Elnevette magát, ahogy leolvasta az arcomról a döbbenetet. – Rendben, az üdvözlő csókkal várhatsz, de most pucoljunk innen… – azzal karon ragadott, és távolabb húzott a minket bámuló katonától. Érintése ugyanolyan hűvös volt, mint az álmomban; ami ezek szerint nem is biztos, hogy fikció volt; ennek ellenére jól esett. Bicegve vonszoltam arrébb a bal lábamat, igyekeztem nem felnyögni minden lépésnél, de percről percre rosszabb lett. Luna észrevette az esetlenségemet, megcsóválta a fejét, aztán a katonát kezdte figyelni. Olyan volt, mintha pontosan az emlékezetében akarná vésni a férfi vonásait, hogy ezer ember közül is felismerje. Átkarolta a vállamat és a derekam. – Végy egy mély levegőt, először ez furcsa lesz… – suttogta Luna, aztán megéreztem, miről beszél. Úgy tűntünk el, ahogy egy darab pergamen lobban lángra a tűzben.

3 megjegyzés: “Az utolsó lélekfestő – 5. fejezet

  1. Olyan nosztalgikus érzésem támadt, mint a régi időkben, amikor minden második gondolatom az volt, hogy “folytitfolytitfolytit!”
    Nagyon várom, hogy olvashassam a hatodik fejezetet. 🙂

  2. angel8 on 2011-06-23 at 21:20 said:

    Rajta vagyok. 🙂 cupp

  3. Izgulok! >.< Mit keres itt a hideg Luna? O.o

Post Navigation