Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Új lap - 1

Töredékek Nefelejcs naplójából

 

Október 20-21. péntek-szombat éjszaka

Piton rájött, hogy ki vagyok… Azért ez egy kicsit ijesztő… Elszóltam volna magamat? Ennyiszer?

Hogy jött rá, hogy velem levelezget… Jól van, azért azt elismerem, hogy nem buta… Sőt, nagyon is okos, és ravasz. Elvégre mardekáros volt… De akkor is… Hol szúrtam el?

Remélem, hogy nem fogom megbánni, hogy rájött. Bárcsak jót súgnának az ösztöneim…

 

Október 21. szombat este

Nem hiszem el… Ennek a pasinak nem volt gyerekszobája? Nem ismeri a rendíthetetlen ólomkatona történetét?!

Nem szereti, ha „édesnek” hívják. Nem nassol… Soha… Mert az gyenge jellemre vall. Agyrém… Viszont mintha féltékeny lett volna Victorra… Á, biztos félreértettem valamit… Piton nem féltékenykedne. Mert az is biztosan gyenge jellemre vall…

 

Október 22. vasárnap éjjel

Átkozott pasik! Legyen átkozott az összes! De főleg egy… Csak azt tudnám, miért akar kizárni az életéből?! (már amennyire benne vagyok…)

Olyan szívesen találkoznék vele, hogy személyesen is megmondjam a véleményemet arról, hogy…

Én nem bírom ki, ha nem folytathatom a levelezést…

 

Október 24. kedd este

Alávaló, érzéketlen szemét állat!!!

 

Október 25. szerda éjjel

A fenti bejegyzés visszavonva. Mégiscsak érző és kedves lény. Igazi férfi… Perselus Piton… Még a neve is férfias… Remélem, már nem fáj a lába… Vagyis a combja… Tényleg is… Milyen lehet a combja? Ma alaposan zavarba hozott – biztos belelátott a gondolataimba…

 

Október 30. hétfő este

Basszus, elkevertem a naplómat… Már féltem, hogy meg sem fogom találni… Hihetetlen… Legközelebb nem lehetek ilyen szerencsétlen…

Az álomhozó főzet istenien működött (VIDD VISSZA HOLNAP A KÖNYVTÁRBA A KÖNYVET!!!). Ezek után talán nem fog az álmaimban turkálni… Megkapta a magáét…

Vele álmodtam – sikerült. Mielőtt elaludtam volna, magunkról fantáziáltam, hogy Piton a rabszolgám, és én pedig a királynője vagyok… És ő etet, itat, fürdet, szeret – mert ez a dolga. Nem beszél, nem parancsolgat, csak teszi a dolgát… Szeret… Istenien szeret…

Nagyon sajnálom, amiért szombaton nem tudtam Vele találkozni… Biztosan jó lett volna… Félelmetes, de jó…

 

Az imént itt volt, egyszerűen megjelent és az ágyamra döntött. Megcsókolt. Hosszan és szenvedélyesen… Aztán kinyitom a szemem, és nincs itt senki… Megint lehunyom a szemem, és érzem, hogy itt van. A szája megint az enyémen. Istenien csókol. Visszacsókolok… Aztán ő lejjebb csúszik rajtam, szinte érzem a teste súlyát magamon… Biztonságérzetet ad.

Megharapja a vállamat, és halvány nyoma marad. Gúnyosan elmosolyodik, aztán megint megcsókol… Nem tudok betelni a szájával… - - - Aztán eltűnik, mintha mi sem történt volna… Nem értem.

Játszik velem. Félelmetes, de én ettől is boldog vagyok… Bárcsak igazából is érezhetném egyszer a száját… Ha csak fele olyan jól csókol, ahogy a rám szabadított képzeletében… Akkor sosem fog más férfi kelleni nekem… Ez már biztos. Végem van tőle…

 

Október 31. kedd éjjel

Ezt soha nem fogom elfelejteni… Ez a tökéletes nap! Kalandos, buja, és amúgy érdekes és hasznos is… (Dicséretet kaptam átváltoztatástanból mellesleg – de ez most nem fontos.)

Szóval ma TALÁLKOZTAM VELE!

Kiszöktem a Szellemszállásra… Nem volt veszélytelen, de hatástalanítottam a fúriafűzt, és Harry köpenyével és a tekergők térképével megoldottam a dolgot.

Az mondjuk, ciki volt, amikor az alagúton át az összes pókhálóba beleakadtam… Aztán azaz öreg csapóajtó sem akart kinyílni… Berobbantottam. Mit tehettem volna?

Piton bent olyan sápadtra változott, hogy olyat még sosem láttam tőle… Azt hittem, rögtön szívrohamot kap… Biztos megijedt, hogy feladtam… Pedig dehogy…

Nagyon béna voltam. Megálltam a csapóajtó romjainál, csupa por és pókháló volt mindenem. Elkezdtem rendbe szedni magam, közben pedig csak néztem Őt.

Piton meg engem nézett… Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben.

-Jó estét… Hűha… Tényleg nagyon megnőtt a haja… - ennyit tudtam kinyögni. Ő meg csak állt velem szemben, és méregetett. Biztosan átkozta magát, amiért kitette a lábát otthonról. Nem mondott semmit, csak nézett. Fürkészett a sötét, feneketlen szemeivel. Imádom a szemeit… A vesémbe lát velük.

Én pedig csak álltam, és hagytam, hogy nézzen. Nézze a szerencsétlenkedésemet.

-Valóban. – szólalt meg végül. A hangja kicsit rekedt volt, kicsit ércesebb. Egyébként nem változott semmit. Valahogyan mégis más összhatást nyújtott a látványa. Már nem volt a tanárom. Most már egy férfi volt… Aki biztosan tök idiótának nézett.

Közelebb lépett hozzám, és leszedte rólam a maradék pókhálót.

-Üljünk le! – ajánlotta, aztán elindult a nappali felé. Én pedig követtem, keresztül egy rozzant ajtókereten át… Jaj, ott meg megbotlottam, és ha nem kap el, akkor szinte a lábai elé zuhanok… Egyetlen pillanatig a karjában tartott, aztán talpra állított, és elengedett. Egyre inkább kezdett hasonlítani a dolog egy tragikomédiára, mint egy normális találkozóra… - Nem fázik? – törte meg végül a csendet. Látta rajtam, hogy egy sötétkék pulóverben vacogok. Persze ő felkészült, fekete, hosszú kabátban volt, amit kigombolt… Furcsa volt talár nélkül látni, de tetszett…

-Hát… Nincs melegem… - nyögtem ki. Istenem, de béna voltam… Ekkor egyenesen a kanapéhoz irányított, ami a kandalló előtt állt. Szerencsére ott kellemes tűz lobogott. Egy percig örültem neki, hogy megmelegíthetem a fáradt és lefagyott kezeimet, aztán felrémlett a dolog, hogy így akár ide is találhatnak hozzánk.

Piton felhúzta a szemöldökét, és elmagyarázta, hogy jelzőtűzként is szolgál. Hogy ne lepjenek meg minket váratlan vendégek… Milyen… óvatos…

Miután megmelegedett annyira a kezem, hogy minden várható katasztrófa nélkül kivegyem a táskámból a vajsöröket, amiket a Roxfort konyhájából hoztam – elkezdtem matatni a csomagomban. Persze oda még tettem egy pár kesztyűt és egy sapkát… De azokra hirtelen nem volt szükség…

Piton csak lesett, amikor átnyújtottam neki az egyik üveget.

-Meglepetés… a házimanók ajándéka… - mondtam. De lehet, hogy nem kellett volna semmit sem mondanom…

-A házimanóké? – nézett rám furcsán. Szerintem rájött, hogy idióta vagyok… Azért elvette, és kinyitotta. – Erről jut eszembe… Hoztam Magának csokoládét… Nehogy összeessen, amiért kihagyta a vacsorát… - azzal elővett az egyik zsebéből egy nagy tábla csokoládét. Egy pillanatig aggódtam, hogy lehet, hogy meg akar mérgezni; de aztán elfogadtam. Lehet, hogy ő is ezt gondolta a vajsörrel kapcsolatban? Basszus… - Egyen belőle…

-Egész este ilyen… tanári lesz a stílusa? – csúszott ki a számon, miközben kibontottam a csokit.

-Tanári a stílusom?!

-Hát…- húztam el a számat, de aztán inkább gyorsan bekaptam az első csokoládékockát, nehogy megátkozzon… A csoki finom volt, az átok elmaradt. – Inkább vegyen belőle… - nyújtottam eléje a csokit.

Különös volt, hogy elvett egy kockát, aztán a szájához emelte és bekapta. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Perselus Pitonnal fogok csokoládézni a Szellemszállás nappalijában… De legalább azt is megtudtam, hogy nem akart megmérgezni… Elmosolyodva ettem meg még egy kockát. Egyébként nagyon finom csoki volt…

-Most már megnyugodott? Nem tettem bele arzént… - sóhajtott Piton, aztán belekortyolt a vajsörébe. Azelőtt még sosem láttam üvegből inni… Esküszöm, irigyeltem az üveg száját… Ha tényleg olyan jól csókol, mint a látomásban; akkor innentől még a fogkeféjét is irigyelni fogom. Rám sandított, aztán visszatekerte a kupakot az üvegre. Fogadjunk, hogy a fejemben turkált…

-Lehet, hogy kellett volna… és akkor hamar megszabadult volna tőlem…

-Valóban. Lehet, hogy kellett volna…

-Mondtam én…

-Maga mindig mindent megmond…

-Igen… Elég intuitív vagyok.

-Lehet, de annak idején a jóslást mégis leadta…

-Mert az a nő egy csaló…

-Az. Ebben egyetértek magával…

A csoki felét már megettem. Tényleg jót tett, mintha elmúlt volna tőle a bénázásom…

-Kér még belőle? – kérdeztem Pitont. Ő csak megrázta a fejét.

-Tegeződjünk? – kérdezett vissza. Még szerencse, hogy nem rögtön akartam beleinni a vajsörömbe… Az biztos, hogy félrenyeltem volna… Csak pislogtam rá, és nem tudtam mit kinyögni. Pedig tudtam a választ.

-Aha. – préseltem ki valami levegőfélét a tüdőmből. – Már, ha nem kellemetlen… Mert, ugye… azért ez nem egy szokványos helyzet…

-Az egész este a nem szokványos kategóriába tartozik, Hermione…

-Jól van… Akkor tegeződjünk. – és azzal felemeltem az üvegemet. Ő meg az enyémhez koccintotta a sajátját. A szemembe nézett, és nekem végem volt, mint a botnak… Belém hasított valami, és már tudtam, hogy nem lesz menekvésem… Igézőek a szemei…

Ő meg csak nézett, aztán belekortyolt az italába.

Több mint egy órán keresztül beszélgettünk. Valahogyan feloldódtam a társaságában. Nem tudom, hogyan történhetett – de végre nem remegett a gyomrom, amikor rám nézett. Vagyis nem úgy remegett…

Furcsa volt… Néha még egy poént is megengedett magának, amin tényleg lehetett nevetni… Tiszta őrület volt, hogy a volt tanárommal, egy állítólagos árulóval bizalmasan nevetgélek egy tiltott helyen… Piton egyébként nagyon jó társaságnak bizonyult. Beszélni és hallgatni egyaránt jó mellette. Nem is gondoltam volna…

Amit eddig ismertem belőle, az szinte eltörpült amellett, amennyit most, alig egy óra alatt megláthattam a valódi énjéből… Már, ha ilyen a valódi énje…

-Már vagy öt perce hallgatsz… - jegyezte meg, és a szemembe nézett. Egyenes ember néz csak a másik szemébe… Vagy olyan, aki uralkodni akar a másikon? Nem… Nem vettem észre, hogy uralkodni akarna rajtam…

-Csak jár az agyam…

-Kételkedsz?

-Mindig… - legyintettem. – Ez nem neked szól…

-De… Ez pontosan nekem szól.

-Csak az új helyzet miatt van… - nem akartam megbántani, vagy elrettenteni… Hiszen én valóban ártatlannak tartom, a körülmények áldozatának… Legalábbis, ami Dumbledore halálát illeti… Viszont, mint férfi…

-Meg tudlak győzni, hogy nem kell kételkedned? – kérdezte fürkészően engem nézve.

-Persze… Biztosan… Ne aggodalmaskodj emiatt… Ez nagyon szokatlan… tőled… - mosolyogtam magam elé. Rápillantottam, ő is mosolygott.

Fél méterre ült tőlem, talán annyira sem – a kanapé másik szélén. Szinte összeért a térdünk… Ha lett volna bátorságom, akár meg is érinthettem volna… És nem foszlott volna semmivé, mint álmomban…

Tetszett a mosolya. Most is tetszik a mosolya. Semmi gúny, semmi irónia nem árulkodott belőle. Csak egy tiszta mosoly. Talán jól érezte magát mellettem. Remélem… Jó lenne ezt hinni…

Ahogy lassan leolvadt a mosolya az ajkáról, egyszerűen odahajolt hozzám, és lassan szájon csókolt. Olyan közel jártam a szívrohamhoz, hogy az elképzelhetetlen. Szelíd volt, de határozott. Nem kapta el a vállam, vagy a tarkóm – csak hozzám hajolt. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen finom, puha a szája. Imádtam.

Alig tartott néhány másodpercig, aztán visszavonult, és várt. Talán arra, hogy felpofozom, vagy megátkozom? Kis naiv…

Rám nézett, és már megint csak egy kis hülyét látott magával szemben. Zavarban voltam, és nem tudtam mit kinyögni… Bár nem is nagyon akartam – felesleges mindig mindent megmagyarázni, nem? Egyszerűen összeszedtem magam, aztán én hajoltam oda őhozzá. Sőt, én egy kicsivel még közelebb is csusszantam, hogy ne kelljen kényelmetlenül nyújtóznom…

Megfogtam a vállát, és visszacsókoltam. Örült neki, mintha mosolygott volna a szám alatt… Elkapta a derekam, és szenvedélyesen válaszolt a fel sem tett kérdésemre. Hosszú percekig csak csókolt és csókoltam őt…

Mintha magunk mögött hagyhattuk volna egy kicsit a fenyegető árnyakat… Pont olyan isteni volt a csókja, mint az álomban… Finom volt, határozott és mennyi vágyat sejtető… Jaj, nekem, szegény szívem…

Aztán egyszer csak elengedett. Elvált a szája az enyémtől.

-Menned kellene… - morogta rekedten. – Későre jár…

Alig kaptam levegőt, szinte el sem jutott a tudatomig, hogy mit mondott. Bármit megtettem volna még egy csókért…

Lesütöttem a szemem, sóhajtottam és kelletlenül bólintottam egyet. Végül is igaza volt… Lassan felálltam a kanapéról, ő követett. Felvettem a táskámat, aztán elindultam a rozoga ajtó felé, ami a kamrába vezet a csapóajtóhoz.

A kamrában elkapta a derekam, és visszapenderített maga elé.

-Megbántad, hogy eljöttél? – kérdezte. Imádtam a kezét a derekamon. A mellkasának nyomtam a homlokomat.

-Nem… sőt… Remélem, hogy te sem…

-Találkozunk máskor is? – kérdezte halkan.

-Persze. – vágtam rá talán kicsit túl gyorsan. Felnevetett, aztán még egyszer a számra tapasztotta az ajkát. – Légy óvatos… - aztán elengedett.

-Vigyázz magadra te is… Miután visszaértem a kastélyba, írok… - mondtam neki. Bólintott, aztán sóhajtottam egyet, és eljöttem.

Jaj nekem… Jaj nekem… Azt hiszem, már tudnám definiálni, mi az a szerelem… jaj, szegény fejem… De az a száj… Mindent megérne, hogy újra érezzem…

 

Október 2. csütörtök éjszaka

Tegnap nem tudtam írni, megittam az utolsó adag álomhozót. (Mint kiderült, ez elég nagy hiba volt a részemről – mert olyan dolgokat álmodtam, amelyek enyhén szólva is… betegesek.) És ráadásul Perselus ugyanezt álmodta, mert nem vonta vissza azt az átkozott bűbájt, amivel belelát az álmaimba… Na mindegy.

Egyébként nem hinném, hogy olyan típus volnék, aki szereti, ha az ágyhoz kötözik… Igaz, elég izgalmas és erotikus álom volt; fogadni mernék, hogy Perselus is meglepődött rajta… Hát még én…

Szerinte ezek lappangó vágyak. Hát… nem is tudom. Jól van, nem vagyok kezdeményező típus, és akit szeretek, azért valószínűleg sok mindent megtennék – de ez? Azért ez túlzás… Nem tartom elképzelhetőnek, hogy valaha lekössenek valahova, és én azt szeressem. Az olyan… kiszolgáltatott.

Mindegy. Más. Ma megkért McGalagony, hogy készítsek sebhegesztőt a rend számára. Nagyon jól sikerült, nem hiába töltöttem majdnem két órát az alagsori laborban… De hideg volt… Megértem én, hogy nem lehet befűteni egy ekkora kastélyt, de akkor is… Nem hiszem el, hogy Piton sosem fázott, amikor lent bájitalt főzött… Egyébként a sebhegesztőbe is besegített. Ő ajánlotta, hogy tegyek bele unikornis-szarv őrleményt, és attól felgyorsul a hatása… Ez rendes volt tőle… Eddig sehol sem találtam olyan receptet, amelyik ezt ajánlotta volna – szerintem ez a saját fejlesztése lehet…

És ma… A zuhany alatt… Nem is akarok rá gondolni… Nem akarok rá gondolni, de nem tudok nem RÁ gondolni… megint megjelent. Megint belefúrta magát az agyamba…

Még, mielőtt zuhanyozni indultam volna, levelezgettünk. Megkérdezte, hogy hideg vagy meleg zuhany várható-e. Mire én válaszoltam, hogy meleg, mert nekem nincs szükségem hidegzuhanyra az érzékeim kordában tartásához… Erre ő csak annyit válaszolt, hogy várj csak…

Akkor még nem esett le, hogy az a célja, hogy megkísértsen… Esküszöm, hogy én vagyok a hülye… Nem is. Rosszabb. Naiv vagyok, amiért azt hittem, hogy kihagyna egy ilyen alkalmat… De nem… Ő, Perselus Piton nem ilyen típus. Vérbeli… mardekáros.

Szóval zuhanyozom, ömlik rám a forró víz, mosom a hajam. Tíz centire sem látok a gőztől és a párától. Összerendezném a gondolataimat a napi történések után, és a holnapi dolgozat előtt – ám egyszer csak VALAKI mögém áll, és megcsókolja a vállam. Úgy megijedtem, hogy azonnal megpördültem, de nem volt ott senki. Azonnal kétszáz lett a vérnyomásom, a pulzusom az egekben. Meresztgetem a szemem, bámulok a gőzbe – de nincs ott senki. Egyedül vagyok a fürdőben… Mire észbe kaptam, hogy valószínűleg Piton játszott velem; eltelt vagy másfél perc… Felsóhajtok, lehunyom a szemem, és ott áll velem szemben a zuhany alatt. Életnagyságban. Különös, de ő nem lett vizes, pedig ruhában állt előttem, és mindkettőnkre ömlött a víz… Mire képes a mágia…

Ott állt velem szemben, és gúnyosan mosolygott. Biztosan figyelt. Biztosan akkor is érezte, látta(?), hogy mit teszek, hogy körülnézek, amikor én nem láttam őt… Biztos jót mulatott rajtam.

Igyekeztem eltakarni a meztelenségemet, a kezemet magam elé kaptam, de ő csak titokzatosan mosolygott és közelebb lépett. Én igyekeztem hátrálni, de csak a hideg csempének tudtam simulni. Egy pillanatig hatalmas zavarban voltam, amiért meglepett, de aztán elmúlt. Mintha a szél fújta volna el, vagy leázott volna rólam… Néztem őt, és Perselus engem nézett.

Nem tudtam kinyitni a szemem, hogy megszűnjön a jelenés… Illetve… nem akartam kinyitni a szemem. És ezt biztosan ő is érezte…

Vágytam a csókjára – ezt ostobán le is írtam neki még az este. És most már nyilván látta is rajtam… Vadul kalimpált a szívem, pedig ő még csak meg sem érintett. Ott állt tőlem vagy húsz centire, és mosolygott. Titokzatosan, gúnyosan… Azt hiszem, megremegett a szám. Legszívesebben odaléptem volna hozzá, hogy hozzábújjak, és megcsókoljam. Annyira szerettem volna érezni a szívverését, a száját, az illatát… De ostoba vagyok – hiszen csak egy látomás volt, tudom én… De akkor is…

Nem volt hozzá bátorságom. Csak álltam a csempéhez simulva, és bámultam rá. Ő pedig engem nézett. Nem tudom, hogy mennyi ideig tartott ez – másodpercekig vagy akár órákig… De a szeme – megbabonázott. Nem figyeltem, hogy végigpásztázta-e szemével a meztelenségemet – nem is érdekelt.

Nézhettem őt, és akár meg is érinthettem volna. És ez jó volt. De nem volt elég… Annyira akartam, hogy hozzám érjen, és megcsókoljon, és öleljen, és simogasson, hogy az elmondhatatlan… Pusztán attól akartam, ahogy rám nézett. Megmagyarázhatatlan… Pedig én nem vagyok ilyen… könnyen kapható…

Mosolygott, aztán lassan közelebb lépett hozzám. Valószínűleg üvöltött rólam, hogy mire vágyom. Már remegtem, amikor őrjítő lassan és ráérősen megcsókolta a vizes nyakamat. A tenyere melegét a vállamon éreztem, miközben a szája szenvedélyesen, de határozottan bejárta a nyakamat.

Legszívesebben a karjába omlottam volna néhány apró csóktól… Ő azonban hátrébb lépett, és szertefoszlott. Én meg csak remegtem, mint a karácsonyi puding, és kínomban nem tudtam megmozdulni – pedig már nagyon fázott a hátam a hideg csempe mentén. Éreztem, hogy nem bírnának el a lábaim, ha megpróbálnék kilépni a zuhanyzóból, és megtörölközni végre.

Valamit csinált az agyammal, a fejemmel, az érzékeimmel… Azóta is érzem. Valami nincs rendben… Ahogy nézett, valamit biztosan csinált velem… Azokkal az istentelenül csillogó szemeivel… Megbűvölt. Elvarázsolt. Jaj nekem…

Biztosan azt akarta, hogy érezzem a hiányát… Hogy minden porcikámnak fájjon, amiért nem volt hajlandó szájon csókolni… Meg akart volna leckéztetni? Játszott velem? Tudni akarta, hogy milyen hatást gyakorol rám a puszta jelenléte?

Vagy nem akart semmit – csak gondolta… beugrik… Nem, ez hülyeség… Basszus… Mi a fene volt ez? És miért nem tudok tőle szabadulni…?

Most biztosan várja, hogy kinyissam a könyvet, és megkérdezzem… Vagy megrójam… Vagy megköszönjem…

Mit tett velem? Mi ez a… reménytelen borzongás?

 

Az a legrosszabb, hogy tudom a választ az összes kérdésemre… Vagy legalábbis sejtem – érzem őket… a szívemben… De még nincs bátorságom leírni őket… Még nincs.

 

November 4. szombat délután

Tegnap délután lent voltam Perselus régi, alagsori szobájában. Elhoztam a láthatatlanná tévő köpenyét, többek között…

Igazság szerint nem nagyon érdekelt a köpenye – csak annyira hiányzott egész nap, hogy az már fájt. Gondoltam, jó ötlet lesz kicsit bezárkózni a volt szobájába, ahol még ott van a holmija, minden érintetlen és szinte az ő visszatértét várja… Az íróasztalán a kijavítandó, utolsó dolgozatok múlt évről… A kiszáradt ördöghurok a sarokban… A ruhák a szekrényében… A fogkeféje a fürdőben… Minden visszavárja őt… A kép nélküli, csupasz falak; a kemény ágya; a könyvespolca… A tüzet talán sosem látott kandallója…

Leültem az ágyára. A matraca hideg volt és kemény – mégis olyan boldogságot adott, hogy nem tudom kellően kifejezni…

Itt aludt… Alig fél éve még itt aludt, ebben az ágyban… Szinte megérinthetném a vállát, olyan tisztán látom az alakját…

 

Most is itt ülök, az ágyán, a volt szobájában. A csendje, és puritán nyugalma fogva tart. Nem tudok szabadulni tőle… Nem tudok szabadulni Perselustól… Nem is akarok.

Tegnap, amikor ugyanitt üldögéltem, rádöbbentem, hogy milyen szerencsés voltam, amikor Perselus még a közelemben volt… Amikor nap, nap után láthattam – és akár beszélhettem is vele… Persze, akkor még nem volt ilyen bizalmas a viszonyunk… De legalább láthattam… még nem is tudtam, hogy milyen jó nekem…

És most… milyen sanyarú… ennél rosszabb nem is lehetne… Távol van. Nem láthatom, nem érinthetem… Pedig elveszek a hiányától. Szerelmes vagyok belé.

És ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna a kapcsolatunk… Már, ha kapcsolat ez egyáltalán…

Tegnap, azt hiszem, félreértettük egymást – vagyis ő engem – és azt mondta, hogy vasárnap vagy hétfőn megbeszéljük a továbbiakat. Be akarja fejezni ezt a … levelezést, és játékot, és ábrándozást… Véget akar neki vetni… Érzem.

Talán félt engem? Talán nem szeret… Miért is szeretne? Idősebb, tapasztaltabb – biztos nem is vagyok az esete… Azt sem tudom, hogy milyen is az… Alig tudok róla valamit, alig ismerem… Azt sem tudom, hogy mi a kedvenc étele, vagy zenéje… Azt sem tudom, hogy merre jár ilyenkor… Azt sem tudom, hogy mit érez… irántam.

Talán csak játszik. Szórakozik. – Elhiteti magával, hogy még lehet esélye a nőknél… és rajtam gyakorol, hogy milyen hibákat ne kövessen el egy igazán érdekes, szerencsés nőnél…

Vagyis… nem is kell elhitetnie magával – tényleg lehetne esélye a nőknél… Hiszen határozott, és különleges humora van – megnevetett… És istenien csókol…

És holnap ki akar tenni. Érzem. Nem akar engem. Talán csak nem akar bántani. Megbántani. Bajba sodorni… - De ez hülyeség… Én most vagyok bajban.

Hogy szerethettem bele? Lehet ez egyáltalán szerelem? Mi ez? És miért fáj? Legszívesebben telesírnám a párnáját – hogy ne szakítsa meg velem a kapcsolatot…

Remélem, őszintén remélem, hogy érzi, mennyire küszködök. És ezt ő okozza… Hallod, Perselus? Érzed ezt? Mit teszel velem? Téged akarlak… nem számít, hogy mi történt – vagy mi fog történni… Szeretlek.

Szeretlek már egy ideje… Csak nem mertem bevallani. Nem merem elárulni, mert kinevetsz. Legyintesz egyet, aztán témát váltasz, vagy egyszerűen becsukod a könyved, és sosem nyitod ki többé… És én ezt nem szeretném…

 

Most már tudom, hogy mi az a szerelem… Valami fájó, borzalmas, édes és érdes, kegyesen metsző, és kegyetlenül finom érzés. Mintha egy éles kést forgatnának a szívben, és ezt élvezné az áldozat…

 

Itt fekszem az ágyán, a plafonját nézem. Nem volt elég időnk megismerni egymást… Hogyan tudnám meggátolni abban, hogy ne tegyen lapátra? Milyen észérveket hozzak fel neki? Mit kellene írnom?

Nem magamhoz láncolni akarom – az valószínűleg úgysem menne… Csak nem akarom elveszíteni…

Itt van mellettem a társkeresős könyv – de nem merem kinyitni. Elárulnám vele magam. Hogy megint ott vagyok, ahol nem kellene…

A lapokon, az ágyán, a tiltott helyeken… És Ő is itt van, a gondolataimban, az ágyán, minden lélegzetvételemben… És ezt nem volna szabad éreznem…

 

Hiszen a tanárom volt. Hiszen a halálfalókkal van… Árulónak és gyilkosnak bélyegezték… Gyűlölik és megvetik. Meg akarják ölni. Nem mutatkozhat nyilvános helyen… Nem lehet már nyugodt élete talán soha…

És ha én szeretem őt, akkor ezekkel együtt szeretem. Akkor nem lehetek válogatós, nem lehetek kényes. Nem lehetek kevély, se önző, se… Ha szeretem őt, akkor annyi mindent fel kell adnom az ideális jövőképemből… Rengeteget…

 

És én szeretem Őt.

 

Fel is adnék bármit – talán ez csak a kezdeti lángolás? Talán nem is szeretem? Csak felruházom minden földi és isteni tulajdonsággal, ezüstpapírba csomagolom, és azt csodálom benne, ami nem is Ő? Nem baj. Akkor is feladnék Érte az álmaimból…

 

Szeretem Őt. Azt hiszem, szeretem. Bárcsak Ő is így érezne… bárcsak megtudhatnám… Bárcsak lenne bátorságom nekiszegezni a kérdést… Bárcsak…

Nem akarom elveszíteni.

 

November 5. vasárnap éjjel

Nem bírok aludni… Végül is megbeszéltük a dolgot… Félreértettük egymást, és amikor ez kiderült, mégsem szakítottunk… Pedig úgy féltem, hogy kiteszi a szűröm…

Most olyan nyugtalan vagyok… Persze, megnyugodtam abból a szempontból, hogy most nem szakítunk… De… Rengeteg kérdésem maradt megválaszolatlan.

Bár – a legtöbbjét úgy is csak én tudom megválaszolni magamnak… Perselus nem tud segíteni mindben…

Ma azt írta, hogy senkije sincs rajtam kívül. Meg azt is, hogy: „lehet, hogy olyat is érzek, amit nem lenne szabad…” Vajon most virágnyelven akarta közölni, hogy kedvel? Hogy őszintén és mélyen kedvel – ne adj Isten – szeret???

Jaj – de szép is volna… Ha valóban ezt érezné…

Nem tudom, hogy hihetek-e neki… Nincs senki más a közelében, ezért nem tud máshoz közeledni… Nincs más, csak én – és ez lényegesen leszűkíti a „vadászterületét”… Nem tud mást megismerni…

Olyan szívesen kiböktem volna neki, hogy én is szeretem… Aztán mégsem volt hozzá bátorságom. Nem akartam lerohanni. Nem akartam személytelenül beleírni egy könyvbe…

Talán Ő nem is szeret – csak kedvel – aztán elriasztanám ezzel a vallomással… Hiszen, alig ismerem. Lehet, hogy utálja a váratlan érzelemkitöréseket…

Lehet, hogy nem tudna mit kezdeni velem… Nem tudná úgy kezelni a helyzetet, ahogy azt én szeretném… Elvégre alig tudok valamit a lelkéről…

Vagy arról, hogyan tud szeretni egy nőt… Vagy (esetemben) egy lányt… Basszus… Lehet, hogy ez is nagyobb gondot okoz neki, mint nekem… Azért majdnem húsz év van közöttünk… Kicsit furcsa, de engem már nem zavar… De lehet, hogy Őt nagyon…

Merlin… Mit csináljak… Beszélnem kellene vele, hogy kiderítsek néhány fontos dolgot… A gondolataiba kellene látnom… A szívébe… A lelkébe…

De ez abszolút reménytelen vállalkozás a részemről. Perselus jobban őrzi a szívét és az elméjét, mint a dementorok az Azkabant… Persze, ez az életben maradásának a kulcsa – de így én sem tudok mit kezdeni magunkkal…

Vagyis – magammal…

Nem hittem volna, hogy ilyen súlyos dolog a szerelem… Lehet, hogy Rá vártam egészen eddig??? Lehet, hogy belehalok, mire kiderül?

Őrületesen nehéz cipelni a szívemet… Nem tudom kiűzni belőle az aggodalmat és a kételkedést…

A könyvet nézem, talán ki kellene nyitnom – megnézni, hogy esetleg nincs-e nyitva Perselus előtt is… Úgysem tudok aludni…

Megrészegítenek a szálkás betűi… A szeme villanása… A csókja emléke… Nagyon hiányzik… (Elloptam a kispárnáját a szobájából… Illetve a volt szobájából… Ezen fekszem. Mintha nyomokban még érezném rajta az illatát… pedig már ezer éve nem feküdt rajta…)

Úgy őrzöm, mintha egy mágikus ereklye volna… Mintha az életemet adná vissza minden percben… Pedig csak egy egyszerű, nyamvadt kispárna – ami valaha volt valakié…

Esküszöm, nem vagyok normális…

 

November 7. kedd éjszaka, fél három

Még mindig remeg a bokám… Hihetetlen… édes és finom és… ki kell fújnom magam… Mély levegő, kifúj. Minden rendben. Nem láttak meg, senki sem vett észre semmit… Basszus… De mázlis vagyok… Azért most csúnyán lebukhattunk volna, ha valaki észreveszi, hogy csak úgy leléptem…

Merlin, köszönöm… Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Olyan jó volt találkozni Vele…

Annyira izgalmas Vele lenni – mellette lenni – és beszélgetni, élőszóban – és megérinteni – és érezni, ahogy megérint…

Amikor megérkeztem, akkor már ott várt megint. Sajnos késtem néhány percet, mert Frics éppen a csarnokban téblábolt, és nem akartam, hogy meghallja, amikor elosonok mellette… Inkább kivártam a megfelelő időt, amikor Frics továbbállt…

Úgy siettem a Szellemszállásra, ahogy csak bírtam. Szerencsére most nem kellett a pókhálókkal megküzdenem; és a csapóajtó is elsőre kinyílt.

Perselus a kamra ajtajában várt. Kissé feszültnek tűnt, nyilván a késésem miatt. Amikor meglátott, fellélegzett. Szemmel láthatóan megkönnyebbült. Én is örültem, hogy várt rám egy kicsit, és nem hoppanált vissza rögtön a mostani… lakhelyére.

Mosolyogva megálltam előtte, és csak néztem. Alig tudtam betelni a látványával. Imádom a szemét – tudom, hogy ezerszer leírtam már, de akkor is… Ahogy a zuhany alatt is állt, és nézett…

-Szervusz. – szólalt meg. – Feltartottak?

-Igen, Frics… - grimaszoltam. – Gondoltam, jobb, ha lapítok egy kicsit…

-Ügyes lány vagy… - bólintott, aztán közelebb hajolt hozzám. Éreztem az illatát, és összefutott a nyál a számban… Különös illat volt, egyszerre volt édes és keserű. Tökéletesen illett Perselus személyiségéhez.

Én, Hermione Granger, elvesztettem a fejemet, és töredelmesen bevallom, hogy összeszedtem magamat, és egyszerűen hozzásimultam, és megcsókoltam. Igaz, lábujjhegyre kellett állnom, mert Perselus kellemesen magas mellettem – de így is remek volt. Sőt… Életemben először én csókoltam meg valakit. (nagyon jó érzés volt) Csak hozzábújtam, és a szájára tapadtam. Fogadni mernék, hogy erre játszott… De nem zavart.

Miután elváltam a szájától, gúnyosan rám mosolygott.

-Mintha azt mondtad volna, hogy nem omolsz a karjaimba… - gonoszkodott.

-Nem is omlottam… Hát ilyen, ha egy lány a férfi karjába omlik?! – vontam vállat hasonló szemétséggel. Pedig legszívesebben tényleg leültem volna, mert remegett mindkét térdem… Ekkor Perselus viszont elkapta a derekam, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, amilyen csókra napok óta vágytam. Szinte beleremegtek talán a csillagok is… Meg a hold, meg a kamra… Meg minden… Még a térdem is… Ha nem tart szorosan, biztosan összecsuklok, annyira belefeledkeztem a szájába… Imádom a száját. Meg az éjfekete szemeit…

Amikor lassan elengedett, levegő után kapkodtunk. Még mindig szorosan tartott, nehogy… kínos helyzetbe keverjem magunkat… és főként magamat…

Piton lassan kiirányított a nappaliba, és leültetett a kanapéra. Egy asztalka állt a kanapé mellett, rajta két pohár és két üveg vajsör.

Egész kávéházi hangulatom lett a kandallóban lobogó tűztől, és a kerek asztalkától. Perselus leült mellém, mire én biztosan kérdőn néztem rá.

-Nem szeretek üvegből inni. – mondta, és én elnevettem magam. Nem tudtam megállni nevetés nélkül. Ha csak arra gondoltam, hogy régen úgy üvöltött velem, ahogy tette… Most meg ez… Nem szeret üvegből inni…

Lesújtóan rám nézett, majd hátradőlt. Körülbelül harminc centi volt közöttünk. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, és legyűrtem a nevetésemet. Kb. húsz centi maradt közöttünk a távolság így is – nem akartam feltétlenül a személyes légterébe mászni.

-Ne haragudj. Nem akartam nevetni, csak… - elkezdtem összevissza habogni az óráiról, és a mostani helyzetről, és hogy milyen szépen átalakult ez a dolog közöttünk… Ha Perselus figyel arra, hogy ne hozzam magam kínos helyzetbe, és megpróbál megóvni magamtól; akkor én biztosan csakazértis összehozok egy kellemetlen szitut. Reménytelen vagyok. Perselus csak nézett rám a feneketlen szemeivel, aztán halványan elmosolyodott.

-Hermione, kifejted kicsit bővebben, hogy mit értesz a „dolog” kifejezés alatt, amit jelen helyzetünkre használtál? – kérdezte. Figyelt rám, minden rezdülésemre.

-Hát ezt a kialakult valamit értem alatta… Kapcsolat? Nem is tudom… Nem szeretnék túl nagy szavakkal dobálózni, nem akarlak megijeszteni… Viszont elbagatellizálni sem szeretném, szóval a kavarás tényleg nem megfelelő… A kapcsolat túl általános kifejezés, nem tudom, mennyiben fedi le azt, amiben mi éppen gázolunk…

-Gázolunk? – húzta fel a szemöldökét Perselus.

-Nem tudom, vagy nem merem ennél szabatosabban megfogalmazni az álláspontomat. – sóhajtottam. Perselus kitöltötte az egyik üveg vajsört az egyik, majd a másikat a másik pohárba. Az egyiket a kezembe nyomta. – Lehet, hogy kicsit erősebbet kellene adnod, hogy elhagyjam a gátlásaimat…

-Én is erre gondoltam – jegyezte meg gúnyosan. Összemosolyogtunk. Belekortyoltam az italomba, majd visszatettem a biztonságos asztalkára. A másik pohár is hamarosan koppant az enyém mellett.

Perselus rám nézett, és én az édenben éreztem magam. Közelebb hajoltam hozzá, hátha meg akar csókolni, de nem tette. Kegyetlen volt, és nem csókolt meg. Mosolygott.

-Inkább győzd le magadat, és fogalmazd meg szabatosan az álláspontodat, kérlek… - mondta. Kicsit rekedt volt a hangja; érces, és ismerős…

-Megbolondultam. Röviden és tömören ennyi. – mosolyogtam alig öt centire a szájától.

-Megbolondultál?

-Beléd bolondultam… hogy pontosítsak. Most ennyi. – köszörültem meg a torkom. Az utolsó pillanatban ugrott be ez a kiváló szó, ami viszonylag pontosan le tudja írni a küszködésemet a szívemmel. Piton szeme felcsillant.

-Belém bolondultál? – kérdezett vissza.

-Letagadjam?

-Nem tudod… Már nem. – azzal megcsókolt. Hosszan és szenvedélyesen megkóstolta a számat. Aztán elvált az ajka az enyémtől. – Én is beléd bolondultam… - hagyott egy perc hatásszünetet, hogy szinte elájuljak, aztán újra megcsókolt. Legszívesebben leszaggattam volna róla a ruháit, de a kezeim nem mertek engedelmeskedni a vágyaimnak. Csak a vállába mélyesztettem az ujjaimat, miközben ő lassan hanyatt döntött a kanapén.

Ahogy félig rajtam feküdt, belesajdult a szívem. Isteni érzés volt, ahogy csókol, majd a szája bejárja a nyakamat is… De nem kezdte el kigombolgatni a kardigánomat, biztosan nem akart lerohanni…Vagy csak azaz átkozott kanapé túl hangosan nyikorgott alattunk… Nem tudom. De valamiért visszatért a számhoz, és bár hosszasan csókolt; én már sokkal-sokkal-sokkal többet szerettem volna.

Pedig azelőtt sosem volt senkim, és igazándiból nem is tudom, hogy mennyit kellene várnom arra, hogy messzebb merészkedjek a szerelemben… Talán a harmadik vagy a negyedik randin már nem elítélendő, ha… De ki tudja ezt megmondani?!

Fél kettőig maradtunk a Szellemszálláson, beszélgettünk, csókolóztunk. Perselus tényleg nem siettette a dolgot, ami a szexet illeti… Pedig, ha egy kicsit is le akart volna dönteni, akkor megtehette volna… Vagyis, ezt ő is pontosan érzi. Biztosan érzi. Vajon azt is érzi, hogy én ezen lamentálok? Valamit ki kellene találnom, hogy ne lásson belém…

Bár… ez meglehetősen veszett dolognak tűnik – még mindig.

Fél kettőig maradtunk, pedig szinte minden félórában elküldött, hogy menjek már… Induljak vissza a kastélyba, és feküdjek le aludni… Ha még a tanárom volna, akkor most súlyos pontokat vonna le a Griffendéltől a szófogadatlanságom végett. Azért egy csókkal ki tudtam engesztelni, azt hiszem…

Amikor már elfogyott az összes vajsörünk, és tényleg elálmosodtam, akkor elindultam végre… De olyan nehéz volt összeszednem magamat. Rá kellett jönnöm, hogy Perselus mellett igazán önmagam lehetek. És ez nagyon jó…

Azt mondta, hogy belém bolondult… Csak engem utánozott? Ha azt mondom neki, hogy szerelmes vagyok – akkor vajon ő is ezt válaszolja? Vagy akkor nem válaszolt volna? De jó volna a lelkébe látni…

Most már nagyon álmos vagyok… Remélem, Vele fogok álmodni…

 

Amúgy HÁZI FELADAT MAGAMNAK: írnom kell egy varázsigét arra, hogy akárhol használom ezen füzetben a Perselus Piton nevet, az egyenesen íródjék át Hollóvá - - - nem szeretném, ha valaki egyszer feltörné a naplóm védőbűbájait, és elolvashassa, hogy kibe vagyok belebolondulva…

 

November 9. csütörtök este

Kedd este bevallottam Neki, hogy szeretem – azóta nem írt egy sort sem. Noha ő is elszólta („elírta?”) magát, hogy „Én is.” - - - Mégsem ír…

Pedig millió dolgot kellene megbeszélnünk. Nagyon hiányzik.

Sőt, aggódom is Érte. Két napja állítólag LM kopogott be hozzá. Az is előfordulhat, hogy megint összecsapásba keveredtek, és megsebesült… (Másba bele sem merek gondolni…) Merlinre… Ugye nem?

Mi lesz velem/ velünk? Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek… Szerelmet vallok egy pasinak, aztán az rögtön lelép a színről…

Ne is haragudjon a világ, de a háborús sérülés miatti távolmaradás sokkal jobban esne a szívemnek, mint a gyávaságból elkövetett kapcsolat-megszakítás… Mindazonáltal azért is reménykedem, hogy csak semmi komoly baja nem esett. Ugye nem sérült meg?

A halálára még csak gondolni sem akarok…

Tegnap és ma is mániákusan forgattam át a Reggeli és az Esti Prófétákat – de semmiféle cikk nem szólt halálfaló-támadásról, vagy harcról… Még csak utálást sem tettek ilyesmire… Ha lett volna valami, netán elkapnak egy-két bűnöst, akkor azt úgyis címlapon fogják leközölni…

Merlin, segíts… Ugye nem esett baja?

Jól van – inkább legyen gyáva, aki nem tud mit kezdeni a vallomásommal – csak ne legyen semmi baja… Ne sérüljön meg…

És ne maradjon távol tőlem… Persze, csak akkor, ha Ő is hasonlóképpen érez, mint én…

Ha menni szeretne, elengedem… El tudom engedni… Nehezen, és fájni fog – nagyon-nagyon – de el tudom engedni…

Csak még nem szeretném… Még nem szeretném… Merlinre… Bármit megtennék, hogy halljak Róla… Csak egy kósza pletykát, amit a szél sodor – hogy Neki semmi baja…

 

November 11. szombat délután

Azért nem hallottam Perselusról napokig, mert Észak-Írországban volt. Ritka növényeket gyűjtött a főzeteihez, valószínűleg Voldemort utasítására… Szerencsétlen módon aurorok támadták meg. Még nagyobb szerencsétlenség, hogy Perselus megölt egyet az aurorok közül. (Meg is jelent egy ocsmány cikk a mai Reggeli Prófétában – gusztustalan firkászok…)

Tegnap elég sokat irogattunk – megint olyan érzésem volt, hogy szakítani akar velem… Ha minden egyes halálfaló-auror összecsapás után ki akar tenni, akkor meg fogok őrülni… Bele fogok gebedni, ha mindig bizonygatnom kell a belé vetett bizalmamat…

Megbeszéltük, hogy éjjel megint találkozunk. A szokott helyen, a szokott időben. (A többiek a Griffendél-toronyban elő-győzelmi bulit tartottak a Griffendél-Mardekár meccs nevében.) Szóval tegnap éjjel megint magamra kanyarítottam Perselus láthatatlanná tévő köpenyét, és huss… Kiosontam a könyvtárból. (Előtte már „duzzogva” otthagytam Ronékat a klubhelyiségben, miszerint abban a lármában nem lehet tanulni… Már fel sem tűnt nekik a távozásom…)

Úgy siettem a Szellemszállásra, ahogy csak tudtam… Szerencsére nem akadtam össze senkivel a folyosókon.

 

Perselus a kamrában várt. Még a csapóajtót is felnyitotta előttem. Sápadt volt, karikás szemű. Nagyon kialvatlannak és fáradtnak tűnt. Amint megláttam, hatalmasat dobbant a szívem. Egyszerre sajnáltam, szerettem és gyűlöltem. Megölt egy aurort a sajátjaink közül… Tudom, csak az életét mentette…

Nem jött ki hang a torkomon, pedig rengeteg mondandóm lett volna. Egyszerűen csak odaléptem hozzá, és megöleltem. Igyekeztem olyan erősen szorítani, amennyire csak tudtam, amennyire szerettem, amennyire hiányzott, amennyire féltettem és gyűlöltem… Nem tudtam, nem voltam elég erős mindehhez, hogy egyetlen ölelésbe beleöljem minden érzésemet… Gyenge voltam hozzá.

Ő sem ragaszkodott a szavakhoz, átkarolt, a nyakamba fúrta az arcát. Némán, percekig ölelt. Ha eddig ismertem, hát félreismertem őt. Eddig nem tudtam, ki is valójában, milyen is valójában Perselus Piton. Szikárnak, hidegnek és sebezhetetlennek tűnt addig a percig… De ott, a karjaimban egy magányos és megtört Perselus nyugtatta a szívét. Nem sírt, vagy ha mégis, könnytelenül tette. Bánkódott, láttam rajta.

-Örülök, hogy élsz – suttogtam neki. A varázs megtört, ő visszabújt az álarca mögé.

-Gondolom… - húzta el a száját. Én halkan felsóhajtottam, majd felemeltem a fejem, és vártam, hogy megcsókoljon.

Vértelen szája szegletében halvány mosoly ragyogott fel, majd szótlanul teljesítette az el nem hangzott kérésemet. A csók után a nappaliba mentünk, ott letettem a táskám és a kabátomat. Megszokott tűz, asztalka egy üveg borral és poharakkal.

-Meddig kaptál kimenőt ma? – kérdeztem, leültem a kanapéra.

-Magad miatt aggódj. Amint vége a griffendélesek titkos partijának, rögtön rájönnek, hogy nem vagy a toronyban… - ült le mellém.

-Azt már most is tudják. Dühösen és tüntetően elvonultam este a könyvtárba tanulni… Délig biztosan nem fognak keresni. Reggel nagyobb gondjuk is lesz, mint az én hiányom… Egyébként nem értem, mi olyan különleges a kviddicsben…

-Mardekár-Griffendél meccs? Ki fog győzni?

-Nem tudom, de nem is érdekel… Az csak egy játék… - vontam vállat. Halkan felnevetett, megcsókoltam, visszacsókolt. Percekig nem tudtunk elszakadni a másik szájától.

Aztán elengedett, és kinyitotta a bort, a poharakba töltötte. Ezalatt én kibányásztam a táskám aljából a csokis muffinokat és a csokoládét, amit még a buliból hoztam el. Persze a táskámba gyűrt láthatatlanná tévő köpeny és a két könyv meglehetősen akadályoztak…

Perselus egy ideig kíváncsian figyelt, hogyan gyömöszölöm vissza a volt köpenyére a könyveimet, hogy esetleg vissza tudjam csatolni a táskát.

-Hermione, azt hittem, hogy ezt a könyv-témát megbeszéltük – mosolygott gúnyosan.

-Hogyan? – néztem fel rá. Már a kanapé mellett térdeltem, a táskán. Végül is az erő győzött, a táska engedett, és hangos csattanással visszazárult. Diadalittasan felsóhajtottam, és visszaültem Perselus mellé.

-Ha könyvet látok az ágyam mellett, az rövid úton a kandallóban találja magát!

-Ha a tűzbe mered dobni ezeket, Merlinre, rád uszítom Madam Czvikkert, ezek ugyanis könyvtári könyvek… - megfenyegettem, mire megvillantak a szemei. Elkapta a vállam, és magához húzott.

-Nem szeretem, ha zsarolnak, vagy fenyegetnek – suttogta a fülembe, majd megcsókolta a nyakam. Mint anno a zuhany alatt… Belesajdult minden porcikám.

Elhúzódott, de az egyik poharat a kezembe nyomta. Amúgy nem szeretem a bort, nem érdekelt. Nem borozni akartam – Őt akartam… Ő mégsem támadott le. Talán taktikázott, azt várta, hogy meggondolom magam; vagy hogy esetleg a fejembe száll a bor… Nem tudom.

-Egyébként álszent ez a hozzáállásod, ami az éjjeli szekrényre tett könyveket illeti… Vagyis, ami az ágy köré halmozott könyveket illeti… - mosolyogtam a harmadik korty után.

-Álszent?! Miért is?

-Jártam a kastélybeli szobádban, és pontosan tudom, hogy hegyekben állnak a könyvek az ágyad körül… - ismertem be.

-Talán azt is tudod, hogy a mi a címe a legfelső kötetnek, igaz? – érdeklődött felhúzott szemöldökkel. Elpirultam. Persze, hogy tudtam a címét; a kispárnája és a takarója mellett azt is szorongattam a napokban, amikor olyan reménytelenül hiányzott Urasága…

-Hát… - sóhajtottam, de nem kellett befejeznem a mondatot, úgyis tudta a választ. Elvette a poharamat, és a sajátjával együtt az asztalra tette. Ismeretlenül ragyogott a szeme, imádtam. Helyesbítek, most is imádom.

Gyengéden megcsókolt, ujjait a hajamba fúrta, és kiszedegette belőle a csatokat. Amikor az összes, irreálisan göndör hajam a hátamba omlott, ő elmosolyodott.

-Szeretem, ha kiengeded a hajadat.

-Pedig reménytelen a hajam… - nyögtem ki.

-Akkor a reménytelen hajadat szeretem – suttogta, majd újra megcsókolt. Lassan, és határozottan; éppen úgy, hogy sose akarjak szabadulni uralma alól. – Vissza kellene menned a kastélyba… Még korai volna itt maradnod… éjszakára…

-Én másképp látom… - mosolyogtam, és bátran elkezdtem kigombolgatni a nyakán az inget. Fogalmam sincs, honnan volt bátorságom ehhez. Talán méreg volt a boromban… nem számított. Perselus kifürkészhetetlenül a szemembe nézett, aztán vége lett a világnak. Megcsókolt, és elkezdett levetkőztetni. Hosszú ujjai céltudatosan szabadítottak meg a ruháimtól. Pulóver, blúz; szépen lassan minden a földön kötött ki, ami előtte rajtam volt… Én csak nagy nehézségek árán tudtam levenni róla az inget, mert minduntalan megremegtek a kezeim a csókjaitól…

A nyakamat és a vállamat csókolta, amikor eldöntött a kanapén. Kihúztam a hajából a szalagot, így az a fehér vállára hullott. Micsoda kontraszt: ébenfekete haj és hófehér bőr… Reszkettem az érintésétől, a szemembe nézett. Talán azt várta, hogy visszavonulót fújok, amikor megpillantottam az alkarján sötétlő Jegyet. Várt, és meg csak néztem őt… Elmosolyodtam, erre csókot lehelt a számra, aztán az ajka a melltartómig csúszott. Pillanatok alatt megszabadított tőle. Én meg csak lehunyt szemmel élveztem a csókjait, csak ahhoz volt erőm, hogy néha végigsimítsam a hátát, vagy a mellkasát.

Nem tudom mikor, talán akkoriban változott ággyá a kanapé. Megszűnt az időérzékem. Csak azt éreztem, hogy teljesen elférek, ahogy fekszem – és nem préselődik a combom a kanapé háttámlájához kényelmetlenül. És azt is éreztem, ahogy Perselus szinte teljes súlyával rajtam fekszik, és csókol, és simogat… Imádom…

És azt is éreztem, hogy az övcsatom biztosan nyomja a meztelen hasát; mégsem szól… Csak lassan nyúlt érte, hogy kicsatolja, kihúzza az övtartókból, és ledobja a földre… Szájával bebarangolta a hasamat, majd megállapodott a farmeromnál. Felsóhajtott, nyelt egyet.

-Biztosan ezt akarod? – kérdezte halkan és rekedten. Én alig tudtam magamról, úgy kellett összekaparnom az agyam maradékát, hogy egy rövid igent nyüszítsek neki.

Nem tehetek róla, legyőzött a szerelmével, a szájával, az ujjaival, a meleg leheletével… És én egyszerűen elvesztem ebben a csatában. Nem tudom, hogy került le rólam a bakancsom, vagy a nadrágom, a bugyim… Egyszer csak meztelenül feküdtem alatta… Egyik pillanatról a másikra róla is eltűntek a ruhák. És Ő csak kényeztetett, csókolgatott, simogatott – még a szemérmesebb pontjaimon is!

Én meg csak nyöszörögtem és remegtem, ahogy megérintett, stb., stb. WOW - - - (imádkoztam, hogy sose hagyja abba)

Egy idő után úgy gondolhatta, hogy itt az idő, és fölém hajolt, és… khm… Húha… Amikor megéreztem magamban, felsikoltottam – de nem fájdalomtól. Nagyon különös volt, és teljes érzés… (pedig olvastam valahol, hogy nagyon fáj az első… Aztán kiderült, hogy mégsem…)

Szerintem, hülyének nézett, hogy felsikítottam… Talán az izgalom sikolya volt, nem tudom… Istenien csinálta, nagyon jó volt. Határozott, de szelíd. Csókolt, simogatott, figyelt rám.

Én meg csak vergődtem alatta, félig csukott szemmel, kiszáradt szájjal. Az izgalom, a vágy, a szerelem – mind ott pulzáltak bennem, de olyan gyengévé tettek, hogy csak kapaszkodni volt erőm a derekába… Úgy szorítottam a hátát, hogy biztosan nyoma maradt – szegénynek…

Alig kaptam levegőt. Féltem, hogy belefulladok a szerelembe – ostobán hangzik, de tényleg így van…

Pihegve mozgott, én meg csak nyöszörögtem. (remélem, hogy nem voltam… béna…) Szerelmet akartam vallani, esküt tenni, a világot ígérni – de kinyögni egy árva szót sem tudtam. Talán látta a szememben, hogy teljesen az övé vagyok. A testem, a lelkem, minden porcikám…

(Még most is csak vigyorgok, ha azokra a percekre gondolok.)

Olyan álomszerű volt az egész. Nem tudom, hogy miért. Talán a bor, talán Perselus bűbájt mormolt rám. Azért remélem, hogy azt nem… Szeretném azt hinni, hogy a szex valóban ilyen… fenomenális, monumentális… hatalmas… csodálatos…

Emlékszem az illatára, az izzadt hátára az ujjaim alatt, vagy a hajára, ami a vállára tapadt. Pár tincse a homlokába lógott. A meleg lehelete csiklandozott. A szeme villanását sosem láttam ennél őszintébbnek és elégedettebbnek… (De, hüm… utána kb. fél órával később - - - imádom…)

Amikor lassan legördült rólam, szorosan magához húzott. Lebegtem, legalábbis úgy éreztem, hogy lebegek. Csak ölelt némán, és pihentünk. A mellkasán cirógattam a sötét szőrszálakat, és próbáltam életben maradni. Kába voltam. (most is az vagyok, ha rá gondolok) Csak reméltem/ remélem, hogy nem bánta meg a dolgot… És, hogy ő is élvezte legalább fele annyira, mint én; noha én nem bizonyultam túl aktívnak…

-Nem vagy szomjas? – kérdezte halkan. Én csak pislogni tudtam.

-Nem… most minden jó… - nyögtem ki végül. Felnevetett, és összekócolta az amúgy is borzalmas hajamat.

-Már megijedtem, hogy elfelejtettél beszélni…

-Hehe… Már hiába gonoszkodsz velem… Már nem fogok félni a gúnyolódásodtól… Rájöttem, hogy szelíd vagy, mint egy galamb… Perselus… - nevettem. Álgőgösen rám nézett, aztán kinyúlt a poharáért, és belekortyolt.

-Arra gondoltam, ha már Kegyed nem volt túl intenzív, akkor majd én az leszek… - vágott vissza, aztán majd azt is hozzá tette, hogy az álmaimban sokkal dominánsabb voltam… Persze alaposan elpirultam. Nevetett.

(Fél óra sem telt, és sokkal aktívabb voltam – azt azért meg kell hagyni, hogy tanárnak elég csapnivaló volt - - - de nem az ágyban, ott igazán… segítőkész és türelmes tanár bácsi. Imádom.)

Egész éjjel szerettük egymást. Perselus mindvégig nagyon figyelmes és gyengéd volt velem, nem is gondoltam volna… Hajnalban aludtunk pár órát, majd fél hatkor felébresztett.

Egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, aztán megéreztem a kezét a combomon, és a száját a tarkómon… Mennyei felismerés…

Gyorsan felöltöztünk. Lestem, hogy figyel-e miközben öltözöm. Figyelt… Összeakadt a tekintetünk, és cinkosan összemosolyogtunk.

Belém diktált egy muffint, hogy „ne haljak éhen az első éjszaka után”… Csak mosolyogni tudtam, eszemben sem volt éhen halni…

Szóra kinyitotta a száját, de én inkább megcsókoltam. Nem akartam, hogy még kimondja… Még nem volt itt az ideje - - - és különben is, felesleges volna bizonygatnia… Úgy is éreztem én, hogy fontos vagyok neki… Azt hiszem, tényleg szeret. Nem kell kimondania, érzem.

Egyelőre nem kellenek a szavak.

Utáltam ott hagyni Őt, és visszatérni a kastélyba. Fél hétre értem vissza, felosontam a szobába, és bebújtam az ágyamba. A többiek mélyen aludtak még…

Minden tagom zsibongott a szerelemtől. A számban éreztem a nyála ízét, az orromban az arcszeszének illatát. Az ujjbegyeimbe égett a bőre puhasága, és ráncai…

Magamhoz szorítottam a lopott kispárnát, és egyszerűen hagytam, hogy a percek úgy szaladjanak el mellettem, mint ahogy a homok pereg ki az ember ujjai közül. Alig feküdtem ott, rohant az idő… Ébren voltam, mégis álmodtam, lebegtem. Nem tudtam gondolkodni. Nem járt az agyam – most sem jár igazán… Csak valami végtelen és meseszerű érzés robajlik az ereimben. Nyugalom, béke és boldogság…

Tudom, mi a szerelem. Perselusnak hívják…

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]