Az utolsó lélekfestő – 2. fejezet

Második fejezet

 

 

 

 

 

 

Másnap kora reggel a Fonó sorra hoppanáltam, gyorsan eltüntettem Piton háza körül a védőbűbájokat, és betörésgátló varázslatokat, majd kalimpáló szívvel benyitottam a volt tanárom poros uradalmába, miközben bőszen reménykedtem, hogy nem követtek a varázstalan katonák zümmögő szerkezeteikkel. Az utóbbi időben muszáj volt megtanulnom, hogy nem szabad sok varázslatot használni egymás után, mert bárhol lehetnek mugli érzékelők, amik lebuktathatják az embert… és akkor a játék véget ér.
Amikor kissé megnyugodtam, elléptem az ajtótól, elsötétítettem a helyiséget, gyertyákat gyújtottam és körülnéztem a nappaliban. Faltól-falig roskadásig pakolt könyvespolcok, egy jobb napokat látott kanapé plusz egy repedt párkányú kandalló próbált ellenállni az idő múlásának. Meg akartam szólalni, de Piton megelőzött.
– Tegyen már le! – morogta a festményből. – Titkos ajtó vezet a konyhához, ahonnan nyílik a fürdőszoba, és a háló. A lépcsőt meg kell javítani, és akkor használhatja a tértágító bűbáj nélkül használhatatlanul kicsi emeleti szobát, vagy az annál is kisebb pincét. Egyébként ha engem kérdez, még mindig nagyon rossz ötletnek tartom, hogy ide akar bútorozni.
-Ezért sem kérdezem, uram – morogtam vissza. Kihámoztam magam a válltáskáim fogságából, aztán leroskadtam a kanapéra. Újra és újra körbejárt a tekintetem a komor nappalin, közben hátradőltem és elkezdtem tervezgetni, hogyan csalnék életet a helyiségbe. Néhány színes párnával, egy szép tónusú függönnyel, egy romantikus paravánnal…
-Otthon, édes otthon… így tűnik el meleged – hümmögött Piton teátrálisan, míg az arcomat fürkészte. Azon kezdtem el gondolkodni, erre mit kellene felelnem, vagy netán tennem. Megsértődjek? Kiabáljak? Álljak fel, és menjek tovább? Egyedül? Talán mindent itt kellene hagynom, amit csak idáig cipeltem… Talán be kellene fejezni ezt az egészet… úgy sincs sok értelme az örökös menekülésnek. Mit kellene tennem? Mit reagáljak? – Úgy nézem, Granger, elszokott a humoromtól…
– Ó! – kerekedett el a szemem. Tényleg baj lehet velem, ha ez igaz.
– Érezze jól magát… itthon – vont vállat a mágus, mire végre elmosolyodtam. Nem beszéltünk sokat, de ezek a szavak nagyon jól estek.
Egészen estig takarítottam: kisuvickoltam a fürdőszobát, a konyhát, és természetesen a nappalit. Megjavítottam a lépcsőt, majd szomorúan kellett konstatálnom, hogy Pitonnak igaza volt a kis alapterületű pincével, padlással és hálószobával kapcsolatban. Minden olyan bútort, amit nem szándékoztam használni, összezsugorítottam, hogy ne foglalják a helyet, majd az egyetlen, megtartott íróasztal alsó fiókjába száműztem.
Ugyanezt az íróasztalt később kicipeltem a nappaliba, hogy használni tudjam. Úgy terveztem, hogy a nappali lesz a dolgozószobám, a pihenőszobám, a hálószobám. A nappali lesz az életterem, míg az összes többi, apró helyiség raktárként fog funkcionálni.
Többek között ezért is tüntettem el Piton ágyát, mert túl nagy volt és csak pazarolta az általa elfoglalt területet. És, mert valószínűleg sosem mertem volna egyébként sem belefeküdni. A pincéből a lomok szintén az alsó fiókba kerültek, és a konyhából eltávolított, felesleges holmik is. Ott egyébként megkegyelmeztem egy gyönyörű, antik vitrinnek, ahova (miután óvatosan kipakoltam a tartalmát) egyelőre válogatás nélkül beömlesztettem a polcokra a táskáim kis kincseit.
Piton összevont szemöldökkel figyelte a miniatűr szökőkút-merengőt, a volt-nincs szekrényt, a különböző varázstükröket, bájitalos ládikákat, megigézett órákat, az örök fényű kristálycsillárt, a könyves ládákat és a többi összegyűjtött kincset.
– Ezt mind lopta? – kérdezte a férfi egy idő után.
– Nem. Néha találkozom varázslókkal és boszorkányokkal, akik nekem adnak ezt-azt. A múltkor például egy nagy láda könyvet kaptam egy idős úrtól, mert ő már nem akarta megtartani, de azt sem szerette volna, ha a muglik kezében végzi a könyvtára… Majd egyszer kiválogatom, és katalogizálom a gyűjteményét.
– Csak legyen rá ideje…
Vállat vontam, majd folytattam a pakolást. Amikor végeztem az utolsó, és egyébként valóban lopott vízköpő felállításával is, akkor a sokkal kevesebb személyes holmim elhelyezésével folytattam a munkát. Odakint már esteledett.
Visszanövesztettem az eredeti méretére az egyik utazóládámat, majd előbányásztam belőle a festőállványt, és felállítottam az íróasztal szomszédságában, az ablak előtt. Odaraktam a többi festőkelléket, az ecseteket, festékeket, a bájitalokat és azt a könyvet, amiből tanulgatom a különféle technikákat.
– Nem mondja, hogy ért a lélekfestéshez? – kérdezte Piton, amikor visszahoztam a képét a konyhából, és a könyvespolchoz állítottam, hogy belássa az egész helyiséget.
– A restaurálás jobban megy egyelőre.
– Hány embert festett le eddig?
– Kettőt, de nem szívesen beszélek erről – sóhajtottam, de a mágust ez nem hatotta meg.
– Mesélje el a történetüket!
– Nem akarom.
– De igen! Kezdje el! – dörrent rám. Fogadni mertem volna, ha a Roxfortban vagyunk, még pontokat is levon a Griffendéltől… Ezen mosolyognom kellett, de elfancsalodtam.
– Az egyiket én öltem meg, aztán a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, ezért kellett lefestenem; míg a másik ember… élőként jött el hozzám tavaly. Végignéztem, ahogy megmérgezi magát, aztán lefestettem a lelkét. Nem nagy ügy.
– De az, Granger! Ez nagy ügy! Maga még fiatal a léleklenyomatok készítéséhez, nem lenne szabad csinálnia!
– Tudom, de nincs más, aki meg tudja tenni. Az igazi lélekfestőket megölték a muglik, szóval valakinek muszáj volt utánaolvasni, hogyan működik mindez – sóhajtottam.
– Tönkreteszi magát!
– Kösz az aggódást, majd észben tartom – vontam vállat, aztán helyet csináltam a kedvenc könyveimnek az asztalon. Odahúztam a fotelt mögéje, hogy ezzel is nagyobb helyet csináljak a szoba közepén. A díványt egészen a könyvespolcig toltam hátra, majd ott bűvöltem némileg szélesebbre, hogy kényelmesen aludni tudjak rajta később.
– Én nem aggódom, Granger, csak tényeket közlök – morgott Piton, aztán tüntetőleg elfordult. – Megnézem, mi történt ma a Roxfortban – mondta és kisétált a festmény látképéből. Nem foglalkoztam vele, inkább felállítottam az üstömet a kandalló szájában, és elkezdtem kiválogatni a szükséges alapanyagokat egy kondér adag Felix Felicis elkészítéséhez. Már néhány napja elfogyott a legutolsó, vésztartaléknyi adag és a hiánya elkezdett egyre elviselhetetlenebbé válni számomra.
A készleteim szerencsére még elégnek bizonyultak a bájital megfőzéséhez, de azt követően  sürgősen utána kell majd néznem néhány pótolhatatlan hozzávalójának.
Hajnali háromig kevergettem a főzetet, szerencsére Piton nem jött vissza, hogy belekössön a bájital-készítési technikámba, vagy erkölcsi prédikációt tartson a szerencsehozó ital felhasználásáról. Amíg a Felixre vártam, visszanövesztettem a törpegolymókos ketrecet és a bejárati ajtó mellé tettem.
Úgy döntöttem, hogy délelőtt, miután felkeltem, a hátsó udvarban elásom szerencsétleneket. Ejtettem pár könnyet, de nagyon figyeltem, nehogy túlzottan elragadjanak az érzéseim. Erősnek kell maradnom, főleg most, amikor nem vagyok egyedül. Attól, hogy Piton jelenleg nincs itt, bármikor visszajöhet, és kinevethet.
Fél négy után végre elkészültem a főzettel, a telefület és az instant sötétséget még kiraktam a vitrinbe, aztán elkullogtam zuhanyozni. Sikerült annyira kikapcsolnom az agyamat, hogy ne gondoljak hülyeségekre, bár nagy rutinom volt ezen a téren is.
Bugyit és egy fekete trikót vettem fel, mint mindig alváshoz, bűvöltem magamnak egy kellemes nagypárnát és egy vastag takarót, majd elhelyezkedtem a kanapén és szinte rögtön elaludtam. Elégedettnek akartam érezni magam, elvégre hasznos napot zártam megint. Végre állandó lakásra leltem talán, emiatt már nyugodtabbnak kellett volna lennem, hiszen utáltam a folyamatos menekülést. Mégsem örültem. Nem éreztem semmit.

Úgy terveztem, hogy nem alszom sokat és már délelőtt folytatom a ház belakását, átrendezését, a raktározás problémáinak kiküszöbölését, de elaludtam. Nagyon.
Késő délután ébredtem fel, hat óra múlt pár perccel, amikor felültem az ágyban. Nem akartam elhinni, hogy több mint tizenhárom órán keresztül voltam kiütve; annyit aludtam egy huzamban, amennyit két vagy három nap alatt szoktam összesen. Nem éreztem magamat kipihentnek, de jobb volt a hangulatom, mint amikor lefeküdtem.
– Jó estét, Granger – szólalt meg egy hang a szoba sarkában. – Örülök, hogy visszatalált az élők közé…
– Jó reggelt – morogtam. Próbáltam lelapítani a borzas hajtömeget a fejem tetején, de igazán jártam sikerrel, ezért inkább egy csésze kávét bűvöltem magamnak. Amíg elkortyolgattam, átmozgattam a nyakamat és a vállaimat. Szokatlan volt, amiért semmimet sem feküdtem el. Általában minden reggel zsibbadt valamim, de ma nem. – Mi újság a Roxfortban? – kérdeztem Pitontól, miután eltüntettem a kezemből az üres csészét. Kikecmeregtem az ágyból, aztán az utazóládából előtúrtam egy tiszta farmert és felvettem. Úgy döntöttem, hogy nem leszek szívbajos, ledobom a trikómat, felveszek egy kényelmes melltartót és egy blúzt; elvégre Piton úgyis halott és egyébként sem lát mást, csak a hátamat.
– GRANGER?! – krákogott hangosan, mire felé fordultam, amikor befejeztem az öltözést.
– Igen?
– Nem vagyok kíváncsi a fehér hátára!
– Akkor csukja be a szemét legközelebb – mosolyogtam rá. Igyekeztem nem zavarban lenni és szemmel láthatólag sokkal jobban ment nekem, mint Pitonnak.
– Nem lesz legközelebb, Granger, mert nem csinálhat ilyet többé!
– Sajnos túlságosan halott, hogy bele tudjon szólni, uram. Én élek, és a saját játékszabályaim szerint játszom. Ha úgy akarom, akkor egész nap és egész héten pucéran sétálgatok a házban, mert megtehetem és senki sem tud megakadályozni! Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy szándékomban áll ruha nélkül mutatkozni ön előtt, csak… emlékeztetem, hogy bármikor megtehetném. – hallgattam el egy idő után. Néha tényleg idiótán tudok viselkedni. Gyanítottam, hogy hallgatásával Piton is ugyanerre akar rámutatni. – Hm… Sajnálom, amiért megemlítettem, hogy ön halott. Örülnék, ha élne – morogtam, majd a tökéletesen kihűlt és kifogástalan állagú Felixhez léptem.
– Két mondatot fűznék a témához, aztán fontosabb híreket közlök. Az első: ne akarjon vakmerőnek látszani, mert nem az! A második: ne akarjon előttem meztelenkedni, mert a végén kiderül, hogy mégsem haltam meg “túlságosan”, ahogy maga állítja!
– Ezzel mire céloz?
– Ne érdekelje! Inkább azzal foglalkozzon, hogy állítólag megtalálták a muglik a Kings Crosson a kilenc és háromnegyedik vágányt. Ha ez igaz, akkor hamarosan eljutnak Roxmortsba…
– Onnan pedig az iskolába… Mielőbb ki kell találnom, hogyan juthatnék be a roxforti birtokra. Kell lennie olyan résnek, ahol ki tudom játszani a védőbűbájokat…
– A birtokhatáron nem jut át, amíg az erőtér kitart.
– Igen, ettől félek én is. Egyetlen jó hír ebben, hogy kint tartja a muglikat is… Még szerencse, hogy a Roxfortba nem lehet csak úgy beosonni…
– Beosonni? – kérdezett vissza Piton.
– De be lehet – döbbentem rá. – A titkos alagúton, ami a Szellemszállásról egyenesen a birtokra visz… Amit harmadikban használtunk Harryvel és Ronnal…
– El a fúriafűz lábánál – csillant fel a férfi szeme. – Tényleg… Ha járható még az alagút, akkor könnyű menet lesz.
– Ha viszont beomlott, akkor némileg tovább fog tartani, de meg tudom oldani úgy is – merengtem. El tudom takarítani a romokat és talán meg tudom akadályozni az újabb omlást, hogy sikeresen bejussak, bár ehhez kétségkívül pálca kell. Egy könyvben olvastam klasszikus építő varázsigéket, már csak arra kellene emlékeznem, hogy melyikben.
– Én, mint a Roxfort egykori igazgatója a következő tárgyak megmentését javasolnám… Egyszerűbb volna, ha oda tudnám adni a listát, mert elég hosszú…
– Listát írt arról, hogy mit kell elhoznom?! – hüledeztem.
– Igen, de szeretném megnyugtatni, mert sikerült tartanunk az ábécé-sorrendet.
– Nagyszerű – nyögtem ki végül. Visszafordultam a Felix felé, mosolyogni kezdtem, amint a kondérra néztem. Megragadtam a pálcámat, aztán az íróasztalon található lombiktároló ládára koncentráltam. Az üvegcsék egy pillanat alatt kifényesedtek és tisztán ragyogtak a gyertyák lángjánál.
Egy pillanatra felkaptam a fejem, ki és mikor gyújtotta meg a gyertyákat és a mécseseket, de elaltattam a gyanúmat azzal, hogy nyilván én felejtettem el eloltani őket hajnalban. Nem számított, csak az volt fontos, mielőbb kimérjem a főzetet a palackokba, aztán esetleg egy cseppet megkóstoljak.
– Mit kotyvasztott az éjjel?
– Találja ki! – morogtam, miután ledugóztam az utolsó üveget is, és a kondér aljából egy pipetta segítségével összegyűjtöttem a maradékot. Megremegett a kezemben az adagolópálca, vergődni kezdett a mellkasomban a szívem, ezért leültem a szoba közepére, a szőnyegre. Nem akartam érzelmi kitörést produkálni, csak azt szerettem volna, hogy jól legyek megint. Kicsit féltem, hogy túl erősre főztem a Felixet, mint legutóbb, ezért sem mertem egy egész kortyot lenyelni először. A számhoz emeltem a pipettát, majd a nyelvemre csepegtettem a két utolsó cseppecskét.
Alig ért a szájpadlásomhoz a főzet, máris távoli robbanások rázták meg az agyamat. A gondolataim egyre erősödve kezdtek pulzálni, szinte beleszédültem a sebességükbe. Lassan hátradőltem, és figyelni kezdtem a testemet, ahogy felfedezte a szőnyeg puha tapintását. Bársonyos volt. Simogatott engem.
A mennyezeten függő, fénytelen csillár fekete szikrákat szórt; amitől megijedtem, ezért óvatosan kimásztam alóla és a kanapé felé kezdtem el kúszni. Ahogy felkapaszkodtam rá, az orromba kúszott a könyvespolcon sorakozó kötetek, és a dívány alig érezhető dohány illata.
Leküzdöttem a párnát, a takarót a földre, hogy zavartalanul belesüppedhessek az illatorgiába. Megnyugtató érzés volt, ahogy átölelt és magába zárt.
– Túl erős lett a drogja – hallottam Piton távoli, megvető hangját.
– Nem… Ezt még tudom uralni – mosolyogtam. Visszasimítottam a felgyűrődött blúzt a hasamon és felzsibongott bennem az a furcsa elfojtás, aminek nem szerettem engedni. Most viszont annyira szerettem volna, hogy szinte fájt. Simogatni akartam magamat, hogy azt érezzem, néha engem is szeret valaki. A testem határozott érintésekért üvöltött.
Könyörgött, de nem figyelhettem rá. Piton a szobában volt, és ugyan nem szólt többet hozzám, nyilván nem hagyott magamra.
Még néhány percig simogattam a hasamat, aztán minden erőmet össze kellett szednem, hogy abbahagyjam és felüljek. Túl nagy lett volna a kísértés, ha a magas karfák rejtekében maradok. A volt tanárom érdeklődve nézett rám. Látta rajtam, hogy továbbra is fátyolos a szemem és kábán nézelődök a helyiségben.
– Mi az ördöggel pusztítja magát? – kérdezte halkan.
– Felix Felicis – mosolyogtam. Dúdolni, énekelni lett volna kedvem. Vagy táncolni. Magasságokat és mélységeket akartam bejárni, fényt és árnyékot átélni.
– Annak nincs ilyen hatása, Granger!
– Pontosan olyan hatása van, amilyenre a fogyasztójának szüksége van… Az a jó a szerencsében, hogy éppen mindig életben tart – nevettem. – És az is hatalmas mázli, hogy még nem kattantam be tőle… Ez a saját farkába harapó kígyó esete, azt hiszem…
– Granger, el fogja veszíteni a kontrollt maga fölött, és ebben a helyzetben nem engedheti meg magának! Háború van! Elkapják és megölik! A Felix-függők kiszámíthatatlanul viselkednek, életveszélyes kalandokba bonyolódnak, mert úgy gondolják, a szerencse megsegíti őket… – Piton orgánuma vékony takaróként fedett el a világ elől. Félig lehunytam a pilláimat, úgy hallgattam a kiselőadását. Izgató percek teltek el, míg beszélt, én pedig azt képzeltem, hogy előttem áll és olyan közel van hozzám, hogy akár meg is érinthetném. Az életemet adtam volna egy érintésért. Vagy egy csókért. Vagy valami sokkal-sokkal többért. Azt akartam, hogy belém harapjon, mintha az élete múlna rajta. Rajtam. Sejtettem, hogy fájna, de valamiért mégis ezután kezdtem vágyakozni.
Érezni akartam az ajkát, a nyelvét a bőrömön. Érezni akartam a fogait, ahogy a húsomba mar; az ujjait, ahogy kigombolják a blúzomat, leveszik a melltartómat…
Fuldokolva, nevetve nyögtem fel, amikor rádöbbentem, hogy talán erősebbre sikeredett a bájital, mint elsőre tűnt, ha Perselus Pitonról kezdtem fantáziálni a férfi hangja nyomán. Elpirultam a túl bizalmas gondolataimtól, óvatosan a mágusra sandítottam, aki még mindig beszélt és teljes figyelmével rám koncentrált. Örvénylő titkokat láttam a szemében, ahogy magyarázott. Bólogatni kezdtem, noha fogalmam sem volt, miért helyeselek, aztán lehunytam a szemem és vakon élveztem a szavai dallamát. Mintha a tengeren ringatóztam volna egy apró csónakban, és Piton lett volna a víz alattam. Végtelen. Morajló. Biztonságos.
Bele akartam vetni magam, hogy érezzem az ölelését, a csókját, a véget nem érő közelségét. A bőröm lángolt, ahol az ujjaim hozzáértek a hasamhoz. Tudtam, hogy Piton is akarja, hogy a tengerébe vessem magam, és csurom vizesen, légszomjjal küzdve beleolvadjak a mindenségébe.  Még akkor, ha megfulladok… Hagytam kioldani az agyam fékeit, hogy minden gyötrődő érzékem büntetlenül száguldhasson a végtelen víz felé, miközben az ujjaim ösvényt találtak lefelé… a nadrágomba.
Elbódított a díványból hullámzó dohányillat, elképzeltem Piton forró ajkát a testemen és nem volt többé megállás a lejtőn.

Egy megjegyzés: “Az utolsó lélekfestő – 2. fejezet

  1. ” A második: ne akarjon előttem meztelenkedni, mert a végén kiderül, hogy mégsem haltam meg “túlságosan”, ahogy maga állítja!
    – Ezzel mire céloz? ”

    Annyira reménykedek, hogy ne csak üres fenyegetés legyen 😀 >.<
    Szegénykém, függő? :S Lélekfestő? Nem hittem volna :$ Ügyes vagy és imádtam ezt a fejezetet is . Kis függő Hermi, remélem a Piton kép valahogy helyre rázza. 🙂

Post Navigation