Az utolsó lélekfestő – 4. fejezet

A kirohanásom után néma csend borult a kastélyra. A manók visszamentek dolgozni és én is tovább gyűjtögettem a kincseimet. Talán kívülről nem látszott, de remegtem a félelemtől. Képtelen voltam a listára koncentrálni. Kibetűzni sem tudtam a sorokat, nem még megkeresni a különböző épületszárnyakat, az emeletet és a felsorolt holmit.
Ehelyett a könyvtár zárolt részlegén ténykedtem, eleinte csak könyveket, később viszont egész könyvespolcokat kicsinyítettem le. Kevesebb, mint két óra alatt kiürítettem a helyiséget. Rájöttem, hogy a nagyobb tárgyak zsugorításához kevesebb koncentrációra van szükségem, mint azokhoz, amelyeket egyesével könnyű szerrel elbírnék.
Ahogy végeztem a nem kölcsönözhető könyvek részlegén, adtam magamnak pár perc pihenőt. Tudtam, hogy gyorsan kifáraszt a folyamatos mágiahasználat a Roxfortban, mert előtte akár napokig, hetekig csak elvétve varázsoltam a lebukástól tartva. Gyengének és gyávának tartottam magam, amiért hamarabb el akartam menekülni a kastélyból, mint talán kellett volna.
Kiirányítottam a feneketlen ládámat a könyvtár olvasótermébe, levetettem magam az egyik padra. Próbáltam összekaparni a maradék energiámat, mert még sok dolgom volt. Ráadásul elkezdett korogni a gyomrom, már hozzászokott a rendszeres étkezéshez és most szinte követelte az elmaradt ebédet. Valamelyik házimanó biztosan hozott volna nekem valami ehetőt, de nem akartam elvonni őket a feladataiktól, ezért inkább előtúrtam a táskámból a miniatűr bájitalos ládikámat.
Miután rendes méretűre varázsoltam a dobozt, felpattintottam a tetejét és végigjárattam az ujjaimat a lombikok nyakán. Az első sorban voltak a nekem készült főzetek, a hátsóban a mugliknak szánt üvegcsék. Erőltettem az agyam, hogy rájöjjek, mikor ittam utoljára a Felixből, de összefolytak a napok az emlékezetemben, ezért bátorkodtam belekóstolni. Nem sokat, alig néhány cseppet vettem magamhoz, de a szokásos izzás elmaradt, így megittam utána egy egész adag stimuláló szérumot. Az asztalra dőltem, vártam a hatást… Nem történt semmi, a kirobbanó energialöket nem rázta meg a testem, inkább csak elbódított.
– Tönkre teszi magát azokkal a főzetekkel – mordult rám egy hang a hátam mögül. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Piton jött ellenőrizni.
– Kiváló tanáraim voltak, tudom, mit teszek – feleltem, bár cseppet sem voltam biztos a dolgomban.
– Ilyenkor nem úgy tűnik, Granger. Nem láttam, mit ivott a Felixre, de fogadni mernék, hogy órákra kiütötte magát tőle… Talán nem is baj egyébként, mert kimerültnek tűnik. Túl sokat varázsol.
– Fáj kimondanom, de elszoktam tőle – sóhajtottam. – Kutyául érzem magam, fáj a fejem, a mellkasom, a… mindenem fáj – szánalmasnak éreztem magam, amiért panaszkodom. Pitonnak. Ez teljességgel irreálisnak tűnt. Sőt, inkább szürreálisnak.
– Pihenjen!
– A muglik nyilván az alagútban dolgoznak, hogy bejussanak… Nem pihenhetek. Nem hagyhatom, hogy elkapjanak, különben…
– Vége a bújócskának – fejezte be halkan Piton. Megfordultam a padon, hogy a szemébe nézhessek. Hamuszürke arccal állt a képkeretben és egyáltalán nem tűnt gúnyosnak vagy vádlónak a tekintete, amiért lopom a perceket.
– Attól félek a legjobban, hogy mi lesz velem, ha megtalálnak a muglik? Engem senki sem fog eltemetni, ha meghalok…
– Ne beszélj butaságokat, Granger! Nem fogsz meghalni! Fiatal vagy és elég okos ahhoz, hogy vigyázz magadra! – szisszent fel a férfi. Talán azért, mert letegezett, talán azért, mert égették a nyelvét a kedves szavak. Mindenesetre elmosolyodtam tőle.
– Én is szeretnék ebben hinni – motyogtam. – De nem vagyok benne biztos, hogy megengedhetem magamnak.

A beszélgetésünk után egyszerre éreztem magam jobban és rosszabbul. A nem létező kapcsolatomon rágódtam, ami Pitonhoz kötött. Hálás voltam neki, amiért mellettem állt és segíteni akart a nyomoromon. Próbáltam nem idealizálni a dolgokat, de jelenleg ő volt az egyetlen barátom az egész világon, noha valószínűleg idegrohamot kapna, ha hallaná és lereagálhatná a gondolataimat. Vagy, ha idegrohamot nem is, de emlékeztető rontást rám küldene, hogy szedjem össze magam és ne képzeljek olyan dolgokat közénk, amelyek nem is léteznek.
Nem voltunk igazi barátok, sőt semmilyen barátok sem, csak egyszerűen belelátott a lelkembe, ahol nagy eséllyel semmit sem talált, mert üres és lyukas volt az utolsó centijéig. Nem tudtam felmutatni semmit – de már nem is akartam – abból, amit régen képviseltem. Nem szerettem a társaságot, féltem az emberektől és őszintén szólva… gyűlöltem a muglikat. Ha élnének a szüleim, biztosan nem értenék a pálfordulásomat, de már ez sem igazán érdekelt.
A kétdimenziós világ megoldást várt tőlem, noha csak ténferegtem az életemben, a kastélyban, a világban. Ha Piton nem lett volna ennyire normális velem, talán már régen elfutok, magam mögött hagyva mindent.
Az agyamon elhatalmasodó fejfájás ellenére amíg tudtam, begyűjtöttem néhány szimpatikus festményt, amerre a folyosón sétáltam. Nem tudtam egy helyben ülni és várni, hogy erőre kapjak. Pitonnak talán igaza volt a megivott bájitalokat illetően, mert lassan, de biztosan a szemem elé kúszott egy hangos, táncoló tömeg képe és a vágy, hogy közéjük  keveredjek, s ők elűzzék a jeges csendet belőlem. Talán tényleg megártott a két főzet.
A hatodik vagy a hetedik emeleti folyosón szédelegtem, amikor különös zajra lettem figyelmes. A fal mögül szűrődött a folyosóra és az ütemétől, szinte magától értetődően táncra perdültek a trollok az egyik képkeretben, amitől én is felvillanyozódtam. Ahogy végiggondoltam, milyen szívesen táncolnék és ugrálnék a ritmusra, megjelent a falon egy ajtó. A Szükség Szobája volt, emlékeztem rá korábbról, amikor teljesen másra használtuk diákkorunkban, mint amire most készültem. Szégyellnem kellett volna magamat, amiért ezt teszem, de nem vágytam másra, mint szabadon lélegezni és kitörni az életem árnyai közül. Muszáj volt bemennem.

Életem legvadabb bulijába csöppentem. A hatalmas helyiség tömve volt jókedvű, nevető fiatalokkal, akik önfeledten ittak, ettek, táncoltak. A küszöbön toporogtam, mert nem akartam elhinni, hogy mindez megtörténhet a Roxfortban.
El kellett telnie pár másodpercnek, hogy a szemem hozzászokjon a füstös félhomályhoz és a táncparketten villogó fényekhez. Hátul, a terem végén felállított színpadon az egyik régi kedvenc számomat énekelte egy rockbanda. Elemezni akartam az agyi képességeimet, amiért ilyen részletességgel ki tudta húzni belőlem a vágyaimat a Szükség Szobája és a szemem elé varázsolta őket, de ekkor Harry és Ginny lépett oda hozzám.
– Végre ideértél – ragyogott rám a barátnőm arca, aztán Harry is elmosolyodott.
– Már hiányoztál nekünk – mormogta. Szemem kíváncsian keresett még egy régi arcot a tömegben. Szerencsére hamar meg is találtam, Ron egy háttal álló, szőke lánnyal beszélgetett. Amikor rám nézett, nevetve felém intett, de nem lépett közelebb. A hosszú, világos hajú lány talán Luna lehetett, de nem tudtam kivenni az arcát, mert nem láttam pontosan.
Ginny összevont szemöldökkel végig mért, aztán félrehúzott az ajtóból. A kezembe nyomott egy italt, miközben a ruhámat túl kihívó, túl rövid, túl szexi göncökre bűvölte és a kényelmes, lapos sarkú csizmámból valami elképesztően dögös darabot csinált. Senki sem ismert volna rám, ha így találkozunk az utcán. Ámulva néztem végig magamon.
A fekete kardigánom a farmeremmel együtt köddé vált, és helyette egy sötét miniruha feszült a testemre. Különböző gyöngyös, medálos, kristályos láncok lógtak a nyakamban, ezek karkötő változatai pedig a két csuklómon díszelegtek. A szoknya alól kilátszott a harisnyakötőm, aminek már a látványa is zavarba hozott. Én sosem vennék fel ilyesmit. A homlokomat ráncoltam, mire Ginny csak nevetett.
– Igyál néhány koktélt és lazíts! – adta ki a parancsot, amit én boldogan követtem. Hagytam, hogy hozzon még egy italt, miközben lelkesen figyeltem a szórakozó tömeget. Beszélgetni akartam, megölelni az embereket, elveszni közöttük tánc közben, de még Ginny sem hagyta, hogy megérintsem. Talán az agyam sejtette a csalást, talán kapizsgálni kezdte, hogy mindez csak álom. Nem igazi koktél, nem igazi tánc, nem igazi emberek.
Mielőtt elszontyolodhattam volna Luna Lovegood keveredett mellénk a semmiből. Megrettentem valamiért, és ez kihatott a varázslatra is. A Szükség Szobájára dermedt csend telepedett. Luna szőke haja és elképesztően sápadt bőre elsőre megijesztett, de ahogy a nyakamba vetette magát, rögtön elfeledtette a riadalmamat.
– Szia! El sem merem hinni, hogy még élsz – szaglászta meg a nyakamat, a hajamat, mint egy kutya. – Pedig élsz… Lélegzel! Ez fantasztikus! – nevetett rám vidáman. A pillanatnyi csendet ismét felváltotta a dübörgő zene, a mozdulatlan tömeg folytatta a mulatozást.
– Még a szokásosnál is furcsább vagy – jegyeztem meg mosolyogva neki, mire csak vállat vont és a derekamnál fogva elkezdett a táncparkett irányába húzni. Visszanéztem Ginnyre, aki az én döbbent tekintetemmel nézett ránk. A fejét ingatta, mint akinek ellenére van Luna jelenléte. Nem értettem, miért, de nem akartam foglalkozni vele.
Luna utat vágott előttem a tömeg közepébe, ahol izzadt, pihegő emberek táncoltak, ugráltak. A barátnőm hideg ujjai megragadtak, a vibráló érintésétől szinte egyszerre kezdtünk a zene ütemére ugrálni. A régi, kék tekintete helyett lilás-vöröses színben játszott az írisze. Tetszett az árnyalata, vitt némi életet a napfényt rég látott arcára.
Az egyik számot táncoltuk végig a másik után, Luna egy percre sem vette le rólam a szemét. Amikor elkezdett visszakúszni az agyamba a félelem, hogy bármikor elillanhat ez az illúzió, mindig megérintett és egyre közelebb húzott magához. A végén már egymás ölelésében táncoltunk.
– Érzem a szívedet – nevetett, én pedig boldog voltam, hogy hozzám érnek, hogy valakinek fontos vagyok annyira, hogy szórakoztasson. Az a tény sem zavart, hogy én nem éreztem az ő szívét és igazából a testének melegét sem. Kellemes hűvös volt a keze, a karja, a dekoltázsa; kifejezetten jól esett hozzá bújni a felhevült tömegben. Egyedül ő viselt nálam feltűnőbb ruhát, mert a többiek abszolút a józan ész határain belül öltöztek, de Luna… Mindössze egy mini sortot és egy vörös fűzőt vett fel.
Ahogy elkezdtem fáradni és egy lassan dal után vágyakoztam, hogy szusszanhassak egy kicsit, a banda rögtön váltott. Amikor azt akartam, hogy a többiek egy kicsit távolabb húzódjanak tőlünk, pont úgy kezdtek oszolni, ahogy szerettem volna.
Luna elkapta a derekamat és jobb kezével a tarkómat, félreérthetetlenül hozzám simult, amitől zavarba jöttem. Szerettem volna hátrébb lépni, de nem engedett. Olyan erősen tartott, hogy szinte fájt. Ekkor döbbentem rá, hogy Lunát nem én uraltam, de ettől függetlenül tetszett a dolgok alakulása. Talán a tömeg volt a tudatom és Luna az ösztöneim kivetülése? Elemezni akartam a szituációt, de nem maradt rá időm, mert a hűvös ajka az enyémre tapadt.
Úgy csókolt, úgy ölelt, hogy egyetlen perc után megadtam neki magam, és hagytam, hogy uralkodjon felettem. Ugyanolyan magányos vágy égett a mozdulataiban, ugyanolyan elfojtott feszültség keringett az ereiben, mint az enyéimben. Talán a csókok között a lelkünk is eggyé vált. Kívántam őt, ahogy még senkit.
Többet, sokkal többet akartam a csókjánál. Láttam rajta, hogy hasonló gondolatokkal viaskodik, aztán koncentrálni kezd és eltűnik mindenki a helyiségből, a barátok, az idegenek, a banda. Csak ő meg én maradtunk, ketten egy szobában, ahol nincsenek szabályok.
Egy közeli díványra lökött, majd átvetette rajtam a lábát és az ölembe ült. Megbabonázott a határozottsága, beletúrt a hajamba, aztán ott folytatta a csókot, ahol a táncparketten abbahagytuk. Újra elkapott a hév és eltűnt belőlem minden gátlás.
– Tovább menjek? – kérdezte halkan, amire csak kábán bólintani tudtam. Elkápráztatott a láng a szemében. Képtelen voltam megállni.
Szája lassan elindult lefelé a nyakamon, amitől kellemes borzongás futott végig a gerincem mentén. A következő pillanatban azonban nem várt fájdalom nyilallt belém. Luna megharapott. Nem is akárhogy… Kegyetlenül mélyen belém fúrta az éles, hegyes fogait, amik valóságos lyukakat metszettek a bőrömbe.
Fel akartam sikítani, de eszembe jutott az a fantáziám, amikor Pitonnal képzeltem magam hasonló helyzetbe és ez enyhített a kínon. El akartam lökni magamtól Lunát, de képtelen voltam megmozdulni. Megbénított az ölelése.
Ekkor azonban vendégünk érkezett. Perselus Piton a kanapé előtt termett teljes életnagyságban és a hajánál fogva tépte le rólam a barátnőmet. Luna visítva ellenkezett, de a férfi erejével nem tudott mit kezdeni.
– Teljesen megbolondultál?! Takarodj innen! – rivallt rá, miközben messzire lökte a díványtól és tőlem. A lány harciasan rávicsorgott, aztán egy lángszerű lobbanással eltűnt a szemem elől. Sóbálvánnyá dermedve ültem és pislogtam a mágusra, lehetetlennek tűnt összeraknom a kirakós darabkáit. – Ugye tudod, hogy hatalmas bajban vagy? – nézett rám gúnyosan Piton. Válaszolni akartam, de a számat sem tudtam kinyitni, nem még kinyögni valamit. Odahajolt hozzám, majd elfordította a nyakamat. – Vérzel.
– Nem baj, ez csak… – ellenkeztem, noha éreztem, ahogy egy forró csíkban valami végigfolyik a dekoltázsomon. Éreztem, borzongtam tőle, de nem tűnt igazinak.
– Nem! Nem álmodsz, Granger. A valóságban vérzel – morogta, aztán mellém ült és a sebre tapasztotta a száját. Ezután nem emlékszem sokra, mert néhány másodperc pusztító mámor száguldott végig a testem minden centiméterén, aztán elsötétült előttem a világ.

3 megjegyzés: “Az utolsó lélekfestő – 4. fejezet

  1. Alun on 2011-04-03 at 15:58 said:

    Köszi, köszi, köszi…:)))))
    Egyre kíváncsibb vagyok, teszik a történet alakulása:)
    Most már a következő fejezetért foglak nyaggatni, túl jól lett vége:)
    Lesem az oldat a Rose/Dimirtrij ficért:)

  2. angel8 on 2011-04-04 at 12:58 said:

    🙂

  3. Hüh:D

    Szexéhes vámpír Luna? O.o Hős Piton hmmm , mi jöhet még ? 😀 Remélem nem hagyod abba a ficet, mert megőrülök a folytatásért 😀

Post Navigation