Az utolsó lélekfestő – 3. fejezet

Harmadik fejezet


Másnap reggel korán ébredtem, a kezdeti kábaságot gyorsan felváltottam a zavartság, ahogy körülnéztem a szobában és eszembe jutott az előző este.
– Jó reggelt – szólalt meg Piton a képkeretben. Elvörösödtem attól, ami végigfutott az agyamon az éjszakai fantáziálás képei közül. – Emlékszik arra, mi történt tegnap? – csak bólintani tudtam a döbbenetemtől. A férfi hangja közömbösen csengett, egy szikrányi érzelmet sem árult el. Talán rájött, és megvetett azért, amit tettem? – Helyes! Akkor fogja a golymókjait, és itassa meg őket, mert nem akarok kis szőrös dögökkel egy légtérben tartózkodni! Ha már ide hozta őket, mutassanak némi életet!
– Ööö… Mi… Micsoda? – kaptam fel a fejemet. Azt hiszem, előbb elveszítettem a fonalat múlt éjjel, mint kellett volna, és ezt ennél jobban ki sem fejezhettem volna a döbbent tekintetemnél.
– Rendben, akkor kezdjük az elején. Zuhanyozzon le, reggelizzen, itassa meg a kis dögjeit, hogy visszatérjen beléjük az elevenség, aztán induljunk a Szellemszállásra! A muglik feljutottak a Roxfort Expressre az éjjel.

A zuhanyozást egy kiadós arcmosással, a reggelit pedig egy sajtos perec elrágcsálásával váltottam ki. A golymókokat szándékosan elkerültem, mert nem volt világos, hogy mive kellene megitatnom őket; ezért ahelyett inkább összedobáltam néhány bájitalos lombikot, egy mugli-iránytűt, a varázspálcámat és a jegyzetfüzetemet az egyik válltáskámba.
Csizmát bűvöltem a lábamra, felvettem egy fekete kardigánt, átvetettem a táska pántját a vállamon, Pitonra biccentettem, majd kiléptem a házból.
Gondosan bezártam a mugli zárakat, aztán hátra osontam az udvarba, a ház mögé, hogy biztonságosan, fürkésző tekintetek nélkül dehoppanáljak.
Amikor a Szellemszállás melletti fák között felbukkantam, azonnal kiábrándítottam magam és rettegve néztem körül. Elővettem a mugli-iránytűt, ami a varázstalan emberek közelségét mutatja. Sajnos csak száz méteres távolságig érzékelte a muglikat, de ez is több volt, mint a semmi. A malícia-mutatókból kiindulva találtam fel, bár nem volt tökéletes, mert néha megbolondult. Megkönnyebbültem, amiért az iránytű mutatója kötelességtudóan csak a szokásos északi irányba mutatott.
Sietősen a Szellemszállás bejárata felé indultam, mert nem akartam sokáig védtelenül maradni. Az emeletes deszkaház nyikorogva hintázott a szélben, láthatólag megviselte az idő múlása. Könnyedén bejutottam a korhadt ajtón, és bár odabent is a szúette melankólia fogadott, örültem, hogy újra átléphettem a küszöböt.
Az alagút csapóajtaja félig beszakadt, de könnyedén ki tudtam kerülni, hogy világító pálcával elinduljak a Roxfort felé.
Talán az előző éjszaka szerencsém tartott még ki, sehol nem omlott be a járat és ugyan pókhálós lettem, de hamar a fúriafűz alatti üregbe értem. Láthatóvá tettem magam, aztán a pálcámmal egy percre megbénítottam az öreg fát, hogy kimászhassak a gyökerei közül.
Amint kijutottam a szeptemberi fényre, nevetnem kellett. Olyan könnyen jutottam be a Roxfortba, amiről álmodni sem mertem. Tettre készen rohantam az iskola főépülete felé, viszont ahogy megpillantottam a kastélyt és az közeledtemre fölém tornyosult, rá kellett döbbennem, túl nagy fába vágtam a fejszémet.
A főbejárat zárva volt, és a hatalmas ajtó akkor sem engedett, amikor erőteljesen lenyomtam a hideg kilincset, hogy bejussak. Összekötöttem a hajamat és gondolkodni kezdtem, mihez is kezdjek, hogyan küzdhetném le az első akadályt. Nem vérezhetek el máris… Mielőtt azonban kétségbe eshettem volna, meghallottam a zárak kattanását és legnagyobb csodálkozásomra, az ajtó kitárult.
Egy idős házimanó állt előttem, nagy szemei fáradtan méregettek.
– Már vártuk, Granger kisasszony – szólalt meg sipító hangját.
– Ó! Helló – nyögtem ki végül, mikor átléptem a Roxfort küszöbét. Ahogy beljebb sétáltam, a manó ránk zárta a bejárati ajtót. A csarnokban található festményeken halk morajlás futott végig. Néhány leplezetlenül megbámultak.
– Az igazgató urak arra kérik, hogy menjen az igazgatói irodába. Hamarosan mi is ön után megyünk.
– Ki az a “mi”? Több manó is itt maradt a háború ellenére? – valószínűleg felragyogott az arcom a hír hallatán.
– Sajnos már csak öten lakunk a kastélyban, de szívesen leszünk a segítségére, amiben csak tudunk.
– Köszönöm szépen, kedves…
– Tod.
– Kedves Tod – mosolyogtam, aztán sarkon fordultam és felszaladtam a lépcsőn.
Olyan könnyű volt a lelkem, mintha újra diák lettem volna. Rohantam a folyosókon, el az osztálytermek mellett, emeleteken át és élveztem a biztonságot, a szabadságot, amit néha már sirattam, mert azt gondoltam róla, elfelejtettem.
Az igazgatói iroda ajtaja nyitva volt, a főnix szobor szabadon hagyta az utat a felfelé tartó csigalépcsőn, így kissé lassítva a lépteimen, indultam az iskola legfontosabb helyisége felé. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy újra láthatom Dumbledore-t.
– Jöjjön, kisasszony, jöjjön bátran – hallottam az idős mágus invitáló hangját, amikor egy pillanatra megtorpantam a küszöbön, hogy vajon illene-e kopognom vagy csak törjem a festményekre az ajtót.
Amikor beléptem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy Dumbledore és Piton kivételével a korábbi igazgatók képkeretei üresen árválkodtak. Már éppen meg akartam kérdezni, amikor Albus rám mosolygott.
– Ne aggódjon, Hermione, mindenki itt van a kastélyban, csupán megkértem őket, hogy sétáljanak egyet, míg beszélünk.
– Értem – sóhajtottam fel, ahogy némileg megkönnyebbültem a szavaitól.
– Azzal kezdeném, hogy nagyon örülök, illetve örülünk, amiért elvállalta ezt a nehéz feladatot ebben a tragikus időben. A Roxfort kincseinek megőrzése nemes, de lélekpróbáló teher lesz önnek. Hogyan tervezte az iskola kiürítését? Miben lehetünk a segítségére?
– Hát… Őszinte leszek, igazgató úr… Egyelőre odáig jutottam a tervezési fázisban, hogy ideértem, bejutottam. Piton professzor említett egy listát és aszerint szeretnék haladni, ha az megfelel önöknek. Elolvasom, megkeresem, lekicsinyítem, belerakom egy feneketlen ládába, amit kell, és ennyi. Azt hiszem. Elcipelem a ládát a birtokhatárig, aztán a Fonó sorra hoppanálok vele. Nem lesz sok hely, mert kicsi a ház, de kezdetnek megteszi.
– Hermione, ugye tisztában van azzal, hogy a lekicsinyített tárgyak csak addig maradnak kicsik, amíg maga életben van?
– Igen, uram.
– Ha túl sok tárgyat kell kontroll alatt tartania, az a varázsereje javát felemészti – figyelmeztetett gyengéden a kedvenc igazgatóm.
– Tudom.
– Ha hősködni akar és túlvállalja magát, akár bele is rokkanhat – szólalt meg Piton vészjóslóan.
– Nem lesz gond – ellenkeztem a férfival.
– Mindketten tudjuk, hogy az ereje addig tart, amíg a tünékeny szerencse kíséri – mordult rám a mágus, amitől kezdtem dühbe gurulni. Nem akartam, hogy úgy kezeljen, mint egy gyereket. Dumbledore mosolyogva figyelte egyre erősödő ellenszenvünket, ami Piton tekintetét és az enyémet is átjárta. Olyan szívesen nekiestem volna, ha hús és vér valójában áll előttem. – Ha túlzásba esik, Granger, minden elpusztul, amiért eddig küzdött!
– Képzelje, tisztában vagyok vele! – kiabáltam rá a férfira.
– Egyáltalán nem úgy tűnik! – dörrent vissza Piton.
– Hermione, Perselus… Ez nem a legjobb idő a vitához…
– Igaza van, sajnálom – nyeltem le, amit Piton fejéhez akartam vágni. – A muglik estére elérhetik Roxmortsot… Nincs időnk másra.
– Igaz – morogta a varázsló is, lecsillapítva magát. Pitonra néztem, elmosolyodtam, mire kiismerhetetlenül bólintott egyet. – Visszahívjam a többieket, vagy van még valami?
– Nem, nincs más, Perselus… Meggyőződtem Granger kisasszony akaraterejében, képesnek tartom a feladat teljesítésére…

A manók nagyon rendesek voltak, mert nemcsak segítettek összegyűjteni és lekicsinyíteni a végeláthatatlan listán szereplő tárgyakat, de reggel, délben, este meleg ennivalót hoztak nekem, hogy éhen ne vesszek. Az utóbb évek rendszertelen étkezései után valóságos felüdülés volt ez az időszak a gyomromnak.
Négy manóval osztoztunk a listán, mindenki kapott egy darabot, hogy csak a rajta szereplő holmikkal foglalkozzon. Éltem a gyanúperrel, hogy én kaptam a legrövidebb felsorolást, de így is több mint hétszáz tétel sorakozott a papiroson. Az ábécé K-R részletét osztották rám. Képek, könyvek, tükrök, páncélok, ivókupák, ékszerek, falikárpitok – csupa olyan dolog, ami hihetetlen értéket képvisel a régi világból. Különösen megörültem, amikor a listán megtaláltam Morgana nyakékét és Merlin botját is. Alig vártam, hogy odaérjek hozzájuk a felsorolásban…
Lassan haladtam, lassabban, mint vártam. Az első nap alig száz holmit találtam meg, pedig több mint tíz órán keresztül szaladgáltam. Úgy döntöttem, hogy a kastélyban maradok mindaddig, míg nem végzek teljesen, így a könyvtárban, a díványon töltöttem az éjszakát.
Reggel a Griffendél-toronyban, a régi ágyamban ébredtem. Olyan érzés volt, mintha túl sokat tekertem volna visszafelé az időnyerőmet és újra iskolás lettem volna.
A szomszédos ágyon pihent a táskám, előkotortam belőle a Felixes lombikot, ittam egy apró kortyot, majd elrohantam lezuhanyozni. Amíg tisztára suvickoltam magam, letudtam a bájital okozta boldog izzást, így szinte feltűnésmentesen tudtam folytatni a félbemaradt munkát – de csak egy kiadós reggeli után. A manók annyira figyeltek és vigyáztak rám, mintha valaki a lelkükre kötötte volna. Nem éreztem szükségesnek mindezt, de nem lázadtam ellene. Nem volt rá időnk.
Második nap este hírt kaptunk Roxmortsból, hogy a muglik betörtek a faluba. Az ötödik manó jelentette, aki hol a városkában, hol a Fonó sori házban tartózkodott. Piton bízta meg néhány feladattal, de én nem kérdeztem, ők pedig nem árulták el, így titok maradt előttem.
Este az igazgatói iroda ablakából láttam, hogy a Tiltott Rengeteg mögül sötét füst gomolyog az ég felé és ez elszorította a szívemet. Valamit felgyújtottak azok az átkozott varázstalan, istentelen emberek… Lehet, hogy a posta az? Vagy a Három Seprű ég? Innen, távolról nem lehetett kivenni. Tehetetlen dühöt éreztem, kedvem támadt volna porrá zúzni valamit, ami a mugliknak lett volna hasonlóan fájó. Az utolsó menedékhelye a mágusoknak, és most lángokban áll…
Az ujjaim elfehéredtek, ahogy a belső ablakpárkányba kapaszkodtam. Szikrákat szórt a szemem, és nagyon közel álltam ahhoz, hogy felordítsak.
– Mi történt? – kérdezte Piton a vonásaimat figyelve.
– A muglik elkezdték felégetni Roxmortsot – sziszegtem, aztán sebesen megfordultam és az igazgatói asztalhoz léptem. Megittam az utolsó korty kávét, igyekeztem rendet tenni magamban. Ijesztő csend ereszkedett az irodára, az eddig beszélgető festmények mind elhallgattak. Rám meredtek, bámultak, tanulmányoztak. – Mi az? – néztem körbe a pingált arcokon.
– Azt hiszem, valamilyen riadt reakciót várunk – mosolyodott el Dumbledore, mire felhorkantottam.
– A pánik jelenleg luxus. Folytatjuk a munkát! Mielőbb el akarok tűnni innen – mondtam. A vállamra kanyarítottam a táskám, ami nélkül egy tapodtat sem tettem többé, aztán kirohantam az irodából. Lementem a könyvtárba és hajnali kettőig keresgéltem és kicsinyítettem a könyveket. Amikor úgy éreztem, hogy összeesek a kimerültségtől, halkan visszaosontam az igazgatói irodába és kibámultam az ablakon. A szúrós füst teljesen eltakarta a csillagokat. Odahúztam az igazgatói széket az ablakhoz, és az erdőn túli feketeséget bámultam, míg el nem nyomott az álom.

Reggel kilenckor a Griffendél-toronyban ébredtem, az egyik manó éppen egy nagy tálca reggelit csempészett az ágyam melletti éjjeliszekrényre. De nem volt étvágyam. Ettem pár falatot, hogy megnyugtassam, aztán amikor távozott, kiugrottam az ágyból, ruhát cseréltem, ittam egy kortyot a titkos Felixemből és egy második kortyot a még titkosabb figyelemerősítő főzetemből, majd visszatértem a kincskereséshez.
Igyekeztem gyorsan és precízen dolgozni, de a muglik közelsége szépen lassan kiborított. Óráról órára, napról napra tettem a dolgomat, noha egyre jobban féltem a távozás pillanatától. A katonák a faluban valószínűleg minden zugot átkutatnak, és rettegni kezdtem attól, hogy el kell hagynom a biztonságos Roxfort falait, hogy a Szellemszállás felé vegyem az irányt. Ráadásul, amikor megtaláltam az igazgatói asztal egyik fiókjában a Tekergők Térképét, még inkább kitört a frász.
Felfedeztem a Roxfort alatt több titkos alagút is húzódik, amiken keresztül észrevétlenül be lehet jutni az iskolába, ezért fél napot ezekben a járatokban töltöttem. Ellenőrizni akartam, hogy azok, amik beomlottak, elegendő védelmet adnak-e a kastélynak vagy szükséges rásegítenem. A hányinger kerülgetett, annyira féltem, amikor az elvarázsolt banya púpos szobrán át a roxmortsi Mézesfalás járatába ereszkedtem le.
Ahogy egymás után megtettem az akadálymentes métereket, egyre bénítóbb pánik telepedett rám. Több mint a háromnegyedét megtettem az útnak, amikor megtorpantam. Halk neszezés ütötte meg a fülemet az alagút végében. Suttogások, lépések zaja.
Gyűlöltem, hogy egyedül vagyok a sötétben és senki sincs mögöttem, aki esetleg vigyázhatna rám. Nem kockáztattam, hogy összeakadok a behatolókkal, ezért eleinte halkan lépegettem hátrafelé, aztán amikor már kiolvadt a testem a jeges zsibbadásból, rohanni kezdtem.
Meggondolatlanul és hangosan berobbantottam magam mögött a járatot, aztán futottam a záporozó kövek és a fullasztó por elől. Néhány lépés múltán újabb szikla-akadályokat varázsoltam magam mögé, majd egy mindent elnyelő mocsarat, hogy némileg feltarthassam a katonákat. Így talán nyerhetek még egy napot. Többet semmiképp, mert már felfedezték a járatot.
Amikor kimásztam a banya púpján a napfényes folyosóra, káprázott a szemem a világosságtól. Lihegtem, remegett minden tagok. Nem bírtak el a lábaim, ezért lehuppantam a kőre és igyekeztem összeszedni magam.
A folyosón maradt képekbe tömörültek a festett varázslók, hogy megtudjanak valami újdonságot. Próbálták félretuszkolni egymást, hogy minél jobb helyről bámulhassanak. Sápadt lehettem a rám ragadt por ellenére is. Elmaszatoltam a könnyeimet, nem akartam, hogy lássák őket.
– Mi történt? Miért vérzik a homlokod? Mi volt az a hangzavar? Jönnek a muglik?… – A kérdések úgy záporoztak felém, mintha tüzes nyilak lettek volna. A festmény viszont előbb reagált, mint én. A túl sok ember és a túl sok mozgás megrepesztette a keretet, és elhasította a vászon alját. Az emberek sikoltozva, tülekedve áramlottak át a szomszédos festménybe. Ugyanúgy pánikoltak, mint én.
– HALADÉKTALANUL MENJEN VISSZA MINDENKI A SAJÁT KERETÉBE! HÁNY ÓRÁNYI FÖLÖSLEGES MUNKÁT AKARNAK ADNI GRANGERNEK?! KERESSENEK JOBB ELFOGLALTSÁGOT, MINT A RENDBONTÁS, KÜLÖNBEN EGYESÉVEL ÁTKOZOM VÉGIG A TÁRSASÁGOT! – kiabált egy dühös hang a folyosó végéről. Ahogy közeledett, a felbolydult tömeg úgy oszlott szét.
A koponyámban lüktetett az agyam, a fájdalom nem akart múlni, hiába maradtam egyedül. Piton alakja megjelent egy közeli festményben, keresztbe fonta a karját a mellkasán, szótlanul nézett. Pár perc múlva megnyugodtam annyira, hogy felálljak és ne akarjon összecsuklani alattam a lábam.
– Hívja a manókat az igazgató irodába, kérem! – szólaltam meg, aztán sietni kezdtem az iroda felé. Útközben válogatás nélkül minden festményt lekapkodtam a falról, összezsugorítottam és a zsebembe tettem. Huszonegy képpel gazdagodott a gyűjteményünk, bár az utolsót hirtelen már nem volt erőm lekicsinyíteni, így az irodában az asztalnak támasztottam.
A miniatűröket beleszórtam az erre kijelölt utazóládába, aztán irodában kezdtem el lecsupaszítani a falakat. Mire Piton megérkezett a manókkal, egy széles sávval végeztem az északi falon.
Az emberek zavartan kérdezgettek, de nem álltam meg egy pillanatra sem, csak amikor minden manó a helyiségben állt. Feszültnek tűntek. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy inkább megijedjek a ténytől, hogy sokkal ügyesebben kontrollálták az érzéseiket nálam. Az órámra pillantottam, délután kettőt mutatott.
– A muglik megtalálták az egyik titkos alagutat a Roxfort alatt. Berobbantottam, de ez nem ad sok előnyt nekünk – sóhajtottam halkan. Megdörzsöltem a homlokomat, az ujjaimra száradó vér tapadt. – Amit éjfélig összegyűjtünk, azt elvisszük. A többi holmi itt marad, akár rajta volt a listán, akár nem. Tíz óra múlva indulunk!
– De az semmire sem elég! Még sokkal több munka van, napokig eltart, míg… – ellenkezett egy korábbi igazgató, Dumbledore mellett.
– Nincsenek napjaink, értse meg! – kiabáltam rá. A reakciómból csak az nem hámozta ki a félelmet, aki nem akarta. – Talán reggelig volna időnk, de nem fogok kockáztatni!
– Zárja le azt a roxforti szárnyat, ahova befut a járat, és minden meg van oldva! – rivallt rám az ellenszenves mágus. – Ha olyan kivételes, tehetséges boszorkány, nyilván nem okoz nagy gondot…
– Phineas, nyugodj meg! – csitította Albus az öreget, de talán inkább engem kellett volna.
– Nem fogom erre pazarolni sem az időmet, sem az energiámat! Lehet, hogy a birtok védőbűbájai hetekig kitartanak még, de azok ezer évnél öregebb varázsigék! Az én bűbájaim nem ilyen erősek! Az a legésszerűbb, ha időben elhagyjuk a Roxfortot…
– De így jóval kevesebb tárgyat visz magával! Mi lesz velünk?! – tajtékzott tovább az idős Black igazgató. Dumbledore vidáman hunyorogva felállt a székéből, átcsusszant Phineas mellé. Megragadta a fülét és megcsavarta, hogy a mágus elhallgasson.
– Nem fogom száz könyvért és önző képért kockáztatni az életemet és a többiek ragyogó, kétdimenziós világát! Akinek ez problémát jelent, sajnálom! – hördültem fel. Lüktettek az ereim, zsibongott az agyam. Éreztem, ahogy megint csordogálni kezd a vér a homlokomból. Egy zsebkendővel igyekeztem felitatni, vagy legalább kevésbé elmaszatolni magamon. – A határidő éjfél… Ami ládába kerül, velem jön. A többi itt marad.

6 megjegyzés: “Az utolsó lélekfestő – 3. fejezet

  1. Hónapok óta ez az első fanfic, amit olvasok, mert érdekel és (NAGYON) várom a folytatását. Köszönöm, Éndzs! 🙂

  2. angel8 on 2011-03-29 at 23:11 said:

    Én köszönöm, hogy ezzel rabolhatom az idődet 😉

  3. Szia Angel!

    Nahát nagyon eredeti ötlet, hogy a muglik veszélyeztetik a varázslókat, ilyet még nem olvastam. Nagyon tetszik. Kár, hogy a prof meghalt benne, így nem igazán lehet nagy egymásra találásra számítani, vagy talán mégis? Nagyon kíváncsian várom a folytatást. Gratula hozzá és köszi. Puszi SSR

  4. angel8 on 2011-05-11 at 12:35 said:

    Vagy talán mégis… 🙂

  5. luxor on 2011-05-13 at 23:59 said:

    Ha talán mégis, akkor mikor?

  6. Hüh! 😀

    Nem sokszor hatódik meg egy történeten, de én már csak ilyen belel élős fajta vagyok. Hermivel félek, tisztára féltem az egész Roxfortot 😀 >.< *.*Nagyon ügyesen írsz és nagyon beparáztam a végén, amikor az alagutat robbantgatta.

Post Navigation