Az utolsó lélekfestő – 1. fejezet

Főszereplők: Hermione Granger, Luna Lovegood és Perselus Piton
Tartalom: a háború utáni időszak, mindenki veszített: a varázstalan emberek levadásszák a varázslókat, és boszorkányokat. Voldemort, Harry Potter és Ron Weasley halott – akárcsak a varázsvilág java.
Stílus és kategória: romantikus, erotikus, dráma
Műfaj: kisregény
Korhatár: +16 vagy +18
Figyelmeztetések: felnőtt tartalom, esetleg femslash, néhol trágárság, függőségek, ilyesmik (szereplők halála? – ez még kérdéses)
Egyéb megjegyzések: a történet részben figyelembe veszi a JKR által írt kötetek tartalmát, bizonyos szempontból viszont sokkal jobban hasonlítanak az apokaliptikus sztorikra.
Egyéb megjegyzések 2: a saját kihívásomra, az Undeas Snape Challenge, Sötét varázslatok kategóriában írom. LOL. (ha már más nem jelentkezik…) (:

Előszó

Az évforduló alkalmából vettem egy üveg bort az esti ellenőrző körutam alatt, hogy majd a nap végén a szálláson azzal enyhíthessem a néha rám törő szorongást. A mugli pénztáros, akinél fizettem, nem sejtett semmit rólam, bár nem is tűnt gyanakvónak, aki minden arcban mágust vagy boszorkányt keres. Egyszerűen hidegen hagyta már a háború, akárcsak a legtöbb embert. Szerencsémre. A muglik agyában minden csoda három napig tart, és ha pár hétig, hónapig nem sulykolják beléjük az egyébként nem is létező, tőlünk, a varázsvilágtól származó háborús fenyegetettséget, akkor az agyukban egy idő után kikapcsol a riasztó, és minden visszaáll a normál állapotba. Valakiknek hála néhány hónapja elcsendesedtek a vészriadók, így visszatérhettem Londonba körülszaglászni.
Napra pontosan öt év telt el a Nagy Varázsháború befejezése óta, ám ugyanezen a napon egy sokkal borzalmasabb küzdelem vette kezdetét. Noha igaz, hogy Voldemort elbukott, mert Harry Potternek még a halála előtt sikerült legyőznie őt, a varázsvilág mégsem lélegezhetett fel, ugyanis egy új ellenség eresztette ki a karmait a még újjá sem szerveződött túlélőkre. A muglik.
A varázstalan emberek megelégelték a szemük előtt zajló, számukra érthetetlen mészárlásokat, amelyekben számos halandó is az életét vesztette, és egy emberként léptek fel a mágusok és boszorkányok ellen. Már egy ideje fegyvereket fejlesztettek, és védőfelszerelést használtak az átkok ellen, de a katonaság új technológiáján kívül az elharapódzó hisztéria is az emberek malmára hajtotta a vizet.
Amikor négy éve sikerült kideríteniük, hogyan juthatnak be az Abszol útra, elszabadult a pokol. Dehoppanálásgátló füstbombákat dobtak az üzletekbe, majd a precízen megszervezett akció keretében, minden zugot átkutatva egyszerűen megölték a védekező bűbájosokat. Férfit, nőt, gyereket, fiatalt, időst egyaránt – nem voltak szabályok, ezért nem is kegyelmeztek senkinek.
Ma sem teszik, de szerencsére egyre ritkulnak az összecsapások. Az utolsó mészárlás öt hónapja volt, amikor egy bujkáló házaspárt öltek meg északon. Elképzelni sem tudom, miért álltak le a vadászattal azóta. Elfogytak volna az országban maradó mágusok? Már mindenkit elkaptak, megöltek, aki nem menekült el? Ezt nem akartam elhinni. Nem mertem elhinni.
Az első csapás óta varázsvilág maradéka elhagyta az országot, csak néhány család próbált meg mágia nélkül boldogulni és többé-kevésbé sikerült is nekik. Voltak olyanok, akiknek sajnos nem ment a beolvadás és meglátták őket mágiahasználat közben, a nyomukra bukkantak és ez lett a vesztük. Hónapról-hónapra egyre kevesebben maradunk, mert akadtak olyanok is, akik az újabb, veszélyesebb lehetőségeket választják. Egy tucatnyi varázsló úgy gondolta, hogy felveszik a harcot a muglikkal, és nem hagyják elveszni a varázsvilágot, nem hagyják kitörölni a múltunkat. Halálfalók és aurorok küzdenek vállvetve az életükért, életben tartva a szabadság álmát, visszakövetelve a sorsuk irányítását. Részben megértem őket, amiért képtelen elmenni és biztonságos távolról végignézni, ahogy kiirtják a múltunkhoz ragaszkodókat. Én sem tudnék elfutni és gyáván elbújni a végzetem elől. Nem csatlakoztam ugyan hozzájuk, de elítélni sem tudom őket, csak úgy érzem, nekem más feladatom van.
Üres lakásokban, olcsó motelekben húzom meg magam, egyedül vándorlok, mert Harry még a háborúban meghalt, Ron pedig nem sokkal utána, az egyik első varázsló-mugli összecsapásban. Néha rettenetesen egyedül érzem magam, hiábavalónak tartom a saját magamra osztott kötelességet és legszívesebben elmenekülnék az országból. Aztán végignézek a holmimon, a kincseimen, összeszorítom a fogam és tovább csinálom, amit kell.
Amikor néha boszorkányokkal vagy varázslókkal találkozom, reményteli mosolyt csalok az arcukra, ha elmondom nekik, miért maradtam. Vannak, akik őrültnek, míg mások kincstárosnak tartanak. Életcélomul tűztem ki, hogy megőrzöm a varázsvilág értékeit a legkisebb varázskönyvtől kezdve a legnagyobb szökőkút-merengőig.
Hiába zsugorítok aprócskára mindent, a csomagom így is kezd túlnőni rajtam, ráadásul a lelkemen is észrevehető már a változás. Mostanában nem vagyok már elég alapos, könnyen belevetem magam a meggondolatlan tervekbe is, a legkevésbé sem törődve a következményekkel.
Hermione Granger vagyok, huszonhárom éves túlélő boszorkány, kincstáros, restaurátor, akinek a munkája kezd az idegeire menni. Soha senki nem állította, hogy az ellenállók élete rózsaszín lányregény.

 

Első fejezet

Este egykedvűen megittam a bort, igyekeztem nem koncentrálni semmire, sem a múltra, sem a jövőre, de nem tett boldoggá ez a nihil okozta üresség. Hajnali egyig csak feküdtem a sötét szobában, vártam az enyhülést hozó álmot, de az egyre csak késett.
Alvás helyett álmodozni kezdtem, ami általában rossz irányba tereli a gondolataimat. Most sem lett másképpen. Elterveztem, hogy másnap, mielőtt új szállást keresek magamnak, körülnézek a belvárosban. Látni szerettem volna, miféle mugli látványosságot csináltak az Abszol útból. A kincskereső énem fellelkesült, hátha találok valamit, amivel tovább gazdagíthatom a gyűjteményemet. Illetve a varázsvilág gyűjteményét, mert nem szándékoztam örök időkre megtartani a kincseket, csak amíg újra biztonságos nem lesz a világunk számukra.
Az egyik kalandos gondolat a másikat követte, míg el nem aludtam, és másnap reggel ugyanezzel a késztetéssel fel nem riadtam. Próbáltam ellenállni a kísértésnek, nem odafigyelni az adrenalinért könyörgő felemnek, aztán letettem róla. Meg akartam tenni. El akartam menni az Abszol útra, hogy lássam, mi történt, hogy felbuzogjon bennem a düh, a gyűlölet, a keserűség. Ilyenkor nagyon közel álltam ahhoz, hogy csatlakozzak valamelyik ellenálló csoporthoz, és én is harcolni kezdjek azokkal a mugli katonákkal, akik ránk vadásztak. Ilyenkor mindig sötéten láttam a jövőt és az a csöpp optimizmusom is elillant, amit annyira féltve őriztem, ami nélkül elvesznék.
Miután felöltöztem, és minden varázsholmimat hátrahagytam a motelben, védtelenül csatangoltam a városban. Látszólag védtelenül, mert bár a pálcámat nem vittem magammal, elég sok varázslatra képes voltam már nélküle is. Fontosnak tartottam minél többet tudni, mert a pálca birtoklása felelőtlenségnek és luxusnak számított, és nem akartam életképtelen lenni, ha esetleg elveszítem valamikor. Arra gondolni sem mertem, hogy egyszer engem is elkaphatnak, mert akkor rögtön megölnének a varázstárgyak birtoklásáért.
Vettem egy óriási pohár kávét, amikor a Foltozott Üst helyén álló kirakodóvásárhoz értem. Volt ott minden, amit mugli turista csak kívánhatott: emléktárgy-árusok, pereces, katonasági toborzó és még koldusok is. Megszédültem. London egyik híressége lett az Abszol út bejárata, és minden nap hihetetlen tömegeket vonzott a mai napig az ország, de talán a világ különböző pontjairól is. Kiszúrtam egy nagyobb egyetemista csoportot és igyekeztem feltűnésmentesen közelebb kerülni hozzájuk, hogy esetleg velük belóghassak a jegypénztárnál.
Szerencsére valaki már előre összeszedte a belépőjegyek árát, és csak két lány állt a pénztárablakhoz, hogy az összegyűjtött kisebb vagyont harmincöt belépőkártyára váltsák. Amikor megkapták a belépőket, a csoportjuk elején álldogálóknak adták a kupacot.
– Vegyél el egyet, aztán add tovább – hallottam az utasítást, és reménykedtem, hogy valami csoda folytán nekem is jut egy kártya. Ahogy előre tolongtam közöttük, végül valaki csak a kezembe nyomott egy tucat belépőt, hogy adjam tovább. Mosolyogva elraktam egyet, aztán egy szőkés lánynak adtam a maradékot.
Nem sajnáltam, hogy csalok, mert különben sosem juthattam volna be. Három éve nem volt a kezemben igazi pénz, csak varázsolt, amivel néhány boltban még lehetett fizetni, mert nem ellenőrizték a bankjegyeket, de egy ilyen, fokozottan védett “múzeumba” nem juthattam volna be.
Ahogy óvatosan előrefurakodtam a fiatalok között, egy pillanatra elmerengtem, milyen volna, ha én is egyszerű, mugli életet élnék. A származásommal és az önfegyelmemmel nyilván meg tudnám tenni, le tudnék telepedni, járhatnék iskolába, de úgy éreztem, mégsem lennék elégedett a sorsommal. Gyorsan elhessegettem a frusztráló gondolataimat, és a keserű kávét kortyolgatva becsekkoltam a beléptető kapun, hogy mielőbb az Abszol útra érjek.

Amikor először végigpillantottam a kacskaringós, macskaköves utcán, kihagyott a szívverésem. Alig ismertem rá a helyre, pedig csak a háború kezdete óta maradtam távol a varázsvilág szívétől. Ami már nem dobogott.
A boltok kirakata üresen, vagy muglik gyártotta hamis varázstárgyakkal telezsúfolva álltak, egytől egyig bejárhatóak voltak, de igazi mágikus értékkel nem rendelkeztek. Körbejártam mindent, de még a boltok ajtaja fölött lógó cégérek is vacak utánzatoknak tűntek.
Egyedül a Weasley Varázsvicc Vállalat boltjában derültem fel kissé. A polcok ugyan üresen álltak, mert semelyik árucikket sem tudták a muglik biztonságosan varázstalanítani, ezért nyilván megsemmisítették őket; viszont az emeletre vezető lépcsőfordulóban a régi nagy tükör függött. Amin túl egy lámpa égett.
Nem hittem a szememnek, hogy a muglik nem vették észre az évek alatt, hogy a tükör egy titkosajtót rejt, ami a raktárba vezet. Egyedül voltam a helyiségben, mert a biztonsági őr a bolt előtt cigarettázott. Nem gondolkodtam egy percig sem, felszaladtam a lépcsőn és átugrottam a tükrön. Folyékony mézként nyúlt a felszíne, majd elnyelte a testem.
A raktárban lerakódott az évek alatt összegyűlt por, ezért lassan és óvatosan mozogtam, hogy minél kevesebbet kavarjak fel. Az ablaktalan kis zug faltól falig polcokból állt, és mindegyik dobozoktól hemzsegett.
Visszapillantottam a tükörre, majd megnyugodtam, mert az őr még mindig az üzlet előtt állt. Nem vette észre, hogy eltűntem.
Lassan, hangtalanul nyitottam ki néhány dobozt, amelyekben feltárult a kamaszkorom. Telefülek, fejnyelő fejfedők, önkeverő kártyák és még tucatnyi játék idézte fel azt az időt, amikor büntetlenül gyakorolhattuk a mágiát.
Egy fiola instant sötétséget, valamint két adag szabadalmaztatott éber-álom bűbájt választottam ki, hogy magammal vigyem. Az egyik tasak bűbájt, és a fiolát icipicire bűvöltem, majd a zsebembe rejtettem.
Az egyik sarokban találtam egy törpegolymókos kalitkát is, melyben két apró, kiszáradt tetem feküdt. Könnybe lábadt a szemem, amikor rádöbbentem, hogy szegény kis jószágok valószínűleg szomjan haltak, amikor az emberek betörtek az Abszol útra, és mindenki megfeledkezett róluk.
Egy ideig azon gondolkodtam, hogy ott hagyjam-e a ketrecet és a golymókokat, aztán mégis összezsugorítottam, és szomorúan zsebre tettem. Alkalom adtán el fogom temetni őket, mert ők aztán tényleg nem tehettek semmiről. Legalább ennyit szerettem volna tenni értük, ha már mást nem tudok. Fuldokolni kezdtem a rám törő szorongástól, ezért visszamentem a tükörhöz, hogy megnézzem, előbújhatok-e.
Az őr ugyan nem jött vissza, de közben három turista érkezett a boltba, így meg kellett várnom, míg távoznak. Amikor kettő kilépett az ajtón, naivan fellélegeztem, de addigra a biztonsági őr rájött, hogy túl sokáig levegőzött odakint, ezért visszatért az üzletbe, és elfoglalta a helyét a régi kasszánál. A nézelődők megsokasodtak, jöttek-mentek a boltban és a bolt előtt, és én elkezdtem aggódni.
Két órán keresztül a tükörnél rostokoltam, mire az őr ismét felállt, amikor egyedül marardt, és megint kiment cigarettázni. Ekkor végre előbújtam, és felrohantam az emeletre, várva a következő turistákat, hogy azokkal együtt távozzak. Nem akartam gyanússá válni, hogy mosolyogva kisétálok egy üresnek hitt épületből.
Amikor végre jött valaki, igyekeztem csodálkozó és derűs arcot vágni, hogy szóba elegyedhessek vele, azt a látszatot keltve, hogy ismerjük egymást. Az őr ugyan csodálkozott, amikor az idősebb nő oldalán, csacsogva távoztam, de nem tette szóvá a dolgot. Talán fel sem tűnt neki, hogy a kiránduló egyedül lépett be az üzletbe, aztán velem távozott.
A következő boltnál elköszöntem az asszonytól, és a kijárat felé vettem az irányt. Próbáltam összerendezni az ábrázatomat, hogy ne azt a tehetetlen dühöt és félelmet sugározzák a vonásaim, amit belül éreztem.
A kijárat előtt kibontottam a le nem kicsinyített tasak éber-álom bűbájt és a kapuban álló őr felé legyeztem a halvány, illattalan, púderszerű anyagot. Amikor elérte a férfit a hatás, üvegessé vált a tekintete, visszatartott lélegzettel sétáltam át a detektoron. Leadtam a kártyát, és csak reménykedtem, hogy az instant bűbáj elég hatásos ahhoz, hogy elvonja a figyelmet a zsebeim tartalmáról.
A pasas közönyösen meredt maga elé, én pedig fohászkodni kezdtem. Aztán kinyílt előttem a kapu, és lassan átsétáltam rajta. Lassított felvételként éltem meg, ahogy feltűnésmentesen kerülgettem az embereket, hogy kikeveredjek a Foltozott Üstnél várakozó tömegből, viszont amikor felharsant mögöttem egy sziréna, sietősre vettem a figurát.
Keresztül rohantam az utcán, majd felpattantam az első buszra, ami csak megállt a megállóban. A város másik végén már halálos nyugalommal szálltam le, és nagyon büszke voltam magamra. Abban sem voltam biztos, hogy miattam szólalt-e meg a riasztó és engem akartak üldözni a biztonságiak, de örültem, hogy nem maradtam ott kideríteni.
Amikor a zsebembe dugtam a kezemet, és megéreztem az új, apró kincseimet, elmosolyogtam. Mégis megérte felkelni reggel. Az izgalmak után az agyam szívesen haza indult volna, mégsem  arra vettem az irányt, hanem a szomszédos kerület felé, ahol lezártak egy egész utcát, és anno még a lakosságot is kitelepítették.

Ahogy a néhai Mágiaügyi Minisztérium romjai között keresgéltem valami menthető érték után, Perselus Piton festményére lettem figyelmes, ahogy szúrósan bámult engem. A földszinten voltam, egy kitört ablakon és előtte egy szögesdróttal ellátott kerítésen át másztam be, mert képtelen voltam távol maradni a helytől. Pedig én tényleg akartam.
Piton elképedve nézett rajtam végig, bár valószínűleg én is csodálkozva bámulhattam rá.
Hihetetlenül megörültem a férfinak, már hetek óta nem sikerült találkoznom senkivel, akinek akár csak névleg köze lehetett a varázsvilághoz; és egyébként is felüdülés volt látni egy ép portrét a háború sújtotta épületben, ahol mindenfelé csak a romok, és a szemét állt hegyekben.
– Granger?! Mi az ördögöt művel itt? Két szinttel lejjebb átkozott muglik járőröznek, maga meg itt lábatlankodik? Azt akarja, hogy a szemem láttára öljék meg? – sziszegett rám halkan Piton. Mosolyogva kaptam le a képkeretet a falról, és magamhoz öleltem. Legszívesebben táncra perdültem volna. – Tűnjünk már el, különben elkapnak minket!
Boldogan tettem eleget az utasításnak, és eliszkoltam a képpel. Le sem kicsinyítettem, el sem rejtettem a muglik elől. Nekik úgy sem volt több, mint egy unalmasan megfestett portré egy közönyös férfiról. Bezzeg nekem?! A legeslegnagyobb örömöm az utóbbi években. Az egyetlen régi ismerősöm, akit a háború óta láttam.
Ugyan az úton nem beszéltem hozzá, és ő sem hozzám, de néha ránéztem utazás közben, míg metróztunk, és valami mosolyra húzta a számat. Nem tudtam pontosan, hogy miért, de izgatott várakozás kerekedett felül a régóta nyomasztó érzéseimen.

Ahogy magamra zártam az ajtót és a csöppnyi szoba falának támasztottam a festményt, Piton rögtön megszólalt.
– Húzza be a sötétítőket, nehogy meglássák! Nem túl biztonságos ez a hely… – nézett körül, amennyire csak tudott. – Ne maradjon itt sokáig!
– Két napig maradok egy helyen, aztán mindig továbbállok. Holnap reggel esedékes – hümmögtem, aztán levetettem magam az ágyra. – Hány portréja maradt ép?
– Kettő. A másik a Roxfortban van. Oda még nem tudtak betörni a muglik, de már tervezik az átkozottak…
– Akkor gondolom nagy a pánik a festmények között.
– Annál csak a zsúfoltság nagyobb.
– Miért?
– A legtöbb varázsképből volt egy példány a Roxfortban, így mindenki oda menekült, amikor a reprodukciókat tönkretették.
– Igen, ez várható volt.
– Valakinek el kell hoznia az iskolából a festményeket, és biztonságba kell helyeznie! Hallottam a nevetséges küldetéséről, és most, hogy találkoztunk, talán nincs minden veszve… A muglik hamarosan elérik a Roxmortsot, és onnantól már vészesen hamar megtalálják az utat a kastélyba is. A pusztítást meg kell akadályozni!
– Nekem? És hova vigyek ezer képet? Nem cipelhetem őket a hátamon, amíg csak élek! – mordultam fel. – Ráadásul most mondta, hogy nevetséges, amit művelek.
– A Roxfortban csak a pusztulás vár a felhalmozott tudásra: a képekre, a könyvekre, mindenre. Néhány hétig még bírják a bűbájok, de végül úgy is megtalálják a módját a muglik, hogy a földig rombolják az iskolát.
– Ezt értem, de hova tudom elrejteni az iskolából elhozott holmit? – kérdeztem halkan. – El sem bírnék annyi mindent… Már így is túl nehéz ez a feladat…
– Nem tudom, Granger. Keressen egy főhadiszállást magának – morogta Piton. Végtelen sötétre festett szemei kiismerhetetlenül örvénylettek. A festő tökéletesen élethűre pingálta a férfi vonásait, pont úgy nézett ki, mint életében. Fekete talárja alatt ugyanolyan színű ruhát viselt, haja a válláig ért. Hirtelen hiányozni kezdett, pedig a képe ott volt velem a szobában. Jó lett volna megérintenem.
Megint fulladozni kezdtem az érzéseimtől, és megijesztett, hogy ezt Piton is észreveheti.
Természetesen fel is figyelt rá, de csak szótlanul nézte, ahogy ülök és magamba roskadok. Csendesen megvárta, míg zihálva kikászálódom a lelkem romjai alól, majd megpróbálom annyira újra összerakni az agyam, hogy legalább gondolkodni tudjak. Gyűlöltem magamban ezt a fajta gyengeséget, tudtam az okát, de már nem tehettem ellene. Gyűlöltem a függést, a szerencsétlenséget, és mindent, ami csak összefüggött a háborúval.
– Mi van a maga házával? Itt lakott a környéken? – kérdeztem egy idő után, amikor úgy éreztem,  megbirkózom a hangom remegésével.
– Nem igazán.
– Remek, mert így van esély arra, hogy még nem találták meg. London összes mágikus házát felkutatták már.
– Az én házamat akarja raktárként használni? Ebbe nem megyek bele!
– Miért? Maga mire akarja használni még a házát?! – sóhajtottam fel indulatosan.
– Az én házam túl kicsi, tértágító bűbájjal viszont a lebukást kockáztatjuk.
– Nem fogunk tértágító bűbájt használni. Ésszerűek leszünk, és csak annyi holmit hozunk el, amennyi elfér – vakartam meg a tarkómat. Barna tincseim csapzottan, élettelenül lógtak az arcom körül. Csak egy zuhanyra vágytam hirtelen, semmi egyébre. Aludni akartam, pihenni, nem álmodni őrült, szerencsés kalandokról. Talán csak meghalni csendben, békében. Talán csak egy ölelés kellett volna, hogy jobban legyek. Nem tudtam megfogalmazni, de valami régóta hiányzott belőlem.

9 megjegyzés: “Az utolsó lélekfestő – 1. fejezet

  1. amarilla on 2011-03-22 at 20:14 said:

    Először nagyon megörültem, mikor láttam, hogy új történetbe kezdtél. Aztán elmúlt a jókedvem, mikor megláttam, hogy femslash is lesz benne. Ezért ezt most kihagyom. Én sem értem, hogy miért, de két férfi nem taszít, főleg ha az egyik Piton, a másik Harry, viszont két nő! Juj 🙁

  2. angel8 on 2011-03-22 at 21:14 said:

    Az a rész nem lesz olyan durva, és a sztori SSHG-ba torkoll, ezért szerintem vágj bele nyugodtan. 🙂 Bár nem akarlak győzködni. 🙂

  3. Érdekes és megrázó 🙂 Várom a folytatást 🙂

  4. Evehid on 2011-03-23 at 16:06 said:

    Hát ez elég kemény lett. 🙁 Nagyon nyers, de nagyon jó felütés! 🙂 És sajnos az emberiség korlátlan sötétségét ismerve teljesen életszagú is. Én is várom, hova haladsz tovább a sztorival. 🙂

  5. Határozottan nekem való… alig várom a következő fejezetet! 🙂

  6. angel8 on 2011-03-23 at 19:17 said:

    Örülök, hogy olvastátok. 🙂 A következő részt holnap este teszem fel, mert addigra szeretnék előre dolgozni egy kicsit jobban, hogy elkészüljek a negyedik fejezettel is.
    (Kb. 6-8 fejezetre tervezem, még nem tudom pontosan. Igazából az IEPP kihívásától is függ, mert az arra írt novellát szeretném regénnyé duzzasztani, csak ugye nem lehet felrakni semmit, míg véget nem ér a verseny – ezért addig mással ütöm el az időmet. Blablabla.)

  7. Csatlakozom az előttem szólókhoz! (Bocsánat, kicsit le vagyok maradva mostanában. :$)

  8. angel8 on 2011-03-27 at 14:10 said:

    No problem.

  9. Szia! 🙂

    Imádom az SSHG fanfieket és úgy érzem, hogy te igazán ügyes vagy! 🙂 Szépen írsz, ritka de kifejező és hatásos szavakat is használsz és mondattanilag is úgy érzem minden a helyén van. Kicsit megrendültem a poszt apokaliptikus világképtől, és irtóra sajnáltam Hermit, de pont időben talált rá piton képére. *-* Igazi kis amazon ;)))

Post Navigation