Category Archives: NoÉ!

Gyors döntés

Szombaton történt a NOÉS kiruccanásunk Kiarával, ami után kissé elbizonytalanodtam, majd magamra találtam. (Ennek történetét még nem mesélem el, megvárom a sztori végkifejletét.) Azt terveztem, hogy ma délután, vagyis inkább este felé felhívom a NOÉS barátainkat, és megkérdezem tőlük, mi újság Felicia- és egyébként boxerfronton odakint, a sáros pusztában… (:  Erre nem is olyan régen csörgött a telefonom, és pont Szilvi keresett, hogy aktuális-e még Felicia örökbefogadása, mert holnap viszik ivartalanítatni, és akár már lábazodhatna nálunk a szentem! (: Eredetileg néhány nap megfigyelés után kaptuk volna meg a kutyulit, de a hét elején három idősebb boxert is visszavittek (!!!) az állatotthonba, mert már nem volt rájuk igény, ahol tartották őket; és így Feliciának (mivel fiatal, és elméletileg strapabíróbb) át kéne adnia a melegedőben a helyet az egyik újnak. (Teljes helyszűkében vannak, szegény drágaságaim… ÉS MINDEN VÉLEMÉNYEM MEG VAN AZ OLYAN EMBERRŐL, AKI TÉLEN (VAGYIS AKÁRMIKOR) KITESZI A KUTYÁJÁT AZ UTCÁRA!!! Állítólag a kutya az ember legjobb barátja, de ez rohadtul nem mondható el néha az alulteljesítő kétlábúakról…

Rövid családi megbeszélés után holnap este érkezik hozzánk az új, próbaidős családtagunk, egyelőre lábadozni, szocializálódni, és melegedni. (: Három nap múlva még vár rá egy szuri, 10 nap múlva varratszedés. Addigra az is kiderül, hogy hosszú távon hogyan jön ki a kutyulónkkal, lakáskombatibilis-e, és alapvetően: mennyire tudjuk kezelni egymást. (: Reméljük a legjobbakat, hogy véglegesíthessük köreinkben.

Fotóm sajnos még nincs. DE HOLNAP MÁR LESZ. (: Addig esetleg gyűjthetnénk rövid beceneveket, mert a Felicia szerintem gyönyörű név, de túl hosszú állandóan mondogatni… Van valakinek valami jó ötlete? (:

Megint egy NOÉS szombat

Hetek óta egy titkos projekten ügyködöm, miszerint szeretnék örökbefogadni egy kutyust a Noé Álllatotthonból a már meglévő Kiara nevű szeretetcsomagunk mellé. Előbb a karácsonyi hajcihő, majd a költözés próbált eltántorítani, de nem adtam fel. Ma délelőtt volt ugyan egy kis megingásom, habár hétágra ragyogott a nap, én először mégsem akartam kimenni a 17. kerületbe, mert egy kicsit el akartam bújni a világ elől, aztán valami/ valaki mégis kihajtott. Csakhogy ez a nap más volt.

Magammal vittem a kutyulónkat is, hogy össze tudjon barátkozni Bélussal, a kiszemelt boxossal. Kiara remekül viselte a BKV viszontagságait, mindvégig nyugodtan és sztoikusan szemlélte a világot, a Csordakúton viszont kibújt belőle a kis ördög, önfeledten játszott, ugrált, kergetőzött az újonnan megismert barátaival. Először ugyan megijedt Ottótól, a csacsitól; de aztán túl nagy önbizalma lett a kisasszonynak, és falkában kezdték el hajtani szegény patást. (Senkinek sem esett bántódása, ezért is tudok nevetni az eseten. Sosem láttam boxerfalkát ennyire együtt mozogni, fantasztikus volt. Jól megfuttatták a szamárkát.)

Bélusról időközben kiderült, hogy már van egy nagyon komoly örökbefogadója Németországból, így szomorú szívvel lemondtam róla. Remélem, hogy jó helyre kerül, és annyira fogják szeretni, mint amennyire én megszerettem az elmúlt hónapok alatt, míg kijártam hozzá. Különös, de vele úgy tűnt, hogy Kiara jobban kijött, mint a később bemutatott, Belmondo nevű kannak, aki szintén gyönyörű állat, csillogó szemmel, tigriscsíkos szőrrel, fekete pofával.

Szóval volt egy újabb lehetőségünk a társkeresésre: Belmondo személyében. Elvittük sétálni, Kiara szabadon jött-ment körülöttünk, Bel pórázon próbált hozzánk igazodni. Kicsit izgágának tűnt, talán túl sok volt neki a tömeg, a kutya, a szagok, nem tudom, de olyan volt, mintha ugródeszkának tekintené a sétánkat némi csínytevéshez. Nem rám figyelt, nem foglalkoztatta, merre szeretnék menni, satöbbi. Ő csak ácsingózott a többiek után, míg el nem engedtem. Körbeszagolták egymást a Kiarával, aztán mindenki ment a maga útjára. Bel kutyát bosszantani, Kiara szamárkergetőt játszani. Én meg ott maradtam egyedül, míg vissza nem hívtam a kutyulómat, és el nem halásztam Belmondót egy nagyobb farkaszkutya elől. Egy idő után, amikor már elfáradtam a folyamatos húzásban és nyúzásban, kénytelenek voltunk visszatenni a kennelbe, mert nem bírtam vele. Rossz érzés volt. Komolyan. Sosem gondoltam volna, hogy nem tudok falkavezér lenni egy kankutya számára, noha előtte sok házi kedvencünk volt. (Tudom, azért van különbség kis kutya és nagy kutya, díványkutya és kertkutya között; ráadásul csodát nem lehet várni elsőre, de azért mégis furcsán-rosszul esett, hogy nem tudok megfelelni egy ilyen szép, és erős kutya “elvárásainak”. Látszott rajta, hogy erőskezű gazdát szeretne, akinek figyelne az utasításaira… Én meg aranyos vagyok, aki kekszet ad esetleg, ha ő méltóztatik csinálni valami olyat, ami nekem tetszik.) Na mindegy, nem keseregni szeretnék, csak muszáj kiírnom magamból.

Sajnálom, hogy Bélussal jobban kijött a kutyám, és, hogy nem vagyok elég domináns Belmondóhoz.

Egy idő után, mikor már visszaraktam Belt a helyére, hogy lecsillapodjon; egy ott dolgozó barátom megkérdezte, hogy miért nem gondolkodom szuka kutyában, aki esetleg ugyanolyan simulékony lehet, mint a Kiara? Nekem elsődleges szempontom csak a szobatisztaság, és a zökkenőmentes kapcsolat a meglévő ebbel.

Három kifejezetten aranyos kutyit mutattak, akik befutók lehetnek/lehettek volna a Kutyulónk mellé: Borit, akit azért adtak le, mert levadászta a csirkéket (majd láncra került, majd megszabadultak tőle) (hátránya: kerti kutya volt, nem 100% szobatiszta); Lindát, aki szobatiszta, de rugóig kirágta az ágyat, a díványt, és elfogyasztott egy fél asztalt is, mire a gazdája megszabadult tőle; és Feliciát, aki feltúrta a kertet, amikor kint volt. Ő egyébként sárga színű, fehér jeggyel a pofiján. Vágott a farka, vágatlan a füle. Amolyan igazi, másfél éves kajlaság. Úgy láttam, hogy ő jön ki leginkább a Kiarával. Jó volt nézni, ahogy rohangáltak. (Bár azt hozzá kell tenni, hogy a mi kutyánk szinte mindenkivel jól érzi magát, mert végtelenül jámbor energiabomba.)

Bárkit is választanék, vagy választottam volna, a szívem vérezne. Egyelőre tépelődöm, átbeszéljük a dolgokat itthon, de nekem érdekes, kettős érzéseim vannak – és ez nem jó. Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet ez így már. Azt semmiképpen sem szeretném, hogy az egyik kutyám hátrányba kerüljön a másikkal szemben, azt meg végképp, hogy összeférhetetlenek és kezelhetetlenek legyenek együtt.

Az biztos, hogy jelenleg a környéken nekem/ nekünk van a legtündéribb, legokosabb boxerünk, mert ez a mai nap folyamán bebizonyosodott. Kiara nagyon jó kutya, szófogadó, és meg is akar felelni az elvárásaimnak. Figyel rám, én pedig rá. Kiváló csapat vagyunk. Talán nem is szabad megtörni ezt az idillt. Nem tudom, hogyan kellene helyesen dönteni.

Noés szombat

Ma egész nap havazott, de ez sem tántoríthatott el, hogy kimenjek a tizenhetedik kerületi Állatotthonba. Indulás előtt felszerelkeztem némi munícióval (kutyanasi, keksz, és egy kis elmaradhatatlan csokoládé), aztán BKV-val nekivágtam a nagyvilágnak, hogy teljesen átfagyjak, mire odaérek. (:

Körülbelül fél egyre értem oda, talán kicsit hamarabb – nem néztem az órát, inkább azon csodálkoztam nagyokat, hogy mennyi embert irányított (ilyen havazásban is) az állatbarát szíve a Noéhoz. Köszöntem néhány ismerősnek, megkérdeztem, hogy etethetem-e nasival az összes szembejövő állatot, aztán bele is vágtam a projektbe.

Először tényleg a szembekószáló jószág kapott pár jutalomrágcsát, miközben célirányosan haladtam a boxerkenelek felé. Pontosítok: a kedvenc kenelem felé. (Ott jelenleg nem álldogált senki a didergő lakók legnagyobb bánatára.) Pedig Bomba és Bélus nagyon várták a látogatókat: volt ám vidám farokcsóválás, ugrabugrálás boxer módra.

Először nasit adtam nekik, aztán végigetettem az egész kenelsort, hogy pár jutalomcsontot és egy kis simogatást mindenkinek tudjak adni, ezután visszatértem a kedvenceimhez a titkos csokifalatok kiosztása miatt. Két apró Sportszeletet osztottam el négy kutyulinak, mert a szomszédos box lakói is kaptak belőle. (Nem tudtam megállni, hogy ne adjak nekik is egy-egy kaffantásra valót, mert olyan szomorú volt a tekintetük. Az egyik egy fehér, közepesen nagy termetű talán kuvasz és retriver keverék lehetett, aki nagyon óvatosan vette el a kis adagját. Nem tolongott, nem hangoskodott, csak remegő lábbal várta a sorát, hátha neki is jut még egy… Nem úgy, mint a hatalmas, fekete keneltársa. Ő is nagyon barátságos eb hírében állt, bár ő egy kissé hangosabban adta a tudtomra örömét. Mindkettejüket azonnal a szívembe zártam.)

Bomba és Bélus nem hazudtolták meg fajtájukat, jókedvűen és nyálazva fogadták az édességet. Nassolás után elkértem Bélust sétálni, és kerültünk egyet az állatotthon területén. Végig kifogástalanul viselkedett, csak egyszer akart nekilódulni a végtelen hónak, de akkor (beidegződés) hangosan rászóltam, hogy “Kiara, hagyd abba! Csirkeee… Ne már!”, és azonnal abbahagyta. Pedig nem is az ő nevét mondtam… A saját kutyám általában ilyenkor még ugyanúgy húzott volna, mintha süket lenne, és csak a második felszólításra figyel fel rám, hogy a világon vagyok. (: (Ezt nem neveletlenségnek mondanám, inkább… saját akaratnak.) (: Bélus viszont azonnal visszavett a tempóból. (:

Bombát sajnos már nem volt időm megsétáltatni, mert amikor Bélussal mászkáltunk, hallottam, hogy (délután lévén) több kutyát nem szerettek volna kiadni. Úgy tervezem, hogy a jövő héten valamikor kimegyek, és pótolom a mulasztást. (:

Ezeket a nyári/őszi fotókat a Noé oldalán találtam, én sajnos nem vittem gépet, hogy megörökítsem őket. De Bélussal nagyon nagy szerelembe estem, mert egy nagyon figyelmes, barátságos tündérmaszat, akit szívesen elszállásolnék a kanapén. (: Azt hiszem, a mi kutyulónk is örülne egy hasonszőrű horkológépnek, bár erről később úgyis megkérdezem az érdekelteket.

Hazafelé nagyon jó dolgom volt, mert két kedves, új ismerősöm elhozott az Örs vezér térig kocsival; így nem kellett a buszon fagyoskodnom. Végigbeszélgettük az utat, és tökéletesen egyetértettünk abban, hogy ezek a röfi-töfi jószágok imádnivalóak. (Még egyszer köszönöm a fuvart, remélem, nem okoztam gondot.) (:

Szóval most ott tartok, hogy elhatároztam, olyan gyakran ki fogok járni a Noéhoz, amikor csak tehetem, mert ezek az állatkák igénylik, és megérdemlik a törődést. (:

Egy hét múlva karácsony!

Jövő héten ilyenkor mindenki a karácsonyfa alatt ül, bejglit majszol, örül az ajándékainak, várja a szilveszteri partit, de gazdátlan állatkák csak kevés ember eszébe jutnak. 🙁

A NOÉ oldalán olvastam, hogy ma (dec. 18., szombaton) összevont Karácsonyi és Mikulás Ünnepi nyílt napot tartanak, ahol minden látogató, önkéntes, állatbarát találhat magának egy Karácsonyi Védencet (esetleg kettőt-hármat), akit egy kicsit megajándékozhat. Nem nagy dolog ez, de minden ázó-fázó négylábúnak (alkalomadtán sajnos háromlábúnak) jól esik egy kis, előkarácsonyi nassolnivaló, egy kis simogatás, dédelgetés, hogy megerősödjön az emberekbe vetett, megrendült bizalmuk.

Aki teheti, látogasson ki ma délután a 17. kerületi, Csordakút utca végére egy órácskára, mert egy feledhetetlen élménnyel térhet haza! (: Mutassuk meg, hogy a karácsonyi rohanásban az önzetlen dolgokra is marad időnk!

Gyorsan frissítem a Víz és vér című ficet – a folytatás rövidebb lett, mint vártam, ezért nem nyitok neki újabb posztot, csak a régi mögé csatolom, aztán én is útra kelek. (: (Pedig megfogadtam mára, hogy ágyban maradok, és kímélem a torkomat.) Cupp.

Első napom a NOÉ-nál

Múlt héten eldöntöttem, hogy mától csinálok valami hasznosat is, ezért írtam a Noé Állatotthonnak, miszerint szívesen vállalnék egy kis önkéntes munkát náluk. (Úgy is gyakran nézegetem az oldalukat, imádom az állatokat, nem riadok vissza egy kis melótól, akkor meg miért ne?)
Egy kedves hölgy gyorsan válaszolt is az e-mailemre, hogy szeretettel várnak, de váltóruhát vigyek, mert az állatok “hamar gondoskodnak az új dizájnról”… (((:
Én ebből azt szűrtem le, hogy viszek egy darab játszós farmert, amit majd szépen átcserélek, és nem lesz semmi gond… Ahha. Mire odaértem, már két aranyos kiskutya összeugrált – másfél perc után az utcai (fekete) nadrágom és a kabátom egyaránt kutyuli lábnyom-mintás lett. (Persze ez nekem nagyon tetszett, hiszen az állatoknak szimpatikus voltam. Egyik-másik biztos azt hitte, hogy esetleg haza fogom hozni, és én leszek az új gazdija… Szegénykék.)

Szóval felkalauzoltak az állatotthonhoz, ott kedvesen odairányítottak a kis faházhoz, ahol elmondták gyorsan, hogy körülbelül mi hogyan működik (a házi rendet előzőleg elolvastam a neten), megmutatták, hol tudok átöltözni.
Gyorsan átvettem a nadrágomat, ez idő alatt kerítettek nekem egy piros gumicsizmát, és egy rikító sárga esőkabátot – amit utólag is nagyon szépen köszönök – hogy inkább azt koszoljam össze, ne az utcai ruhámat.
Ezután kaptam egy talicskát, egy lombseprűt, egy lapátot (meg tucatnyi zsákot, plusz gumikesztyűt), és egy célfeladatot: takarítsam ki hollók, varjak, és egyéb madarak [mellékesen megjegyzem: szép nagy, kb. 30-40 m2 alapterületű] ketrecét. (Itt egyébként két-három macsek is lakik éppen, nekik ez a lábadozó részlegük.)

Két és fél óra alatt sem végeztem teljesen, mert talán 85%-ban lettem kész, de nagyon elfáradtam. (: Telilapátoltam négy és fél zsákot gazzal, lehullott falevéllel, és sok-sok kakával. Még az állandó eső sem zavart. Jól éreztem magamat. Amikorra végleg kifulladtam, segítettek lehordani a talicskával a szemetet, szóval tényleg egy szavam sem lehet. (:

Pihenés gyanánt körülnéztem a területen, és találkoztam csüngőhasú malackákkal, struccokkal és emukkal, mindenféle baromfiakkal (és hölgyeikkel is), és egy csacsival, valamint rengeteg, ázott, didergő kutyussal. Volt köztük morcos, fekete komondor; szuszogó angol bulldog; vidám, háromlábú vizslakeverék; szeretetéhes idős és fiatal szőrgombóc egyaránt. Voltak, akik olyan áhítattal közelítettek meg, mert egy kis simogatásra vágytak, hogy összefacsarodott a szívem. Azokat a félénk farkcsóválásokat és halk hümmögéseket komolyan mondom, minden embernek látnia és hallania kellene.

A kedvencem egy hosszú szőrű, szürkés, sáros, idősebbnek tűnő, nagy testű kutyuló lett, aki talán valami pásztorkutya és nem tudom minek a keveréke lehet. A nevét sajnos nem tudtam meg, de legközelebb kiderítem, mert tudom, hogy melyik ólban lakik. (: Fantasztikusan szelíd volt, és láttam rajta, hogy legszívesebben a lábamra ülne, hogy ne menjek sehova, csak cirógassam a kobakját. Látni lehet a szeretetet és a reménykedést a tekintetében, pedig nyilván meggyötörte az élet, hiszen egy állatotthonba került, ahelyett, hogy a gazdája mellett lenne.

Ahogy hátrasétáltam a Minimenhely részlegre (ide a balesetes, ápolásra szoruló, másik menhelyekről kimenekített kis páciensek kerülnek), találkoztam egy kedves ismerőssel, akivel egy utcában lakunk. Ő körbevezetett a hátsó fronton, megmutatta a bulldogmenedéket és a boxeres kenneleket, így végre személyesen is találkoztam Kirával, Bellával, Bélussal, Bombával és a többiekkel. (Jaj, szegénykék, mennyire nem szerették a mai esőt… hiába… méret ide vagy oda… a boxer egy szobakutya… egy nagyra nőtt öleb…) (:
Bélus és Bomba teljesen elvarázsolt. Fogadni mernék, hogy Bombának az a kajla füle a szexepilje… és Bélus… amennyire én láttam: egy eleven tündér.

Összességében nagyon szép napom volt, és talán egy kicsit hasznos is voltam. Megismerkedtem néhány emberrel, és sok-sok állatkával – egyaránt szeretettel fogadott Mindenki. Egy ilyen nap után egész egyszerűen nem tudok nem visszamenni máskor. Muszáj lesz. (: Belopták magukat a szívembe.