Beugató

Sziasztok, a nevem Kiara. Kutyuló vagyok, mégpedig a német boxer fajtából. Két és fél éves múltam, igazi nagykamasz vagyok. Megkomolyodhatnék, de akkor nem illene rám az Örök Bohóc jelző. Mert én ilyen vagyok.

A színem sárga, de a pofimon fekete maszkot viselek. A füleim lógnak. Néha elfekszem őket, és ilyenkor nagyon mókásan nézhetek ki, mert a gazdáim nevetnek rajta. Néha kifordul a fülem, ilyenkor úgy tűnik, mintha agytekervény-szellőztetést tartanék, noha csak lusta vagyok megrázni a fejemet, hogy úgy álljanak, mint egy rendes kutyának.

Igazi boxer vagyok, szeretek játszani, futkározni, ugrándozni, jönni-menni, és intézkedni. Nekem a véremben van a fontoskodás. Mindenről tudnom kell, mindent szemmel kell tartanom. Néha közvetlen közelről, néha a díványról. Ugyanis a díványt is nagyon szeretem, meg az ágyat, meg puha párnákat, a saját kényelmes fekhelyemről nem is beszélve.

Mint minden fajtámbeli, az alvás számomra nem csak egy hobbi, vagy egy szokványos elfoglaltság. Nekem az alvás egyfajta szent időtöltés, és szinte bárhol, bármikor bele tudok merülni. Igaz, fontos segédeszköze egy csábító, puha párna; mert enélkül az alvás nem lehet tökéletes. Az alvásnak több fajtája létezik, a könnyed délutáni szunditól, az unalom elleni szendergésen át az apait-anyait beleadó horkolással kiegészített álomlátásig. Hidd el, bármikor túlhorkollak, amikor olyan kedvem van, és még csak meg sem erőltetem magam.

Lakásban élek, ahol szerencsére van egy hatalmas erkély, ahol süttethetem a kobakomat jó idő esetén. Mivel nincs saját kertem, így a gazdáék naponta többször sétáltatnak, hogy a szükséges dolgok elvégzése előtt vagy után mozogjak is valamennyit. Persze azt nem tudják, hogy én napközben, a lakásban is rengeteget szoktam mozogni. A díványtól az ágyig, és vissza. (Remek bútorkényelmi minőségellenőr lennék, becsület szavamra mondom.)

De ne gondold rólam, hogy túl lusta vagyok, mert ez nem igaz. Én csak élvezem az élet nyújtotta kényelmet. Sétáink alkalmával mindig kergetek galambokat, vagy (amikor rám mosolyog a szerencse, és a közelükbe tudok osonni) macskákat. Elismerem, hogy nem vagyok száz százalékban macskompatibilis, de hát… mindenkinek vannak apró gyengéi.

Szeretek más kutyulókkal barátkozni és játszani. Különösen két típust kedvelek, a nagy és erős fajtákat, mint amilyen én is vagyok, mert az ő gazdáik bátran összeengedhetnek minket futkározni, és senki sem esik kétségbe, ha egymás hátára ugrálunk. (Főleg én, mert én a thai hátmasszázs híve vagyok, és kevés jobb dolgot tudok, mint kicsit megdögönyözni olyan kutyulókat, akik még nem ismerik ezt a technikát.) Maximálisan ideális partnerek ebben a vizslák, a rotik, a német juhászok, és más bokszosok.

A másik kedvenc kutytípusom: a kicsi és szőrös. Velük nem igazán játszhatok, de szaglászni nagyon szeretem őket. Nem olyan szaguk van, mint az otthon, ketrecben tartott pici, pocakos Visonkának, de körülbelül azonos méretűek, és ugyanaz a kérdés foglalkoztat a közelükben. (Mi mozgathatja őket, milyenek lehetnek belülről?) A kicsi és szőrös csoporton belül kifejezetten szeretem a Maxi-Drazsé fajtát, vagyis a yorkiet. Két nagyon aranyos, törpe cimborám is van közöttük, sőt, az egyik csöpp négylábú még romantikus érzéseket is táplál irántam. Nem tehetek róla, hogy ilyen ellenállhatatlan vagyok, és nem tudott küzdeni a vonzerőm ellen.

Ugyanis tényleg nagyon szép vagyok. Barátságos a pofim, kacér a szemem, és vidám, nyitott a természetem. Szeretek új embereket megismerni, mert ha bátrak, akkor talán meg is simogatnak. Nagyon szeretem a simogatást. Ölebként is definiálnám magam, ha akkora volnék, mint egy mopsz, és nem lenne annyira degradáló bélyeg, hogy “öleb”. Én nem öleb vagyok, hanem egy olyan kutyuló, aki szereti, ha szeretgetik, babusgatják, kényeztetik, finom falatokat adnak neki, és a gazdája ölében/lábán/combján/hasán/hátán alhat. Tehát, hogy leszögezzük: nem vagyok öleb, csak szeretem az összkomfortot.

A finom falatokról jut eszembe, enni is nagyon szeretek. Főleg a husikat, és az édességeket, bár gyakorlatilag szinte bármit szívesen megkóstolok, amit éppen a gazdáék esznek. Ilyenkor minden érzékemmel az ételre koncentrálok, minden mást kizárok a tudatomból, csak és kizárólag a Falat és én létezünk. És néha a gazda, aki adja azt a bizonyos Falatot. Bármi lehet Falat: vajas kenyér, sütemény, keksz, sajt, husi, még több husi, vagy netán Csoki, én nagyon örülök neki, és igyekszem a lehető legkisebb fájdalmat okozni a Falatnak – szinte egészben nyelem le. Én nem rágok, mert azzal összezúznám szegény, szerencsés vagy szerencsétlen Falatot, ráadásul az időpazarlás is volna. (Hátha lesz Második Falat…)

Csoki… Elég csak rágondolnom, olyan vagyok, mintha kinyitottak volna egy csapot a számban, olyan bő nyáltermeléssel vagyok képes kimutatni a Falat iránti óhatatlan vágyamat. Csoki… Bűnös szenvedély az életemben. Állítólag nem tesz jót, mert mérgező, mégis… finom, és selymes ízű (lenne, ha hagynám szétolvadni a számban). A Csoki a nagybetűs Fogalom az én ábécémben. Megmagyarázhatatlanul szeretem. Van is házi közmondásunk az ilyenféle szeretetre: “Szeretlek, mint Kiara a Csokit.” Bár, akárki mondja ezt akármire, az ezzel kifejezni próbált érzés meg sem közelíti a kifejezésben szereplő Kuty (azaz én), és a Csoki sajátos kapcsolatát. Mert úgy senki sem szerethet semmit, mint ahogy én szeretem a Csokit.

Nem is tudom, mit írhatnék még bevezetőnek, hogy meghozzam a kedved a kalandjaim elolvasásához. Talán mellékelek néhány képet, milyen vagyok a valóságban, ébren és alvás közben, és ha ezek után nem olvasod tovább a történetemet, addig foglak nyalogatni, amíg meg nem gondolod magad.

Most nagyon figyelek. Nézd, hogy ráncolom a homlokomat!

Tetszik a nyelvem? Megnyaljalak vele?

Ez az én Párnám, és nagyon szeretem.

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation