Varázscsók

Főszereplők: Rose Hathaway és Lissa Dragomir
Tartalom: Egy csók és más semmi…
Stílus és kategória: erotikus
Műfaj: egyperces novella
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: femslash, csöppnyi felnőtt tartalom
Egyéb megjegyzések: a történet részben figyelembe veszi a Richelle Mead által írt sorozat cselekményeit, de nem mindet. Jelen szösszenet az első kötet előtti időkből származik / származott volna, ha nem csak én álmodom meg.

Késő este volt már, és a különböző koktéloktól eléggé elzsibbadt az agyam, hogy az ágyam után kezdjek vágyakozni. Lissa hasonló gondolatokat kergetett a fejében, aztán rám nézett, mintha egy hatalmas probléma megoldására várna. Hatan béreltünk egy kis házat az egyetem közelében, fiúk-lányok vegyesen, és éppen egy hangos bulival ünnepeltük a hétvégét. Idegen arcok partiztak a földszinten, aminek annyira nem örültem, mert a dhampir vérem ilyenkor azt suttogta, résen kell lennem, meg kell védenem Lissát. És, ha a barátnőmre figyeltem, nem tudtam szórakozni. Pedig szerettem volna. Az este folyamán ugyan ledöntöttem néhány italt, de ezektől eltekintve elhivatottan mászkáltam a helyiségekben egy esetleges rosszfiú vagy rosszlány nyomait keresve.
Amikor Lissa ásítani kezdett, vigyorogva karon fogtam és az emeleti lépcső felé irányítottam. Nem volt részeg, de rajta is kiütközött a benyakalt likőr hatása. Nevetett a határozottságomon. Azt hiszem, sejtette, hogy én is belefáradtam a tömegbe és a zajba.
Ahogy magunkra zártuk a szobánk ajtaját, Lissa az ágyába vetette magát.
– Néha olyan furcsán viselkedsz, Rose – jegyezte meg vidáman.
– Még szép. A testőröd vagyok, vigyáznom kell rád – morogtam.
– Néha azért lazíthatnál… Nem szeretem, amikor úgy villognak a szemeid, mint egy macskának. Nem kell minden új arcban ellenséget látni – sóhajtott, miközben felült az ágyon. Elhúzta a száját, beletúrt hosszú, szőke hajába.
– Ez a dolgom. Mindig ez lesz – hümmögtem, és leültem mellé. – Kicsomózod a fűzőmet?
Elmosolyodott, aztán villámgyorsan kioldotta a hátamon a ruhadarab csomóját, kedvtelve lazítgatta a bőrömön futó, fekete zsinórt. Borzongás futott végig a hátamon az érintésétől. Úgy hasított belém a vágy, hogy egy pillanatig azt sem tudtam eldönteni, melyikünktől ered. Meg akart harapni, és én azt akartam, hogy megharapjon. Kellett az a tűnékeny mámor, hogy egy rövid ideig fogva tartsa az érzékeimet. Mindennél jobban vágytam a harapásra.
Tegnap volt etetés, emiatt ma néha még visszakúszott a testembe a gyengeség; de ettől függetlenül éreztem Lissa éhségét. Kétnaponta enni kínzás volt, mégis inkább ezt választotta, mint az Akadémiát.
Kisimítottam a hajam a nyakamból és a szája elé tartottam. Felszikrázott a szeme, majd szelíd ragadozóként lecsapott. Agyarai a bőrömbe fúródtak, hallottam, ahogy rést ütnek a szöveten. A gyönyör úgy ragadt magával, hogy vonyítani sem időm, csak egy kéjes sóhajra futotta a rám törő légszomjtól.
Imádtam ezt. Minden nap szerettem volna átélni, mert össze nem hasonlítható semmilyen más, mesterséges extázissal, pedig drog volt a javából.
Nem tartott tovább egy percnél, aztán Lissa elhúzódott. Körbenyalta a száját, hogy az utolsó cseppeket se hagyja kárba veszni. Az arcomat fürkészte. Gyengének és mocskosnak éreztem magam, amiért egyre inkább látszott rajtam, mennyire élvezem a harapását. Ez hétről-hétre jobban hasonlított a vérszajhás dologra, mert együtt éltünk, együtt aludtunk, nem tartottunk távolságot. Persze azért, védekeztem, mert a barátnője és a testőre vagyok. Igyekeztem meggyőzni magamat, hogy ez még nagyon távol áll a vérszajhaságtól vagy éppen az etetők harapásfüggésétől. Nem mindig jártam sikerrel. Most sem.
Azt hiszem, a szégyen kiült az arcomra, de Lissa titokzatos mosollyal rám ragyogott. Belevesztem az örvénylő szemébe. Megint azt csinálta… Manipulálta az érzéseimet.
– Hunyd le a szemed, Rose… – suttogta halkan, mire én bambán engedelmeskedtem. Cirógatni kezdte az arccsontomat, és érintésétől úgy olvadt le rólam a saját magamra irányuló haragom, mintha vékony jég lett volna a tűző napsütésben. Általában nem szerettem, ha az érzéseimmel játszik, de most ez más volt. Hiányzott belőle a bizonytalanság, a remegés. Lissa tudta, hogy mit akar, és merre kell mennie érte, hogy megkapja.
Kezei lecsúsztak az arcomról a vállamra, erejéhez képest szorosan tartott, hogy ne mocorogjak. Egymásra hangolódtunk. Még nem voltam a fejében, de éreztem a tudatosságát és azt a különös hiányt, ami az én lelkemben is gyökeret vert egy ideje. Szerettem volna megölelni, de megelőzött. És meglepett.
Egyszerűen megcsókolt. Puha száját a számra nyomta és az akaratával örvénylő képeket tuszkolt az agyamba. Hogy ő most egy jóképű srác, aki csak jól akarja érezni magát pár percig velem. Én pedig ne gondoljak semmi másra.
A sokktól kinyílt az ajkam, amit ő győzelemnek fogott fel, ezért kissé bátrabban próbált belerángatni a látomásba. Talán a megivott koktélok vagy az imént átélt harapás miatt engedett az agyam a nyomásnak, és visszacsókoltam. Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, de aztán hamar visszatalált a szerepébe.
Ahogy perceken keresztül csókolóztunk, az agyamba visszaköltözött az a mámoros köd, ami el tudta velem feledtetni a külvilágot. A menekülést, a bujkálást, az Akadémiát, még azt a nem létező álomsrácot is, akit magam elé kellett volna képzeltem. Hirtelen nem volt más az egész világon, csak Lissa és én. Barátnők voltunk, lelkitársak, bajtársak. Ő volt a mindenem. A családom, a testvérem és még annál is több.
Óvatosan eldőltünk az ágyon, miután kifulladtunk a csóktól. Még mindig rajtam tartotta a hófehér karját. Éreztem a kötelékünkön keresztül, hogy visszahúzza az akaratát az elmémről és hagyja, hogy lassan ismét valóságos színeket öltsön a szemem előtt a világ.
– Haragszol? – kérdezte halkan.
– Kéne… de nem tudok – mosolyodtam el a bűnbánó tekintetétől. Túlságosan szerettem őt, semmint egy ilyen partizánakción felhúzzam magam. Nekem akart jót. Ezzel a szenvedélyes csókkal elérte, hogy ne ostorozzam magam azért, amiről nem tehetünk. Csak megtesszük, amit muszáj és kész. Nem kell túlragozni a harapásokat. Ő éhes, megharap; én etetem és élvezem. Ennyi. Nem nagy ügy. Nem szégyen. Nem kell lelkileg beledöglenem, amiért átengedem magam az érzésnek. Elmosolyodtam. – Köszönöm.
– Nincs mit – bújt hozzám szorosan, hogy még inkább közel érezzem magamhoz. A belőle áradó  békés morajlás elmosta az én negatív hullámaimat.

2 megjegyzés: “Varázscsók

  1. Alun on 2011-04-02 at 19:28 said:

    Hüm… Tetszett:)
    Igazából szerintem ez meg is történt, csak Mead nénit nem avatták be a lányok:)
    Lesz esetleg Rose / Dimitrij is?:)
    Remélem, azért a Lélekfestőt sem tetted nagyon félre, mert várjuk ám a folytatást:))
    Tudom, telhetetlen népség:)

  2. angel8 on 2011-04-02 at 21:39 said:

    Örülök, hogy tetszett. (:
    Igen, holnap délután vagy este feltöltök egy Rose/ Dimitrij sztorit is. (Az imént pedig frissítettem a Lélekfestőt. Örüljetek! Látványosan!) (:

    Hallottál/olvastál Alyosha és Briki VA-s fic-pályázatáról? Ezt a két sztorit, amiket ma és holnap feltöltök, arra írtam. Rajtam kívül még 4-5 lány jelentkezett, szóval további ficek várhatók – a jövő héten kezdődik a történetek feltöltése. (Csak én nem bírtam kivárni…) Jellemző módon. (:

Post Navigation