Fekete tűz

Főszereplők: Rose Hathaway és Dimitrij Belikov
Tartalom: Amikor egy striga akar valamit…
Stílus és kategória: erotikus
Műfaj: egyperces novella
Korhatár: +18
Figyelmeztetések: felnőtt tartalom!
Egyéb megjegyzések: a történet részben figyelembe veszi a Richelle Mead által írt sorozat cselekményeit, de nem mindet. Jelen szösszenet az negyedik kötet idejéből származik / származott volna, ha nem csak én álmodom meg.

A falhoz simultam, szinte belepréseltem magamat a csíkos szövettapétába, hogy maradjon némi hely kettőnk között. Dimitrij előttem állt és vörös írisszel figyelt. Szabályszerűen fel akart falni a szemével. Réveteg voltam, a gondolataim nehéz sárként kavarogtam a fejemben, nem tudtam átlátni rajtuk. Képtelenség volt egyről a kettőre jutni.
Azt tudtam, hogy nagy bajban vagyok, mert a szerelmem striga, fogva tart és döntésre vár. Én pedig a harapására. És a csókjára. Nem érdekelt más, sem a múló idő, sem az ujjaim közül kipergő életem. Ha meghalok, az sem baj. Csak vele akartam lenni. Örökre.
Bólintottam, mire elvigyorodott. Egy hideg, gyilkos démon mosolya volt, ami összeszorította a szívemet, de nem bántam, hogy félek. Mindenáron akartam őt. Bármit is kérne, semmit sem tartanék túl nagy árnak azért, hogy engem csókoljon, harapjon, szeressen.
Hűvös ajka vércseként kapott az enyém után, maró csókjai egymást követték és én beleszédültem a vágyakozásba. Hozzám simult, hogy esélyem se legyen esetleg megszökni előle vagy meggondolni magam. Lehet, csapdát sejtett, de én már nem akartam visszakozni. Elegem volt a játékainkból.
Vizes hajamba túrt, letépte rólam a fürdőlepedőt – már el is felejtettem, hogy egy szál törölközőben álltam a luxusbörtönöm hálójában. Zuhanyoztam, majd öltözni és sminkelni szerettem volna, hogy szexinek és ellenállhatatlannak tartson ma este. Aztán váratlanul megjelent, én pedig sóbálvánnyá dermedtem a látványától. Mint mindig.
A mohó csókjaink között próbáltam legombolni róla az inget, de könnyebbnek bizonyult leszaggatnom a könnyű, vékony anyagot. Érezni, látni akartam a sápadt, izmos felsőtestét; olyan közel akartam tudni magamhoz, amennyire csak lehetséges.
A mellemre hajolt, csókolgatta, kényeztette a testemet, aztán magához képest óvatosan belém harapott. Felsikítottam a gyönyörtől, pedig kiserkent a vérem, Dimitrij pedig kegyetlen élvezettel nyalta le a vörös vércsíkokat a mellemről. Újabb és újabb harapásokat ejtett rajtam: a mellemen, a karomon, a vállamon, a nyakamon. Mindenhol véreztem, és mindenhol magamon éreztem a nyelvét. Úgy éreztem, hogy a vágy szétfeszíti a testemet, és azelőtt meghalok, mielőtt ő ölne meg. Kívántam a száját, nyöszörögtem a mámortól. Nem akartam elhinni, hogy egyszerre ennyi borzongást, izzást, hideget és meleget át lehet élni.
Csak annyi erőm maradt, hogy a derekába kapaszkodjak. Küzdöttem az ájulás ellen, próbáltam többé-kevésbé lélegezni, amikor eszembe jutott, hogy az esetleg segíthet. Pedig ziháltam, vonyítottam, lüktettem. Dimitrij pedig csak tartotta a testemet, hogy össze ne essek és csókolt, mart, ahol ért. Imádtam. Egy isten volt a szememben, a testet öltött gonosz isten. Mégsem akartam mást, csak őt. Dhampirként, strigaként, istenként. Csak őt.
Fogalmam sem volt, mikor és hogyan került le róla a nadrágja, egy idő után csak annyit éreztem, hogy nincs semmi zavaró, közénk feszülő ruhadarab rajta. Dimitrij rám nézett, össze tudtam volna rogyni a kíntól, ha távolabb lépett volna tőlem. De nem tette, csak gúnyosan rám mosolygott, aztán szétfeszítette a combjaimat, felkapott és a derekára ültetett. Nem szólalt meg, ez pedig tovább gyötörte az agyamat. A beszélő strigáknál csak a titokzatosan hallgatók riasztottak meg jobban. De már nem számított ez sem. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta. Aztán belegondoltam, hogy pontosan ez a helyzet, és érzékien felnyögtem. Megadtam magam. Tegye, amit kell. Dimitrij haja az arcába hullott, de izzó tekintete talán még egy fénytelen szobában is ragyogott volna. Láttam rajta, hogy élvezi, amiért legyőzött és megkapja, amit akart. A fenekemet simogatta, a bőröm lángra lobbant tőle.
A következő pillanatban összeolvadt a testünk, agyarait pedig a nyakamba fúrta. Akkorát üvöltöttem a fájdalomtól, hogy pillanatokig visszhangozta a szoba. A harapás fájt, Belikov elvesztette a kontrollját és csak magára figyelt. Erőtlen kezeimmel el akartam tolni magamtól a fejét, hogy hagyja abba, ez a harapás nem jó; de előbb lefogta a csuklóimat, mint bármit elérhettem volna. Uralt engem.
Aztán a fájdalom csökkent, és miután végigrángatott a poklon, átlökött az éden kapuján. A kín elmúlt vagy valamilyen elképesztő, örvénylő, pulzáló gyönyörré változott. Izzadtam, reszkettem,  bele akartam fulladni a szerelembe.
Ahogy gyorsult a mozgásunk üteme, egyre kevésbé kaptam levegőt, egyre lejjebb csukódott a szemem. Alig hatolt át a tudatomon, hogy hamarosan elvérzek. Nem féltem, boldog voltam. Régebben sosem gondoltam volna, hogy Dimitrij csókja az egyben a halál csókja is.
Amikor a szerelmem hangosan felhördült, már nem tudtam tartani a fejemet. Belikov megharapta magát és a számhoz nyomta a sebes csuklóját. Pihegtem, sikítani akartam, de a vére szétáradt a torkomban, különös erőt pumpált belém. Dermesztő érzés cikázott végig az ereimben, de már nem volt visszaút. Rákaptam a fémes ízre, kirángatott az öntudatlan vágyból és valami más, valami új érzésbe taszított. Mintha végtelen, fekete tűz lobbant volna lángra bennem. Úgy égetett, mintha elevenen akartak volna megsütni. Rettentően fájt, mégsem engedtem el a csuklóját, mert még inkább vágyakoztam a mámor után. Ő a nyakamból ivott, én a csuklójából, miközben véget ért az életem.
A lábaimat a derekára kulcsoltam, a testünk szorosan összepréselődött, a boldogság és a harmónia az utolsó szívdobbanásommal kiszállt a testemből, pedig általában hosszabb időre befészkelte magát a zsigereimbe. De most nem. A szívem megállt, a gyönyör eltűnt és a fekete tűz okozta fájdalom átvette a helyét. Úgy üvöltöttem, mintha nyúznának.
Dimitrij kielégülten hátrébb lépett, vigyorogva talpra állított. Összeestem, mint egy rongybaba. Vonaglottam, kínlódtam a hideg márványon, azt akartam, hogy megöljenek. A tűz egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a testemben, és nem tudtam megállítani. Ha ilyen a strigává válás, nem akartam át változni. Zokogni akartam, de nem voltak könnyeim, segítséget akartam hívni, de nem voltak szavak – csak artikulálatlan, fülsértő sikolyok…
A következő pillanatban bevertem a fejemet a kádba, és felébredtem. Lihegtem, a nyakamat tapogattam, a tekintetemet kapkodtam a testemen, aztán a helyiségben. Egyedül voltam. A fürdőszobában. Dimitrij nem volt itt. Nem harapott meg. Nem változtatott át. Még. Könnyek szöktek a szemembe, és a fájdalom emlékétől kitisztult az agyam. Nem akartam érezni a fekete tüzet, soha többé. Még akkor sem, ha az az ára, hogy el kell szakadjak a szerelmemtől, a börtönőrömtől. Nem tudtam, mit tegyek, csak abban voltam biztos, hogy ma képtelen lennék elviselni a harapását. Nem akartam visszakerülni az érzékeim csapdájába. Ki akartam törni, visszakapni az életem irányítását. Távol akartam kerülni Dimitrijtől, és a fekete tűz emlékétől. Nem akartam meghalni, hogy vele maradhassak örökre. Inkább egyedül élek, és meghalok. Talán harcban, talán békében, öregen. Nem számít. De nem voltam elég erős, hogy kibírjam a pokol tüzét a testemben. Még Dimitrijért sem.

2 megjegyzés: “Fekete tűz

  1. Alun on 2011-04-04 at 09:06 said:

    Nem vagyok jó kritikus, mert nagyon tetszenek a történeteid, és nem nemigen tudok mást írni, minthogy “nagyon tetszett”, így csak ismétlem önmagam:)
    De tényleg nagyon tetszik:)
    Nagyon várom már, hogy végre megrendelhessem a könyved a Bookline-ról, akkor pár napra keresek egy csendes sarkot és átadom magamat annak az élvezetnek, amiről egy korábbi bejegyzésedben írtál:)

  2. angel8 on 2011-04-04 at 13:04 said:

    Nem hinném, hogy akkora élvezet lesz, de Te tudod. 🙂 Mindenesetre örülök neki, ha tetszenek az irományaim, mert magamon kívül igyekszem másoknak is írni. (Bár nem a megfelelési kényszer mozgat, de ez talán nem újdonság…) (:

Post Navigation