Category Archives: Sport

28. Nike félmaraton 2013

A tavalyihoz képest idén sokkal egyenletesebben futottam, nézelődtem, ábrándoztam futás közben. Nagyon jól esett maga a mozgás, nem fáradtam el sem agyilag, sem fizikálisan félútan. Amikor pedig meguntam a gondolkodást, és kikapcsoltam az agyam, egyszerűen csak egyik lábamat csaptam a másik után, a testem pedig automatikusan csinálta a dolgát.

Kettő perc 38 másodperc híján két óra alatt futottuk le a fiúkkal. Életem legjobb futóélménye a tegnapi. (:

Run Like Hell! (igen, már megint)

216. (486)
10km: 00:57:37
14.5km: 1:23:50
Bruttó idô: 02:12.18
Nettó idô: 02:02:38

Run Like Hell Team Again

Ma jött egy hivatalos levél a Nike Félmaratonról, a 192. helyet értük el trióban. Hip-hip-hurrá!

Run Like Hell Team

Nike Félmaraton 2012

Ma délelőtt történt az esemény, trióban indultunk két barátommal, 8,2 – 4,6 – 8,3 km távot kellett megtennünk. Az én részem a négy és feles szakasz volt, a Szabadság-híd szomszédságában jelölték ki az első váltóhelyet, így nekem onnan kellett elszaladnom a Margit-hídig. A budai oldalról indultunk, át a kedvenc hidamon, aztán végig a pesti rakparton, el az Országház előtt a második váltóhelyig.

Jó volt, egész jól bírtam, nem fáradtam el, nem szúrt a tüdőm, nem akartam belehalni. (: Amint meglesz a pontos eredményem, majd leírom. Az biztos, hogy 10:31-kor adtam át a chipet a barátomnak, mert utána rögtön megnéztem a telefonomat.

Az idő jó volt, egy ideig gondolkodtam futás közben, vártam a nagy holtpontot, amin át kellett volna esni, de az egyszerűen nem jött el. Aztán elkezdtem figyelni a többi futót, kikapcsoltam az agyam, és csak futottam. Láttam egy vak srácot is, aki egy segítővel futott a tömegben. Le a kalappal előttük, egyébként is nagy teljesítmény ennyit megtenni ilyen melegben, de úgy, hogy közben nem látsz semmit… El sem tudom képzelni, milyen lehet ez úgy. Nagyon figyelniük kell egymásra, és annál is jobban bízni a másikban. Jó volt mellettük haladni egy darabig. (:

Egész vegyes tömeg futott egyébként, kellemesen előzgettem az emberkéket, és ami csoda, meg sem álltam fújni egyet, vagy inni, vagy csak húzni az időt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fog esni, valamiért egészen féltávig azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz. (Talán ebben közrejátszott a régi cipőm, és az új cipőm, és a néha megzavarodó futószenzorom is a felkészülés alatt. Nem tudtam pontosan, hogy mennyi a 4,5 km – de egyébként is max. kétszer futottam 3,5-öt a héten.)

Na mindegy, szóval túl vagyok rajta, és örülök, hogy végigcsináltam. (Egy dolognak örülök csak jobban: hogy lecsutakolhattam magam utána. Tízezer ember izzadtsága és az általuk felvert, városi por és kosz tapadt rám, amikor hazaértem. Nincs jobb, mint egy kiadós zuhany ilyenkor. Egyszerűen nincs.)

Most várjuk a végeredményeket, közben pihi, de azért öt körül lemegyünk a Városligetbe a kutyulóval, hogy megnézzük a helyszín bontását. 🙂

Futás kutyával? Epic!

Még szerencse, hogy a szenzor azt nem méri, amikor visszafelé kocogok a jószághoz, mert ő ellentétes irányba indul el egy másik négylábúhoz… -.-

De semmi pánik, lesz ez még jobb is! 🙂

Találtam új hobbit!

Azért ez nagyon-nagyon-nagyon kemény. (A gyöngyfűzést pedig megtartom a lányosabb napokra.)

 

Forrás: AirsoftOne

A ma reggeli futás

Az akcióra reggel nyolc körül akartam sort keríteni, Kutyulóval, Runkeeperrel, gps-sel, de a sors közbeszólt, ugyanis a városligeti Király-dombnál találkoztunk egy régi ismerősünkkel, Szuzival. Erről az aranypofi kutyáról azt kell tudni, hogy nyolc hónapos golden retriever, pihe-puha bundával, levakarhatatlan játékos kedvvel – mondanom sem kell, hogy a Kiara imád vele henteregni. (:

15-20 perc alatt úgy kifárasztották egymást, hogy kb. 10 métert tudtam futni még a jószágommal, aki aztán összeesett pihenni. (: Ezek után úgy döntöttem, hogy szépen, lassan hazacammogunk, leadom a Kutyulót, én pedig visszaszaladok a Ligetbe, hogy lefussam a reggeli távot. Így nyolc óra helyett nagyjából kilenckor kezdtem a bulit, de másodjára már nem vittem magammal az iPodot, csak az orrom után futottam.

Tettem egy szép kört, aztán nagyjából öt km után elégedetten hazakocogtam. Zuhany, reggeli (bár inkább már tízórai volt), és máris remekül indul a nap. (:

Az elnagyolt térkép, amit ma sikerült összehoznom:

Frizbi, ecsém, frizbi…

Napok óta frizbizünk, amikor elég jó idő van hozzá. Ma Balázs vett egy hiper-szuper darabot, hogy még nagyobb királyak legyünk / vagyis inkább legyenek, mert én nem a mozgáskoordinációmról vagyok híres.

Az új frizbi nagyon szép, nagyon állat, hatalmasakat lehet vele dobni – egy ilyennel állították be a Guiness rekordot is, ami jelenleg 406 méter. Hát mit mondjak… Két és fél óra játékidőt szántunk rá, de ebből kb. másfél azzal telt, hogy levadásszuk a fákról, ugyanis háromszor is sikerült a lombkoronaszintre helyezni a sporteszközt. És ebből kétszer nekem.

Az első alkalommal, a játék kb. tizedik percében hajítottam fel véletlenül az egyáltalán nem közeli fára, talán 10-12 perc alatt sikerült ledobálnunk a vizesüveggel.

Másodszor Áron küldte a faágak közé, nyolc-tíz méter magasságba, teljesen elérhetetlen helyre, ekkor nagyon-nagyon sokáig szenvedtek a fiúk, mire a Frizbi Angyal (egy harmadik úriember személyében) megszánt minket. Ez a frizbi-visszaszerző időszak elég mulatságosra és küzdelmesre sikeredett, mert Balázs egyszer úgy hajította fel a fára a vizesüveget (amivel eredetileg le akarta dobni), hogy az is fent maradt. (: Egy óra szenvedés után a Frizbi Angyala (akinek egyébként pont ugyanilyenje van, csak ő a kutyusának dobálta) sikeresen ledobta nekünk (kevesebb, mint tíz dobással!!!). WOW! Hálásan köszönjük még egyszer. (:

Harmadszor megint én mutattam meg hihetetlen érzékemet a játékhoz, mert egyenesen egy fenyőfára dobtam a karikát. Itt már nem is próbálkoztunk a korábban bevált, ősemberes-hajigálós technikánkkal, hanem mivel elérhető magasságban volt a frizbi, Balázs egyszerűen bakot tartott nekem, én pedig leküzdöttem, leráztam, lerángattam a beakadt fenyőágról. Vele együtt fél köbméter tűlevél, fenyőgyanta és szúrós-bökős faág-szilánk is a nyakunkba zuhant.

Akárki akármit mond, a frizbi egy roppant extrém és veszélyes sport. Azt hiszem, ha elég eszem lenne, most, a csúcson kéne abbahagynom – mielőtt valaki megsérül… (: De azért holnap is kimegyünk a Ligetbe… (:

Runkeeper

Életemben sosem voltam lelkes a sportokért, anno iskolában sem sportoltam, max. általánosban, amikor állandó csere voltam a röplabdacsapatban – de csak azért, hogy meglegyen a min. létszám még végszükség esetén is. Valamiért mégis eldöntöttem, elkezdek valamilyen mozgással kapcsolatos tevékenységet beiktatni az életembe, ami nem túl megerőltető, csinálhatom egyedül, anélkül, hogy mások gúnyosan kinevetnének a bénázás miatt vagy túlzottan irigyelni kezdenének a fantasztikus teljesítményemért…  Így esett a választásom a futásra. Vagyis inkább öreges kocogásnak gondoltam… (:

Reggel korán keltem, ittam egy kávét, felöltöztem (egyetemista testnevelősgatyó – hehe, na persze, marhán megnevelt -, fekete trikó, fekete dorgó, kutya, kutyapóráz, zsepi és kakitasak a zsebben, iPhone. (Telefon csak a GPS és a Runkeeper nevű program miatt kell, hogy tudjam követni az edzéstervet.) Irány a Városliget!

A kutya kétszer nézett rám könyörgőn az utcán, hogy forduljunk vissza, mert túl korán van, különben feljelent az állatvédőknél, de én nem hátráltam meg. A Városliget szélén elengedtem a jószágot, aztán bekapcsoltam az appot – a mai edzésprogram egy perc futás, két perc séta volt, nyolcszor megismételve. Ez nálunk a gyakorlatban úgy jött ki, hogy néha nem figyeltem a virtuális edzőre, és még akkor is futottam, amikor sétálni kellett volna, és egyszer megálltam futás helyett, mert a kutya kidöglött. Sőt, kétszer a kakát is össze kellett szedni a Kiara után… (: (Nincs is annál viccesebb, mint egy szerencsétlenkedő lány egy kajla kutyával, egyik kezében telefon és póráz, a másikban egy büdi kakástasak, és éppen egy kuka felé rohan(na, ha a kutyája nem akarná mindenáron összeugrálni)… (:

Futás. Jó volt használni a tunya izmaimat, és érezni, ahogy dübörög a pulzusom. Néha majdnem 8 km/h sebességgel rohangáltunk a fák között. Persze, a normális futók elég furán néztek ránk, de mi nagyon jól éreztük magunkat a Kiarával.

Ritmus. Nah, azt nem igazán tudtam elkapni. Egy jólnevelt kutyával, aki már összeszokott a gazdájával, nyilván egyszerű futni, de nekünk ezt még tanulni kell. Összevissza ugrált körülöttem, néha direkt szlalomoztunk a fák között, kergetőztünk, visszafordultunk, de pont ezektől lett vidám a futós félóránk. Remélem, mindig ilyen marad a párosunk. (:

Kutyák. Találkoztunk más ebekkel is, többek között egy amerikai bulldog barátunkkal. Kergetőztek egyet, én pedig helyben futottam közben, mint egy idióta. A boldog bulldog gazdája pedig a lelkesedésemen mosolygott, meg azon, hogy a Kutyulómnak még mindig van ereje rohangálni – csak akkor kezd elfáradni, ha tovább kell futnia velem…

Futók. Direkt olyan útvonalat választottam, hogy ne zavarjuk a normális embereket, akik komolyabb célból edzenek, és Kiara véletlenül se tudjon más körül ugrabugrálni, hogy amaz kiessen a saját üteméből. Két futó látott minket, viszonylag közelről, WTF fejjel pislogtak, de túl jól éreztük magunkat a kutyesszal, hogy érdekeljen. Majd megszoknak.

Végeredmény. Kicsit olyannak érzem magam futás közben, mint Phoebe a Jóbarátokból, csak nekem még egy 30 kilós nyáltermelőm is van hozzá. (: Két kilométer, húsz perc alatt, két kakigyűjtő akció, egy kutyaitatás, és még formában sem voltunk… Mi lesz akkor, ha már futni is tudunk, úgy igazán? (:

Kiara egyébként jelenleg a reggeli futást piheni a díványon. Horkolva. (: