Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Töredékek Nefelejcs naplójából2

 

November 12. vasárnap, késő este

Ma három kondér sebhegesztőt készítettem el a laborban, hogy Perselus sejtoszlatójára legyen némi ellenszer. Csontig fagytam, olyan hideg volt lent… Ráadásul már nagyon álmos is vagyok, Harry este akart rávenni, hogy segítsek neki az átváltoztatástan leckéjében. Még mit nem… Csak csinálja meg maga…

A mandragórám még mindig nagyon különös. Elkülönítettem a diákoktól. Most éppen olyan, mintha szomorú lenne… Nem értem.

Egyébként McGalagony délután rám nyitott a laborban, amikor éppen a sebhegesztőt készítettem. Biztosan azt hitte, hogy megőrültem, amiért vasárnap délután sem tudok pihenni… Viszont megengedte, hogy ezentúl bármikor használjam Perselus régi laborját, ha a Rend számára szeretnék készíteni valami használhatót.

Szabad pillanataimban olyan boldog voltam, hogy ott ülhettem, azon a széken, ahol régen Perselus – hogy az már ijesztő… Megfogtam minden fiolát, és szelencét; amin egy kicsit rajta maradhatott az ujjlenyomata… Az én pasim. Az én szerelmem. Őrület.

A kispárnája most a fejem alatt van… Minden érintése a bőrömön ég. Sőt, talán egyenesen a véremben zsibong… Úgy szeretem…

 

November 14. kedd, késő este

Ma megfeledkeztem magamról, és enni kezdtem a könyvtárban… Szégyenletes menekülésbe fulladt a levelezésem Perselussal… Egyszerűen nem tehetek róla, teljesen elvette az eszemet. Amikor rá gondolok, már az esküvői harangok kongását hallom. Teljesen idióta módon arról is magyarázni kezdtem neki, hogy három gyerekünk lesz, és kutyát- meg macskát is fogunk tartani… Ha ezek után hallok róla, valóban ideális férfi számomra…

Csütörtökön elkezdem a Tüzes Fagy Esszencia Ellenírjának megfőzését. Perselus a mérget készíti el – én a gyógyfőzetét. Annyira remélem, hogy nem fogom elrontani… Nagy szüksége lesz rá a Rendnek, ha olyan borzalmas az a bájital…

Megvan neki a McKotyvaszt-féle Kódex – a mázlista. Azt írta, hogy karácsonyra megkapom. Még a másolatának is nagyon-nagyon-nagyon örülnék. Igazi kincs…

 

November 15. szerda este

Megint vele álmodtam. Annyira valóságos volt, olyan jó, olyan finom… Szinte fáj, már annyira hiányzik a csókja, az érintése… Legszívesebben elrohannék hozzá, és bekopognék az ajtón, vagy bemásznék az ablakon, bebújnék a kulcslyukon… Bárcsak vele lehetnék minden percben…

Leírta, hogy szeret. Többször is leírta. Érzem, hogy így van. Tudom, hogy komolyan gondolja. Szeret engem… Igazán szeret…

 

November 17. péntek este

Tegnap elkészítettem az ellenírt. Szerencsére nem volt olyan nehéz, mint gondoltam. Azt hiszem, jól sikerült. Le is adtam már, hátha szükségük lesz rá a Rendnél… Bárcsak sose volna.

Perselus viszont állítólag felrobbantotta az üstjét. Nem tudom, hogy valóban így történt-e. Talán csak akart adni egy nap előnyt nekem, hátha nekem sem sikerül… Nem tudom. Mindenesetre örülök, hogy neki nem esett különösebb baja. A morcosságával talán nem tudja magát megsebezni… Még úgy is szeretem, ha nyomokban hasonlít a régi bájitaltanáromra… Őt is… tiszteltem a tudásáért… És talán egy hangyányit kedveltem is, amikor éppen nem üvöltött velem… De ez a Perselus, akit most ismerek… Ő merőben más, sokkal kiszámíthatóbb, kedvesebb, humorosabb…

Tegnap megírtam neki, hogy nem szeretném, ha csak azért lenne velem, mert nincs más. Nem akarom, hogy alárendelje magát a szeszélyeimnek; vagy csak azért tűrjön el dolgokat, mert én mondok neki valamit… Nem hinném, hogy megértett. Ebből a szempontból még van mit csiszolódnunk…

Délelőtt visszaírt, aztán egész nap irogatott. Nem tudtam neki válaszolni, egy szusszanásnyi időm sem volt. Egyetlenegyszer vettem a kezembe a társkeresős könyvet, akkor is azért, mert kiesett a táskámból, és kinyílt a folyosón. Szerencsére senki sem állt közvetlenül mellettem, így nem látták meg… Felvettem, becsaptam, aztán a táskám mélyére süllyesztettem… Csak néhány pillanaton múlt a titkunk – soha többé nem lehetek ilyen ügyetlen.

Már elkezdtem tanulni a hétfői dolgozatra, amit egyébként senki sem vesz elég komolyan. Az egész klubhelyiség még mindig zajos a diákoktól…

Perselus hasonlít egy acsarkára, amikor indíték nélkül dúl-fúl… Mindenesetre remélem, hogy nem esik baja. Utálom, amikor bekopognak hozzá, és elhívják. Nagyon-nagyon boldog lennék, ha nem esne semmi baja, és épségben hazaérne…

 

November 18. szombat éjjel

Ma délután megint elkalandoztam. Egészen a Szellemszállásig. Egészen Perselusig… Őrület ez a pasi… Annyira jó vele, hogy arra nem találok szavakat.

Nekem kellett elcsábítanom, mert ő nem akart „letámadni”… Este megírta, hogy azért nem akart ő kezdeményezni, nehogy azt higgyem, hogy csak arra kellek neki, hogy lefeküdjön velem. Azért ez nagyon megnyugtató volt, hogy leírta – bár nekem tök mindegy volt… Igazság szerint én nem beszélgetni akartam; hiszen bármit leírhatunk egész héten, akármelyik nap… A szabad perceinket ostobaság lenne beszélgetésre pazarolni…

Csak ölelt és csókolt, és öleltem és csókoltam. Esküszöm, hogy egyre jobb és jobb lesz vele. Csak arra tudnék rájönni, hogy mitől? Ez a varázslat nyitja, de nem találom a megoldást… Egyszerűen bele tudnék halni, ahogy simogat és kényeztet. Ahogy megcsókol, ahogy a szája bebarangolja a testemet…

Az a legfurcsább és legszebb az egészben, hogy nem érzem, hogy valamit várna cserébe. Mármint adni és adni és adni akar; de nem kér sokat cserébe. Vagyis nem tudom, hogy eleget tudok-e adni neki… Vajon jól szeretem? Remélem, hogy igen.

Megint elcitálták valahova a halálfalók. Ha ebből rendszert csinálnak, én beleőrülök. Most már megértem, hogyan aggódhat anya apáért, amikor elutazik…

 

November 19. vasárnap este

Szerencsére Perselus jól van. Az aurorok és a halálfalók összecsaptak Londonban. Két halálfaló is meghalt. Én meg úgy bőgtem, mint egy gyerek, amíg Perselus ki nem nyitotta a könyvét, hogy írjon… Három auror is meghalt. Gyűlölöm a háborút. Legszívesebben elszöknék előle…

Jó is volna rávenni Perselust, hogy bújjunk el valahova a téli szünetben, ahol nem találhatnak ránk… De szép volna együtt tölteni a karácsonyt… Már említettem neki a családlátogatást, hogy esetleg hazamehetnénk valamikor, hogy megismerje anyuékat, és Bundást. Különös volt, amiért nem rettent vissza. (Noha, tudom, hogy sosem volt gyáva.) De a férfiak vissza szoktak ijedni a szülőktől… Mindegy is. Talán tényleg rá tudnám venni…

Annyira jó volna valahol elrejtőzni vele, hogy biztonságban tudjam legalább az ünnepekre…

 

November 21. kedd este

Tegnap este Perselus megint elköszönt, hogy menni kell – hívja a kötelessége. Azóta nem hallottam róla. Eleinte nem gondoltam semmi rosszra, de most már biztos vagyok benne, hogy baja esett. Valaki megátkozta, és megsebesült. Biztosan. Talán félholtan fekszik egy sikátorban… Merlinre… Abba én is belehalnék…

Tegnap még nevettünk, és a nem létező gyerekeink nevein vitázgattunk… Mindenképpen Vladimirra akarta keresztelni az egyik fiút – mire én lebeszéltem róla. Aztán végül is megegyeztünk a Ravnos, Corvinus és Aurora nevekben…

Most meg egyszerűen azt sem tudom, hogy él-e még?!

Egyébként él – érzem. Annyira erősen kötődöm hozzá, hogy ennyire talán már is lehetne. Ennyire talán már nem is szabad szeretni. Talán ez már a bűn kategóriájába esik az istenek szemében… Annyira szeretném, ha életben volna. Annyira szeretném, ha írna egyetlen sort, hogy él – és ne aggódjak…

Amikor az Esti Próféta megírta, hogy van egy halott, egy halálfaló; azt hittem, leszédülök a kanapéról. Egyszerűen eltűntek a színek a klubhelyiségből, megszűnt a zsivajgás. Mintha lehalkították volna a rádiót, és kikapcsolták volna az életet… Aztán szerencsére megláttam, hogy a halálfalót Wilsonnak hívták – és kicsit megnyugodtam. Két súlyos sebesültről írtak még. És az egyik biztosan Perselus.

Legyen átkozott, aki bántotta… De komolyan – miért gondolják az emberek, hogy a látszólag rossz oldalon állókat szabadon kínozhatják, megsebesíthetik, vagy megölhetik? Ezzel semmivel sem lesz jobb a „jó oldal” a gonosznál… Ugyanolyan alantas eszközökkel nem lehet felül emelkedni másokon… Viszont akkor hogyan lehet másképpen legyőzni Voldemortot, és a halálfalókat? … Jaj, miért ilyen bonyolult az élet…

 

Lassan este 10 óra lesz. Még mindig nem írt egyetlen sort sem. Most már szinte elviselhetetlenül aggódom. Már mindenkit felzavartam a klubhelyiségből, hogy ne zajongjanak és lábatlankodjanak nekem… Perselus viszont messzi kerüli a könyvét… Istenem, add, hogy életben maradjon… könyörgöm…

 

Mindjárt éjfél. A kanapén fekszem, még mindig a klubhelyiségben. Képtelen vagyok felmenni, és úgy belefeküdni az ágyamba, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen képtelen lennék rá. Megvárom, hogy írjon. Igen.

Itt van mellettem a nyitott társkereső könyv, hátha ír… Minden második percben belesandítok, de semmi. Egyszerűen nem tud írni. Hatalmas baj van. Érzem.

 

Fél egy múlt. Egyszerűen elfogytak a könnyeim… Megmostam az arcomat, most egy kicsit jobban vagyok. Vettem egy mély levegőt, és lapozgatni kezdtem a könyvünket. Annyi szépet írt már, annyi kedves sort. Minden nap, legkevesebb egyszer megnevettet. Pontosan három hónapja levelezgetünk. Milyen rövid, és milyen hosszú idő ez egyszerre… Őrület. Annyira szeretem, hogy az már fáj… Most jutott el a tudatomig, hogy máris szerda van…

 

November 22. szerda, hajnali egy óra

Még mindig nem írt. Én meg nem tudok aludni. Nem merem lehunyni a szemem, mert borzalmas dolgokat látok. Szenvedést, fájdalmat, és halált. Gyűlölöm a háborút. Annyira várom, hogy Perselus írjon, hogy belesajdultak az ujjaim, úgy szorítom a könyvet… Ha nem ide írok, akkor a társkereső könyvbe, Perselusnak…

 

Fél három van. Elbóbiskoltam, de Perselus még mindig nem írt… Belehalok, ha soha többé nem hallok róla… El sem tudom képzelni, hogy melyik a rosszabb: ha meghal, vagy ha olyan súlyosan megsebesült, hogy a Szent Mungóba kellene vinni? És mi van, ha nem viszik?

Merlin, ne hagyd meghalni… Esküszöm, jó leszek, jobban tanulok, többet segítek másoknak… Éveket adnék az életemből…

Szánalmas, ahogy az istenekkel akarok alkudozni, igaz?

 

Három óra negyvenkettő. Most írt Perselus, hogy él. Soha ilyen fáradtnak, és zaklatottnak nem láttam az írását… Biztosan súlyosan megsebesült… De legalább él… Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm… Nem szeretném elveszíteni… Abba belehalnék…

Megyek, megmosom az arcomat, aztán most már ledőlök egy kicsit. Most már megnyugodhatok… Egy kicsit.

 

Délután fél hat. Perselus újra írt, ahogy megígérte. Annyira szeretem, hogy állja a szavát… Nem írta le, hogy mi baja konkrétan, de biztosan nagyon súlyos. Lassan és szögletesen írt… Nagyon-nagyon szeretem. Alig várom, hogy felépüljön. Remélem, hogy nem lép fel semmiféle komplikáció… Csak gyógyuljon meg gyorsan…

Boldog vagyok, hogy él. Merlin, köszönöm… Álmos vagyok. Egész nap hasznavehetetlen voltam. Nem tudtam figyelni, nem tudtam tanulni…

Egyébként Mordon a tettes. Perselus egyik saját fejlesztési, régebbi bájitalát dobta rá… Halálhozók vize… Ha csak a főzetre gondolok, elszorul a torkom, és elerednek a könnyeim… Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább sétálok egy kört, mielőtt megint elsírom magam…

 

Este fél tíz. Perselus volt lakosztályában vagyok, az ágyán fekszem. Összekészítettem neki néhány dolgot, hogy amikor legközelebb találkozunk, odaadhassam. Egy fényképalbumot, a Bűbájos Italoc (első kiadás), valamint a Necromancya régen és ma című könyveket szeretné viszontlátni. Idebűvöltem egy dobozt, és beleraktam a köteteket. Aztán mellé tettem még egy kicsire zsugorított tájképet is, amit az egyik fiókban találtam… És találtam egy remek illatú kölnit is, rögtön összefutott a nyál a számban. Talán dohány és pézsma, vágott fű és méz illata van… Pont olyan, mint a szerelemé… Sosem éreztem ezt Perseluson, de ha egyszer ezt használná – sosem felejteném el, az holtbiztos.

A mostani arcszeszét is nagyon-nagyon szeretem amúgy. Egyszerre fanyar és üdítő… Hihetetlenül illik az egyéniségéhez.

Lassan mennem kell. Összeszedem magam, és felmegyek a szobámban. A szívem kis darabkáját, azt hiszem, az ágyán hagyom… Hogy később visszajöhessek érte…

 

November 23. csütörtök éjszaka

Ma csak néhány sort írok, fáradt vagyok. Perselus szerencsére jobban van – az állapota annyira nem súlyos. Malfoy ápolja, és viszi neki a főzeteket… Remélem, nem fogja megmérgezni valamivel…

Annyira aggódtam, alig aludtam az éjjel… Nagyon szeretem Őt… Bárcsak hamar meggyógyulna… Azt hiszem, megyek – leragadnak a szemeim… Aludj jól, Perselus…

 

November 26. vasárnap este

Most az a fixa ideálja, hogy sérülten is részt akar venni valamilyen akcióban… Mármint Perselus. Ezek után mit csinálok, ha belehal a küldetésbe, mert a múltkoriból sem gyógyult fel?! Hihetetlen, milyen önfejű… Sérülten elindulni… EGY HÉTRE!

Azzal érvel, hogy így kimentheti magát karácsonykor… De akkor is! Egy hétre?! Betegen?! Ez kész öngyilkosság… Mi lesz, ha nem tudja magát megvédeni?! Baja eshet megint… Vagy akár el is kaphatják az aurorok…

Merlin… Még egy hét idegeskedés… Perselus egy kicsit… elvakult, azt hiszem. Ez a legjobb szó erre…

Csak ne essen semmi baja… Istenem, csak ne essen semmi baja… (Jól van, lehet, hogy egy kicsit jobban szeretem a kelleténél – de hát… ez van…)

 

November 28. kedd este

Perselusról semmi hír. Aggódom. Persze, tudom én, hogy csak majd vasárnap este jön haza, és akkor fog írni, de akkor is… Bele fogok őrülni, ha elkapják – vagy rosszabb… Nem is akarok arra gondolni…

Azt ígérte, hogy ha hazatér, akkor találkozni fogunk… Már az idejét sem tudom, mikor tartott utoljára a karjában… Úgy hiányzik… Nagyon szeretem… Sosem gondoltam volna, hogy Piton képes ilyen féltő gonddal, gyengéden szeretni valakit… Főleg nem azt, hogy pont engem… Merlin, kérlek, óvd az életét…

 

McGalagony egész nap különösen méregetett. Meg tegnap is… Gyanús nekem. Lehet, hogy én is gyanús vagyok neki? Majd szemmel tartom…

 

December 2. szombat este

Ha minden jól megy, akkor Perselus holnap beír valamit a társkereső könyvbe… Alig várom, hogy megláthassam a macskakaparását… Már csak egyet kell aludnom, és átvészelnem egy napot ép ésszel… Kitartást, Hermione Granger…

 

December 3. vasárnap reggel

Megérkezett! Már az éjjel hazaért, és állítólag semmi baja nincsen! Nem került életveszélybe, nem történt semmi gond… Köszönöm, Merlin! Úgy megkönnyebbültem…

 

Tizenegy óra múlt. Ebéd után találkozunk… A szokott helyen… Olyan könnyűnek érzem magam, mintha megittam volna egy liter súlytalanítót… Boldog vagyok. Legszívesebben sírnék, annyira megkönnyebbültem. Él, és szeret… Látni akar… Pont, mint én… Néha elgondolkodom azon, hogy vajon normális dolog-e ennyire rajongani valakiért? Mi lesz, ha véget ér ez a fellángolás? Remélem, hogy sosem ér véget. Majd vigyázok rá, nehogy ellobbanjon a láng…

Talán a karácsonyt is együtt tudjuk tölteni… De szép is volna… Keresnünk kell egy biztonságos helyet, ahol nem törhetnek ránk… A Szellemszálláson nem bujkálhatunk napokig.

Rohanok fürdeni, és hajat mosni… Fél egykor találkozónk van. Jaj, alig várom. Minden porcikám alig várja… Meg vagyok keveredve Érte… (Ez a pasi teljesen szétzilálja az életemet, és ezt úgy szeretem.)

 

Este fél tíz. Egyszerűen csak ülök a kanapén, és képtelen vagyok tanulni… Holnapra még át kellene néznem egy fejezetet, de ez nem megy… Folyton Perselus jár a fejemben…

Ez a délután… izgalmas volt. Istenem, sose legyen vége ennek a kapcsolatnak… Olyan megmagyarázhatatlan összhang van közöttünk, hogy az régen elképzelhetetlen lett volna számomra…

Fél egykor megérkeztem, már a kamrában várt. Sápadt volt ugyan, de úgy ragyogott a szeme, amikor meglátott… Szinte repültem hozzá, hogy megöleljem, megcsókoljam… Nem jutottam szóhoz, nem kaptam levegőt. Csak szorított magához, és örült nekem. Ahogy én is. Nem is vágytam másra, csak, hogy érezhessem az ölelését…

Percekig csókolóztunk, aztán leültünk a nappaliban, a tűz mellett. Nagyon hideg lett volna már, ha nem ég a kandallóban a tűz… (Tényleg nem időzhetünk a karácsonyi szünetben a Szellemszálláson…)

Beszélgettünk halkan. Észrevettem a fekete karikákat a szeme alatt, biztosan fáradt volt… És mégis eljött, és mégis velem találkozott, egy kiadós alvás helyett.

Láttam rajta, hogy még mindig fájdalmasan mozgatja a vállát, ezért felajánlottam neki, hogy megmasszírozom. Tetszett neki a dolog. (Valami haszna volt a VK-féle ismeretségemnek…) Azt mondta, hogy nagyon jól masszírozok… Én pedig csak ültem mögötte, és kínoztam a görcsös izmait… Igyekeztem, hogy ne csak gyötörjem, hanem simogassam is… Azt hiszem, talán egy kicsit segített a vállán a masszírozásom. (Ezt biztos nem kapja meg Malfoytól…)

Aztán lassan lekerültek rólunk a ruhák, és vagy másfél órán keresztül szerettük egymást… Annyira… jó és figyelmes és gyengéd és vad és… annyira szeretem… Ahogy feketén izzik a szeme, miközben rám néz… Ahogy halvány mosolyra húzza a száját, amikor megremegek alatta… Lángolok az érintése nyomán… Azt hiszem, ez már mindig így lesz. Úgy szeretem, hogy porig égek tőle.

A fehér bőre szinte világít a félhomályos szobában, ahogy felettem vagy alattam fekszik. A mellkasán egyébként még nagyon csúnya a seb, amit Mordon ejtett rajta a Halálhozók Vizével…

Imádom. Egyszerűen imádom. Alig várom, hogy 3-4 napot együtt töltsünk. Szerinte ki sem fogunk mászni az ágyból. Remélem is…

Este, amikor már irogattunk egymásnak, a biztonságos távolból – azt írta, hogy sosem elég belőlem… Az ilyen mondatokkal mindig a rózsaszínű álmaim közé lök, és egyre mélyebben érzek iránta; ő meg csodálkozik, hogyan tudom szeretni?! Azt hiszem, mindketten reménytelenek vagyunk…

Olyan jó ez a nap… Bárcsak itt lehetne most is mellettem… Perselus… Örökre belevéstem a nevét a szívembe. Örökre. Kitörölhetetlenül.

 

December 7. csütörtök este

Tegnap este „összevesztem” Perselussal. Annyira tud zavarni, amikor utalásokat tesz arra, hogy fiatal vagyok; túl fiatal vagyok – esetleg hozzá… Nem hiszem el, hogy nem érzi, hogy nem veszi észre, mennyire fáj; amikor megkérdőjelezi a szerelmem.

Vagyis… talán nem a megkérdőjelez a legjobb szó erre… Talán csak nem bízik bennem eléggé. Talán csak nem akar csalódni? Lehet… Vagy nem tudom…

Egyébként is rossz ez a hét – és a következő még rosszabb lesz. Minden tanár ilyenkor íratja a karácsonyi szünet előtti dolgozatot… És én úgy érzem, hogy nem tanulok elég jól. Hogy sokat szöszmötölök Perselussal, és ezzel a hülye naplóval is. Nincs időm, nincs elég időm tanulni… Viszont most is itt szerencsétlenkedek – és nem az asztronómiakönyv felett ülök… Ez az egész annyira reménytelen. Az egész életem egy rossz vicc. Nem fogom tudni hétfőn megírni az átváltoztatástant…

McGalagony így is háromszor annyit foglalkozik velem, mint eddig. Mindig úgy figyel, mintha valami hatalmas bűnt követtem volna el. Biztosan gyanús vagyok neki. Biztosan sejti, hogy találkozgatok Perselussal… Biztosan lebuktunk…

 

Nem. (ostoba, végy egy mély levegőt, és nyugodj meg) Nem tud semmit a tanárnő – biztosan nem. Csak az én idegeimmel van baj. Nem szeretem a karácsony előtti heteket.

 

Ráadásul azt sem tudom, hogy most akkor mi lesz Perselussal és velem. Megyünk-e együtt téli vakációzni, vagy sem? Vagy, hogy egyáltalán a …pasim-e még? (de ostoba mondat ez) A fenébe! Miért ilyen bonyolult minden?

Miért nem lehet könnyebb? Tanácsot kellene kérnem valakitől – de senkiben sem bízhatok meg. Nem akarom Perselust lebuktatni. És magamat sem.

Bárcsak minden tisztább volna… Miért kell mindig felemlegetnie, hogy 17 múltam? Miért hiszi, hogy nekem nincsenek kételyeim?! Reménytelen. Reménytelenül paranoid. Olyannyira reménytelenül paranoid, hogy az már fertőz. És tessék, én is elkaptam tőle, mint egy náthát…

Ha kirúg, mert kiakadtam, én beledöglök. Vagy megátkozom… Vagy keverek egy bájitalt, amit megitatok vele… Egyszerűen elrabolom, módosítom az emlékezetét, aztán boldogan élünk, amíg… rá nem jön, hogy mit tettem vele…

Basszus, nem vagyok normális. Én nem szoktam ilyen dolgokon agyalni… Azt hiszem, meg fogok őrülni. Elvették az eszemet.

Ki kellene függesztenem a hirdetőtáblára, hogy ép elmét vennék, vagy kölcsönöznék a szünidő kezdetéig… (Tényleg hülye vagyok, ha mások hülye agyát akarom kölcsönvenni, ha már az enyém sem megbízható… Ördögi kör…)

 

Lám – lám. Lebukok magam előtt is. Bármiről írok már, csak hogy bele ne kelljen néznem az asztronómiába. Szégyenletes. Mi lesz velem a holnap, az órán?!

 

Bárcsak kiolvashatnám a csillagokból, hogy Perselus mennyire haragszik rám… Talán kiengesztelhetném valahogy… Vagy karácsonyra veszek neki valami nagyon jó ajándékot… Nem, azt úgy sem becsülné talán; ha azt érezné rajta, hogy meg akarom venni vele… Basszus… Mi van akkor, ha nem is akar már együtt karácsonyozni velem?

Tényleg el kell rabolnom…

 

December 10. vasárnap délelőtt és este

Nem kell elrabolnom – végül is kibékültünk. Vagyis össze sem vesztünk igazán, csak kiborultam, ő meg tűrte… Hihetetlen, hogy ilyen… türelmes velem. Perselus sosem a türelméről volt híres; legalábbis az iskolában. No, mindegy.

Gyógynövénytanból megírtuk a dolgozatot, és asztronómiából is. Ettől nagyon féltem, de mégsem volt olyan vészes, mint vártam. Szerencsére.

Még hátra van a mugliismeret, a bűbájtan. És holnap lesz az átváltoztatástan dolgozat is… Nem tudok semmit. Meg fogok bukni. És McGalagony ráadásul rájön, hogy Perselus és én… Mekkora botrány volna…

 

Ugyan már. McGalagony nem sejt semmit… - - - Hiszen, ez hazugság! Igen is, sejt valamit. Meg kellene tudnom, hogy mit… De vajon hogy deríthetném ki… Ostobaság…

Semmit sem kell kiderítenem. Én most a tanulásra koncentrálok. Még öt nap hátravan. Utána téli szünet… Már csak öt napig kell kibírnom. Aztán Perselussal lehetek…

Remélem, csodálatosan fog telni ez a két hét… Biztosan gyönyörű lesz… Mint egy mesebeli álom… Odakint havazik, bent pedig csak lustálkodunk a kandalló előtt, vagy az ágyban… Beszélgetünk, pihenünk… Szeretjük egymást…

Jaj, de szeretem. Ez már biztosan abnormális.

 

Holnap írnom kell anyáéknak, hogy nem töltöm velük a karácsonyt. Azt fogom írni, hogy Ronéknál leszek… De az nem jó… Jóban vannak Weasley-ékkel, talán még az Odúig is elutaznának… Azt kellene mondanom, hogy a Roxfortban maradok. Igen.

Ronnak és Harry-nek is ezt mondom. Itt maradok, mert tanulnom kell. Szükségem van a könyvtárra. (Nagyon remélem, hogy nem szállja meg őket valami, és nem akarnak itt maradni velem… Menjenek csak az Odúba… Vagy kutassanak horcruxok után…)

 

Lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem tartok velük. Nélkülem olyan… ingoványos a tudásuk… Csak nem esik semmi bajuk… Majd januárban velük megyek. Igen.

 

Tanulnom kellene. Így nem fog sikerülni a holnapi dolgozat… basszus… alig várom, hogy vége legyen a hétnek…

 

***

Este fél tíz van. Most végeztem a könyvvel. Lehettem volna gyorsabb, de délután levelezgettem Perselussal. Salisbury-ben foglalt szobát nekünk… Olyan szerelmes vagyok… Olyan figyelmes, és … a végén örömódákat fogok zengeni róla… Nem mintha most nem azt tenném… Szánalmas vagyok.

De akkor is szeretem, és kész. Sőt… ez már több mint szerelem. Majd egyszer elgondolkodok rajta, hogy mennyivel is több.

 

December 14. csütörtök éjjel

Egész héten keményen tanultam. Nagyon keményen. De tényleg… JÓ, talán ma már nem voltam 100 százalékos, csak nyolcvan… Nem, inkább 85…

Az átváltoztatástan dolgozatom lett olyan jó, mint vártam. De nem érdekel. Most éppen semmi sem érdekel – csak a holnapi találkozóm Perselussal.

Tízkor indul a Roxfort Express. Sosem lesz holnap délelőtt tíz óra… Már becsomagoltam. Kétszer… Muszáj volt átválogatnom a holmimat, mert nem akartam gyerekesnek tűnni, ha ki kell csomagolnom a szállodában. Kivettem a kedvenc, nyuszis pizsimet, meg a felesleges könyveket. Meg vagy öt kiló cuccot, amit úgy sem használnék…

Jaj, de ideges vagyok. Mi lesz velem? Rá fog jönni, hogy gyerekes vagyok. Hogy túl fiatal vagyok hozzá… Hogy túl szétszórt vagyok. Vagy rosszabb: rendetlen.

Kiegyenesítettem a hajamat, hogy kicsit öregebbnek tűnjek. Remélem, tetszeni fog Perselusnak. (azt írta, hogy vigyázzak a debodorral, mert tönkre teheti a hajamat) Lehet, hogy túl hiúnak tűnök a szemében? Remélem, nem. Hiszen, nem is vagyok hiú…

Csak a hajamat utálom. Mindig azzal húz, hogy neki tetszik…

 

A kilences vágányon fog várni. Húszas, középmagas, barna hajú férfiként… Ezt inkább kitörlöm mindjárt. Jobb, ha senki sem tudja meg, hogyan néz ki… Nehogy feltűnjön bárkinek is… Alig várom, hogy lássam…

Biztosan jól fogjuk magunkat érezni. Ráadásul Salisbury-be megyünk… Őrület… Remélem, hogy el tudom csalni a Napforduló Fesztiválra… Jó volna megnézni…

Bár, igazság szerint annak is örülni fogok, ha bezárkózunk a szobába, és ki sem mozdulunk onnan indulásig. Már nagyon hiányzik nekem… Öhm… fizikálisan is.

 

Alig várom, hogy a karjaiba vethessem magam. Bár… Lehet, hogy a peronon nem engedi, hogy megcsókoljam, vagy ilyesmi. Lehet, hogy nem szereti mások előtt kimutatni az érzéseit – nem tudom… Azért azt sajnálnám… De megérteném…

Azért jó volna megcsókolni mindenki előtt. Csak lessenek, és ámuljanak, hogy milyen jó pasim van. Mármint úgysem az igazi teste, tudom én, de akkor is… Basszus, remélem, hogy viszonylag jóképű áltestet varázsol magának… Csak egy fokkal legyen szebb az ördögnél, különben életem végéig ezzel fog cikizni Ron… Basszus – ebbe bele sem gondoltam…

 

Nem is érdekel. Elvégre én tudom, hogy néz ki igazából a szerelmem.

A szerelmem… Perselus Piton, a szerelmem. A szeretőm. Milyen részegítő szavak… Isteni.

 

És holnap már egy ágyban alhatunk… Illetve aludni azt nem fogunk… Vagyis valamennyit biztosan, de nem sokat… Más terveim vannak…

 

Eltettem a személyes holmiját is. Majd odaadom neki. Karácsonyra pedig egy ezüst tőrt vettem, rubin és jáde berakással. Holnap délelőttre, a vasúti postahivatalba rendeltem meg; hogy megkapjam, mielőtt elindulok. Remélem, hogy nem csúszik hiba a számításomba. Egy régiségkatalógusban találtam rá, kedden. Állítólag ötszáz évesnél is idősebb, vámpírölő tőr. Hát, nem tudom… mindenesetre gyönyörű volt – csak tetszik Perselusnak… Egyszer említette, hogy szereti a régi ezüst tárgyakat. Ennél jobb ötletem nem volt… Reménykedem, hogy nem nyúltam mellé.

 

Sokat gondolkodtam, hogy mit vehetnék neki. Megtiltotta, de nem érdekelt a tiltása… Biztosan meglep valamivel, ezért kellett valamit vennem nekem is. Nem volt olcsó, de szerintem megérte. Nagyon szép az a tőr.

Vajon mit vehetett nekem? Könyvet? Nem hiszem, az túl sablonos lenne. Bár… egyszer mondta, hogy megkapom a régi McKever-féle kódexét… Annak nagyon örülnék – még a másolatának is…

Remélem, hogy nem valami hülyeséget fog venni… Lehet, hogy bepánikolt, bement egy boltba, és valamilyen undorító szobrocskát, vagy asztaldíszt vett… Merlin… Könyörgöm, hogy ne így legyen… Nem hiszem, hogy őszintén rá tudnék mosolyogni egy zenélő angyalkára…

 

Azt hiszem, minden tekintetben vízválasztó lesz ez az utazás. Legalább kiderül, hogy együtt tudnánk-e élni? Nagyon remélem, annyira nagyon remélem, hogy nem fogok semmit elszúrni… Úgy szeretem Perselust… Nem akarom elrontani ezt a két hetet…

 

December 15. péntek este

A szállodában vagyunk, Salisbury-ben. Kellemes szoba, kellemes kisváros. Odakint havazik. Istenien érzem magam – Perselus igazi úriember.(Éppen a fürdőszobában van, ezért is írok ilyen olvashatatlanul. Nem szeretnék lebukni előtte, hogy naplót írok. Biztosan gyerekes dolognak tartaná…)

Felhozta a csomagomat, miután bejelentkeztünk – nem tudom, hogy más férfi képes-e ilyesmire egyáltalán… Nekem szerencsém van Vele…

A pályaudvaron, a kilences peronon várt, ahogy megbeszéltük. Ugyanazt a férfit láttam a tömegben, akit az aurorok kerestek – egy mellett el is sétáltunk, Perselusnak a szeme sem rezzent. Pedig biztosan feszült volt…

Vonattal jöttünk Salisbury-be, külön kabint foglalt, hogy senki se zavarjon minket. Hihetetlen, hogy óvatosságból képes volt egy mugli vonatra felülni… Nehogy kövessék/ kövessenek minket… Egyszerűen fenomenális a pasi…

Csokoládét ettünk, és hallgattunk az út alatt. Megölelt, én pedig hozzábújtam. Az sem bántam volna, ha két hétig csak így vonatozgatunk a semmibe és vissza… Volt olyan pillanat, amikor elfutotta a könny a szememet – valamiért most is könnyezek.

Olyan jó itt, hogy kettesben lehetünk; olyan áldott ez a nap… Elmondhatatlanul boldog vagyok. Két hét örökkévalóság. Két hét éden.

És mindjárt kijön a fürdőszobából, és elkezdődik valami, ami eddig ismeretlen mindkettőnknek. Egy közös utazás, egy közös kaland. Egy egész héten át… Sőt, két héten át…

Amint kijön Perselus a fürdőből, én bemegyek, és kisírom magam. Alig három órája vagyunk együtt, mégis több napnak tűnik. Túlcsordulok a szerelemtől. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a szomszéd szobában nem őrülnek bele a szerelembe – szerintem annyira sugárzik belőlem, amit érzek…

Sosem lesz vége. Ez már mindig ilyen mély seb marad a szívemen. Belekarcoltuk, beleégettük párszor, hogy örökre gazdára talált…

 

CXVI. szonett

Nem igaz: hű lelkek násza nem ismer

Akadályt! Szerelem a szerelem,

Amely hőfokot más hőfok szerint nyer

Vagy ár-apályt játszik készségesen?

Óh, nem; az örök fárosz maga ő,

Nézi a vihart s nem ing semmi vészben;

Minden vándor hajók csillaga ő,

Magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az idő bolondja,

Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,

Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,

Ítéletnapig szilárdan kitart.

                Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,

                Sose írtam s szív sose szeretett.

William Shakespeare

 

Azt hiszem, ez pont illik a szívem állapotára… Szeretem Perselust, mélyen és fájón. Egyszerre sajog és hűsít. Talán ez lassan kimeríti a rajongás fogalmát is? (nem hiszem, annál talán még racionálisabb vagyok… legalábbis remélem)

Itt van néhány méterre, és biztosan érzi – tudom, hogy érzi, mi játszódik le bennem…

Basszus, már fél órája fürdik… Hihetetlen – na, végre…

 

December 16. szombat délelőtt

A fürdőben ülök, és gyorsan lekörmölöm, amit szeretnék. Már megint olvashatatlan lesz – de már kezdem megszokni… IMÁDOM EZT A PASIT…

Egész éjjel szeretkeztünk, ha leírhatom ezt egyáltalán. Minden porcikámban itt zsibong a szerelem és az elégedettség…

Az ágyban reggeliztünk, aztán megint… jaj, bele fogok őrülni ennyi jóba…

Most éppen öltözik/ öltözünk. Ebédelni indulunk a városba. Valahova… Sétálunk egyet, felfedezzük a környéket…

Egyébként horkol. És néha motyog valamit álmában, de azokat nem igazán értettem. Még a motyogását is imádom… Szánalmas vagyok, amiért ilyen szánalmasan áradozok róla – erre nincs jobb szó, ez van… szánalmas.

Amikor hajnalban elaludt, csak feküdtem mellette, és néztem. Lehunyt szemmel, és résnyire nyílt szájjal egyáltalán nem hasonlít arra a régen ismert tanáromra, aki volt. Igaz, eddig nem is próbáltam meg sokszor összehasonlítani régebbi önmagával… Különös, de most sem sikerült. Ez két külön személy… Az Piton professzor volt, odakint viszont Perselus vár…

Tartok tőle, már késő lenne elmenekülnöm a szerelem elől. Túlságosan késő. Nincs kiút innen, és én boldogan, mosolyogva fogadom ezt el. Halálos ítélet, tudom.

Törékeny boldogság ez. Óvatosabban kell bánni vele, mint a karácsonyi üveggömbökkel… Mi lesz akkor, ha a tenyeremben hullik szilánkjaira? Ó, nem… most nem kell ezen rágódnom. Ez nem az a nap… Csak sose jöjjön el az a reggel…

 

December 16. – 17. éjszaka

Éjfél múlt néhány perccel. Perselus itt alszik mellettem. Megint horkol… Lehet, hogy orrsövényferdülése van? Na mindegy…

Olyan dühösen nézett az étteremben a pincérre, aki kihozta a levesünket; hogy az már félelmetes volt. Pedig szerencsétlen fiú csak azt jegyezte meg, hogy jól áll nekem a sötét kék szín… A pulcsimra értette. Perselus pedig szinte ledöfte a tekintetével… Nem akarok téves következtetéseket levonni, de lehet, hogy féltékeny típus?

Mocorogni kezdett, jobb, ha abbahagyom az írást…

Jó, visszaaludt… Hihetetlen, hogy ez már a második éjszakánk. Isteni… Szerintem, teljesen kifárasztjuk egymást két napon belül… De én ezt nem bánom… Egyszerűen jó ez az egész…

 

Olyan jót sétáltunk délután… Kéz a kézben… Kart karba öltve… Mint egy álomban. Mint egy szerelmes filmben. Ropogott a hó a lábunk alatt. Fújt a szél, és újabb szürke felhőket hozott. Biztosan most is havazik odakint.

 

Holnap a belvárosban sétálunk egyet. Perselus ajánlotta. Biztosan nincs kedve az ókori temetőhöz karácsony előtt… Mondjuk, meg tudom érteni…

Elég furcsán viselkedik néha… Mintha átragadt volna rá is a karácsonyváró hangulat… Igaz, néha fintorog, vagy elhúzza a száját, ha véletlenül belehallgatunk egy csöpögős beszélgetésbe, vagy meglátunk egy giccses karácsonyi díszletet az utcán… Ám valahogyan mégis másmilyen, mint vártam. Sokkal feszültebb Perselusra számítottam. Aki folyton paranoiázik, és gyanakszik, ki sem dugja az orrát a szobából… DE aki mellettem fekszik, az tök normális – ha lehet ilyet írni álmaim pasijára… (sóhaj, nyálcsorgatás, és önfegyelem – hogy meg ne simítsam a hátát)

Te jó Ég… Lehet, hogy rájött, hogy unalmas vagyok, és még a kinti, ünnepi zsivaj is érdekesebb nálam?! Ajaj… ugye, nem…

Lecsúszott a válláról a takaró. Ugyanolyan fakó a bőre, mint nekem. A kezem színe éppen beleolvadna a háta színébe… talán észre sem venné, ha megérinteném… A hasán alszik, az egyik keze a hasa alatt, a másik maga mellett, a másik oldalon… A takarót is elvette, és félig maga alá gyűrte… Hát nekem semmi sem marad?

Megyek, hozzábújok…

 

December 18. hétfő délelőtt

Azt hiszem, gyanús vagyok neki. Tegnap elő akartam venni a naplómat, hogy írjak néhány sort, aztán hirtelen kijött a fürdőből, (míg én írni akartam), és kérdőn rám nézett. Gyanúsítón-kérdőn. Lehet, hogy nem bízik bennem? Vagy… azt hiszi, hogy titkos levelezést bonyolítok a háta mögött… Ne adj’ Isten, éppen elárulom…

Te jóságos Ég, lehet, hogy azt hiszi, hogy elárulom? Hogy képes lennék elárulni? ÉN? ŐT? Hiszen ez képtelenség… Ilyet biztosan nem feltételezne rólam…

Na jó, lehet, hogy feltételezne… Basszus, hihetetlen, hogy kettőnk közül én kezdek paranoiás lenni…

Tegnap megnéztük a belvárost – és ezzel ki is merítettünk minden helyi látnivalót. Még 3 nap van hátra a téli napfordulóig, amikor is a helyi muglik fesztivált tartanak… (már ha nem borítja fel a tervüket ez a kérlelhetetlen hóesés…)

Kinéztem az ablakon, és fél méteres hó esett tegnap óta. Ez egyszerűen reménytelen. Azt hiszem, egy kicsit unatkozom. Mármint, akkor nem, amikor Perselus mellettem van – mert akkor beszélgetünk egy kicsit, vagy szeretkezünk.

Egyébként elég hallgatag típus. Reggel is csak feküdtünk az ágyban, és nem szóltunk egymáshoz. Nem mintha, locsogni lett volna kedvem… Csak… olyan… meghitt volt.

Délután, ha eláll a havazás, akkor sétálunk egyet a ligetben. Ha ilyen intenzitással esik tovább, akkor biztos nem megyünk sehova. Bezárkózunk a szobába, és unatkozunk nagyokat. Azt hiszem, olvasni fogok…

Jól van. Elárulom… Az zavar, hogy nem beszélgetünk olyan mélységben, mint ahogy levelezünk. És fogalmam sincs, hogy miért van ez. Beszélgetünk az időjárásról, a napi programról, hogy mit csináljunk… Mit rendeljünk reggelire/ ebédre… És ennyi.

A fontos dolgokat pedig megpróbáljuk a szőnyeg alá söpörni. Pedig annyi minden érdekelne… Mesélhetne magáról, az életéről, a gyerekkoráról. Mit tudom én, bármiről… A szerelmeiről, ha voltak… Biztosan voltak… de nem… Perselus hallgat.

Ha én kezdenék beszélgetni, akkor biztosan azt hinné, hogy fecsegek. Vagy… hogy ki akarok szedni belőle valami olyasmit, amit Ő nem akar elmondani… Vagy rosszabb… turkálni akarok a magánéletében… (ugyan – én tartozom a magánéletéhez…)

Esküszöm, rossz ötlet a naplóírás. Elbizonytalanít. Ha nincs gondom, akkor csinálok magamnak?! Tényleg gyerekes vagyok…

Azért megkérdezném a szerelmeiről… Kik voltak és hányan voltak? Az érdekel, hogy szerinte tényleg együtt tudunk-e maradni hosszabb távon… Mert ha csak én érzem ezt a szerelmet, akkor megette a fene az egészet…

Persze, mondta, hogy szeret – és érzem is… De vajon…

Megint kételkedek. Meg vagyok átkozva magammal.

Nem számít. Akkor is beszélnem kéne Perselussal. Nem csak… elbeszélgetni… egymás mellett… a fontos dolgok mellett…

Őrület, hogy 2-3 nap nyugalom és összezártság ennyi kétséget tud bennem ébreszteni. Abnormális vagyok. Ki kellene magam vizsgáltatni. Örülnöm kellene, hogy együtt vagyunk, hogy sikerült lopnunk néhány békés-szerelmes napot a sorstól… Buta lány…

Inkább utánamegyek a fürdőbe… Ott még úgy sem voltunk… (minden csepp vérem zsibong, ha úgy gondolok Rá…)

 

December 20. szerda délután

Ez kezd egy melodrámára hasonlítani. Még mindig szakad a hó. Perselus hallgat, mint a sír. Az őrületbe kerget ezzel…

Csak fekszek a karjaiban, az ágyban és olvasok – ő pedig szakadatlanul bámul maga elé. Néha belenéz a könyvembe, mintha azt ellenőrizné, hol tartok… Idegesítő egy kicsit.

Másfelől viszont imádom, hogy együtt vagyunk… Főleg akkor, amikor néhány órára kidugjuk az orrunkat a szobából. Tegnap is például tönkre fagytunk, de azért sétáltunk egyet a belvárosban.

Egyébként nem nagy szám ez a város. Többet vártam, több múzeumot, régi épületet, látnivalót. Stonehenge nagyon messze van – nem kockáztattuk meg, hogy elsétáljunk odáig ebben a hóesésben. Nem szeretnénk varázsolni a muglik előtt. Nem kockáztathatjuk a lebukást. Igaza van Perselusnak…

 

Most éppen leszaladt valamiért. Egyedül uralom a kanapét… Furcsa, de azon filózom, hogy talán még a Szellemszálláson is közlékenyebb volt. Hosszú órákon keresztül csak fekszünk, és hallgatunk. Ez engem megőrjít. Vajon megtörhetem a csendet, amikor olyan elmélyülten néz maga elé? Vagy leharapná a fejemet?

Egyébként nem panaszkodhatok, mert egyszer sem emelte fel a hangját – mintha túlzottan is előzékeny lenne. Vagy nem tudom… Különös ez a pasi… Kicsit olyan, mintha lélekben máshol járna… Vagy ilyesmi.

Semmi konkrétumot nem tudok róla. Azt várom, hogy magától megnyíljon, és beszélni kezdjen. Nem akarom zaklatni a kérdéseimmel. De vajon meddig kell várnom? (Öt napja össze vagyunk zárva – és bele fogok zavarodni, ha nem beszélgethetek végre valakivel egy órán keresztül…) Ugyan, ez önző dolog. Nem fogok belezavarodni semmibe.

Szeretem Perselust, és azt is szeretem, ahogy hallgatunk. Unalmas elfoglaltság, de ha neki így jó, akkor nekem is jó. Szerencse, hogy elég könyvet tettem a téli szünetre – legalább néhányat biztosan kiolvasok…

 

December 22. péntek délelőtt

Perselus leugrott reggelit venni. Tegnap nagyon aranyos volt a mugli szertartás. Inkább mulatságos volt, mint komoly. Amolyan… romantikus tévhit – de nagyon tetszett. Nagyon sok valódi mágusba sem szorult ennyi kreativitás, mint ezekbe az elhivatott (Perselus szerint elmeháborodott) muglikba. Igaz, elég messze jártak a valóságtól; ami a téli napforduló ünnepi szertartását illeti, de sebaj. Nekem tetszett. Olyan ártatlan volt, olyan kedves… Olyan, mint egy kortalan színdarab. Egyes emberek druidáknak öltöztek – azt hiszem, hogy ők tényleg különcök lehetnek, mert ha jól értettem, akkor druidáknak is képzelik magukat… Mindenesetre nagyon jól szórakoztam, és ami a történelmüket illeti, még tanultam is néhány dolgot.

Perselus nem tagadta meg önmagát, néha felmordult, vagy grimaszolt, amikor a muglik (jobb szó híján inkább színészeknek hívnám őket) saját maguk költötte rigmusokat kántáltak. Azt hiszem, őt nem hatotta meg annyira az előadás. Nem számít, én élveztem helyette is. Akkor is aranyos volt, és kész.

Egyébként tegnap este, az előadás után, miután megvacsoráztunk, és hazajöttünk; én gyorsan megfürödtem. (teljesen átfagytam odakint) Utánam Perselus ment a fürdőbe, én pedig olvasgatni kezdtem (A rúnákról röviden, amúgy az 542. oldalon tartok vele). Miután megfürdött, és befeküdt mellém az ágyba, rám szólt!

- Azért remélem, nem fogsz minden este olvasni – ezt mondta nekem! Azt hittem, hogy menten nekiugrok! De most komolyan! Nem kaptam szikrát… Az talán eszébe sem jutott, hogy miért olvasok… Mert egész egyszerűen a hallgatáson és a szexen kívül másra nem vagyok elég jó neki…

Amúgy ezután tegnap nem is volt szex. Rám szólt, mire azt hiszem, elég sértődött arcot vághattam. Elhúzta a száját, aztán elfordult, és megpróbált aludni. ÉS EL IS ALUDT! Legszívesebben megfojtottam volna! Hogy jön ahhoz, hogy csak úgy elforduljon?! És elaludjon?! Szégyen!

Azt hiszem, megunt engem…

Reggel el akartam csábítani, de nem hagyta magát. Inkább lement péksüteményért. És még mindig nem jött vissza. Aggódom. Valami baj van…

Most már nagyon úgy érzem, hogy beszélgetnünk kellene… Két nap múlva karácsony, nekem pedig világvége hangulatom van. Hol itt az igazság?!

 

Délután

Fogadjunk, hogy Harry és Ron remekül szórakozik az Odúban… Mrs Weasley biztosan nem engedte el a fiúkat az ünnepek előtt horcruxokat keresni… Én meg itt unatkozom, és bámulom a köldökömet…

Tényleg is. Délután megpróbálok meditálni… Ha másra nem, akkor arra jó lesz ez a nap, hogy elmélyüljek a meditációkban. (ugyanis ma reggelre kiolvastam A rúnákról röviden-t; és már elkezdtem a Meditáció kezdőknek-et)

 

 

December 23. szombat reggel

Tegnap este megpróbáltam puhatolózni Perselusnál, hogy érzi magát Salisbury-ben. Azt mondta:

- Remekül – viszont úgy hangzott a szájából, mintha azt mondta volna, hogy inkább egy halálos kimenetelű támadásban is hajlandó részt venni, semmint megismételni ezt a téli vakációt. Azért ez ciki… Nagyon-nagyon ciki…

Olyan, mintha valami elromlott volna… fogadni mernék, hogy ezerszer jobban szeretne a laborjában lenni, és bájitalokat főzni; semmit velem unatkozni még egy hétig…

Egy hete ébredünk egymás mellett, és imádom. Már kialakult a reggeli rutin, ki megy elsőként a fürdőszobába. (A helyes válasz: Perselus.)

Nagyon szeretem nézni, amikor alszik; vagy amikor éppen ébredezik. A ráncai nem olyan mélyek, a haja nem olyan rendezett, mint napközben. Olyan gyönyörködtető látvány, amikor az ágyban fekszik… Viszont utána 16 órán keresztül ruhában és némán nézzük egymást… Ami már nem olyan izgalmas… Ajaj… Bárcsak megtörne a jég…

 

December 24. vasárnap délelőtt

Tegnap este lehetőségem nyílt egy karácsonyi táviratot küldeni anyuéknak. Biztosan hiányzom nekik… Vagy talán annyira mégsem, elvégre síelni mentek Svájcba. Fogadni mernék, hogy az ő téli pihenésük sokkal izgalmasabb, mint az enyém. De legalább nem kell lelkiismeret-furdalást éreznem, amiért nem vagyok velük – legalább szemrebbenés nélkül mondhatom, hogy semmi izgalmas nem történt velem a karácsonyi szünetben. (leszámítva a vonat-utat Salisbury-be, és leszámítva az éjszakákat Perselussal… de ezt most hagyjuk)

Egész egyszerűen itt nem történik semmi. Nyolc és fél nap telt el az érkezésünk óta, és már… megőrülök. Mit nem adnék egy veszekedésért… Pedig én egy békességkedvelő ember vagyok… Aki állítólag szereti a szerelmét…

Viszont megőrjít a hallgatásával, és a nézésével. Sosem tudhatom, mi jár abban a furmányos agyában. Néha olyan szomorúnak tűnik, hogy legszívesebben elsírnám magamat. Kikészít ez a pasi… (az én pasim – imádok birtokolni) Nem tehetek róla, egyszerre jó és átkozott nap ez.

 

Szenteste van, valaki behozott egy feldíszített műfenyőt a szobánkba, amíg az étteremben vacsoráztunk. Szánalmasan néz ki szegény fácska… De mindegy. Nem tudtam eldönteni, hogy ma este vagy holnap reggel ajándékozzam meg Perselust, ezért inkább holnapra halasztottam a dolgot. Majd korán felkelek, és előkotrom az ajándékát a táskámból. Jó mélyre tettem, hogy ne lássa meg, ha véletlenül nyitva felejteném. (És feltételezem, hogy nem kutatta át a táskámat, ugye…) Ugyan, miért tette volna…

Mert, mondjuk, nem bízik bennem. És talán ez a megoldás a hallgatására, és a tekintetére is.

Basszus… És még nekem mondják, hogy a fiatalokkal sok a gond… Bele fogok őszülni ebbe a téli szünetbe…

Egyébként ma reggel már nem szeretkeztünk. És tegnap is csak egyszer. Megunt engem. (Bezzeg, engem senki sem kérdez meg; bezzeg én nem számítok…) Jaj, szegény fejem… Annyira érzem, hogy ki akar rakni… Annyira sötéten tud rám nézni, olyan áthatón… Én bele fogok halni, ha kirúg. Az biztos.

 

December 25. hétfő délelőtt

Mindent visszavonok. Minden rossz szavamat, vagy megjegyzésemet. Mindent. … olyan rendes ember ez a… ez a … álmaim lovagja… életem szerelme… és a következő életemé is…

Megkérte a kezemet! Mármint komolyan! Vallomás, letérdelés, gyűrű! Isteni… olyan boldog vagyok, mint még soha…

Úgy történt, hogy reggel korán felkeltem, Perselus még mélyen aludt. Előkerestem az ajándékát, bekapcsoltam a karácsonyfán az izzókat, hogy bevilágítsák a sötét szobát. A tőrt odatettem az ágy mellé, én pedig visszafeküdtem. Megvártam, míg felébred. Nem akartam direkt felkelteni. (nem kellett sokat várnom, valószínűleg nem tud sötétség nélkül aludni)

Kinyitotta a szemét, és rám mosolygott. (imádom ezeket az őszinte perceket)

- Boldog karácsonyt! – súgtam neki, aztán megcsókoltam. Azt hiszem, egy kicsit váratlanul érte a dolog. Olyan morcos képet vágott, hogy talán sosem fogok ilyet látni tőle… Vagy nem tudom.

- Neked is – morogta, aztán ki akart mászni az ágyból, de én nem hagytam. Egyszerűen ráültem a hasára, és a kezébe nyomtam a becsomagolt ajándékát. Meglepődött, láttam rajta. (vagy nagyon-nagyon jó színész) Érdeklődve bontotta ki a csomagot. Amikor kiderült, hogy egy tőrt rejt a csomagolás, egészen lázba jött. – Mondtam, hogy ne vegyél nekem semmit… - morgott, de láttam a szemén, hogy tetszik neki.

- Nem biztos, hogy vettem – vigyorogtam. Megcsókolt. Röviden, és határozottan.

- Gyerünk, öltözz! Mennünk kell! – taszított le magáról. A párnák közé huppantam, de azonnal kikapott az ágyból, és becipelt a fürdőszobába. Két napja nem láttam ilyen aktívnak. Nem tudtam, mi ütött belé. Persze, ellenkeztem, hogy jobb volna ágyban tölteni a karácsony reggelt, de lehurrogott. Egészen felélénkült valamitől. (már tudom, mitől – vigyor)

Kérdezgettem, hogy hova megyünk, és mennyire öltözzek fel – ugyanis nagyon hideg volt/ van odakint, de azt válaszolta, hogy nem leszünk kint sokáig. Ekkor már nagyon kíváncsi voltam…

Gyorsan magamra kaptam az első farmert, amit találtam; beletűrtem Perselus ingjét (az volt rajtam éjjel), aztán felvettem a kabátomat és a csizmám. Se zokni, se melltartó… Imádkoztam, hogy ne reggelizni vigyen. Nagyon furcsán néznének rám, ha meg kellene válnom a kabátomtól egy nyilvános helyen…

- Hagyd a hajadat, ne kösd össze… - morgott Perselus. Olyan arcot vágott, mint aki nem tudta eldönteni, hogy siettesse vagy inkább visszaforgassa az időt. Egyszerűen megragadott, és szinte kivonszolt a szállodai szobából. Én meg csak mentem utána, mint egy gyerek.

Bíztam benne, hogy nem valami gonosz játékot játszik velem…

Egészen Salisbury főteréig sietett, és húzott maga után. Szorosan fogta a kezemet, biztosan félt, hogy esetleg félúton meggondolom magam, és inkább visszamegyek a szállodába… J Közben valamit morgott arról, hogy ez így nem lesz jó. Én már teljesen beleéltem magam, hogy nagy nyilvánosság előtt akar kidobni – de most mire gondolhatna az ember ilyenkor? A pasid karácsony reggel kirángat az ágyból, azt mondja, mindegy mi van rajtad, aztán lecipel a város közepére, közben azt ecseteli, hogy valami nem jó, nem tökéletes.

Mire odaértünk a szoborhoz, majdnem sírtam. Teljesen meg voltam rémülve. Hideg szél fújt, ráadásul a szürke felhőkből megint szállingózni kezdett a hó. Perselus megállt előttem, és rám nézett.

- Beszélnünk kell néhány dologról – mondta. Azt hiszem, valahol itt fakadtam sírva. Egyszerűen nem bírtam tovább.

- Ne haragudj, nem akartam ilyen… unalmas lenni… - kezdtem el mentegetőzni. – De te sem voltál túl közlékeny, és én nem feltétlenül akartam a lelkedben vájkálni a kérdéseimmel… - és közben folytak a könnyeim… Szégyen. Kettőnk közül nem tudom, hogy melyikünk vágott savanyúbb arcot. Én, amiért azt hittem, kidobnak; vagy Perselus, amiért félbeszakítottam. Sose nézett rám olyan értetlenül, mint amikor elbőgtem magam a főtéren.

- Mit akarsz mondani ezzel? – kérdezte, mire én csak hebegni tudtam.

- Hát… hogy… ööö… hát… nem szeretném, hogy kirúgj… Mától sokkal izgalmasabb leszek, vagy amilyen akarod, hogy legyek… - nyögtem. (igen, tudom, teljes önfeladás… szégyen – csak ismételni tudom magamat, de mindegy. Tényleg nagyon szeretem Perselust, és nem akarom elveszíteni.)

Amikor a kirúgást említettem, felderült az arca. Egyszerűen letörölte a könnyeimet, és elmosolyodott. A nyílt utcán… és is teljesen ledöbbentem. Remegtek az ujjai.

- Nem akarok veled szakítani, felejtsd el ezt a képtelenséget, Granger – morgott. Megköszörülte a torkát, hátrébb lépett. LETÉRDELT előttem, és rám nézett. – Talán nem ez a legjobb időpont, mégsem tudok tovább várni… Napok óta a tökéletes pillanatot várom, de valamiért mindig elódáztam a dolgot. Eddig. Hermione Granger, hozzám jössz feleségül? – azzal elém tartotta a felnyitott kis díszdobozt. Egy gyönyörű gyűrű ékeskedett benne. (ami már az ujjamon van…)

Azt hiszem, valahol itt borultam én is térdre, és sírtam el magam ismét. A megkönnyebbüléstől, a boldogságtól, a szerelemtől. Perselus mégsem akart kirúgni. Talán még sincs minden veszve…

- Fogalmam sincs, hogyan jutottál arra a következtetésre, hogy szakítani akarok veled; hiszen rengeteg kellemes órát köszönhetek neked. Ha érzelgős volnék, ami, természetesen nem vagyok, akkor olyanokat mondanék, hogy te adtad vissza az életem értelmét, és te vagy a legszebb kincsem a világon… Viszont én nem mondhatok ilyet, ugyanis nekem nincs egy kincsem sem ezen a világon… Rajtad kívül… Te vagy az egyetlen, Hermione… Ne sírj már… Mit mondasz, hozzám jössz? – kérdezte halkan. Közben átölelt, én pedig telisírtam a kabátja vállát.

- Igen… Csak azt hittem, hogy egyszerűen meguntál… Van úgy, hogy órákig hozzám sem szólsz… Ha kérdeztem valamit, akkor csak morogtál… Teljesen abban a hitben éltem, hogy ki akarsz rúgni… Pedig megkérted a kezemet… jaj… Most tényleg? Menjek hozzád? Hiszen unalmas vagyok…

- Ne bolondozz velem, Granger… Már igent mondtál, nem visszakozhatsz… Vagy visszakozni akarsz? Te nem akarsz hozzám jönni?!

- Dehogynem. Semmit sem akarok jobban… - ekkor Perselus felkapott, és olyan szerelmesen ölelt magához, hogy majdnem meghasadt a szívem. Elmondhatatlanul szerelmes vagyok. Örülök, hogy annak idején Harry és Ron nekem adták azt a hülye társkeresős könyvet. Nem is hülye könyv, sokkal inkább áldott, szerencsés dolog volt…

És most bent ülök a fürdőszobában, az előbb mostam meg az arcomat. Basszus, több mint negyed órája bejöttem… Le fogok bukni, hogy naplót írok…

 

Délután van, egész délelőtt szeretkeztünk, és beszélgettünk. Különös nap ez, igazából nem karácsonyi hangulatom van – hanem annál sokkal több, sokkal békésebb… A karácsony holnaputánra elmúlik… De ez az érzés… Ez sosem fog elmúlni.

Perselus ma végre mesélt magáról. Rákérdeztem a szerelmeire… Nem volt túl beszédes, de annyit sikerült kiszednem belőle, hogy egyszer már „megbolondult annyira, hogy megkérje egy lány kezét”. Az a vesztes csaj nemet mondott – szerencsémre. Így Perselus megmaradt nekem. (áldott és átkos birtoklási vágy) Képtelenség betelni Vele. Ha ad magából, olyan, mintha valamilyen stimulálószert pumpálnának az ereimbe… Ha beszélni kezd, iszom a szavait, a tekintetét, a mozdulatait… Ha hallgatásba burkolózik, akkor egy ideig őrzöm, amit elraktároztam belőle – aztán olyan irtózatos hiányérzet lép fel nálam, hogy képtelen vagyok hasznos dolgokra figyelni. Mi ez, ha nem függőség? Reménytelen vagy, Hermione Granger…

 

Rákérdeztem, hogy mikor szándékozik ténylegesen feleségül venni. Annyira a szívemre telepedett a gondolat, hogy végül kiböktem neki. Ugyanaz a gyarló birtoklás csillogott a szemében, mint amit az enyémben is láthat. (nem tehetek róla, nekem mentségem is van. Én bizonytalan típus vagyok, tehát kell az állandó megerősítés. Ha hozzámegyek feleségül, akkor egy ideig nem lesz gond a megerősítéssel… Mert tudni fogom, hogy ő az enyém, és én az övé vagyok… Ennek így kell lennie… sosem szakíthat szét minket semmi – talán)

- Mikor szeretnél megesküdni? – kérdezett vissza. Láttam rajta, tényleg érdekli a válasz.

- Minél előbb – válaszoltam, jó, talán kissé türelmetlenül. – Holnap… - viccelődtem.

- Nem lenne az túl korai? – mosolygott rám gúnyosan.

- Akkor holnapután, nekem mindegy, tudok várni – nevettem. Úgy szeretek a mellkasán feküdni, és hallgatni a légzését. Ilyenkor még beszélgetni is sokkal izgalmasabb vele… közvetlen közelről hallom, érzem, hogyan formálja a szavakat, hogyan dobog közben a szíve… Ez egy éve elképzelhetetlen volt még. És lám, mekkorát fordult a föld egy év alatt…

- Holnapután? Rendben – bólogatott ő is mosolyogva. – Úgy sem hiszek a hosszú jegyességben…

- De szép is volna… Feleségként visszatérni a Roxfortba… Egyébként néhány nappal múlt három hónapja, hogy megismerkedtünk…

- Igen, tudom.

- Nem érzed úgy, hogy elkapkodjuk a dolgokat?

- Nem én – sóhajtott Perselus. – Mit lehet elkapkodni, amikor háború dúl, és minden nap a halálra készülünk?

- Micsoda? Minden nap a halálra készülsz? – kaptam fel a fejét a mellkasáról.

- Min lepődtél meg? Bármikor meghalhatunk… főleg én… - morgott Ő. A szeme sötéten fénylett, sosem fogom elfelejteni… - Így is nagy terhet teszek rád, Hermione, pontosan tudom. Nem volna szabad itt lennem. Olyan fiatal vagy, és jó…

- Bele se kezdj, mert csak összeveszünk… Karácsony ide vagy oda… a kanapén fogsz aludni, ha folytatod az eszmefuttatásodat – szóltam rá. Egyébként igaza volt, tényleg tudtam, hogy mekkora terhet fogunk cipelni mindketten. Nem az együttéléstől féltem, félek; hanem a külön töltendő napoktól. Mi lesz velem, a jobbik felem nélkül? Vajon Ő is így gondolkodik? Tudom, szinte látom a gondolatait, hogy ha elég ereje volna, akkor összecsomagolna, és kisétálna az életemből, megszakítana minden kapcsolatot velem, hogy sose jussanak el hozzám sem a halálfalók, sem az aurorok. Vagy legalábbis, ha eljutnak, ne miatta jussanak… Csak reménykedni tudok, hogy sosem lesz hozzá elég ereje, hogy megtegye… szinte látom, ahogy ezen tépelődik. Félelmetes.

De egyelőre sokkal jobban ragaszkodik hozzám, és sokkal jobban fél az elvesztésemtől - ? – semhogy meg tudja tenni. Hála az Égnek.

Úgy szeretném csak beképzelni mindezt… Komolyan…

Nincs megfelelő szó az értelmező szótárakban arra, hogy milyen vegyes érzésekkel jár ez a szerelem. Egyszerre mély és magasan lángoló, egyszerre fáj és gyönyörködtet. Mintha ezer éve tartana, mégis minden nap új titkot fed fel előttem. Csak rá vágyom, de belehalok, ha mellettem van és nem beszél… Pedig hallgatni is szeretek – akár vele együtt. Vagy, ha nem szeretek annyira, akkor majd megtanulok bánni a csenddel. Igen.

 

El sem hiszem, a menyasszonya vagyok. J

 

December 28. csütörtök este

Az elmúlt napok varázslatosan teltek. Soha el nem hittem volna, hogy létezik ilyen boldogság, ami nekem most kijutott… Képtelen vagyok bármit csinálni, csak ülök és mosolygok. Ha elfáradok az üléstől, akkor elfekszem az ágyon, és úgy mosolygok tovább. Perselus pedig csak néz, és gúnyosan mosolyog az orra alatt. Illetve nem is gúnyos, csak az a bizonyos „én megmondtam” tekintet és mosoly…

Azt hiszem, ő is boldog. Legalábbis nem látszanak rajta a hétköznapok nyomasztó gondjai. Néha azon kapom, hogy engem néz, és mosolyog. Ilyenkor a ráncai sem olyan mélyek. Bárcsak minden így maradhatna örökké…

Tegnap felkerestük azt a muglit, aki a napéjegyenlőségre is megszervezte a nyilvános rituálét. Perselus komolyan gondolta, amikor azt mondtam neki hétfőn, hogy holnapután vegyen feleségül – és jobb híján Mr Danniels (a mugli „varázsló”) tegnap este összeadott minket. Mivel az öreg igazi druidának hiszi magát, én pedig naiv módon elhiszem neki, hogy ő egy igazi druida – így a szertartást is komolyan vettem. Vagyis immáron 25 órája (egy napja, és 52 perce) Mrs. Piton vagyok. Fantasztikus érzés. Nézegetem a gyűrűmet, aztán Perselusra sandítok, aztán megint a gyűrűmre.

Perselus azt mondta, hogy egy igazi papot körülményesebb lett volna utolérni a két ünnep között. A hivatalok pedig zárva vannak. Mindegy. Nekem ez is bőven elég volt. J

Amikor délelőtt elmentünk Mr Dannielshez, akkor csak bólogatott, és kérdezgetett minket; hogy miért szeretnénk összekötni az életünket, és miért ilyen sietős? Satöbbi…

Perselus azt válaszolta neki, hogy „rohanó világban élünk” – én pedig akarva-akaratlanul is nevettem ezen, pedig igaza volt. (Csak olyan furcsa volt, ahogy egy muglival beszélget ilyen személyes dolgokról. Az első kérdésre egyébként azt válaszolta, hogy sosem akar elveszíteni. – Azt hittem, elsírom magam a boldogságtól.) Mr Danniels biztosan látta rajtam, hogy meghatódtam. Azt mondta, hogy kivételt tesz velünk, és este összead minket, ha tizenkilenc órára visszamegyünk hozzá. (a két ünnep között ő sem akart „dolgozni”)

Gondoltam, jól van, legalább addig be tudok szerezni egy viszonylag normális ruhát a szertartásra, és a maradék debodor-főzettel kiegyenesítem a hajamat. Perselus csak mosolygott rejtelmesen maga elé. (megőrjít, amikor ezt teszi – de imádom)

 

Délutánra különváltunk, én megkerestem azt a két boltot, ami a karácsony után is kinyitott, de csak az egyikben találtam alkalmas ruhákat. Egy egyszerű, sötétzöld egészruha volt, ami még tetszett is, amit megvettem. A fürdőszobába csempésztem (nem hagytam, hogy Perselus meglesse – elvégre az szerencsétlenséget hozna a fejünkre). Aztán öt órakor szegény szerelmemet is kitettem a szállodai szobából.

- Tartsd meg a legénybúcsúdat a bárban – ezzel tuszkoltam ki az ajtón. Szegény, biztosan látta rajtam, hogy teljesen elkapott a hév. Talán vissza is csinálta volna az egészet, ha néhány órával tovább tart az ámokfutásom.

Megváltoztattam a ruha színét – elvégre a menyasszony legyen fehérben… kiegyenesítettem a hajamat (mínusz egy óra), felöltöztem (mínusz háromnegyed óra), smink, még egy kis öltözés… és már el is múlt este hat… Fél hétre már egyszerre voltam szórakozott és tudathasadásos. (Te jó ég, ez nem is velem történik…) Aztán mégis… (vizsgaidőszakban kapkodtam ennyit utoljára)

Perselus fél hét után bekopogott az ajtón, hogy most már ő is átöltözne. De nem engedhettem be, mert akkor meglátott volna… Résnyire nyitottam az ajtót, és azon keresztül beszélgettem vele. Át akart öltözni, én viszont el akartam rejtőzni a szeme elől… Akkor végül is kitalálta, hogy magamra teríthetem a láthatatlanná tévő köpenyét, és akkor megnyugodhatok, mert nem fog látni…

Megkerestem, magamra kanyarítottam, és csak utána engedtem be. Ekkor viszont már háromnegyed volt, így nem maradt elég ideje, hogy megfürödjön és átöltözzön… Egész úton morgott, míg oda nem értünk Mr Danniels házához. Egyébként nem értem, miért, ugyanis mindig nagyon elegáns volt – sosem láttam gyűrött ingben, vagy ilyesmi… Tegnap is tökéletesen „Pitonos” volt, csak a régi tanári talárja hiányzott róla… Illetve hiányzott a fenének… Anélkül sokkal… szexisebb… A férjem. J

 

Szóval megérkeztünk Mr Dannielshez. Egy kisebb tömeg fogadott minket! Az öreg druida barátai – szerintem mindenki hóbortos volt egy kissé a társaságban, de sebaj… Perselust látták, én láthatatlanul feszengtem mellette a köpeny alatt.

- Hol van a menyasszony? – kérdezgették, mire ő azt mondta, hogy hamarosan jövök, csak mind menjenek be a házba. Ő is előre ment, így én nyugodtan levehettem a férfiillatú köpenyt, és utánuk indulhattam.

Azt a meglepetést, ami fogadott… Mr Danniels háza különleges volt, ezt már délelőtt is észrevettem. Nagyon sok ásványa, és féldrágaköve van szerte a (látogatók előtt is nyitva álló) termekben, és amolyan sámánkellékek, ahogy ő nevezte őket… De most ez mindegy…

Szóval az egész házat feldíszítették… Itt-ott lufik lógtak, máshol apró kis zászlók díszelegtek. A mennyezetről színes lampionokat lógattak, és rengeteg-rengeteg gyertyát és mécsest gyújtottak meg… Csak ámultam… Különös volt, szokatlan, de mégis nagyon tetszett…

Enyhén émelyítő füstölőt gyújtott Mr Danniels, aztán odaállt az oltár mögé, és belepillantott a könyvébe.

A háta mögött az asszonyok énekelni kezdtek valamit, Perselus feszengett Danniels előtt, és arra várt, hogy végre végiglejtsek az ajtótól az oltárig. Egy pillanatra megakadt rajtam a szeme. Biztosan a hajam és a sminkem miatt… Még sosem látott igazán profin kifestve… Örültem magamnak, hogy elég időt szántam végre a mázolásra… (meglett a kívánt hatás – szó se róla) J

Egy pillanatra mindenki elhallgatott, aztán elindultam az oltár felé, és folytatódott az élet… nagyon szép volt a dal, amit énekeltek… a torkomban dobogott a szívem… éreztem, ahogy kihull egy tincs a kontyomból… jaj, csak el ne essek a lábamban, vagy a szoknyámban…

Amikor Perselus mellé értem, rám mosolygott. Én pedig az édenben jártam… Soha nem voltam ilyen boldog…

(Egy ekkora őrültségbe is belement értem, csak hogy én boldog legyek… Hihetetlen volt számomra… Már nyomokban sem tudom a régi Pitonhoz hasonlítani azt a férfit, aki most az ablak mellett ül, és elmélyülten olvas – a férjem… elképzelhetetlen álom…)

Perselus mekkora áldozatokra képes, hogy biztosítson a szerelméről… Elképesztő… és mégis gúnyos… és mégis elegáns… egy kicsit morog… egy kicsit zsörtölődik… aztán mégis mindenbe beadja a derekát… értem… Hogy én milyen szerencsés vagyok…

 

Mr Danniels egy rövid, de annál szívhez szólóbb szöveget mondott el. A rituálé maga nem tartott tovább negyed óránál. Emlékszem a szövegre, amit el kellett ismételnem. „Fogadom, hogy szeretni és tisztelni foglak, Uram, döntéseidben melletted állok, támogatlak. Örömöt és boldogságot, békét viszek az életedbe, miképp te az enyémbe. Hűséggel és odaadással szeretlek minden nap, minden évben, békében és háborúban. Szeress szelíden, minden jóságoddal, szíved minden szerelmével. Légy jó férjem, hogy jó feleséged lehessek.” Még meg is könnyeztem… Perselus biztosan bolondnak nézett…

„Fogadom, hogy szeretni és tisztelni foglak, Asszonyom, döntéseidben melletted állok, támogatlak. Örömöt és boldogságot, békét viszek az életedbe, miképp te az enyémbe. Hűséggel és odaadással szeretlek minden nap, minden évben, békében és háborúban. Szeress szenvedéllyel, bátorsággal, szíved minden szerelmével. Legyél jó feleségem, hogy jó férjed lehessek.” Ezt mondta a Férjem. Bátorsággal és szenvedélyesen kell szeretnem… Ez lesz a dolgom… J Azt hiszem, ez menni fog.

Hogy bevégezzem asszonyi kötelességeimet, egész éjjel boldogítottuk egymást… Elvégre ez volt a nászéjszakánk. Perselus a második roham után cinikusan felnevetett, és azt mondta, hogy a felesége lehetne egy kicsit aktívabb, ami a szenvedélyt illeti, mert ő már elfáradt szenvedélyesnek lenni…

- A feleséged? – mosolyogtam magam elé. Nagyon tetszett ez a szó. (most is) Csak feküdtem a karjaiban, meztelenül, izzadtan, és mosolyogtam… Elég kába pillanat volt.

- Ha most visszakérdezel, hogy ki a feleségem, én olyat teszek, ami cseppet sem fog hasonlítani a szelíd szeretetre… - morgott maga elé Perselus, mire én hangosan felnevettem.

- Dehogy kérdezek vissza… Tudom, hogy rólam van szó… Én vagyok a feleséged… És te vagy a férjem… Micsoda téli szünet ez… Hajadonként elindulok a Roxfortból, karácsonykor menyasszony leszek, két nap múlva pedig feleség… Ez… isteni érzés…

- Elsiettük? – kérdezte megkomolyodva a Férjem.

- Nem! – vágtam rá azonnal, mire felnevetett. – Ennek így kellett történnie… Mint a mesékben… Egy titkos esküvő… Minden kívánságomat teljesíted, és talán meg sem érdemeltem ezt…

- Megérdemled, Granger… illetve Piton… Mrs. Piton… Nem, inkább használd a saját nevedet… Nem tudnám megszokni, hogy a vezetéknevemen szólítsalak…

- Az már nem hivatalosan ugyan, de az én vezetéknevem is… Hermione Granger Piton…

- Attól nekem még Granger maradsz… Nincs mit tenni, a szokás hatalma…

- Hogy tudtál belemenni ebbe a házasságba?

- Igazság szerint nem tudom… Csak adta magát az ötlet… Életem meghatározó döntéseit mindig gyávaságból hoztam meg… - jegyezte meg halkan nevetve a Férjem, mire én ütlegelni kezdtem a mellkasát.

- Még, hogy gyávaságból?! Hát gyávaságból vettél feleségül? Hogy tudsz ilyet mondani… - nevettem.

- Ha visszakozok hat órakor, akkor biztosan megátkoztál volna… Szóval ez inkább önvédelem volt… - vigyorgott Perselus, aztán elkapta a kezeimet, és a párnákra nyomta. Rám gördült, és egyszerűen „harcképtelenné” tett. – Ha jól emlékszem, azt mondta a mugli, hogy szelíden és odaadóan szeress, asszony… - mondta rekedt hangon, aztán megcsókolt. Egyszerre volt határozott, szenvedélyes és gyengéd… Le sem merem írni, hogy meddig szeretkeztünk… Hajnalig… Reggel aludtunk el, és egészen délig nyomtuk az ágyat… (aztán délben megint… nyomtuk az ágyat – khm…) J

Imádom… Nincs rá jobb szó… Nincs rá jobb kifejezés… Imádom a férjemet…

 

December 31. vasárnap délelőtt

Mrs Piton, született Hermione Granger. Még mindig hihetetlen… Ha csak rá gondolok, elmosolyodom. És mindezt Harrynek és Ronnak köszönhetem. Egyszer személyesen is eléjük állok, és megköszönöm nekik, hogy nekem adták azt a társkereső könyvet. Milyen képet vágnának, ha megtudnák, kivel hoztak össze… Végül is… Közvetve ugyan, de miattuk történtek így a dolgok… Hála Merlinnek.

Az elmúlt napokban ugyanazt csináltuk, amit utoljára is írtam. Szerelem, szerelem, csend és szerelem… Perselus elég gyakran réved a semmibe, amikor a karjaiban fekszem. Alig szól valamit, csak bámul maga elé. Én meg olvasok, hiszen egy kicsit tanulnom is kell. Néha azon kapom, hogy engem figyel. Néz és halványan mosolyog. A legőszintébb, legszebb mosolyával.

Mostanában nem gúnyolódik. Kicsit hiányzik az a régi, szúrós személyisége… Azt lassan megszokom, hogy hallgat, és alig beszél magáról – de hogy már ki sem figuráz… Őrület, hogy ez hiányzik. Ez így túl rózsaszín. Túl szerelmes.

Hova lettek a súrlódások, a zrikálódások?

Lehet, hogy tényleg velem bennem van a hiba. Mindig olyanra vágyom, ami… sebaj. Így is jó, így is boldog vagyok.

Igaz, Perselus szemében néha sötét felhők úsznak – és nem tűnik túl boldognak… És ez kicsit aggaszt. Remélem, hogy csak a közeledő elutazásunk szomorítja. Holnap este… Holnap este mennünk kell.

 

Január 1. hétfő reggel

Új év, új élet. Mrs Piton, született Hermione Granger. Boldog vagyok, hiszen olyan férfit szeretek, aki viszont szeret. Mindent megtenne értem, és én is viszont.

Csak remélhetem, hogy kegyes lesz hozzánk az ég – és megőrzik nekünk ezt a boldogságot, a mindennapok forgatagában is.

Este már megint csak irogatni fogunk egymásnak, keserű távolságból. Mi lesz, ha a megszokás lapossá teszi a szerelmünket? A hétköznapok veszélyesebbek, mint a háború…

Félek elutazni innen. Itt minden olyan szép, és olyan álomszerű volt…

 

 

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]