Megint egy NOÉS szombat

Hetek óta egy titkos projekten ügyködöm, miszerint szeretnék örökbefogadni egy kutyust a Noé Álllatotthonból a már meglévő Kiara nevű szeretetcsomagunk mellé. Előbb a karácsonyi hajcihő, majd a költözés próbált eltántorítani, de nem adtam fel. Ma délelőtt volt ugyan egy kis megingásom, habár hétágra ragyogott a nap, én először mégsem akartam kimenni a 17. kerületbe, mert egy kicsit el akartam bújni a világ elől, aztán valami/ valaki mégis kihajtott. Csakhogy ez a nap más volt.

Magammal vittem a kutyulónkat is, hogy össze tudjon barátkozni Bélussal, a kiszemelt boxossal. Kiara remekül viselte a BKV viszontagságait, mindvégig nyugodtan és sztoikusan szemlélte a világot, a Csordakúton viszont kibújt belőle a kis ördög, önfeledten játszott, ugrált, kergetőzött az újonnan megismert barátaival. Először ugyan megijedt Ottótól, a csacsitól; de aztán túl nagy önbizalma lett a kisasszonynak, és falkában kezdték el hajtani szegény patást. (Senkinek sem esett bántódása, ezért is tudok nevetni az eseten. Sosem láttam boxerfalkát ennyire együtt mozogni, fantasztikus volt. Jól megfuttatták a szamárkát.)

Bélusról időközben kiderült, hogy már van egy nagyon komoly örökbefogadója Németországból, így szomorú szívvel lemondtam róla. Remélem, hogy jó helyre kerül, és annyira fogják szeretni, mint amennyire én megszerettem az elmúlt hónapok alatt, míg kijártam hozzá. Különös, de vele úgy tűnt, hogy Kiara jobban kijött, mint a később bemutatott, Belmondo nevű kannak, aki szintén gyönyörű állat, csillogó szemmel, tigriscsíkos szőrrel, fekete pofával.

Szóval volt egy újabb lehetőségünk a társkeresésre: Belmondo személyében. Elvittük sétálni, Kiara szabadon jött-ment körülöttünk, Bel pórázon próbált hozzánk igazodni. Kicsit izgágának tűnt, talán túl sok volt neki a tömeg, a kutya, a szagok, nem tudom, de olyan volt, mintha ugródeszkának tekintené a sétánkat némi csínytevéshez. Nem rám figyelt, nem foglalkoztatta, merre szeretnék menni, satöbbi. Ő csak ácsingózott a többiek után, míg el nem engedtem. Körbeszagolták egymást a Kiarával, aztán mindenki ment a maga útjára. Bel kutyát bosszantani, Kiara szamárkergetőt játszani. Én meg ott maradtam egyedül, míg vissza nem hívtam a kutyulómat, és el nem halásztam Belmondót egy nagyobb farkaszkutya elől. Egy idő után, amikor már elfáradtam a folyamatos húzásban és nyúzásban, kénytelenek voltunk visszatenni a kennelbe, mert nem bírtam vele. Rossz érzés volt. Komolyan. Sosem gondoltam volna, hogy nem tudok falkavezér lenni egy kankutya számára, noha előtte sok házi kedvencünk volt. (Tudom, azért van különbség kis kutya és nagy kutya, díványkutya és kertkutya között; ráadásul csodát nem lehet várni elsőre, de azért mégis furcsán-rosszul esett, hogy nem tudok megfelelni egy ilyen szép, és erős kutya “elvárásainak”. Látszott rajta, hogy erőskezű gazdát szeretne, akinek figyelne az utasításaira… Én meg aranyos vagyok, aki kekszet ad esetleg, ha ő méltóztatik csinálni valami olyat, ami nekem tetszik.) Na mindegy, nem keseregni szeretnék, csak muszáj kiírnom magamból.

Sajnálom, hogy Bélussal jobban kijött a kutyám, és, hogy nem vagyok elég domináns Belmondóhoz.

Egy idő után, mikor már visszaraktam Belt a helyére, hogy lecsillapodjon; egy ott dolgozó barátom megkérdezte, hogy miért nem gondolkodom szuka kutyában, aki esetleg ugyanolyan simulékony lehet, mint a Kiara? Nekem elsődleges szempontom csak a szobatisztaság, és a zökkenőmentes kapcsolat a meglévő ebbel.

Három kifejezetten aranyos kutyit mutattak, akik befutók lehetnek/lehettek volna a Kutyulónk mellé: Borit, akit azért adtak le, mert levadászta a csirkéket (majd láncra került, majd megszabadultak tőle) (hátránya: kerti kutya volt, nem 100% szobatiszta); Lindát, aki szobatiszta, de rugóig kirágta az ágyat, a díványt, és elfogyasztott egy fél asztalt is, mire a gazdája megszabadult tőle; és Feliciát, aki feltúrta a kertet, amikor kint volt. Ő egyébként sárga színű, fehér jeggyel a pofiján. Vágott a farka, vágatlan a füle. Amolyan igazi, másfél éves kajlaság. Úgy láttam, hogy ő jön ki leginkább a Kiarával. Jó volt nézni, ahogy rohangáltak. (Bár azt hozzá kell tenni, hogy a mi kutyánk szinte mindenkivel jól érzi magát, mert végtelenül jámbor energiabomba.)

Bárkit is választanék, vagy választottam volna, a szívem vérezne. Egyelőre tépelődöm, átbeszéljük a dolgokat itthon, de nekem érdekes, kettős érzéseim vannak – és ez nem jó. Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet ez így már. Azt semmiképpen sem szeretném, hogy az egyik kutyám hátrányba kerüljön a másikkal szemben, azt meg végképp, hogy összeférhetetlenek és kezelhetetlenek legyenek együtt.

Az biztos, hogy jelenleg a környéken nekem/ nekünk van a legtündéribb, legokosabb boxerünk, mert ez a mai nap folyamán bebizonyosodott. Kiara nagyon jó kutya, szófogadó, és meg is akar felelni az elvárásaimnak. Figyel rám, én pedig rá. Kiváló csapat vagyunk. Talán nem is szabad megtörni ezt az idillt. Nem tudom, hogyan kellene helyesen dönteni.

Ide nem lehet megjegyzést írni.

Post Navigation