Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Január 14

Január 14. vasárnap délelőtt

Ma délután elméletileg végre visszamehetek a Roxfortba. Alig várom, mert egyszerűen megőrjít ez az állandó zsongás körülöttem…

Csütörtök óta semmit sem hallottam Perselusról. Remélem, jól van. Nagyon aggódom érte. Azóta én sem írtam, egyszerűen képtelen voltam. Mi van, ha teliírom a könyvet, és ő már nem tud üzenni nekem? Alig tíz lapunk maradt már csak… Teleírtunk egy egész könyvet…

Ami a szerelmünk könyve lett… Könnybe lábad a szemem, ha erre gondolok. Napok óta lapozgatom, és emlékezem. Ilyenkor egy kicsit jobb a kedvem.

Arra gondoltam, hogy veszek egy merengőt. Ma reggel lementem a büfébe, és már be is szereztem egy Mágikus Kellékek Katalógust. Egyelőre kétféle merengővel szemezek. Van egy ősrégi, 55 centi átmérőjű; ezerötszáz galleonért – és van egy 10 centiméter átmérőjű, amolyan hordozható (a kicsinyítő bűbájjal egész apróra lehet zsugorítani), és ez csak háromszázkilencven galleonba kerül.

Igazság szerint mindig is a drágábbik fajtára vágytam, de azt hiszem, csak a kisebbet veszem meg. Még jól jöhet… Minden boldog emlékemet elraktározhatom benne Perselusról… és természetesen minden másról is… Olyan lesz, mint egy háromdimenziós emlékkönyv…

(Még egy kacat, amit létfontosságú tárgyként magammal cipelhetek, akárhova megyek is.)

 

Kívülről végignézhetem, hogy milyen Perselussal csókolózni… és a többi… Legalább kicsit olyan lesz, mintha mindig velem lehetne… Szörnyen hiányzik.

Csütörtök óta nem írt egyetlen sort sem. Remélem, hogy nem kapták el… a legrosszabbra még csak gondolni sem akarok…

 

 

Este, tíz óra múlt… A Roxfortban vagyok, … körülöttem mindenki ünnepel… Az Esti Próféta vezércikke… Perselus haláláról szól… Vagy százszor elolvastam, és nem akarom elhinni. Ez egy rossz álom. Ez nem történhet meg! És nem is történik. Mert Perselus él, csak bujkál. Él és virul. Nagyokat nevet azon, hogy elterjedt a halálhíre… Igen.

Nagyon szeretem, és vele nevetek az ostobákon.

 

 

Január 15. hétfő délután

A Reggeli Próféta szerint szombat óta volt halott az a férfi, akit a sikátorban találtak. Még mindig azt állítják, hogy Perselus az. De az lehetetlen. Az éreznem kellene, ha meghalt volna… De én nem érzek semmit.

Szerdán megérkezik a merengőm. Végül is a kisebbiket rendeltem meg.

 

Mindjárt éjfél lesz. A klubhelyiségben ülök, a többiek már lefeküdtek aludni. Ma irtózatosan összevesztem Harryvel és Ronnal. Elmondhatatlanul bunkók voltak. Perselus halálhírével viccelődtek. Hogy neki biztosan nem rendeznek majd halotti tort, és egyebeket. De azért megnéznék, hogy tényleg jó krapekot földelnek-e el… Azt hittem, hogy rögtön megátkozom őket…

 

Valamilyen rossz érzés kezd a hatalmába keríteni. Nem tudom, mi ez. Talán a félelem. A legrosszabb rémálmom volna, ha kiderülne, hogy igazat írnak azok a mocskos lapok. Amikor erre gondolok, elszorul a szívem. Valami szorongatni kezdi a torkomat, és alig kapok levegőt… a következő pillanatban pedig már a könnyeimmel küzdök.

 

Nem tudom, hogy meddig tudok kitartani a saját nézetem mellett, amikor a csapból is Perselus halálhíre folyik. Előbb-utóbb biztosan le fognak omlani az én védelmi vonalaim is… olvastam egy pszichológiai szakirodalomban… de én még kitartok.

Hiszen érzem, hogy Perselus Piton él. Még érzem, mert érezni akarom.

Nem. Nem azért érzem, mert érezni akarom, hanem azért, mert valóban érzem. (Vagy becsapom magam, és már szombaton meghalt, és én ebből semmit sem vettem észre… akkor rossz szerető, és rossz feleség vagyok… és rossz a szívem, mert nem vett észre semmit a tragédiából…)

Gyűlölöm ezt az átkozott belső hangocskát. Legszívesebben kitépném magamból, és olyan messzire hajítanám, hogy sose találjon vissza hozzám.

 

Ma lent voltam az alagsorban. Ültem Perselus szobájában, és hallgattam a csendet. Régen ő is azt a csendet hallgatta… Azon az ágyon ült… és azokat a falakat nézte, amit én… Vannak percek, amikor szinte meg tudnám érinteni az emlékképét…

 

Merlinre… Úgy beszélek, mintha tényleg temetnénk…

 

 

Január 16. kedd este

Mi van akkor, ha tényleg meghalt? Ha valóban meghalt Perselus? Már öt napja nem írt nekem egy árva sort sem. De ez már máskor is előfordult – noha nem ilyen vészterhes időkben. Pro és kontra… Átkozott mérleghinta a szívem, gyűlölöm.

 

Egész éjjel nem aludtam, helyette átváltoztatástanon sikerült elbóbiskolnom… McGalagony nem kommentálta a dolgot, csak olyan furcsán nézett, ahogy mostanában szokott… Majd ma. Majd ma kialszom magam. Igen.

Perselus él, és szeret engem. És én is nagyon szeretem őt. Nincs okom az aggodalomra.

 

Vagyis dehogy nincs… Öt napja nem írt. Nem tudok róla semmit, és beleőrülök a várakozásba. Azaz átkozott, gúnyos hang azt suttogja bennem, hogy húzzak gyászruhát, és omoljak össze sírva, mert elveszítettem életem értelmét…

De az nem lehet. Az nem lehet…

Ma kialszom magam, és holnapra minden rendbe jön. Igen.

Szeretlek Perselus, és várom, hogy írj.

 

 

Január 17. szerda délután

Megjött a merengő, de még nem csomagoltam ki… Egyszerűen nincs hozzá erőm… Borzalmas dolgokat álmodtam az éjjel, bárcsak ne aludtam volna el… Azt álmodtam, hogy Perselus meghalt… Arra riadtam fel, hogy zokogok.

Ez nem történhet meg… Nem történhetett meg…

 

Aztán délelőtt, gyógynövénytan órán erre terelődött a szó. Ron elsütött egy szemét poént, mire én felképeltem, és sírva kirohantam az üvegházból. Azóta sem láttam a fiúkat… Mondjuk, ne is akarjanak a szemem elé kerülni…

Azt hiszem, az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot…

 

Lehet, hogy tényleg meghalt volna… De az nem történhet meg…

 

 

Január 18. csütörtök este

Az előbb vettem észre, hogy reggel feketébe öltöztem… és most megint bőgök… szinte bármikor el tudom magam sírni már… ha megyek a folyosón, és visszaemlékezem, hogy egyszer összefutottam Perselussal az adott sarkon… vagy a folyosón… vagy a nagyteremben…

A bájitaltan órát végigbőgtem, mint a gyerekek. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Ha a tanári asztalra néztem, szinte láttam, ahogy ott ül velem szemben…

És akkor még ezek olyan kósza emlékek, amelyeket bárki átélhetett Vele… Irigylek mindenkit, aki büntetőmunkára jelentkezhetett Nála…

És irigylem magamat, hogy milyen jó volt hozzám… Mennyire szeretett… és én nem szerettem eléggé…

 

Én bíztattam, hogy szökjön el… Miattam halt meg… Én vagyok az oka… Én vagyok a gyilkos… Megöltem… Bárcsak befogtam volna a szám… Bárcsak lefogtam volna a kezem, hogy ne írjak ostobaságokat a könyvünkbe…

 

A könyvünk úgy néz ki, mint egy ezeréves kötet… Szó szerint telesírtam már… Alig maradt néhány üres lapja, és talán már sosem írunk bele… Sem Perselus… sem én…

 

Én nem azt akartam, hogy meghaljon… Tényleg nem… Én csak azt szerettem volna, ha elszökik, és bevár valahol, hogy elmenekülhessünk… Én vagyok a felbujtója… Ha én nem irkálok neki hülyeségeket, akkor biztosan nem gondolkodik el a szökésen, és biztosan nem kapták volna el… Én vagyok az oka…

 

Úgy utálom magamat…

 

 

Január 19. péntek este

Tíz napja volt a születésnapja… Ma megtaláltam a képeslapot, amit oda akartam Neki adni… Egy órán keresztül sírtam miatta. Csak szorongattam, és ültem, és… nem tudok szabadulni… Mindenhol ott van az emléke… Olyan ez a hely, mint egy emlékbörtön…

Állítólag holnap lesz egy hete, hogy meghalt… és biztosan meghalt… olyan, mintha ezer éve nem írt volna… annyira nagyon hiányzik…

Beleőrülök.

Ma McGalagony behivatott magához, és rákérdezett miért vagyok kiborulva. Én meg nem tudtam mit mondani neki. Csak álltam előtte lehajtott fejjel, és a Perselustól kapott gyűrűmet szorongattam az ujjamon.

McGalagony próbált kedves, és segítőkész lenni, de úgysem tudna segíteni… rajtam már nem lehet segíteni… meghalt, aki tudott volna…

 

 

Február 3. szombat este

Az elmúlt hetek szinte teljesen kiestek az életemből… Voltak csigalassúsággal vánszorgó napok, és voltak olyanok is, amik úgy elrohantak mellettem, hogy arra sem emlékszem, hol voltam…

Körülbelül egy hete a gyengélkedőn fekszem. Állítólag idegösszeomlásom van. Mindenféle gyógyszereket kapok, de a felét már inkább elártom, hogy tiszta maradjon a fejem… ködbe vesznek azok a napok, amikor mindet beszedtem… meg akarnak mérgezni… vagy nem is tudom…

 

 

 

Február 9. péntek délután

Már a Szent Mungóban fekszem… Tegnapelőtt kimosták a gyomromat, anyu és apu felváltva őriznek… Állítólag labilis vagyok, és lelkileg sérült… Csak azt nem tudják, hogy mitől… Kifordultam magamból, és fogalmuk sincs, mi történhetett velem, a lelkemmel…

Behozták a kedvenc dolgaimat, hogy tizennyolcadikáig elüssem valamivel az időt. Az előtt biztosan nem fognak kiengedni, ezt már megmondták az ápolók…

 

Már nem kapok olyan erős gyógyszereket, így már egész józanul gondolkodom… volt egy gyenge pillanatom, és néhány tablettával többet vettem be, mint kellett volna… de csak mélyen akartam aludni… két méter mélyen… gyűlölök élni…

 

Egy hónapja volt Perselus születésnapja. Egy hónapja még élt. Egy hónapja még boldogok voltunk… annyira szeretem… nagyon hiányzik…

 

Ginny pakolta össze a holmimat, amit utánam hoztak a Roxfortból. Itt van a még mindig bontatlan merengő, lehet, hogy este kibontom végre… Iderakta a naplómat, meg néhány jó könyvet, hátha olvasni támad kedvem…

De a szerelmes könyvem… a szerelmünk története… az nincs itt… hol lehet a társkereső könyvem? Lehet, hogy Perselus írt azóta…

 

Nem. Nem írt… ostoba lány… meghalt… Perselus meghalt… a könyvet pedig lapokra téptem, és a klubhelyiség kandallójába dobtam... amikor egyik éjszaka kiszöktem a gyengélkedőből… emlékszem már…

Milyen ostoba vagyok… hogy én mekkora trolleszű liba vagyok… ostoba, ostoba, ostoba…

hogy égethettem el… legszívesebben a falba verném a fejemet… (csak azért nem teszem, mert akkor biztosan nem engednek ki jövő hétvégén)

Hát semmim sem maradt Perselusból… csak ez a gyűrű… még az életemnél is jobban szeretem… már csak ez maradt nekem, meg a naplóba írt feljegyzéseim… semmi más… van néhány apróság, vajsörös üveg-kupakok, csoki papír, vonatjegyek, néhány, újságból kivágott kép Róla…

A kupakokon kívül minden itt van a naplómba ragasztva… el sem hiszem, hogy fél év termése ez a rengeteg emlék, ez a gyönyörű szerelem… és ez a … végtelen sötétség…

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas érzés a gyász… mintha örökre kihunyt volna valami a szívemben… csupaszok a falak, kong bennem minden szó… minden üres, minden kihalt… színtelen és szívtelen, irgalmatlan a világ…

 

Azt sem tudom, hova temették… senki sem árulta el… pedig Mr. Weasley biztosan tudja… senkit sem érdekel a dolog már…

Pedig a szívem egy darabja tényleg Perselussal halt meg… és csak a másik felét akartam hozzásegíteni… nem akarok itt lenni… nincs miért élnem többé…

 

 

Február 11. vasárnap este

Két napja a merengőbe töltögetem az emlékeimet Perselusról. Egyelőre nem mertem fejest ugrani bele, félek, hogy megszakad a szívem, ha újra látom…

Újraolvastam a naplómat, és igyekeztem minél pontosabban felidézni a levelezgetésünk részleteit – de már tudom, hatalmas hiba volt elégetnem a könyvet. Soha nem bocsátom meg magamnak, noha csak homályos emlékeim vannak az esetről.

Átkozott gyógyszerek. Akkor és ma is… még mindig tablettákkal tömnek… gyűlölöm…

Gyűlölöm ezt az egész cirkuszt. Nem akarok semmit, csak egyedül lenni, és olvasni a naplómat, és minden emlékemet a merengőbe menteni…

Erre mindig bekopog valaki, hogy megzavarjon. Mert mostanában mindenki engem akar látni… szánalmasak… persze, ha a háborúról kérdezem őket, akkor nem olyan közlékenyek… Perselust néha már fel sem merem hozni… unalmas témákról faggatnak, hogy vagyok, mikor leszek a régi…

Soha nem leszek már a régi, nem értik meg. Én már örökre ilyen maradok. Nincs okom nevetni, nem leszek vidám, nem leszek boldog. Eddig tudtam, hogy mi a boldogság – de egyedül, Perselus nélkül úgy sem tudom többé érezni… Akkor meg miért küszködjek érte…

Hogy legalább a látszatát fenntartsam… Felesleges… gyűlölöm a színjátékokat.

 

Azon gondolkodom, hogyan találhatnám meg Perselus sírját? Vajon ki tudhatja… legalább egyszer láthatnám… talán tényleg le tudnám zárni…

Nem, ez ostobaság. Ez hazugság. Sosem fogom tudni lezárni… És nem is akarom.

Én csak és kizárólag Perselust akarom. Szörnyen hiányzik. A levelezgetésünk, a piszkálódásaink… A gúnyossága… A szeme, a szája… a nevetése… a szuszogása éjjel… vagy az a rendszertelen lélegzés, amikor rajtam vesz levegőt… a ködös tekintet, amivel a szemembe néz… amivel szinte belefúrja magát a lelkemig…

Őrülten hiányzik. Fizikálisan és szellemileg. Mindenhogyan. Pontosan tudom, hogy sosem fogom tudni betömni vagy legalább elfedni ezt a lyukat a szívemen. Már semmi reményem nincs ez ügyben…

 

 

Február 13. kedd este

Még mindig a merengővel szöszmötölök. Szerencsére rengeteg emléket meg tud őrizni, én pedig igyekszem mindenre a lehető legpontosabban visszaemlékezni… Amint kikerültem innen, és visszamehetek a Roxfortba, keresek egy háborítatlan zugot, és belevetem magam.

Azt hiszem, Perselus szobája lenne a legmegfelelőbb erre. Oda tényleg senki sem teheti be a lábát, rajtam kívül.

Bele sem gondoltam eddig… az özvegye vagyok…

Mindig sírásra görbül a szám, amikor eszembe jut. És minden nap, szinte minden órában eszembe jut. Különösképpen akkor rossz, ha látogatóba jönnek hozzám – és arról kérdezgetnek, hogy a szerelmem miért nem látogatott még meg…

A mai napig egyszerűen képtelen voltam elmondani az igazságot… ma viszont úgy bukott ki belőlem, mintha az életem múlt volna rajta. Egyszerűen rákiabáltam anyura, hogy azért nem jön, mert meghalt…

Szegény anyu teljesen elsápadt. De talán végre békén hagynak az ostoba kérdéseikkel, a szüleim is, és a barátaim is…

Olyan nagyot dobbant a szívem, amikor kimondtam, hogy meghalt… szinte szúrt egy pillanatig…

Legszívesebben meghaltam volna. Illetve, legszívesebben most is meghalnék – hogy ne kelljen ezzel a feketeséggel együtt élnem… De nem halhatok meg. Még nem.

Perselus megígértette velem, hogy befejezem az iskolát. Én pedig a szavamat adtam neki, hogy csak szépen lassan halok meg.

Tehát ezzel a túlnyugtatózás-üggyel csak felrúgtam volna a megállapodásunkat. Még szerencse, hogy időben megtaláltak… én nem vagyok szószegő ember…

Befejezem az iskolát, igaz, fogalmam sincs, hogy miért… de befejezem. Azért, mert Perselus kérte…

Majd utána… utána halok meg. Szépen, lassan, amire Perselus is rábólintott…

 

 

Február 16. péntek este

Délután meglátogatott Harry és Ron, mielőtt újabb horcrux-keresésre indultak volna. Ismét, sikeresen összevesztünk. Érzelmileg egy szinten vannak a trollokkal… és még a barátaimnak hívtam őket… eddig…

Meg akartak lepni egy újabb kiadású társkereső könyvvel! ENGEM! Először Ronhoz vágtam, aki erre félszegen elmosolyodott csak, és mégis visszatette az éjjeli szekrényemre a kötetet. Amikor kiléptek a kórteremből, (mert kiabáltam velük, és egyszerűen elkergettem őket…) ízekre téptem a szerencsétlen könyvet…

(Pedig ez már nem is olyan undorító rózsaszín, mint amilyen az enyém volt eredetileg – míg át nem bűvöltem.) Most itt ülök az ágyam szélén, és a fecniket nézem, közben pedig folynak a könnyeim.

Nem sokban különbözik az életem az átkozott papírkupacétól… A lelkem ugyanígy darabokban van, mint a könyv. Össze tudnám ugyan rakni, de semmi értelme sem volna. A lapok gyűröttek lennének, ragasztottak, és rondák. Ha bűbájt alkalmaznék, az pedig csalás volna. Csak másokat tudnék megtéveszteni azzal, hogy ez egy gyönyörű könyv. Legbelül pontosan tudnám, hogy milyen is volt a varázslat előtt, és milyen lesz ismét – a varázslat után… Tűzre való fecnik… ők is csak a lángokra várnak…

Pont, mint a lelkem.

 

 

Február 20. kedd este

Vasárnap este visszatérhettem a Roxfortba. Azóta mindenki engem figyel, összesúgnak a hátam mögött, hogy megjött az idegbeteg Granger… Utálok itt lenni.

Mindenesetre elhúzom a számat, de beállok a sorba. Három hónapra, de semmivel sem többre. És majd utána… utána jobb lesz.

Vasárnap egész este tanultam, rengeteg lemaradásom van. (Amit az elmúlt két napban észre is vettem – irtózatosan sokat kell tanulnom szerencsére.) Legalább addig lekötöm magam, amíg a könyveim felett éjszakázom, és nem mással foglalkozom.

Igyekszem elkerülni azokat a helyeket a kastélyban, ahol régen Perselus megállított, hogy leszidjon, vagy pontokat vonjon le. Túl sok emlékem van – és mind olyan szép… Még az is, amikor futóféreg-lárvákat kellett darabolnom a pincében, édes kettesben Vele…

És akkor még fel sem bukkantak azok a boldog és szerelmes pillanatok, amikor először megcsókolt… Merlin, milyen suták voltunk…

Milyen gyengéd volt, és milyen óvatos… Vagy, amikor először voltunk együtt… belesajdul a szívem… sose jönnek vissza azok az idők már…

 

Annyi minden megfordult a fejemben… Be kellene törnöm a Mágiaügyi Minisztériumba, és el kellene lopnom egy új Időnyerőt. Talán vissza tudnék menni… Talán meg tudnám menteni Perselust…

Csak az a baj, hogy ez a terv kivitelezhetetlen… Pedig milyen szép álom lehetne… Perselus élne, és újra a karjaiba zárhatna…

 

Képtelen voltam lemenni bájitaltan órára. Egyszerűen nem tudok a pincék közelébe menni… nincs hozzá erőm…

Így még Perselus szobájába sem mentem le, hogy belemerüljek a merengőmbe… Pedig olyan jó volna újra látni… Egy kicsit megint belehalnék utána, de akkor is… elmondhatatlanul hiányzik – még a konok hallgatása is…

 

Összeszedem magam, és szombaton lemegyek a szobájába. És felidézem a legjobb perceinket. Hogy egy kis erőt adjon… Hogy túléljem, míg véget ér az iskola… Milyen buta paradoxon. Túlélni, hogy utána haljak meg…

Perselus imádná ezt kigúnyolni…

 

 

Március 3. szombat, késő este

Ma végre lemerészkedtem az alagsorba… először.

A bájitaltant leadtam. Képtelen voltam bejárni a tanterembe. Perselus biztosan gyengének tartana ezért…

Ráadásul, amikor bemerészkedtem a szobájába, úgy elfogott ismét a hiánya… Levittem a merengőmet, de eleinte nem mertem használni. Annyi erőm sem volt, hogy rendet tegyek az ágyához halmozott könyvek között…

Pedig annak idején, Salisburyben megengedte, hogy nyugodtan nézzek körül, és használjam a könyveit, ha valami témába vág.

Csak ültem Perselus ágyán, és bambultam magam elé. Legszívesebben darabokra tépném a szívemet. Cafatokban sem fájhat ennyire.

 

A barátaim nem értenek, miért járok gyászruhában. Nem is várom, hogy értsenek. Mondtam nekik, hogy messzi kerüljenek el, és ne járjanak a nyakamra.

Rosszul alszom minden éjjel. Igazság szerint alig alszom. Egyszerűen nem merek. Félek, hogy Perselussal álmodom. És… általában Perselussal álmodom. Leggyakrabban üldözöm, vagy csak kutatok utána. Előttem lépked, én szólongatom, de ő nem hall. Nem fordul vissza, nem néz rám. Csak megy, egyenesen, tovább az ismeretlen felé.

 

Hajnalban megint izzadtan ébredtem. Borzalmas volt. Az idegeim egyszerűen felmondják a szolgálatot. Vagy már felmondták. Nem is tudom… mára valamennyire összeszedtem magam, hogy végre belenézzek az emlékeimbe.

Mit ne mondjak, rossz volt végignézni. Csak álltam mellettünk, és néztem magunkat, ahogy csókolózunk. Végigsírtam az egész jelenetet. Meg aztán utána vagy egy tucatot…

Azt hiszem, hogy ezzel csak kínzom magamat. Megpróbáltam beleállni a szellemtestembe, hogy közvetlen közelről láthassam Perselust. Vártam, hogy megcsókoljon. Ugyanúgy borzongott valami a lelkemben, ugyanaz a szerelmes szempár ragyogott rám, amiért az életemet adnám… és annyira vártam, hogy érezzem a száját… annyira vártam…

Aztán Perselus szellemalakja belehajolt az enyémbe… és én nem éreztem semmit… nem éreztem semmit… csak látom, csak nézhetem… az emlékeimből…

De soha nem érezhetem többé a csókja ízét, a csiklandozó leheletét a nyakamon, az érintéseit…

Csak nézhetem, mint egy filmet… mint egy régi, fekete-fehér filmet…

 

Nem tudom, hogy valaha túl jutok-e ezen a fájdalmon. Valami annyira összetörött bennem, hogy sosem fogom tudni összeilleszteni a darabkákat. Bár… valójában nem is akarom. Nem törekszem arra, hogy jobb legyen. Úgy sem lesz az.

Nem akarok felejteni, én ragaszkodom Perselushoz. Mindenáron. A merengővel is csak gyötröm magamat, pontosan tudom. De ez a célom. Hogy fájjon a szívem.

Fájjon és vérezzen minden nap, és minden éjjel. Minden órában, amíg kénytelen vagyok nélküle élni. Csak ezen a fájdalmon keresztül érzem azt, hogy elég mélyen szeretem. Hű maradok az emlékéhez – így kicsit könnyebb.

Képtelen lennék a tükörbe nézni, ha egyik reggel arra ébrednék, hogy a szívem sebei szépen behegedtek, és nem kínoznak többé. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy jobban legyek. Ennél jobban nem.

Nem szedek nyugtatókat, nem állok orvosi felügyelet alatt. Tehát jól vagyok ahhoz, hogy egyedül küzdjek magammal minden nap.

Perselus meghalt, és nekem örülnöm kellene, hogy legalább én élek. A háború már egyáltalán nem érdekel. Rengetegen meghaltak már a Főnix Rendjéből, de ez sem tud megríkatni. Engem már nem érdekel, hogy ki él, és ki hal körülöttem.

A saját halálomra várok. Szépen, lassan – majd annak is eljön az ideje… Alig várom, hogy vége legyen a tanévnek. Még két hónap…

És addig minden szombaton lejövök ide, Perselus szobájába; és végigkínlódom az összes emlékemet. Hogy mennyire szeretett, mennyire próbált megóvni… és, hogy milyen ostobán viselkedtem néha… Hogy bele sem gondoltam igazán, hogy tényleg elveszíthetem Perselust… annyi mindent el kellett volna mondanom neki, annyi mindent meg kellett volna vitatnunk… nem volt elég időnk…

 

 

Március 18. vasárnap délután

Már megint égnek a szemeim, annyit olvastam. Egész éjjel le sem tettem a könyvet, amit éppen olvasok (Perselus szobájából származik). Talán a világ legunalmasabb kötete díjat is megnyerte… Valóságos gyötrelem – de nem bánom. Perselus is biztosan végigolvasta, tehát én is végigolvasom. … de átok a szerzőre… és átok a könyvre is…

Elhoztam a fürdőszobájából a samponját. Tudom, hogy ez már megint visszaesésnek számítana, ha a Szent Mungóban volnék, és a lélekgyógyítóm kérdezne – de nem érdekel. Találtam fél doboz mentás sampont, nem is tudom, eddig miért nem vettem észre. És egyáltalán… hogy lehet, hogy soha nem figyeltem fel Perselus mentaillatú hajára… Legalábbis tavaly, amikor még a közvetlen közelében lehettem az iskolában… Ez kész rejtély számomra.

 

Szóval tegnap eloroztam a samponját, és megmostam vele a hajamat. Kicsit olyan érzés volt, mintha megint vele lehettem volna. Néha olyat játszom, hogy lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy elém toppan és megcsókol. Mint, amikor régen betört az agyamba… de ez közel sem olyan jó…

 

Néha történnek olyan apróságok, amik valamennyire megfékeznek. Legszívesebben lesétálnék a csillagvizsgáló tetejéről… és amikor elindulok a toronyba, akkor megállok azon a folyosón, ahol egyszer Perselus ledorongolt, nekidőlök a falnak, ugyanúgy, mint régen… és szinte érzem a régi reménytelenségemet, és a néhai Piton professzorom gyűlöletét, és a néhai Perselusom elképzelt illatát, a néhai szerelmem csókját, a néhai férjem szerelmét. És akkor folyni kezdenek a könnyeim, és minden bizonnyal jobban fáj a szívem, mintha egyszerűen meghalnék…

 

Nem érdemlek könnyű és gyors halált. Perselusé sem lehetett az.

 

 

Április 1. vasárnap este

Egész nap tanultam. Rosszul vagyok, ha magamra nézek. Még egy hónap… még egy hónap. Ki fogom bírni. Mert muszáj.

Mindent és mindenkit gyűlölök itt. Senki sem segít kideríteni, hova temették Perselust. Arra van eszük, hogy ostobaságokkal tréfálják meg egymást, de arra nincs, hogy fontos dolgokban segítsenek másoknak.

Napról napra és hétről hétre egyre jobban utálok itt lenni. Sosem hittem volna, hogy valami ennyire elromolhat. Ennyire elmérgesedhet. Tudom, hogy én is egyre türelmetlenebb vagyok – de valahogy ez is hidegen hagy.

A legkevésbé sem érdekel, hogy ki mit beszél. Mivel iskolaelső vagyok, mindenkit keményen megbüntetek, ha a közvetlen közelemben próbál viccelődni, hangoskodni, varázsolni, vagy csak úgy általában… boldog lenni. Ez engem zavar, és kész.

Ron ma délután azt mondta, hogy egyre inkább hasonlítok Pitonra.

- Nézz már tükörbe, Hermione! Milyen ruhákban jársz… és milyen undokul viselkedsz mindenkivel… és a hajaddal is csinálhatnál valamit… kezdesz hasonlítani Pitonra… de tudod, hogy vele is mi tör… - ha jól emlékszem, itt szórtam rá egy silencio-t. Ha azt hiszi, hogy undok vagyok, akkor igazán félreismert. Én nem undok vagyok, hanem… reménytelen, törött lelkű, szerelmes… boldogtalan vagyok…

De legalább állítólag hasonlítok Perselusra…

 

 

Április 13. péntek este

Ma végre kimentem az udvarra. Mindenki azzal idegesített, hogy szükségem van egy kis friss levegőre… Igaz, ma délután esett az eső – de mindegy volt.

Kint ültem a kerengő egyik padján, és jó volt a csendes esőt hallgatni. Csukott szemmel ültem, és nem éreztem semmit.

 

A napokban véget ért a háború. Voldemort elbukott, Harry megölte. Az aurorok jelenleg a még szökésben lévő halálfalókat üldözik. Lucius Malfoyt már elfogták, aztán rejtélyes módon fel is mentették. Tartózkodnia kell a közügyektől, egyébiránt nem kell az Azkabanba vonulnia… Biztosan lefizetett valakit, vagy valakiket… Nem tudom, de különösebben nem is érdekel. Ez sem.

 

Perselus biztosan örülne ezeknek a híreknek. Hiszen gyűlölte Voldemortot, és valamennyire azért a barátjának tartotta Malfoyt. Még akkor is, amikor idegesítette Őt…

 

Két hét múlva vizsgák, aztán véget ér ez a rémálom. Merlinnek hála… Ha tovább tartana, biztosan beleőrülnék.

 

Már kitapasztaltam, hogy hova kell állnom, amikor elmerülök a merengőben, és beleállok az emlék-alakomba, hogy újra érezzem az én Szerelmem csókját… nagyon kell koncentrálnom, és nagyon kell akarnom, hogy érezzem. Amikor Perselus szellem-szája az enyémhez ér, leheletnyi borzongás fut rajtam végig.

Vagy csak álmodom, hogy érzem a száját… Fogalmam sincs.

Szeretném azt hinni, hogy tényleg érzem. Néha olyan nagyot dobban még a szívem, amikor Rá gondolok… Még mindig változatlanul szeretem.

 

De már nem emlékszem jól mindenre. Hiába látom, amiket elraktároztam – amiket lassan hagyok a ködbe veszni, azok tényleg semmivé foszlanak. Már nem emlékszem az illatára, és a samponja is elfogyott. És én nem tudok ugyanolyan mentásat keverni. Az enyémnek mindig másmilyen illata lesz… és már lassan mentamérgezést kapok…

 

Néha felmerül az a kósza ötlet bennem, hogy tovább kellene lépnem. Valami halkan ezt suttogja bennem. Szerencsére elég halk ahhoz, hogy elnyomjam a kiabálásommal. Nem akarom hallani, nem akarok tudni róla.

Nem fogok továbblépni. Perselus volt az életem. Nélküle – fölösleges ez az egész cirkusz.

 

Eldöntöttem, ha már a sírját nem találhatom meg, akkor legalább Salisburybe visszamegyek, mihelyst vége a vizsgáimnak. Majd lefoglalok egy szobát ugyanabban a szállodában, és végiglátogatom ugyanazokat a helyeket, ahol megfordultunk… Azt hiszem, három nap elég lesz…

Azután pedig… véget vetek ennek az őrületnek.

 

 

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]