Hogyan lettem Kutyuló?

A kérdés önmagáért beszél, és a válasz – gazdáim vidám elmezavarából kiindulva – adott. Akkor kaptam a Kutyuló nevet, amikor először arra gondoltak, hogy én nem egy kutya, hanem egy ló vagyok.

Játék közben a kis Gazdi néha a hátamra ül, mintha lovagolni támadna kedve. (Vagyis inkább kutyagolni, nem igaz? … Néha én is belekeveredek.) Ilyen szituációban én pedig (mondhatni: természesetesen) játékból megbokrosodom, mint egy dühös Shetland-i Póni: fújtatni és vágtatni kezdek. (Még szerencse, hogy az Ápolandó Emberlány nem ül rám teljesen, mert akkor aztán rogyadoznának az őzike-lábaim…) Remek móka, ahogy végigvágtatunk a szobán, miközben a Nagy Gazdi fennhangon próbálja meggyőzni a Kis Gazdit, hogy szálljon már le rólam, mert nem vagyok patás. (Pedig egyébként előszeretettel használnak olyan kifejezéseket velem kapcsolatban, mint “felnyergelni”, “megabrakolni” és a kedvencemet: “GYÍÍÍ!” Ez azt jelzi, hogy kiléptünk a bejárati ajtón, és lehet lefelé futni a lépcsőn, a séta kezdetén.)

Mostanában betegeskedem, nem eszem és nem iszom eleget, sőt, a hétvégén nagyon sokat hánytam is. Gazdáék naponta vittek/ visznek az állatkórházba, ahol furcsa alakok szúrkálnak és vizsgálgatnak. (Tudom én, hogy körülöttem forog a világ, de azért néha ezt már túlzásnak érzem.) Talán emiatt a Kis Gazdi mostanában inkább Babunak, vagy Babucinak hív. Néha azt is szokta mondani, hogy én vagyok az ő nagy-nagy Babukája. Akárhányszor ezt ejti ki a száján, nagyon megbámulom, de aztán mindig elkezdem csóválni a csöpp kis farkamat. (Akármilyen hibbant is, képtelen vagyok haragudni rá… Ez a szeretet lényege, nem?)

Ilyen orral meg sem lehet orrolni a kétlábúakra. 🙂

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation