Álmodom az életről

Korai versek
2000-2008

Ars Poetica

Gyakran akartam már sok mindent –
Sokszor; sokkal többször, mint mások,
Mégsem hanyatlottak világok –
Csakis az én álmaimé.

Most újat akarok, egészen
Mást. Felhúzni egy új világot,
Megvalósítani egy álmot:
Kilépni az életembe.

Ó, nagyon izgalmasnak lenni,
Felfedezni egy új szigetet,
Jobbá válva tenni, ha lehet,
Olyat, mit még nem tett senki.

 

Lángoló nyárban

Kabát kell, mert fázom
Testem-lelkem reszket
A könnyeimtől bőrig ázom
Lángoló nyárban fázom

Kabát kell vagy csók
Akárkit sosem szerettem
Elúsztak az utolsó hajók
Lángoló nyárban kell a csók

Kabát kell vagy ölelés
Nem jó egyedül, betegen
Bennem élsz: nem megy a feledés
Lángoló nyárban zokogó ölelés

Kabát kell vagy szerelem
Hogy melegítsen csók és ölelés
Ne legyünk egyedül, szerelemtől betegen
Lángoló nyárban kósza szerelem

Kabát kell, mert fázom
Reszketek, hogy’ szerettem
A könnyeimtől bőrig ázom
Lángoló nyárban fázom

 

Fövenyesen

Egy csiga szarvacskáin
Csúszik meg a nyári fény
Az ég mord-szürke, szegény –

A víz felett szitakötők tánca
Lennék a táj garabonciása
Szelet szelídít a vándorbotom
Légben cikáz kis csicsergők száza
Lennék a táj garabonciása

Esni fog: megjósolom
Fövenyesnek partjain
Szél siklik hullámain

A fodros Balatonnak nincs mása
Lennék a táj garabonciása
Ábrázatát gyakran felidézem
S feltárul gyermekkorom világa
Lennék a táj garabonciása

Szélviharral érkezem
Emlékektől elázok
Holnap már messze járok

 

68. szonett

Vészjósló köd gomolyog
Nyugodni tért már a nap
Kint ezer rémem mosolyog
És valóra válhatnak

A lázálmaim ma éjjel.
Fátyol leng a víz fölött,
Szemem’ takarva neszével:
A vak köd beköltözött,

Hangosítva az Éj zaját.
Felhő takar csillagot:
Hallom a farkasok dalát.

Minden hajnalig rettegek
Nem látni fényt – vak vagyok?
Valaki várja a lelkemet…

 

Még visszaszöknek

Visszaszöknek hozzám a pusztuló
Függőkertjeink késett kéjei
Vagy legalább azok emlékei

Akárhogy’ is, de rendezett kertünk
Hívogatott, de ott mohó dúlást
Találtam. Megőrzöm az elmúlást.

Sasok szárnyán repült a képzelet
Arany-rózsabokrok alatt talált
Meg Veled, de jaj, még messzebbre szállt.

Kábító illatú virágok közt
Lesett ki minket az elmúlt tegnap –
Azok a virágok már mást várnak?

Kit csókol ma az ifjú, mint tegnap?
Nem. Ma már másnak szól az örökké…
Lebbennek pára s cédrusok fölé…

Nézem a függőkertem halálát
Utolsó fényük szűrődik felém
Már későn sírok: maradj az enyém?

 

Varázsolás

Felettem mindig ragyogott
Legkevesebb egy hű csillag,
Fénye soha meg nem kopott –
Csillagocska: Téged hívlak.

Küldj nekem egy olyan kedvest,
Amilyenre régen vágyom:
Magast, erőst, veszedelmest;
Küldd hozzám csillagsugáron.

Legyen szeme kék, mint az ég,
Haja mély ébenfekete,
Mosolyából sosem elég,
Legyen szelíd, érző lelke.

Legyen ölelése vad tűz,
Csókja enyhe méreg-finom…
Hiánya bűbájokhoz űz,
S ha nem járunk egy úton,

Majd megtanuljuk védeni,
Szeretni és óvni egymást,
Legyen szerelmünk édeni.
Érezzük a szívdobbanást,

Ha a másik közelébe
Sodor majd az élet minket:
Aznap öltözzek fehérbe,
Ő viseljen sötét inget.

Csillagocska: küldd a Kedvest,
Akire oly’ régen vágyom,
Magast, erőst, veszedelmest,
Küldd hozzám csillagsugáron.

 

A Hold dala

Akácillatot fúj a hűs szél
Ma kikerekedik a Hold
S lecsillapodik, mi vad

Most varázsigét kíván az éj
Ülj mellém, és velem dalold:
A hit – a hit erőt ad

Míg világít a Hold, sose félj!
Minden rosszat bűbájom felold:
Csak jó, mi visszamarad.

 

95. szonett

Bús félhomályra ébredek,
Visszahúzna hideg ágyam,
De indulnom kell, hát megyek,
Hogy elvesszek az éjszakában.

Ami belül zokog és vacog,
Azt némán elbúcsúztatom ma,
Eljönnek érte az angyalok,
S már nem fog fájni többé soha.

Gyűlnek az égen a felhők –
Sötét smink, rúzs, s más lélekrejtők,
Hazug mosoly, jeges tekintet.

Ujjaim közül kipereg,
Akár a homok, a kegyelmed,
Nem kell többször megmentened.

 

Gyász

Minden pillanatban
Hívlak, várlak,
Visszasírlak.
Olcsó papírmasé alakod
Megírták, majd mégis
Összetépték a lapot.
Vörös szemmel illesztem
A darabkákat,
Jaj, de már párat
Elvitt a szél…
Majd kipótollak mással;
Hűséggel, vággyal,
Fénylő szemvillanással.
Újra rajzolom az arcod,
Leírom szikár vonalaid,
Új életet kapsz – talán sikerül.

Egy percet adok még a
Gyásznak, hogy kicsit gyötörjön,
Hogy érezzem hiányod,
Hogy kongjon bennem
A mulandóságunk dala.
Aztán felállok, és
Új világot üvöltök a csendbe,
Új életet és célt álmodok,
Ezüst pókhálóból szövöm,
Harmatból lehelem,
Az éj porával árnyékolom.
Mindent megteszek,
Összefogok kígyót-békát,
Egyszarvúak maradékát,
Csakhogy újra érezzelek.

Ahogy suttog a szél,
A faágak árnyékot
Táncolnak az ablakomba,
Mikor felragyog a Hold
Fehérarany udvarával –
Rád gondolok,
Visszakívánlak.

Egy titokzatos belső
Hívás kavarog a levegőben,
A szobában, vagy bennem…
Mint régen a szemedben.
Érezlek az ajtó magányos
Nyikordulásában,
A dohos pincék hűvösében,
A könyvek sorai között.
Illatod megtalált
Ébredéskor, az ágyban;
Ízed is visszaszökött
Minden kávé után
A számban…

Ragaszkodom Hozzád,
Rosszhoz, bűnöshöz.
Megtartom a lelked,
Halhatatlanná gyúrlak,
Hogy örökké élj;
Hogy tovább küzdj,
Gúnyolódj, kísérts!
Taníts meg félni,
És gyűlölni,
És titokban szeretni,
És együtt élni
A magánnyal.
Taníts alázattal elviselni,
Amit magamra mérek
A karmám által.

Ezért kérlek vissza az istenektől.

 

Nem fog az átok

Mesék eszményei óvnak,
Ősi igék fodrozódnak,
Mágiák vibrálnak bennem,
A világot kell szeretnem –
Akármit is kiabáltok,
Rajtam, biz’ nem fog az átok.