Vérháború – Az első harapás

1. Járatlan utakon (részlet)

Angel fázósan kopogott a hatalmas épület ódon bejárati ajtaján. Tompa szúrást érzett a gyomrában, amikor hozzáért a kopogtatóhoz. Olyan érzés fogta el, mintha menekülnie kellene. Talán mégsem volt jó ötlet elutazni… A rosszat sejtő hangok megállíthatatlanul cikáztak és duruzsoltak az agyában.
Egy hete kapott egy rövidke levelet, egy repülő- és egy vonatjegyet Romániába. Egy eldugott, erdélyi kastélyba hívták. A feladó neve ismerősen csengett ugyan a lánynak, de egyébként vakon utazott immár két napja. Nem tudta meghívásának valódi okát, de egyelőre nem is érdekelte. Akkor akarta kideríteni, amikor Erdélybe ért; addig csak élvezni akarta az ingyenes utazást, és azt, hogy kicsit kiszabadulhat a megszokott hétköznapjaiból. Éppen kapóra jött neki a kiruccanás, mert kirúgták a bűbájos boltból, ahol dolgozott.
Angel Greene boszorkány volt, a mesterségét a bolondos nagyanyjától tanulgatta, míg élt az idős asszony. Miután Rosie mamát három éve eltemette, egyedül maradt a világon. Általában egyik napról a másikra élt, míg fel nem vették próbaidőre abba a bizonyos ezoterikus üzletbe, ahol bánatára a napokban mondtak fel neki. A barátjával is néhány hete szakított, ugyancsak a boszorkányság miatt, ezért a változás csak segíthetett a sebesült lelkén – gondolta.
De talán mégiscsak őrültség volt ismeretlenül összecsomagolnia, és elhagyni a biztonságos otthonát egy életre szóló kaland reményében…
A szeptemberi, késő délutáni napsugarak fáradtan, már-már baljósan nyúltak el a kastély mellett elterülő, megfakult virágoskertben.
Ahogy kopogott, az ajtó magától kinyílt, és halk nyikorgással tárult ki a vendég előtt. Angel nyelt egy nagyot, majd belépett. Ahogy tett néhány métert, az ajtó becsapódott mögötte, mintha önálló életet élt volna.
– Hahó… Van itt valaki? – kérdezte félszegen. Kíváncsian nézett körül. Egy hatalmas teremben állt meg, ahol csak a kopott színű ólomüveg ablakok engedtek be némi fényt. Régen biztosan fényes bálok színhelyéül szolgált a magas belmagasságú helyiség. Fáradtan megköszörülte a torkát, aztán megfordult, hogy jobban szemügyre vehesse a szalont.
Egy férfi termett előtte. Mintha a semmiből bukkant volna elő. A lány kis híján szívrohamot kapott a váratlan fordulattól.
– Helló, Angel Greene vagyok – nyögte ki végül, miután meglepetten nyelt egyet, ahogy végigmérte a férfit. Szőke volt, sápadt és elegáns. Fekete ruhát viselt, félhosszú haja az arcába hullott. Angel kezet akart fogni vele, ám a férfi kezet csókolt neki.
– A nevem Romain Exculasper. Tőlem kapta a levelet. Már nagyon vártuk.
– Ezek szerint jó helyen járok – mosolyodott el Angel. – Már féltem, hogy rossz címet kaptam…
– Megnyugtatom, jó helyen jár.
– Ennek örülök.
– Hogy utazott? Elfáradt? Megmutatom a szobáját, jöjjön utánam – a házigazda elvette Angel csomagjait, majd átvezette a boszorkányt a termen. A lánynak minden idegszála megfeszült, maga sem értette, miért.
Felelni akart a feltett kérdésekre, nem csak némán, félig nyitott szájjal ácsorogni, de hirtelen eltűntek a megfelelő szavak a szótárából, így csak egy furcsa bólintás és biccentés keverékéből született fejrándítás született válaszul. Különös érzések kerítették hatalmába, ahogy követte újdonsült házigazdáját felfelé a lépcsőn. Úgy érezte, még mindig fogva tartja Romain hideg tekintete.
– Kívülről nem is tűnt ilyen nagynak ez a gyönyörű épület. Hányan laknak itt? – kérdezte meg halkan a lány. A férfi nesztelenül vezette végig több folyosón és lépcsőn. A régi korokról mesélő falakon kisebb-nagyobb festmények lógtak, általában véres csatajeleneteket vagy morbid lakomákat megjelenítve.
– Nem is tudom pontosan, elegen. A kastélyt még az egyik, Angliából áttelepült ősöm, Foras Exculasper vásárolta meg 1900-ban, és építette át a saját ízlése szerint. Csak találgatni merek, de az öreg valószínűleg Bram Stoker ábrándját kergette… A család azóta nem sokat változtatott az épületen. Eladni nem akarjuk, pedig sokan érdeklődnek iránta. Igyekszünk megtartani a kastély eredeti állapotát, de ez néha nem könnyű feladat, főleg ami a modern kor újításait illeti. A vendégek néha igényelnék a televíziót vagy a telefont, de hogy néz ki, ha minden egyes, egyébként korhű szobát telizsúfolunk efféle eszközökkel?
– Való igaz… Szerintem itt a televízión kívül is bőven akad látnivaló. A festmények, az ablaktáblák, a lámpatestek… olyanok, mint egy múzeumban. Remek lehet itt élni.
– Köszönöm, valóban nincs okunk a panaszra – mosolyodott el a férfi. – A vacsorát este hétkor szolgálják fel. Reggeli nyolckor, ebéd délben. Napközben nyugodtan kimehet a birtokra, úszhat, szaunázhat, vagy akár ki is lovagolhat a környékre. Természetesen csak kísérettel, nehogy eltévedjen.
– Csak napközben? Mert, éjszaka nem szabad?
– Nem, éjszaka túl… veszélyes. Mindenkinek jobb, ha a kastélyban marad.
– Egyáltalán minek köszönhetem, hogy itt lehetek?
– Ezt majd a vacsoránál beszéljük meg, most pihenjen le. Meg is érkeztünk – a férfi kinyitotta egyik szoba ajtaját.
Bent világos volt, szinte minden lámpa égett. Az ablakokon minden függöny gondosan be volt húzva már. A szoba tágas volt, egyik ékessége a boltíves, faragott ágy. Az íróasztal valószínűleg ugyanilyen fából készült. Mestermunka volt mindkettő. A szekrény szintén faragott, drága, intarziás darab lehetett.
– Ez pompás…– ámult a lány.
– Megfelel?
– Tökéletesen, köszönöm.
– Maradt csomagja az állomáson? Küldjek kocsit a többi holmijáért?
– Nincs több csomagom, csak ez a kettő. Igyekeztem minél kisebb pakkal utazni…
– Ha valami hiányzik és szüksége lenne rá, szóljon és beszerezzük…
– Nem igazán értem, hogy mi ez az egész…
– Majd vacsoránál megbeszéljük. Most pihenjen le, hétre felküldök valakit.
– Köszönöm – állt meg a lány a szoba közepén.
Az ajtó becsukódott a sápadt férfi mögött. Vonzónak is tartotta volna Romainet, ha nem lett volna olyan fehér a bőre. Beleborzongott, amikor a jeges kézcsókjára gondolt.
Gondosan letette egymás mellé a két táskáját, de nem pakolt ki. Meg akarta várni a vacsorát. Hátha egy fatális tévedés az egész. Nem akart feleslegesen ki-be rámolni. Körbesétált a szobában, megérintette a szekrény faragásait. Leült az ágyra, lehúzta a csizmáját, hátradőlt, majd ismét felpattant. Odament az ablakhoz, elhúzta a függönyt, és kinyitotta az egyik ablaktáblát. Megállapította, hogyha a valóságban is az övé lenne a szoba, milyen remekül be lehetne rendezni benne egy varázssarkot. Elmosolyodott, végiggondolva, mit hova tenne…
Őrülten hiányozni kezdett neki a bűbájos bolt. De nem tudott mit tenni, messze volt tőle, és már amúgy sem tartozott oda. Szomorúan elhúzta a száját, majd visszalépett az ágyhoz, és elfeküdt rajta.
– Minden rendben van. Kiegyensúlyozott vagyok. Életben vagyok. Süt rám a nap. Mosolygok. Ma nem aggódom – próbálta meggyőzni magát, hogy a rossz előérzetei becsapják. Ahogy végiggondolta mindezt, már el is aludt.
Álma zavaros volt és nyomasztó. Egy férfi üldözte őt, és egy másik végignézte azt. Nem segített neki… Csak állt és nézte a lányt. Furcsák voltak a fények, a színek, az illatok. Álmában sem szűnt a rossz érzése. Követték és figyelték őt. Minden lépését.
Arra riadt fel, hogy valaki kopogtatott, aztán belépett az ajtón.

Egy megjegyzés: “Vérháború – Az első harapás

  1. Pingback: William

Post Navigation