Category Archives: Vers

Ahogy változik a világ

Csak kapkodom a fejemet.

Nincs fent, nincs lent. Szédülök a sodrástól.

Csak csendre vágyom, a hársfák illatára, és egy nagy tál eperre.

Gondolkodni kell, precízen, előrelátóan megtervezni és kivitelezni a következő heteket, hónapokat.

Életem leghosszabb napjai ezek, tele bizonytalansággal, és fojtogat a sírás minden nap; pedig milyen buta dolog már megint olyan után sírni, amit nem kapok meg, ami nem jön el mégsem.

Ezen az elven elindulva akár boldog is lehetnék, és örömmel várhatnám a változást. A változás lehet jó.

De én félek – annyira félek, hogy keserűvé változik a számban a kamillatea íze is.

Tartozom nektek egy vallomással. Rettegek attól, ami most jön.

 

Akciós az Időjáték a Bookline-on

IdőjátékAki eddig nem vette meg a könyvemet, de szerette volna, az csapjon le rá, mert körülbelül ez az utolsó lehetősége!

Gyanítom, hogy a januári leltárban találtak néhány darabot elfekvőben a raktár mélyén, és most próbálnak megszabadulni tőle. (Vagy a fene se tudja, de azért vegyétek meg, mert most olcsó. Később meg már nem lesz.)

(Nincs mese, ezek tényleg érzik, hogy hamarosan végzek az új sztorival…)

Tessék kattintani, itt a link: csak 872 forint!

(Egyébként hogy jött ki ez a gyönyörű ár? Nem lehetett volna legalább 875 forint? No offense, csak kérdeztem.)

Semmi

Hát nem volna jó,
Hogyha végre jó lenne?
Megállna a világ egy percre.

Írni

Írni akkor is,
Amikor akár bele is dögölhetsz,
Akkor sem emlékeznek rád,
Csak plusz egy fasz voltál
Egy buta sorban,
Na akkor kell felkötnöd
Magad az első fára,
Hogy egyáltalán
Minek választottad a sort,
A szokásos nyomort,
A küszködve írást,
Amikor a megváltásod
Nem az átlagból ered –
Hiszen jól csak a nem
múló kényszert ismered:
Írni sebbel-lobbal, írni szívvel,
írni az enyészet kezével.
Ez az egyetlen dolgod itt,
Más úgysem boldogít.

Török Sophie: Szeresd!

– Szeresd! – sugja a halál – szeresd!
s te azt hiszed, életet kinál, mert hiszed:
szeretni annyi, mint kétszer élni.

Talán csak ájult madárka volt, elnyulva
dermedt tollai közt, mint leendő koporsóban
kit a halál kajánul kinált szánakozó
szivednek, vagy beteg kölyökkutya,
ki könyörgő kinálkozással követ az utcán
rádvetve lázas tekintetét – talán csak egy
hervadástól megriadt virág, vagy fiatal fa
letört gallya rimánkodott feléd a halál
fojtogató karmai közül, – szeresd! –
sugta a halál, s a veszendőt
meleg kezedbe adta.

S mikor már gyógyitó szivedre vontad
csititva rettegését, s szakadt gyökerének
véredben adtál ágyat – mikor már ujjongva
lested meg szemében a hálás eszméletet:
akkor a halál nevetve ütött kezedre
egyetlen nyomással kioltva jövőt és
reménykedést, – borzadó szemednek megmutatva:
amit szerettél: kifordult bamba szem,
rád, s a világra egyformán vicsorgó
görcsökbemeredt állkapocs.

– Szeresd! – sugja a halál –
de ne az életet szeresd,

mert az élet veszendő.

Kötődések

Mások álmát élem ugyan, irigyeltek;
De néha mások írják az én verseimet,
Akiket meg én irigylek titkon,
És szinte ölni tudnék egy szófordulatért,
Ami nem az én agyamból pattant ki;
Míg ti ölni tudnátok a szabadságomért,
Hogy megtehetem, amit ti nem mertek.
Néha talán csak ezek az irigy
Hiányérzetek kötnek össze minket,
Ezek a semmilyen ürességek,
A lelket átmaró versek.

És megint

Hogyan lehet hitet szegni?
Pont úgy, mint szárnyat?
Éjszaka van. Rémálmok várnak.

Megint.

És elfogyott a bor.

És megint

Üres az ágy.

És megint

Hitet szegni. Meg szárnyat.

Úgyis kipróbáljuk alkalmasint.

Írni emléket, kéket;
szerelmet, karmazsint;
írni magányt, feketét;
Írni szavakat egymás
Után tízet, százat.

Remélni titkon, hogyha megvársz,
Téged is megvárnak…

Charles Bukowski: Ez talán

pont olyan, mint az előző,
vagy mint a múltkori,
vagy mint az azelőtti.
pina,
fasz,
zűr.

csak te hiszed minden
alkalommal, hogy most végre
tényleg megtanultad:
hagyom, hadd csinálja úgy,
én meg majd így csinálom,
nem kell már egyszerre minden:

csak egy kis kényelem,
csak egy kis szex, csak egy
egészen aprócska
szerelem.

most várok megint
és közben kopnak az évek.
még mindig megvan
a rádióm és sárgák
a konyhafalak.
egymás után hajítom ki az
üvegeket és hallgatom
a léptek zaját.

reménykedem, hogy a halál
ennél valamivel kevesebb.

Forrás

Kezemben a szívem

kezemben a szívem
nem dobog
nem dobog
ez csak a rozsda
sercegése
az ujjaim alatt

mi legyen most
megátkozzalak
vagy kaparjam
le a lepattogzó
rétegeket
de minek
hisz még ettől sem
fogsz dobogni
te nyomorult

Hogyan

Hogyan nézzek rád ezután,
hogyan szeresselek,
ha szívem minden szeretete
sem volt elég neked,
de ami még nyomasztóbb,
hogyan éljek az utolsó
reményszálam nélkül?

Vagy most már abban kellene
reménykednem, hogy egyszer
szürkére kopik ez a csoda,
és az agyam beletörik
az éjszaka csendjébe,
amikor nem lesz több könnyem
sírni utánad?

Hogyan történhetne ez meg?
Lehetetlennek tűnik.