Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Váratlan randevú

Váratlan randevú

 

Cím: Váratlan randevú

Csoport: Háború alatt / Snanger Bajnokok Ligája

Szerző: 185-ös titkos kódszámú hibbant páciens

Főszereplők: Perselus Piton, Hermione Granger

Kategória: akció, sötét, romantikus

Műfaj: novella (2+2983 szó)

Korhatár: +12 év

Egyéb megjegyzés: a szerző egyedi szemszögből értelmezi a „vakrandi” témakörét.

 

A háború mindenkit mozgósított, aki csak élt és mozgott a varázsvilágban. A szinte rendszeressé váló összecsapások mindkét oldalt megviselték, ugyanúgy fogyatkoztak a Főnix Rend tagjai, akárcsak Voldemort követői.

Egy augusztusi, ködös hajnalon Roxmortsban következett be egy újabb rajtaütés. Az aurorok fülest kaptak, hogy a halálfalók ki akarnak fosztani egy bizonyos boltot, ezért nagy erőkkel a helyszínre vonultak. Számos Főnix rendtag is csatlakozott, többek között a lassan elviselhetetlenül megszállottá váló Harry Potter. Ron és Hermione aggódva figyelték a hetek alatt önmagából teljesen kiforduló barátjukat, de a szép szó egyelőre nem hatott a kiválasztottra.

            Az aurorok fokozott óvatossággal térképezték fel a faluszéli erdős-bokros területet, és ahogy egyre közeledtek Roxmorts felé, annál gyanúsabbá vált, hogy egy fia halálfalót, vagy arra utaló nyomot nem találtak. Amikor elérték a legszélső, kihalt utcát, akkor kellett rádöbbenniük, hogy csapdába sétáltak. A halálfalók hada ugyanis a háztetőkről és a házak ablakából szórt rájuk válogatott átkokat.

Két felkészületlen auror azonnal meghalt, egyet a halálos átok talált el, a másikkal fullasztó rontás végzett. Harry félelmetes hangon megparancsolta a Főnix rend tagjainak, hogy vonuljanak vissza és hozzanak segítséget, míg ő maga egy erős pajzsbűbájjal előrenyomult.

- Gyere vissza, Harry, ez csapda! – kiabált neki Ron, miközben ő szíve szerint meghátrált volna. Potter azonban vérszemet kapva átkozta az eléje kerülő halálfalókat. Átkok és ártások süvítettek, suhantak és robbantak a sikátorban, alig lehetett az emberi szót hallani.

- Capitulatus! – mutatott rá az egyik álarcosra. Miután annak messze repült a varázspálcája, máris egy másikra fogta saját pálcáját. – Stupor!

- Harry, ne hősködj már! – kiabált Hermione is, miközben ő is célba vett egy kuka mögül egy halálfalót. – Pertificus Totalus! – azzal rövid időre harcképtelenné tette a fekete csuklyás mágust. Az átkok viszont rohamosan tizedelték a még helytálló aurorokat és rendtagokat; egyre-másra buktak fel az emberek.

- Menjetek innen! – harsogta a többieknek Harry. – Septumsembra! – mutatott egy harmadik halálfalóra. A fénysugár a torkát érte, így sikítani sem volt ideje, csak lesodorta magáról a maszkot, aztán összeesett. Bellatrix Lestrange volt. Néhány másodpercig fájdalmasan hörgött, mintha ellenátkot mormolt volna, aztán rándult egyet, majd lehunyta a szemét. Harry diadalmasan felkiáltott, de örömét azonnal letörte, hogy Neville belökte a kukák közé.

Dolohov érkezett vérző arccal, Longbottomra emelte a pálcáját.

- Avada Kedavra! – Neville úgy dőlt el, mint egy zsák. Harry felüvöltött, Hermione azonban rácsimpaszkodott, és nem engedte, hogy kitörjön a fedezékből. A kukák közé valaki füstös és csípős gázátkot szórt, amitől megtelt az ott bujkálók szeme és szája. Harry lerázta magáról Hermionét, és szinte kirobbant egy kisebb konténer mögül. A lány sírva dörzsölte a szemét, köhögött és krákogott, sokkal több füstöt lélegzett be, mint Potter, aztán eszméletét vesztette a mérgezett levegőtől.

Amikor legközelebb magához tért, ugyanúgy a kukák között feküdt, érezte a fojtogató szemétszagot. Nem tudott mozogni, nem tudott beszélni, és nem látott. Akárhogyan erőltette a szemét, akkor sem látott semmit. Megrémült. Különös neszek és hangok közeledtek hozzá, igyekezett életjelet adni magáról, mégis képtelen volt megmozdulni vagy megszólalni.

- Potter és a kutyái fél óra alatt megfutamodtak. Még a halottakat sem vitték magukkal… Perselus, te megszerezted azt a virágizét, amit akartál?

- Igen – mondta hűvösen az ismerős hang, amitől Hermione légszomjjal társuló pánikba esett, majd elájult.

Miután másodszor is visszanyerte az eszméletét, egy puha ágyon feküdt. Orrába szökött a párnahuzat kellemes illata, ahogy elfordította a fejét, mélyen beleszagolt a nyugalmat árasztó párnába. Sokkal jobb volt így ébredni, mint bűzös szeméthegyek között.  Mozogni tudott, de hiába nyitotta ki a szemét, ijesztő sötétséget látott csupán. Többször kinyitotta és lehunyta, tornáztatta, dörzsölte a szemét, de eredményt nem ért el. Óvatosan felült az ágyon, aztán nyelt egy nagyot. Beléhasított a felismerés: megvakult, talán örökre. De legalább biztonságban volt, távol a harctól, a halálfalóktól, és Perselus Pitontól. Emlékezett rá, hogy a közvetlen közelében állhatott a férfi, hallotta a hangját a sikátorban. Riadtan kapta fel a fejét, amikor halk ajtónyikorgást hallott, majd egy néma átok találta el. Olyan volt, mintha egy tojást vágtak volna a vállához, és az csorgott volna szét a testén. Tehát kiábrándították, és most változtatták vissza.

- Látom, felébredt – szólalt meg egy hang néhány méterre tőle. Hermione sápadtan fordította a hang irányába a fejét, noha nem látta az illetőt, megpróbált körülbelül feléje nézni. – Hogy érzi magát?

A kérdéstől egyszerre kapott düh- és pánikrohamot, sietősen tapogatta végig magát, hogy megtalálja a varázspálcáját.

- Elvettem a pálcáját, Miss Granger, hogy ne követhessen el semmiféle butaságot – jegyezte meg a férfi. – Ismételten megkérdezem, hogy érzi magát?

- Rosszul… Nem látok, nincs pálcám, és nagyon úgy tűnik, hogy nem a Főnix rend hadiszállásán vagyok - suttogta Hermione. A férfi nyomatékos szóhasználatából rádöbbent, hogy Perselus Pitonnal beszélget. Azzal a mágussal, aki megölte Albus Dumbledore-t.

- Jól gondolja – somolygott Piton, és közelebb lépett a lányhoz. – Fáj a szeme? Viszket?

- Mit érdekli? – sziszegte a lány dühösen. A férfi odament az ágyhoz, és megfogta a tarkóját, hogy közelről megszemlélje az üveges szempárt, de Hermione lerázta magáról Piton érintését. Gyors reflexeinek köszönhetően elkapta a férfi talárját, és vakon ráugrott. Ütötte-vágta, ahol érte, meg akarta fojtani. – Megölte Dumbledore-t! Ezért most megfizet… Megölöm!

- Csillapodjon, Granger! – próbálta eltolni magától volt diákját, de Hermione megcsúszott és a férfira esett, Piton pedig a szőnyegre. Az ijedtségtől és az eséstől a lány megtorpant, remegő kézzel tapogatózni kezdett, hogy hova tűnhetett alóla-mellőle a férfi. Egy néma pillanat után végigszaladtak az első könnycseppek az arcán. Zavartan fülelt a hirtelen beálló csendbe.

- Megöltem, uram? – kérdezte halkan, miközben térden csúszva, tapogatva próbált tájékozódni az ágy mellett.

- Nem – mordult fel Piton, alig fél méterre tőle. Sajgó könyökkel ült fel, majd fogta meg vendége karját. – Addig ne próbáljon megölni, amíg nem lát! Ráér utána is - sziszegte, aztán talpra ugrott, és a karjánál fogva felállította a szipogó Hermionét. – Elég a bajom maga nélkül is! – azzal visszalökte az ágyra a lányt. Granger összekuporodott az ágy végében, felhúzta lábait, és keserves sírásban tört ki. – Most meg mi baja van? Nem is bántottam! Ne gyerekeskedjen már! Mitől fél? Ha meg akartam volna ölni, már régen megtettem volna. Hagyja abba a sírást! Idegesít.

- Mit akar… tőlem?

- Fogalmam sincs, Granger – sóhajtotta a férfi halkan, aztán megköszörülte a torkát. – Éjfélre elkészülök az ellenszerrel, ami visszaadja a látását. Addig kénytelenek leszünk elviselni egymást – morgott Piton, aztán elindult a szobában. – Most visszamegyek a laborba. A ház teli van halálfalókkal. Ha kedves az élete, akkor nyugton marad az ágyon. Most kiábrándítom. Egy óra múlva jövök.

Hermione sírva-reménykedve ülte végig azt az időt, amíg a férfi vissza nem tért. Az egyik percben legszívesebben felugrott volna, hogy végigtapogassa a szobát és keressen valami fegyvernek használható tárgyat, amivel megvédheti magát; a másikban fáradtan és gyengén vissza akart aludni, hogy inkább álom közben érje a halál. Egyedül volt egy ismeretlen helyen, világtalanul, ki tudja, mennyi halálfalóval és Perselus Pitonnal összezárva. Amikor a férfira gondolt, alig kapott levegőt a különös érzésektől. Egyszerre rettegett, gyűlölt és érzett kíváncsiságot, miért hozta el a mágus a sikátorból. Nem értette, miért akart segíteni rajta a halálfaló.

Teljesen elveszítette az időérzékét, mire visszaért a férfi. Morogva ült le, miután feloldotta a kiábrándító bűbájt. Hermione félénken előrehajolt, és hunyorgatva hallgatta volt tanára neszezését. Talán egy könyvben lapozgatott, vagy pergamenek között keresgélt.

- Nem tudok kiigazodni magán – nyelt egyet Hermione.

- Lépjen be a klubba – vont vállat Piton fáradtan.

- Mennyi idő van ilyenkor?

- Délután öt óra. Végigaludta a napot a csata után. Mellesleg csúnya vereséget szenvedtek, kilenc emberük meghalt.

- Láttam Bellatrix Lestrange-ot meghalni, az sem volt szép – sóhajtotta Hermione. – Szóval délután van. Akkor már biztosan hiányzom a többieknek.

- A társainak halvány gőze sincs, hol lehet. Bizonyára azt hiszik, hogy meghalt, akárcsak Longbottom vagy Weasley.

- Ron? Meghalt Ron? – kapta fel a fejét a griffendéles.

- Nem. Ginevra.

- De hát hogyan? – nézett a semmibe vöröslő szemmel Hermione. Nem tudta, de éppen Piton szemébe nézett.

- Fél órája öltem meg az alagsorban.

- Micsoda?!

- Azt az ostoba csitrit elfogták, amikor éppen menekült. Idehozták, és megkínozták. Úgy gondoltam, humánusabb dolog megölni, mint végignézni, ahogy öt-tíz férfi nekiesik, és halálra erőszakolja.

Hermione a szája elé kapta a kezét, és igyekezett erős maradni. Nem akart megint sírni, de nem tudta visszatartani a könnyeit.

- Velem is ez lesz? Megkínoznak, aztán…

- Ha nem buktat le minket, akkor nem esik bántódása. Nem tudnak magáról a többiek, tehát nem bánthatják.

- Miért hozott ide? Miért nem ölt meg Roxmortsban? Mit akar tőlem? Akar tőlem valamit, igaz? Biztosan valami olyat, amit nem tudok… Én nem tudok titkokat… Miért nem válaszol?

- Gondoljon úgy erre a napra, mint egy váratlan kalandra – morogta Piton némi hallgatás után. Nem akarta megválaszolni Granger zavarba ejtő kérdéseit.

- Mint egy váratlan kalandra? Miért nem inkább úgy, mint egy vakrandira? - dörzsölgette könnyes szemét a lány.

- Vakrandi? Maga megőrült?!

- Miért? Vak vagyok!

- Attól, hogy vak, ez még nem egy randevú – sziszegte a férfi.

- Pedig szépen, lassan jobban megismerjük egymást, ahogy egy randin szokás. Félelmetes, igaz? – dünnyögte Hermione. Piton felhorkantott.

- Megölöm, ha nem fogja be a száját. Viszket a szeme?

- Igen - feküdt el az ágyon a griffendéles.

- Van gyulladáscsökkentő folyadékom, tudok a szemébe csepegtetni belőle… De ahhoz nyugton kell maradnia. Kibírja anélkül, hogy megpróbálna megölni?

- Igen, azt hiszem – sóhajtott Hermione. Még mindig a könnyeivel küzdött. Piton odament egy bájitalos üveggel és egy steril kendővel az ágyhoz, és leült mellé. Megfogta a volt diákja vállát.

- Itt vagyok. Lehetőleg ne mozogjon, amíg adagolom a cseppeket. Csípni fog – jegyezte meg, aztán óvatosan a lány jobb szemébe cseppentette a folyadékot. Hermione felszisszent, és elkapta a varázsló térdét. – Most a bal szeme következik…

- Megölte Ginnyt – suttogta a griffendéles, miközben Piton belecsepegtetett a másik szemébe is. – Megölte…

- Meg kellett tennem – morogta a férfi, majd letörölgette a szemgödör mellé futott folyadék maradékát a gyolccsal. Ahogy az ágyában feküdt a lány, hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a kezét, és a saját arcára tette. – Tessék, érezheti, hogy nem vagyok boldog tőle. - Hermione óvatosan, csak az ujjbegyeivel érintette meg a férfi bőrét, de érezte fáradt vonásain, nem büszke tettére. Felkönyökölt, hogy közelebb legyen hozzá.

- Mit akar tőlem? – kérdezte bizalmas halk hangon.

- Hogy adjon valamit.

- Mit adhatnék az életemért cserébe, uram? A testemet?

- Maga még gyerek, Granger. Mit kezdjek a testével?

- Nem tudom, de nincs egyebem, aminek hasznát vehetné.

- Semmije sincs?

- A maga kegyelmén kívül? Semmim.

- Adjon egy kis reményt.

- Az talán sose volt – csuklott el Hermione hangja. Lassan elhúzta a kezét Piton arcáról, nem cirógatta tovább, inkább visszafeküdt a párnák közé. A férfi felállt, és visszaült az asztalához. Pontosan tudta, hogy semmi remény a változásra, a békére, az újrakezdésre. Mindketten hosszas hallgatásba burkolóztak, Hermione hol ült, hol feküdt az ágyon, nyugtalanul kereste a helyét, Piton pedig tisztes távolságból itta a lány látványát. Egy idő után felugrott, kiábrándította a griffendélest, aztán hangos ajtócsapással elhagyta a szobát.

Nagyon soká érkezett vissza, Hermione elbóbiskolt várakozás közben. Rosszat álmodott, forgolódott, nyöszörgött, végül arra riadt fel, hogy valaki mászkál a szobában. Legszívesebben sikított volna, de inkább tág szemmel meglapult, és igyekezett láthatatlan maradni. Azt sem tudta, hogy egyáltalán ki van-e ábrándítva éppen, vagy abszolút látható célpont a halálfalók számára. Még a lélegzetét is visszafojtotta, mire Piton megszólalt.

- Nyugodjon meg, csak én vagyok. Kinyitottam az ablakot. Vihar készül – állapította meg halkan . Hermione felült az ágyon, és megköszörülte a torkát. Bágyadtan nézett maga elé. Fogalma sem volt, hány óra lehet már megint. – Szomjas? – kérdezte Piton.

- Igen – ismerte el a lány. A halálfaló egy vízzel teli poharat nyomott a kezébe. Hermione zavartan meredt a pohárra, nem látta, mi lehet benne.

- Igya meg! Víz. Nem fogom megmérgezni - morgott Piton, aztán kinézett az ablakon. A griffendéles felsóhajtott, majd a szájához emelte a poharat.

- Jól van, megiszom – sóhajtott fel. Egy szuszra kiitta a pohár tartalmát, akár víz volt, akár más. Pillanatokig csak ült, és várt, hátha mégis fuldokolni vagy vérezni kezd, de a folyadék mégiscsak ivóvíznek bizonyult. Piton gúnyosan nézte a lány lelki tusáját.

- Hihetetlen, hogy megitta. Ugye tudja, hogy akár meg is mérgezhettem volna? Semmit nem szabad elfogadni és önként meginni, amit az ellenség ad a kezébe!

- Mindketten pontosan tudjuk, hogy az életem magán múlik, így teljesen mindegy, hogy mit teszek én. Ha meg akarna ölni, úgyis megtenné, nemde? Köszönöm a vizet – suttogta Hermione, aztán felhúzta lábait az ágyra, és a térde köré kulcsolta karjait. Szomorúan meredt a sötétségbe.

- Szívesen. Egy órán belül elkészülök a főzettel. Amint meghűlt, megissza. Reggelre újra látni fog.

- El sem hiszem, hogy mindezt értem teszi. Pont értem…

- Én sem hiszem el – húzta el a száját Piton, majd visszaült az íróasztalához, és kinyitott egy könyvet, hogy olvasson.

- Volna kedve beszélgetni? – kérdezte halkan Hermione, hogy oldja a közéjük lopakodó feszültséget. Saját magát is meg akarta nyugtatni, talán valóban kijuthat szorult helyzetéből.

- Cseverésző embernek ismer?

- Nem igazán ismerem, uram.

- Akkor elárulom, Miss Granger, hogy nem vagyok beszédes típus. Olvasnék – zárta rövidre a társalgást a férfi. A lányt fürkészte, hogyan reagál a szavaira. A griffendéles szája megrándult ugyan, de tudomásul vette az elutasítást. Egykedvűen a térdére hajtotta az állát. Próbálta feldolgozni a nap eseményeit, de egyelőre annyira csapongtak benne az érzések, hogy képtelen volt rendet tenni magában. Dumbledore gyilkosával akar beszélgetni, aki állítólag még Ginnyt is megölte. De még Pitonnal is jobb társalogni a semmiről, mint egyes egyedül bámulni a fekete vakságba. Erőltette az agyát, hogy a hajnali csata képei felvillanjanak az emlékezetében. Neville megmentette Harryt, és az életével fizetett a hűségéért. Észre sem vette, ahogy végigfolytak az arcán a könnyek.

- Mi történt? – nézett rá értetlenül Piton, amikor felpillantott a könyvből.

- Semmi – motyogta a griffendéles.

- Most abban reménykedik, hogy lesz második randevúnk? – gúnyolódott a halálfaló. Hermione halvány mosolyra húzta a száját, és fogalma sem volt, mit válaszoljon. – Elpirult – jegyezte meg Piton, majd visszatért az olvasáshoz. A lány szikrázó szemmel nézett a könyvespolcra.

- Kikérem magamnak ezt a cinikus hangot, uram. Ez mégsem egy igazi randevú, mert…

- Mert?

- Mert nem az. Háború van, és nem látok, és elrabolt, és maga egy halálfaló, és… mégis megmentett - nyögte ki Hermione. – De szó sincs igazi érzelmekről.

- Lássuk csak. Akkor a magában dúló harag és félelem nem is igazi érzés volt, amikor rám vetette magát délután? Akkor a kíváncsisága sem őszinte forrásból ered; vagy a reménye sem valós, hogy mégis megmenekülhet a segítségemmel? Ugyan, Miss Granger! Ennél mélyebb és igazabb érzelmek nem is léteznek a világon. Most viszont hallgasson, mert be szeretném fejezni ezt a fejezetet!

- Egy randin nem szokás parancsolgatni.

- Senki sem tökéletes – morgott a férfi, majd lapozott egyet. Hermione zavartan feküdt el az ágyon. Piton szavai meglepték, ha akart volna válaszolni, akkor sem tudott volna mit hozzáfűzni a témához.

Néhány perc múlva a férfi felállt, ismét kiábrándította a lányt, aztán hangos ajtócsapással távozott. Félórányi gyötrelmes reménykedés után tért vissza, a griffendéles már megismerte a lépteiről.

- Elkészült a bájital, de még hűlnie kell. Ennél a főzetnél nem lehet ész nélkül bevetni a hőhűtő bűbájt, mert használhatatlanná válik.

- Értem – dörzsölte meg a szemét Hermione. Az ágyon fekve figyelte a zajokat. Az ablakon túl tücskök ciripeltek, és néha megdörrent az ég.

- Amint ihatóra hűlt a főzet, megissza. Előre szólok, hogy rossz íze lesz, de ez most nem számít. Könyvvé változtatom, aztán kiviszem egy olyan helyre, ahonnan dehoppanálhat. Visszaváltoztatom, és maga köddé válik, mintha mi sem történt volna. Világos?

- Igen – nyelt egyet a lány, aztán felült, majd felállt, és kinyújtóztatta tagjait. Elfárasztotta az egész napos fekvés, noha még mindig szerencsésebb az efféle szobafogság, mint a kínpad borzalma. Idegei megfeszültek a várakozástól, mire Piton melléje állt, és a karjánál fogva visszaültette az ágyra.

- Még bírjon ki tíz percet…

Amikor letelt az idő, és a férfi a lány kezébe nyomta az üvegcsét, Hermione tétovázott.

- Hajtsa fel! – morgott Piton halkan. Leült a griffendéles mellé az ágyra. Granger bólintott egyet, aztán kiitta a fiolát. A bájitalnak tényleg borzasztó íze volt, marta a torkát, még a gőze is égetett. Ráadásul néhány cseppet még félre is nyelt, azt hitte, megfullad, mire nagy nehezen felköhögte az elixírt. – A hatás nem azonnal jelentkezik, tehát ne várjon csodát percek alatt – jegyezte meg a férfi, aztán felsegítette az ágyról. – Felkészült? Átváltoztatom, vegyen egy mély levegőt!

Hermione eleget tett az utasításnak, teliszívta a tüdejét levegővel. Annyit érzékelt a varázslatból, mintha egy rándulást követően bepréselték volna egy dobozba. Azt már kezdte megszokni, hogy nem lát, de így ismét nem tudott sem beszélni, sem mozogni. Hallotta, ahogy Piton elégedetten felsóhajtott, aztán érezte, hogy óvatosan felemeli a szőnyegről.

            A férfi gyors léptekkel hagyta el a szobát, és viharzott végig a folyosókon. Egy sötét lépcső alján összefutott Dolohovval. A halálfaló kutató pillantással mérte végig Pitont.

- Hova ilyen sietősen?

- Ki kell szellőztetnem a fejem – morgott a bájitalmester.

- Odakint dörög és villámlik, Piton.

- Attól félsz, hogy esetleg belém csap a villám?

- Bár úgy lenne – sziszegett Dolohov, aztán feldühödve kikerülte, és faképnél hagyta a másikat. Piton cinikusan mosolygott utána. Pontosan tudta, hogy a délután megölt véráruló fruska miatt haragszik rá a férfi. Észre sem vette, hogy a kezében tartott könyv gerincét simogatta. Hermione felnevetett volna a csiklandozástól, ha tudott volna hangot adni.

A varázsló sietősen hagyta el az épületet, és néha körbekémlelve indult a birtokhatár felé. Onnan egy közeli mugli falu szélére hoppanált, majd miután megbizonyosodott arról, hogy senki sem követte, lerakta a könyvet, és visszaváltoztatta a lányt. Hermione annyira megszédült, hogy ha Piton nem kapja el, összeesett volna.

- Ez rosszabb, mintha egy kalapból rángatnának elő - nyögte a griffendéles. Megdörzsölte egyre érzékenyebbé váló szemét, majd összerezzent egy hangos égdörgéstől. – Köszönök mindent, uram…

- Felesleges, inkább menjen innen!

- Megcsókolnám, ha tudnám, merre van a szája – mosolyodott el a lány.

- Hermione, ne legyenek illúziói, nem vagyok jó ember – morogta Piton halkan.

- Ezt vitassuk meg a háború után – ajánlotta a griffendéles, még mindig a férfi derekába kapaszkodva.

- Maga reménytelenül naiv – suttogta a mágus, aztán gyengéden megcsókolta Hermione homlokát. – Most már tényleg induljon! – vette le a kezét Granger válláról.

A lány elpirulva lépett távolabb a férfitól, majd összeszedte a gondolatait és minden erejét, megfordult a tengelye körül, aztán eltűnt Piton szeme elől. A férfi halvány mosollyal csóválta meg a fejét, majd egy apró reménysugárral a szívében dehoppanált a kietlen faluszélről.

 

 By: angel8

 

 

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]