A gothic és én

A gothic-kal 2003 körül ismerkedtem meg komolyan, noha előtte is elvarázsolt a sötét ruhák és sminkek világa, a belőlük áradó romantika és valljuk be, dekadencia.

Amikor először láttam goth lányt – talán akkor történhetett, amikor 15 éves lehettem – azt hittem, hogy egy, középkorból itt ragadt kisasszony. Az a kép valahogy örökre belém égett, és nem hagyott nyugodni… Teltek az évek, apró gondok jöttek-mentek, és egy nap arra ébredtem, hogy mindent tudni akarok erről az életstílusról, a lelkükről, a gondolataikról. Amikor végre megtaláltam a válaszokat a kérdéseimre (már, ha valóban megtaláltam őket), akkor jöttem rá, én mindig is ide tartoztam, ide akartam tartozni. Mintha haza érkeztem volna.

Igazán goth-nak érzem magam, ami nem színpadias hisztériákat, zokogásokat, és nagy adag öngyilkosságra való hajlamot takar. Inkább emlékeztetem az embereket a régi időkre, a régi babonákra, a hitre, és az örök körforgásra. Legalábbis ilyen, kissé idealista céljaim vannak. Aztán, amikor szembejön velem az utca embere, elfordítja a fejét, és azt gondolja: sátánista. Pedig dehogy!

Engem nem zavar, ha mások idegenkedve néznek végig rajtam, vagy elhúzzák a szájukat, amikor elmennek mellettem. Nem borulok ki, hogyha valaki esetleg negatív megjegyzést tesz a külsőmre, noha erre elég ritkán kerül sor. (Ráadásul egy ideje a zavarba ejtő túlzásoktól is távol tartom magam, ami a külsőt illeti – nem hiába, kezdek felnőni, így, huszonötön túl.)
De ha mégis megtörténik, akkor sem vágom fel az ereimet. A gothic nem erről szól.

Szerintem nem attól lesz goth valaki, hogy fekete ruhákban jár, és gótikus rockot hallgat. Nem elég feketére festeni a körmöt, és elkenni a szemfestéket. Nem tartom sokra az olyan embereket, akik egyik hónapban diszkósok, a másikban pedig már gótok.

Továbbá az is a halálom, hogy valaki csinál egy darkos honlapot, és attól már rögtön góttá válik. A szülőktől kikönyörgi a bakancsra valót pénzt, és vesz még néhány fekete kiegészítőt – és máris goth. Maximum instant goth (de abból is a light verzió). Egyébként azt vettem észre, hogy az ilyen fellángolások néhány hét vagy hónap után elmúlnak.

Persze, biztosan nekem is vannak teátrális dolgaim; ezért nem török pálcát senki felett ismeretlenül. Ismerek aranyos emosokat, és bunkó gótokat is. Ilyen a világ.

Az általános tévhittel ellentétben a gótok nem szolgálják a sátánt, és semmiféle kapcsolatban sem állnak vele. Legalábbis, akiket én ismerek, azok biztosan nem. A gothic klasszikus ága a kereszténységben hisz. Én inkább a boszorkányság erejét vallom, és ha nagyon muszáj, akkor a Witchcraftba sorolom magam. De nem szeretem a tipizálás.

Nem írok százalékokat, hogy mennyire vagyok gót, vagy mennyire sem. Engem nagyon sok minden érdekel emellett is, de az biztos, hogy nem fogok rózsaszínben parádézni, vagy Paris Hiltont hallgatni. Aki ismer, az tudja, hogy milyen volnék – már közhelyet csináltunk ebből a mondatból – ezért nem szeretném magam mentegetni, vagy dicsérgetni. Igazat mondok, és ugyanezt el is várom. Egyenes vagyok, és a világ minden aprósága is érdekel. Kedves vagyok mindaddig mindenkivel, amíg rá nem szolgálnak az ellenkezőjére. Általában türelmes vagyok, és elviselem a hülyeséget is, néha azonban elszakad a cérna. De hát, kinél nem?

Egy megjegyzés: “A gothic és én

  1. Huhiru on 2014-10-26 at 10:48 said:

    Húh, anno nekem is nagyon gyorsan jött ez a goth-,,ság,” de szerencsére még mindig a részemnek érzem, sőt nem tudnék e nélkül élni. Ez vagyok én. Ezért nem értem az instant emberkéket. Ha én nem érzem magam valaminek, akkor miért válnék azzá??? Na mindegy ez nekem túl magas. 😀 Amúgy nekem is hasonló a kapcsolatom a goth szubkultúrával. 🙂

Post Navigation