Category Archives: World War Z

Csapó 6 – Én inkább a zombikkal vagyok

November 3. csütörtök – Már látni az alagút végén a fényt…

Csütörtökön háromra hívtak a bázisra, mire odaértem, némi kavarodás közepébe csöppentem, mert nem voltam a napi listán, de aztán kézzel felírtak, megkaptam a papírjaimat és a belépőkártyámat, így végül is bejutottam. Nem tudom pontosan, mi történhetett a háttérben, valószínűleg a szervezők is kezdtek fáradni, így a telefonhívás után elfelejtették felírni a nevem – vagy valami ilyesmi. Gyakorlatilag mindegy, bejutottam. (Vagyis inkább bejutottunk, mert többen is fennakadtunk becsekkoláskor, de ez már történelem.)

Continue Reading →

Csapó 5 – A végső csata

Okt. 27. csütörtök – Torta, torta, torta…

Az éjszakák egyre hosszabbak, a pihenőidő egyre rövidebbnek tűnik, és még mindig pörkölt a vacsi. (Vagy ahogy hívják: ebéd.) Egyik nap plusz kukoricát tesznek bele, másik nap zöldbabot, de attól a fűszerezés ugyanolyan, és a hús is roppant hasonló. Tehát pörkölt. Rizzsel. Rizzsel. Tarhonyával. Tésztával. Rizzsel. Lefotóznám, de nem olyan ínycsiklandó látvány, hogy nyilvánosságot érdemelne.

Hajnalban a fiúkkal már annyira elcsigázottak vagyunk, hogy legszívesebben hazamennénk. Már egyáltalán nem poénos a forgatás, az órákig tartó ácsorgás sokat elvesz a film élvezeti értékéből – nálam legalábbis. Azért megegyezünk, hogy jövőre majd együtt nézzük meg a moziban a WWZ-t, hátha mégsem lesz akkora csalódás.

Beosztottak minket a Killer Zone-ba, tehát fiatal, életerős, zombikapálásra alkalmas egyedek vagyunk. Igyekszünk a csoportunk hátsó részében tanyázni, részben a kellemes meleget adó, háttérben lángoló ház (egyesek szerint ÉPÜLETFŰTÉS) miatt, részben pedig azért, mert így legalább nem vagyunk szem előtt.

Continue Reading →

Csapó 4 – A túlélés művészete

Okt. 24. hétfő – A nap, amikor nem pörköltet ettünk

A múlt heti jelenetet folytattuk, néha futottunk, de leginkább sétáltunk a gyárudvaron, azt játszva, hogy az orosz katonák a zombik felé terelik a harcra szánt népet, akik nem igazán akarnak meghalni, de gyaníthatóan muszáj lesz nekik. (Már nem emlékszem, hogy milyen fegyvert kaptam aznapra, de nem lehetett nagy szívás, mert arra emlékeznék.)

Az eső néha szemerkélt, szerencsére nem áztunk meg nagyon. Az pedig tovább emelte az alaphangulatot, hogy a csütörtöki forgatás óta tökéletesen megszáradtak a ruháim. A sminkem teljesen átlagos (koszos, poros, kormos jellegű) volt egész héten, kivéve a tegnapi, de erről majd később. (: Minden hasonló volt, ahogy előző hétről megszoktuk: ha jól csináltunk valamit, megdicsértek minket; ha nem, akkor újra és újra felvettük a jelenetet, míg a végeredmény elégséges nem lett.

Kiválogattak néhányunkat egy ún. “A” túlélő csoportba, de aztán a tervezett projektből nem lett semmi. Kicsit megijedtem, hogy talán mégsem élem túl. (: Nem, ez nem igaz, de sajnáltam visszaadni a kiválasztottságomat jelző vörös karszalagot.

Continue Reading →

Máris reggel van?!

Oké, most már talán aludtam hat órát, amivel kibírom estéig, így jut némi idő kutyasétáltatásra, filmletöltésre (és esetleg filmnézésre), posztírásra, levelezésre, mielőtt ismét beájulok az ágyba…

Tortagyanús nap a mai.

Csapó 3 – Éjszakás műszak

Szóval akkor egy kicsit bővebben is kifejtem, milyen fantasztikus dolog statisztának lenni egy amerikai szuperprodukcióban, hogy mindenki szíve joga szerint irigykedhessen rám, amiért én ott vagyok és láthatom a mellettem néha elsétáló Brad Pitt sziluettjét.

Hétfőn délután négyre kellett menni, fél ötre becsekkoltam, fél hatra egy öltöztető rám adta a korábban kiválasztott ruhámat, és további fél óra sorban állás után beülhettem az egyik sminkes székébe, hogy egy koszos túlélővé varázsoljon. Gyakorlatilag ez úgy néz ki, hogy lehet, hogy a zombikat túlélném, de a fürdést nem… Szomorú, illetve inkább vicces látvány. Amikor már mindenki a szakadt gúnyájában feszít, buszra ülünk és 20-25 perc zötyögés után leszállunk a Kőbányai Konzervgyár előtt.

Continue Reading →

Csapó 2 – Részeredmények

Most csak rövid leszek, mert kb. még fél órám a roppant kevés szabadidőmből, hogy társadalmi és magánéletet éljek, aztán újra el kell indulnom a forgatásra. A hétvégén jó hosszan megírom majd a tapasztalataimat, mesélek a látottakról, a díszletről, a színészekről, a zombikról – mindenről, amivel és akivel csak találkoztam.

Jelenleg harmadik napja forgatok éjszaka, a mai lesz a negyedik csodálatos és mocskosul fárasztó, ráadásul majd még egyet ki kell bírni, amire egyelőre még gondolni sem akarok. Egyik jelenetről a másikig élek, és idehaza átlagosan 4-5 órát aludtam eddig, aztán fürdés és irány vissza…

Az első nap elég pörgős volt, hajnalban kezdtünk el csak fázni, sok futós-menekülős jelenetet vettünk fel. Egyszerre két helyszínen forgott a kamera, én sajnos a szopóágban voltam, mert Brad Pitt a másiknál harcolt… Tegnapelőtt egész éjjel fáztunk, pedig már nem volt annyira hideg, de a hógépek nagyon durván rátettek egy lapáttal az amúgy is nyűgös hangulatra.

Kedd éjjel már én is a csatajelenetben voltam, találkoztam Braddel, sőt, még a könyökömet is megérintette (ahhhhhhh o.O csöpp-csöpp), amikor elhaladt mögöttem! Órákon keresztül egymás mellett forgattunk, és sztoikus nyugalommal tűrte, hogy néha rajta felejtem a szemem. Nem hisztériázott, mit bámulunk rajta, nem üvöltött velünk és mást sem kért meg, hogy tegye meg helyette.

Tegnap ugyanezt a jelenetet vettük tovább, (amúgy engem rendszerint küldtek a frontvonalra zombit ölni, szóval ha a jelenetet nem vágják ki, akkor benne leszek a movie-ban), és megint Brad közvetlen közelében kellett kaszabolnom. Ha valamiért, már ezért megérte.

Ha kibírom a következő két éjszakát, és szombaton kialszom magam, akkor számíthattok egy épkézláb posztra is. (Ó, azt nem is említettem, hogy múlt éjjel sikerrel megfáztam. Képzelhetitek…) Szóval most pedig…

ÁLLJUNK BE KEZDŐBE! ÚJRA VESSZÜK!

Csapó 1 – Bootcamp

Az előző WWZ posztban a ruhapróba izgalmairól írtam (mondjuk… itt), és tegnap már feszegettem, hogy mennyire kétes érzéseim lettek ezzel a filmforgatós – statisztás – zombis – túlélős dologgal kapcsolatban. Nagyjából mindent meg is fogalmaztam már az eggyel korábbi bejegyzésben, ami csak negatívumként felhozható, úgy mint fejetlenség (nemcsak a zombik részéről), szervezetlenség (ha ez szervezett forgatás, akkor nem tudom milyen lehet az igazán amatőr…), és a koordináció hiánya.

További szomorú tény, hogy egy hűvös őszi pénteken többszáz ember egy fűtetlen gyárcsarnokban múlatja az idejét, ahelyett, hogy a rendes, bejelentett munkahelyén dolgozna. A statiszták négyötöde értelmileg és fizikailag is munkaképesnek számít, és mégis a forgatáson várták a csodát – vagy éppen a forgatástól várták a csodát, nézőpont kérdése. Nem tudom, ez az egész olyan furcsa. A társadalom legkülönbözőbb rétegeiből verődött össze a társaság, tényleg izgalmas és részben szervezett organizmussá nőtte ki magát. Állítólag péntekre megtanulták előre engedni az időseket ebédosztáskor, hogy ne kelljen a hatvan-hetven éves néniknek és bácsiknak kivárni a hosszú sorokat és az esetleg lökdösődő csoportokat, mire megkapják az elemózsiát… Pontos részleteket nem tudok, mivel én csak pénteken csatlakoztam a forgataghoz, de állítólag hét elején történtek efféle apróságok, hogy kis híján letaposták a nyugdíjasokat. Tegnap szerencsére már azt tapasztaltam, hogy szinte úgy kapkodták ki a sorból az időseket, és kísérték a sor elejére, hogy szinte soron kívül kapjanak enni vagy inni. Haladás…

Nem tudom, hogy voltak-e illúzióim a filmgyártással kapcsolatban, de az biztos, hogy a statiszták egy ekkora produkciónál a tápáléklánc legalján helyezkednek el, nagyjából két méterrel a legutolsó, éjszakai műszakos, forgatási helyszínt őrző, köbgyökíkús biztonsági őr alatt…

Continue Reading →

A hetemről röviden

Hétfői és keddi mantra: Jaj, csak ne szerdára hívjanak a WWZ-től, mert szerda-csütörtök nem érek rá… Jaj, csak ne erre a két napra hívjanak forgatni… Jaj… Jaj…

Szerdai mantrám: Jaj, csak semmit el ne szúrjak a próbamunkán. Jaj, csak ne nézzenek teljesen bénának. Jaj, csak ne hívjanak holnapra forgatni a WWZ-től.

Csütörtöki mantrám: Jaj, csak ne rontsam el, ha számlát írok. Jaj, csak ne tűnjek idiótának… Jaj, hívjanak már a WWZ-től.

Mai mantrám: Jaj, bár tudnám, mit is keresek ezen a forgatáson…

A két próbamunkával telt napról majd a jövő héten írok bővebben, mert akkor derül ki, hogy mi merre hány méter, de az biztos, egy életre megtanultam, mi az a wombat sztájliszt. (: Én gyakorlatilag magamat adtam, ez van, ezen nagyon nem lehet segíteni. (: A szerda és a csütörtök gyorsan telt, volt némi vizsgaidőszaki feelingem, de talán nem vágtam magam alatt a fát. Még a végén Almát fogok árulni… 🙂

A mai forgatási nap (ez már kőkemény (?) (hehe) WWZ) egy elképesztő bootcamp volt. Az egy dolog, hogy nem tudnak ésszerűen mozgatni 400-500 embert, hiányzik a logisztikai érzék a projektből (legalábbis a statisztákkal kapcsolatos szegletéből), de azért nem kéne ennyire fölöslegesen rángatni a csoportokat. Jó, nyilván nem értem a filmgyártáshoz, én csak laikus szemlélője oder szereplője voltam a történésnek, de a fejetlenség szerintem bárkinek szemet szúrt volna. A (csak a mazochistáknak) kellemes, fagypont körüli időben sétálgattunk cirka 2-3 órát a forgatási helyszínen, aztán tovább fagyoskodtunk a “melegedőben” (ami a nevével ellentétben csak kis létszámú meleget tartalmazott), majd ettünk, ittunk, beszélgettünk (kész társadalomismeret óra…), de végül volt egy rövid mozgáspróba is, ahol elsajátíthattuk a láthatatlan zombik megcsákányozásának absztrakt művészetét. Nem vagyok fanyalgó típus, ezt talán már mindenki leszűrhette a mögöttünk álló néhány év alatt (akár IRL, akár a neten), de rá kellett jönnöm, hogy ez a statiszta munka nem az én világom. Persze nagyon érdekes, és örök élmény marad, jó fej emberekkel hozott össze a sors, mert azért a klassz fura szerzeteket mindenhol bevonzom, de valahogy mégsem estem szerelembe. (De ezt inkább a köv. bejegyzésben részletezném.)

A holnapi mantrámról: Jaj, csak ne keljek korán… Csak ki tudjam aludni magam…

Csapó Nulla – Ruhapróba

Egy hónappal ezelőtt írtam, miszerint részt vettem a World War Z film zombiválogatásán (én és nagyjából még kétezer másik ember), és tegnap abban a meglepetésben volt részem, hogy felhívtak, mert megfeleltem a statiszta castingon.

Időpontot egyeztettünk mára: ruhapróba és egyéb nyalánkságok voltak a mai terítéken. Precízen odaértem a megbeszélt időre, kitöltöttem egy szerződést, (elírták ugyan a nevemet, de aztán korrigáltuk a hibát), aztán egy belső helyiségben lemérték a magasságom, a derék-, csípő-, és mellbőségemet, valamint megkérdezték, hányas cipőt hordok. Még egy kis adminisztráció után átvezettek egy kb. négyszáz négyzetméteres helyiségbe, ahol egymást követték a ruhaszigetek: ruhák vállfákon, tömött sorokban, egymás után; ruhák dobozokban; ruhák kisebb-nagyobb dombokba pakolva. Volt ott minden a kabátoktól kezdve, a pulcsikon keresztül a gatyákig. Kicsit olyan érzés volt, mintha felvásárolták volna a környék összes turijából a teljes kínálatot.

Szerepem szerint én egy orosz lányt / nőt játszom, (ebből azt szűrtem le, hogy túléltem a háborút), ezért iszonyatosan beöltöztettek. Az öltöztető nénim nagyon rendes volt, olyan bakancsot csizmát keresett a lábamra, ami tökéletesen kényelmes lesz a többórás talpaláshoz. Ami a ruházatomat illeti… Izgalmas végeredmény született a 20-25 perces procedúra során. Ha nem jön össze a statiszta-munka, most már tudom, hogyan kell csavargónak öltöznöm… (:

Kaptam egy szürke, hosszú, kötött pulóvert; arra egy kisebb, csuklyás, szintén világosszürke, második pulcsit; egy sötétkék farmert, egy kopott, zöld csizmácskát, egy olajzöld, jobb napokat látott, derékig érő, kapucnis pufidzsekit és egy szürke, baklós, kötött sapkát. Rám adtak még egy mellényt, egy csúnya, farmerszerű kamáslit és egy jobbos kézvédőt. A hab a tortán a fekete színű, halálfejes, hógolyózásra alkalmas kesztyű lett. Ezer éve nem öltöztem ilyen színorgiába… (: Leginkább tényleg egy fázós hontalannak tűnhetek, ha esetleg kimennék a boltba kiflit venni. Izgalmas volt.

Ezután fotók, fotók, fotók, majd visszaöltözés a saját cuccokba. (Back to the black.) Gyűrűket, láncokat, fülbevalókat mellőzni kell, valamint ha elkezdődik a forgatás, smink nélkül kell megjelenni. (Nem mintha most nem így mentem volna.)

A mozgásóra némi “rémült futásban” és “agresszív zombikarózásban” nyilvánult meg. Az első két visítás-sikítás-hörgés után szinte teljesen elment a hangom, így a végére már nem igazán volt erőm kiáltani. Ez van, én inkább a csendben szenvedős, és zombilikvidálós típus vagyok.

A legvégén akadt még egy kis papírmunka, aztán szélnek eresztettek minket, hogy a napokban majd hívnak, hova és mikor kell menni forgatni. Brad Pittet még nem láttam, de talán ami késik, nem múlik. (:

I will survive, fáking zombies! (: