Category Archives: Art

Gyönyörű borítók 2.0

2012. aug. 04: Amikor először megláttam Bree DeSpain:  The Dark Divine című könyvének borítóját, rögtön beleszerettem, mert sosem láttam ilyen szép, fehér, halott lábat egy könyvfedélen.

Elolvasva a fülszöveget már nem értettem a borító okát, mert lényegében nem tesz hozzá a történethez, én sokkal inkább valamilyen farkasos képben gondolkodtam volna a kreatív osztály helyében – de ettől függetlenül engem megvettek kilóra, mert színeiben és összhatásában nagyon jól sikerült.

Gondoltam, utánanézek az írónőnek, mert a fantasy-sorozatok korát éljük, és ebből eredően nyilván ő is folytatásokban gondolkodik: hátha lehet már tudni valamit a második, netán a harmadik részről is. Szerencsém volt, a második rész már kapható, ráadásul borító tekintetében nem kell szégyenkeznie az első mellett.

 

És most jön a poszt megírásának valódi oka: a kreatív csapat öngólja! (: Kezdjük azzal: Fekete bárány (ez meg milyen címfordítás?! Divine = bárány? Neee…)? Dobpergés (káröröm-csapokat várakozásteljesen kinyitni):

2005-ben már felhasználták ugyanezt a képet Meg Cabot egyik portugálul megjelent kötetéhez. (Magyarul a Mediátor sorozatként lehet ismerős a cím.)

Tanulság: ne használj stockfotót, mert annak kínos lehet a vége… (:

UPDATE:

2012. aug. 25.: Kelley Armstrong: No Humans Involved című kötete 2010-ben, Kanadában dőlt be az eredeti fotó szépségének. Uffa! 🙂

Koncertfotók Lunától – a Szigetről

Az első három képkockán a Within Temptation tüzelte fel a hangulatot a hét közepén…

 

  

… aztán a többi már a tegnapi Jared Leto, illetőleg 30 Second To The Mars koncerten készültek:

  

Kegyetlen jó koncert lehetett mindkettő, már csak a fotók alapján is. A hatodik képtől teljesen hangulatba jöttem, mert nagyon jó a fények és az árnyékok kontrasztja. Eufória. (: Gyerünk, csorgassuk együtt a nyálunkat! (:

A nap képe: Dancing With The Wind

A víz alatt

Múlt éjjel találtam a Deviantarton egy érdekes alkotót, aki szinte csak a medence aljáról fotózza a modelljeit. Különös, megfoghatatlan hangulata van ezeknek a képeknek, azt hiszem. Kicsit megijeszt, mert a fulladás gondolatától kiráz a hideg, viszont ugyanakkor  gyönyörködtet is, mert szépen beállított fotók ezek.

   

Egy szobor négy arca

Ezt a szép kapuszobrot Győrben, a Bartók Béla úton, a körforgalomnál fotóztam még vasárnap. Egy kis fény-árnyék játszadozás milyen különböző, izgalmas külsőt ad neki, hála az Aperture-nek. (:

Az eredeti kép:

Toy Camera verzió:

Szépia verzió:

Fekete-fehér verzió: (vörös filterrel)

A nap képe

Írónők és írónőcskék

A napokban írtam a Young Artists közösségről, és néhány oldal néhány linkcseréje (pontosabban inkább az, amit egy-két weblapon találtam) elkezdte bökni a csőrömet. A fiatal felnőtt fantasy témakör is kitermeli szépen, lassacskán az olvasótáborából azt az íróréteget, amit annak idején a Harry Potter-világ is életre hívott fanfictionok formájában, csak itt javarészt saját karakterek (?) keverednek különféle kalandokba a történetek során.

Azt hiszem, (és nagyon remélem) hogy nem sértek meg senkit, ha azt állítom, hogy a mai, modern fantasy két ágra osztható: vannak kifejezetten fiúknak írt kardozós, háborúzós, trollal megküzdő, sárkányon lovagló fantasy, és a lányoknak szánt szerelmes vámpíros, nem véres vérfarkasos, szexi démonos, bukott angyalos fantasy. A következőkben a második, csajos változatot veszem górcső alá. Mivel a lányok tudják jobban, mi kell a lányoknak, ezért ezeket a történeteket 90 százalékban mi írjuk.

De miért is? Romantikára és testiségre kiéhezett, kényszeresen író hölgyek követelnek néhány perc figyelmet maguknak az írásaikkal. A jól megírt és kellemesen tálalt sztorikkal előzékeny vagyok, és a számomra pikánsan elkészített mesék esetében önként és dalolva fogyasztom a giccset, de a túlzásba vitt “sztárságot” nem tudom tolerálni. Talán az én hibám, hogy nem akarok szemet hunyni az efféle emberi tényezők fölött, de szerintem a gyerekesség és a hisztéria nem fér össze az írással. Kifejtem, miért gondolom így.

Számomra az írás egy elvonult, elborult, sajátos állapot, amikor csak a fejemben dübörgő történet és én létezünk, és mindaddig megszűnik a világ, míg a megszületett sorokat papírra nem vetem (ill. be nem gépelem). A félkész irományaimat szomorkás szemmel nézem, mert azok is rólam árulkodnak: ezt nem tudtam befejezni, itt elfogyott a lendület, eltűnt a varázslat. Az igazi csoda mindenképpen az, ha valaminek a végére érek, majd hagyom szétáradni magamban a katartikus megkönnyebbülést. Az ember néha görcsöl, hogy mit kellene írnia, néha pedig a mondatok maguktól kerülnek lejegyzésre. A megfelelő szavak keresgélése, a kifejezések ízlelgetése és egyébként az egész írási folyamat egy kreatív, de precíz munka. Kényszeres, mert beleőrülnék, beledöglenék, ha nem írhatnám le, nem tökéletesíthetném az adott lelki és szellemi állapotomnak megfelelő, azt felmérő magas szinten. Ez alapján gondolom, hogy gyerekességnek, követelőzésnek helye nincs egy író/nő repertoárjában, függetlenül attól, hogy 12 vagy 62 éves az illető.

Mindezt a több oldalon is kifüggesztett ún. szolgálati közleményre írtam, mi szerint “amíg 3/5/10 stb. ember nem kommenteli vagy lájkolja az előző fejiket, addig nem lesz friss”. Ezek a lánykák azért írnak, hogy mások olvassák és körbeudvarolják őket a következő fejezetért? (Már, ha egyáltalán jó minőségű, és folytatást érdemlő, amit írnak, és amit az olvasóközönség vár.) Az ilyenektől kicsit elkeseredem, és nem azért, mert savanyú a szőlő, csak egyszerűen nem szimpatikus ez a hozzáállás – bocs, de muszáj volt kiírnom magamból. Persze, nekem is volt olyan korszakom, hogy az is nagyon fontos volt, mennyi és milyen visszajelzést kapok egy-egy irományomra; de akkor sem kizárólag azért írtam, hogy másokat szórakoztassak. Én magamat akarom szórakoztatni, a többi csak hab a tortán.

Persze, előfordulhat az is, hogy én vagyok a hülye, amiért kiakadok még mindig rácsodálkozom a világra, mert az megállás nélkül változik. “A világ nem lett kisebb… csak kevesebb.”

The 600 Years – Paint Up!

Ezt láttátok már? Fantasztikus!

The 600 Years from the macula on Vimeo.

Young Artists, a közösség – Interjú

Nem túl régen találtam egy oldalt, és ott bukkantam a Young Artists amatőr művészközösségre. Aranyos és érdekes kezdeményezésnek találtam, ezért vissza-visszajártam az alapító (és néhány további tag) oldalára (is), hogy követhessem a fejlődésüket, olvashassam az írásaikat, aztán egyszer csak úgy éreztem, muszáj megtudnom minél több infót erről a kis szövetségről, ezért bátorkodtam írni Dyonne Hallnak, a YA alapítójának, aki készséggel válaszolt a levelemre. A továbbiakban a vele készült interjút olvashatjátok:

1. Írnál-e egy kicsit arról azoknak, akik még nem hallottak róla, hogy mi a Young Artists lényege? Kik csatlakozhatnak, milyen kritériumoknak kell megfelelni?

A Young Artists fiatal alkotók közössége, aminek az lenne a fő célja, hogy többen megismerjék azoknak a munkáját, akik az interneten írnak, rajzolnak stb. Az elképzelés egyszerű: hirdetjük egymást saját honlapunkon, a több érdeklődő reményében. Nem egy zárt közösségről van szó. Szinte bárki csatlakozhat hozzánk, aki az interneten keresztül osztja meg alkotásait a világgal. Természetesen az a legnagyobb öröm, amikor egyre több tag aktívan kezd a közösség részévé válni. Sok kedves embert ismertem meg így, akikhez én is bármikor szívesen járok olvasni.

2. Azt olvastam, hogy a projekt 2010. szeptember 5-én indult. Mi volt az oka, hogy létrehoztad ezt a közösséget? Milyen érzés alapítónak lenni, mennyi munkával és felelősséggel jár a posztod?

Ha manapság körbenézel a világhálón rengeteg fiatal tehetséggel találkozol, akikről alig tud valaki, pedig ránézel az alkotásaikra és az jut eszedbe, hogy ez bizony nem semmi! Szóval elsősorban miattuk hoztam létre a YA-t, persze nem utolsó sorban saját műveim megismertetése is a cél, de többet jelent nekem az a „baráti kör”, amire így szert tettem (így a többiek is). Alapítóként büszke vagyok, hogy eddig eljutott a klub, és egyre több érdeklődőt vonz, de valójában nem sok mindennel jár ez a státusz, ugyanúgy egy vagyok a tagok közül. Az irányító szereppel járó feladatokat (mint új tagok, szerepjáték, fórum stb.) szívesen csinálom, nem mellesleg elég csak megkérnem valakit és rögtön segítséget kapok. : )

Continue Reading →

Lorenzo Duran falevelei

Él egy spanyol férfi Guadalajaban (eddig mily’ meglepő a hír, ugye?), aki azzal foglalatoskodik, hogy különböző mintákat vág falevelekbe. Elképesztő precizitás és biztos kéz kell egy ilyen alkotás elkészítéséhez, teljesen odáig vagyok értük. Fantasztikusak, természetközeliek, és a kelta motívumok mindezt még belsőségesebbé teszik számomra.

Megtaláltam Duran blogját, ahol további remekművekben lehet gyönyörködni. Azt hiszem, boldogan kitennék egy ilyen sorozatot akármelyik falamra. (: This is amazing, Ladies and Gentlemen! (: