Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Rehab

Rehab

 

Cím: Rehab

Csoport: Háború alatt / Snanger Bajnokok Ligája

Azonosító: 185-ös számú páciens

Feladat neve: Elcsúszva

Stílus és kategória: sötét, romantikus, humor

Műfaj: novella

Szavak száma: 3954 szó

Főszereplők: Perselus Piton és Hermione Granger

Figyelmeztetések: nincs

Jogi nyilatkozat: Bizonyos jogok JKR-t és Amy Winehouse-t illetik, bizonyos jogok pedig engem, noha én ebből most nem profitálok. Szívás.

Egyéb megjegyzések: [Amy Winehouse: Back to black című albumát ajánlom aláfestésként]

 

A Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály Kihelyezett Rehabilitációs Intézetében nagy volt a nyüzsgés, ahogy mindig. Londontól távol, egy walesi erdő mélyén rejtették el az épületet a vizslató szemek elől, legyen az akár mugli, akár varázstudománnyal bíró kíváncsiskodó. Csak azok a kiváltságosok tudhatták meg, hol található a vakítóan fehérre meszelt, kétszintes, gondozott parkkal körülvett épület, akit beutaltak néhány hét pihenésre. Általában közepesen nehéz esetekkel foglalkoztak, függőségekkel, alkohol-, és bájital-problémákkal, de a gyógyítók fel voltak készülve problémásabb páciensekre. Azt nem gondolták volna, hogy egy héten belül kettőt is beutalnak hozzájuk.

Perselus Piton hétfőn érkezett, sápadtan és közönyösen. Messziről lerítt róla, hogy nem érdekli, hol van, hogy került oda, kik foglalkoznak vele; fázósan bebugyolálta magát hosszú fekete köpenyével, és a medimágus által kiválasztott székbe roskadva várta a sorát. Azelőtt sosem utasíthatták volna arra, hogy „ide üljön le!”, ám közben végigharcoltak egy varázsháborút, és azóta is eltelt másfél év. Már majdnem kettő. Amiből egyet az Azkabanban töltött.

Piton rezignáltan pislogott, nem sok életjelet adva magáról. Fázott, ebből tudta, hogy még él. Még mindig. Sajnos. Tehát még mindig nem volt tökéletes azaz átkozott bájital, amivel hónapok óta kísérletezett. Mindenáron ki akarta fejleszteni azt a főzetet, ami húsz nap alatt öli meg az áldozatot, gyomorpanaszokat okoz, és több-kevesebb fájdalommal szétmarja a belső szerveket.

Csak ismét rátörték az ajtót, amikor félholtan feküdt a lakása padlóján, a Szent Mungóba vitték, aztán a Rehabra. Komoran felsóhajtott, és igyekezett némileg összeszedni magát, hogy legyűrje a gondolatait megbénító gyógyszerek hatását. Gyűlölte, ha az akaratán kívül szedálták le. Próbált kontaktust teremteni a külvilággal, és kiabálni, üvölteni, átkozódni, de csak halk morgásra futotta az erejéből.

            Amikor másnap délelőttre kifeküdte a nyugtatók hatását, dühöngő őrültté vált, ezért az ápolók egy kényszerzubbonnyal jutalmazták a kitöréseit. Ezután órákon keresztül kucorgott egy másik szobában, az egyik sarokban, míg renoválták a rommá tört bútorokat a számára kijelölt helyiségben.

Mivel az ebédet nem tudták beleerőltetni, ezért fél egykor egy gyógyító személyesen kísérte ki a parkba, és bűvölte oda egy padhoz, egy árnyas fa alá.

- Gondolkodjon el az életén, Perselus – ajánlotta neki az orvos, majd magára hagyta a férfit. A napsütötte kertben még tíz ápolt ücsörgött, és sétálgatott. Ugyanolyan undorító pasztellszínű hálóruha és köntös volt rajtuk, mint amilyet Pitonra is adtak. Csak neki volt még egy plusz, személyre szóló, csatos kabátja is, amit az istenért sem tudott leszedni magáról. Már zsibbadt a karja, ahogy magához préselődött a szétszakíthatatlan anyag fogságában.

 

A májusi szél kellemes virágillatot hozott az erdőből, az ember jobb kedvre derült tőle, hacsak nem utálta az egész hercehurcát, ami körülötte zajlott. Hermione Grangert úgy küldték ki a kertbe sétálni, miután megérkezett. Húsz éves múlt, a szülei bent értekeztek a medimágusokkal és ápolókkal, míg ő, az érintett fél kint rótta a köröket a füvön idióta ruhában és papucsban. Hogy a dühét levezesse, felrúgta az egyik rossz helyre, Hermione Granger útjába állított szemetes kukát. A kidobott papír, letépett virág- és falevél kupacok vidáman szóródtak szét a puha, zöld pázsiton, majd repültek messze a szellővel. A betegek érdeklődve és szörnyülködve figyelték az eseményt. Hermione vállat vonva lépett át a szemétkupacon, és indult el az orra után.

Ő nem is volt beteg, semmi keresnivalója sem volna itt. Csak a szülei túlozzák el a dolgokat. És különben is, senkinek semmi köze az életéhez. Majd ő megoldja a gondjait, ha bármi is felmerülne. Eddig is sikerült átvészelnie és túlélnie mindent.

Ahogy végigrobogott a kerten, világos színű köntöse játékosan lobogott utána. Barna, kócos hajába is bele-belekapott a szél. Ha nem gyűlölte volna ezt a parkot, és a benne mászkáló, idegesítő embereket, akár még kedvét is lelhette volna a tavaszi napsütésben. Átvágott egy árnyas ösvényen, padok és fák között, rá sem pillantva senkire.

- Maga hogy kerül ide? – mordult utána valaki. Hermione megtorpant, aztán visszanézett a válla fölött. Az egyik padon Perselus Piton ücsörgött, szánalmas öltözékében, és ismerősen sápadt vonásokkal.

- Maga hogy kerül ide? Merlinre… - vigyorodott el Hermione. – A fekete jobban áll önnek…

- Fogja be a száját, Granger!

- Fogja be maga! – vont vállat a lány. – Látom, gondjai vannak az önkontrollal. Tetszik a csatos kabátja…

- Nyugodjon meg, van a maga méretében is. Láttam, ahogy belerúgott a kukába… Hogy kerül ide?

- Mi köze hozzá?! – kiáltott fel a volt griffendéles. – Úgy sem maradok itt… - fújtatott. Továbbment volna, de be kellett látnia, hogy nem volt különösebb célja az eszeveszett rohanásával. Vett néhány mély levegőt, aztán leült Piton mellé.

- Ki mondta, hogy leülhet mellém?!

- Ki mondta, hogy nem ülhetek le maga mellé? Maga sem mondta.

- De gondoltam!

- A fenéket!

- Ne idegesítsen, Granger!

- Miért? Mit tud tenni ebben a kabátkában? – nevetett Hermione, majd kényelmesen hátradőlt a padon. Piton kissé közelebb húzódott a lányhoz. Nem akart kiabálni, vagy hangosan szólni hozzá, nehogy mások meghallják.

- Cseppet sem ijeszti meg a tény, hogy egyedül rajtam van ilyen kabátka a betegek közül? Ha logikusan tudna gondolkodni, amit nyilvánvalóan nem tud, akkor összerakhatná a megfelelő információkat, és rájöhetne, hogy velem nem érdemes játszadoznia…

- Cseppet sem ijeszti meg a tény, hogy most érkeztem, és még nem látott Rehabos orvos, aki rám adhatná ezt az izgalmas ruhadarabot? Gondoljon csak bele… Addig teljesen szabadon, és korlátlanul garázdálkodhatok ebben az átkozott kertben – villant meg Hermione szeme. – Fogalmuk sincs, hogy milyen vagyok valójában…

- Granger, csak nem az őrület csillog a tekintetében? – fordult egészen a lány felé Piton. Kezdte idegesíteni a volt diákja. Lett volna egy-két ötlete, hogyan hallgattassa el, de egyikhez sem volt szabad a keze.

- Szerintem nem csak az enyémben csillog – jegyezte meg Hermione, majd még közelebb húzódott a férfihoz, szinte összepréselődött a combjuk a padon. – Miért hozták be?

- Eszem ágában sincs elmondani.

- Függőséggel, ez nyilvánvaló… De vajon milyen gyengéje lehet Perselus Pitonnak? A bájitalfüggés túl nyilvánvaló lenne, de Perselus Piton nem lehet ennyire egyértelmű; a drogfüggés túl… muglis… Talán éppen szexfüggő az úr? – nevetett fel Hermione, aztán hirtelen ötlettől vezérelve ráült Piton combjára.

A férfi megdöbbenve rántotta hátra a fejét.

- Mi az ördögöt művel, Granger! Utasítom, hogy haladéktalanul szálljon le rólam! Azonnal! – húzta össze a szemöldökét. Hermione azonban vidáman cirógatni kezdte a volt tanára tarkóját. Piton gerincén kellemes borzongás szaladt végig. – Nem akarom még egyszer mondani, Granger!

- Pedig szükséges lesz, uram… Éreztem, ahogy beleborzong egyetlen érintésembe is… azt hiszem, megtaláltam a gyenge pontját – kuncogott a lány, aztán még előrébb csúszott a férfi combján. Szelíden kisimogatta Piton nyakából a haját, majd ingerlésképpen belesóhajtott, és csókolt a nyakába. Perselus halkan felnyögött, kissé oldalra hajtotta a fejét, hogy Granger még egyszer átlépje azt a határt, ami után meg fogja ölni, ha egyszer levették róla a kényszerzubbonyt. Nem gyengeségből akarta, hogy ismét megcsókolja a lány, hanem csak az érzés miatt… Csak a pillanat heve hajtotta.

Hermione észrevette, hogy Piton megadta magát, és felkínálja a nyakát, amit ő ki is használt, újra és újra megcsókolta, gyengéden harapdálni kezdte a férfi sápatag nyakbőrét.

- Meg foglak ölni ezért – morogta rekedten Piton, szimplán tegezésre váltva.

- Persze…

- Nem szexfüggéssel hoztak be…

- Dehogynem…

- Annál sokkal nagyobb önuralmam van… volt…

- Gondolom…

- Te miért kerültél be? – kérdezte halkan, két nyögés közben a férfi. Hermione mosolyogva térképezte fel Piton csatokkal díszített háta ívét, közben mélyen elvesztek a másik ragyogó szemében.

- Mániás depresszióval, legalábbis a szüleim szerint… a mugli gyógyszerek semmit sem érnek a maximalizmusom ellen…

- Pedig már kezdtem reménykedni, hogy te vagy szexfüggő – vigyorodott el Piton.

- Érzem a szavak között megbúvó őszinteséget – húzta gúnyos mosolyra a száját Hermione. Ismételten Piton haját és tarkóját kezdte babrálni, szorosan a férfira simult. Egyértelmű jelét érezte az alatta ülő vonzalmának.

- Szerintem konkrétan valami mást érzel… talán a vesztedet, Granger…

- Volt idő, amíg reménykedtem a vesztemben, igen, elismerem – sóhajtott a lány. – De te mit keresel itt?

- Én? Semmit sem keresek…

- Akkor máshogyan fogalmazok. Miért hoztak be?

- Az csak egy félreértés volt… Egy bájitalkísérlet csúfos végeredménye.

- Értem, és hogyan került rád ez a kabátka?

- Gyűlölöm, ha elkábítanak…

- Én azt szeretem… Legalább nem kell gondolkodnom…

- Pedig itt ez a szlogen… Gondolkodj el az életedről… - morgott Piton, majd közelebb hajolt a lányhoz. Szerette volna megcsókolni Granger száját, Hermione azonban észrevette, hogy két ápoló közeledik feléjük, ezért leszállt a férfiról.

A sötétkék köpenyt viselő férfiak elképedve bámulták meg a jelenetet, hogy Piton és Granger egyazon padon ülnek, egymással kacérkodnak, majd mikor közelebb érnek, úgy rebbennek szét, mint a megzavart szerelmesek. A magasabb, köpcös ápoló ellenőrizte Piton kényszerzubbonyának csatjait.

- Micsoda egymásra találás szemtanúi lehettünk – mosolygott a bajsza alá.

- Semmi közük hozzá – mordult fel Hermione. Piton csak unottan megvonta a vállát, aztán maga elé kezdett bámulni. Nem akart újabb összetűzésbe keveredni sem az ápolókkal, sem a gyógyítókkal, mert akkor még tovább kényszerülne kényszerzubbonyt viselni. Ugyanis a szóváltástól most egyirányú út vezetne az átkozódásig, ha feldühítik a hozzá nem értő segítők.

Az alacsonyabb ápoló a lányt kezdte vizslatni.

- Maga az új lány, igaz? Hermione Granger? Úgy hallottam, néhány hétig élvezni fogja a vendégszeretetünket…

- Az kizárt. Nekem semmi bajom, tehát hazamegyek. A saját felelősségemre távozom.

- Ez nem azaz intézet, ahonnan ki lehet sétálni egy ilyen nyilatkozattal a hóna alatt, kisasszony – mosolygott gúnyosan a kék köpenyes.

- Nem szeretne meggyógyulni? – kérdezte a kétméteres ápoló.

- Nem vagyok beteg…

- Ki döntötte fel azt a szemetest? – nézett körül az alacsonyabbik férfi, miközben betegeket figyelte meg. Három nő virágot szedett, két férfi sakkozott a teraszon, egy kisebb csoport pedig a szökőkút körül sétálgatott.

- Ő volt – bökött Piton a fejével Hermionéra vigyorogva.

- Valóban? – hökkent meg az ápoló.

- Egyeseknek fáj az önkontroll – jegyezte meg a fekete, hosszú hajú férfi.

- Mondá az úr a kényszerzubbonyban – vigyorgott Hermione vállat vonva. – Beszélni szeretnék anyuékkal. Itt vannak még?

- Már elmentek.

- És engem itt hagytak?! Ennyi idióta között? Ezt nem hiszem el! Azonnal beszélni szeretnék a szüleimmel! Én nem fogok itt maradni!

- A hisztériával csak bosszantod őket – morogta Piton. – És engem is…

- Ez nem hisztéria! Egyszerűen itt lettem hagyva, mint egy csomag? Semmi okom itt lenni, én egészséges vagyok, nincsenek fájdalmaim, nincsenek idegesítő rigolyáim… Legalább a főorvossal engedjenek beszélni! Majd én meggyőzöm! A Szent Mungó első medimágusát is meggyőztem a múltkor, hogy semmi bajom! Haza is engedett…

- De úgy tűnik, a kisasszony visszaesett, aztán egyből ideutalta a főorvos…

- Nehogy kiengedjék ezt a bestiát, veszélyesebb akárkinél – morogta Piton maga elé félig vidáman.

- Perselus, egy óra múlva kezdődik az első közös foglalkozás, mit gondol, részt venne rajta?

- Inkább a halál! Én nem vagyok kíváncsi mások szánalmas gondjaira… Inkább itt maradok, és élvezem a szabad levegőt.

- Az biztos, hogy komfortosabb itt, mint az Azkabanban – jegyezte meg az alacsonyabbik köpenyes, mire Piton szeme gyilkosan a férfira villant. Hermione elvigyorodott, aztán jókedvűen elindult a bejárat felé.

- Most meg hova megy, Miss Granger? – indult utána a magas ápoló.

- Megkeresem a főorvost. Nekem erre nincs szükségem. Este már otthon leszek…

 

Este Hermione Granger az első emeleti, hetes szobában dühöngött. Nem engedték haza, továbbá kötelezővé tették neki az összes közös foglalkozást, heti háromszor két óra privát konzultációt a főorvossal. Csak azért, mert egy kicsit labilisnak találták a lelkivilágát. Nevetséges…

A vacsoránál újra találkozott Perselus Pitonnal, aki egy narancssárga színű, műanyag tálcára válogatott magának ennivalót a svédasztal finomságaiból. A férfi morózus hangulatban választott ki egy kisebb kuglófdarabot, amit tálcájára dobott. Ugyanolyan közönnyel dobta rá a pohár teát, aminek a fele a kuglófra loccsant. Amikor végigsuhant a betegek között, azok elhallgattak, és vádlón bámultak rá. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, és tért vissza a vacsorájához, amikor Piton egy szélső, üres asztalhoz ült. Nem akartak vele beszélgetni, nem akarták felbosszantani.

Hermione nem vett magához tálcát, csak fogta a szőlős kosárkát, és elvette a svédasztalról. Halálos mosollyal sétált el a halkan beszélgetők között, meg sem állt Piton asztaláig. Hagyta, hogy megbámulják, hiszen ő volt a legújabb ápolandó a többi között. Előzőleg gondosan megfésülte, és kontyba csavarta rakoncátlan tincseit, kifogástalanra igazította magán a hálóinget, és a köntöst; hogy a főorvost ezzel is meg tudja győzni testi-lelki épségéről. Amely művelet sajnos dugába dőlt.

- Leülhetek? – kérdezte hangosan Pitontól. A férfi hümmögve bökött fejével a szemben lévő szék felé. Amikor Hermione csikorgatva kihúzta a székét, és levágódott a volt tanárával szembe, az egyik asztalnál felmordultak az emberek. – A barátaidnak nem tetszem – jegyezte meg a lány, aztán elkezdte leszemezni a szőlőt. Egyesével, ráérősen ízlelgette meg a hatalmas, lédús szemeket.

- Ezek nem a barátaim – morogta Piton halkan, majd belekortyolt a teájába. – Egyébként nem máshol kellene idegesítened a környezetedet?

- Marasztaltak – sóhajtotta Hermione.

- Meddig?

- Túl sokáig.

- Közös programok?

- Kötelező jelleggel…

- Helyes… Legalább lesz kin nevetnem végre – jegyezte meg Piton.

- A többieken nem tudsz? Pedig van köztük néhány ígéretes tehetség… - kezdte vizslatni a lány a másik asztalnál ülőket.

- Nem bírják a kritikát – morgott a férfi, aztán megdörzsölgette a csuklóit.

- Milyen érzés csatos kabát nélkül, szabadon élni? – kapott be egy újabb szőlőszemet Hermione.

- Csak fél napra adták rám… Úgy gondolják, talán mégsem teszek kárt senkiben…

- Jól gondolják az okos doktor urak?

- Nem vagyok benne biztos. Van itt valaki, aki különösképpen hatással van rám. Felszökik tőle a vérnyomásom, izgalmas gondolataim támadnak, és egy kisördög azt suttogja a fülembe, hogy tegyem meg… jobb lesz utána…

- A kisördögök néha félrevezetik az embert – kuncogott Hermione.

- Engem inkább az a néhány év riaszt el az Azkabanban, amit Hermione Granger megfojtásáért kapnék… Hogyan gondoltad, hogy az ölembe ülsz, Granger?! Mindenki látott minket! Mindenki rólunk kezdett pletykálni! Teljesen megőrültél, igaz?! Meg is értem, amiért bezártak!

- Mintha számítana, mi történt a parkban – vont vállat Hermione. – Az csak egy játék volt.

- Velem nem szoktak játszani!

- Hát akkor megvolt az első, uram… - kapott be még egy szem szőlőt a lány, majd hangosan elropogtatta. Érezte, hogy elnehezül a feje, és néha kihagynak a gondolatai.

- Beadtak valamit?

- Igen… valami nyugtató-altatót… eléggé bosszant a dolog… nem az ilyen lórúgásokat szoktam meg – sóhajtott Hermione, majd az asztalra támasztotta a fejét.

- Én három hétig maradok – jegyezte meg Piton halkan.

- Én is… Ha ilyen szerencsétlenül fog eltelni, mint ez a mai nap, én biztosan beleőrülök… és szabadjegyet kapok a viccosztályra…

- Tényleg elég szerencsétlen nap volt ez.

- De azért voltak kellemes pillanatai… - suttogta Hermione, aztán az asztalra koppant a feje, mert elnyomta az álom. Az egyik ápoló a lány mellé bűvölt egy hordágyat, ráfektette, aztán kilebegtette a varázspálcájával a helyiségből.

Piton nem értette, hogyan gyógyszerezhettek be annyira valakit, hogy még vacsora közben kiüsse. Nyilván biztosra akartak menni a medimágusok, hogy az illető a saját ágyában töltse az éjszakát. Halványan elmosolyodott, aztán belenyúlt a szőlős kosárkába, és megevett néhány szem szőlőt. Mindössze két kellemes pillanatot tudott felsorolni a napi történések közül, amikor levették róla a kényszerzubbonyt, és kinyújtózkodhatott… valamint amikor Granger az ölében ült, és a nyakát harapdálta. Maga sem értette, miért esett neki olyan jól.

 

Perselus Piton másnap reggel a szokásosnál sokkal jobb kedvvel ébredt. Amikor az ápoló az ágya mellé, az asztalkára tette a reggelijét, még egy véletlen „köszönömöt” is kiejtett a száján. Precízen meghatározott étrendet kellett volna követnie, hiszen az utolsó bájitalmérgezése után a belső szervei még nem voltak tökéletesen és maradéktalanul épek. Finomcsíra-kását, és egy újabb adag gyógyteát kapott, aminek már az illatától is a Lángnyelv Whiskey jutott az eszébe. Attól legalább boldog lenne, és némileg el tudná nyomni a rátörő érzéseket – de ez a tea semmire sem volt jó, csak fokozta benne a vágyakat, minimum egy Lángnyelv után…

Hermione Granger fejfájással küzdve, kábán ült fel az ágyán. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Csak reménykedett benne, hogy nem egy újabb ismeretlen pasas lakásán. Ahogy összerakta az előző nap darabokra hullott részeit, nagy nehezen rájött, hogy a szülei a Rehabon hagyták, hogy az orvosok megpróbálják összefoltozni a lelkét. Fáradtan dőlt vissza a párnák közé, nem volt ereje kikászálódni a takaró alól. Amíg fekszik, amíg elbújik mások elől, addig senki és semmi nem bánthatja.

Ha nem ilyen szerencsétlenül telnek el a hónapok és a múlt évek, akkor most nem volna semmi gond. Akkor nem volna olyan nehéz minden reggel kimászni az ágyból. Akkor könnyebb volna, hiszen van még remény. Harry Potter érdeme, hogy minden reggel újra felkel a nap a mugliknak és a mugli származásúaknak.

A háború véget ért, Voldemort meghalt. Már elég régen történt, mégis olyan, mintha a múlt héten zajlott volna a nagy csata… Harry Potter is meghalt, Hermione legnagyobb szívfájdalmára. De a bölcsek azt mondják, hogy a soha be nem teljesülő álmok maradnak a legszebb álmok – Hermione ezzel próbálta megmenteni magát. És különben is… Úgy sem lehetett volna közöttük semmi, Harry Ginnyt szerette.

Amikor az ápoló benyitott a szobájába, és a lánynak adta a reggelit, csak kényszeredetten tudott mosolyogni. Nem akart mást, csak visszasüppedni a tudatlan alvás állapotába. De a segítő szelíden beletukmálta a reggelit, aztán a délelőtti közös foglalkozásra kísérte a lányt.

 

            A székek körbe voltak rendezve a helyiségben. A tizenöt helyből már csak egyet nem foglaltak el. Hermione elhúzta a száját, aztán leült, és próbált beolvadni a többiek közé.

- Örülök, hogy megérkezett, Miss Granger – biccentett vidáman a foglalkozást vezető javasasszony. Középkorú, piros pozsgás arcú, termetes asszony volt. Halványzöld köpenyt viselt, ezzel kitűnt mind az ápoltak, mind az ápolók közül.

Hermione csak morrant egyet, de nem kívánta jobban lereagálni a dolgot. Szemével Pitont kereste, aki tőle balra, a harmadik széken ült. Szemmel láthatóan ő sem volt a legbeszédesebb kedvében. Hermionét nézte, és akarva-akaratlan a lány szemén keresztül az érzéseibe látott. Igyekezett nem használni a legilimentori képességeit, mégis annyira ráhangolódott Granger lelkére, hogy pillanatok alatt végigélte, amik kiborították és a mostani helyzetébe sodorták a volt griffendélest. Látta és érezte mindazt a fájdalmat, amelyek gyötörték a volt diákját. Félelmeiben a saját félelmeire ismert.

Amikor Hermione elkapta a tekintetét a férfiról, elmosolyodott, majd a többieket kezdte figyelni. Észre sem vette, hogy valaki ellopta a titkait.

- A délelőtti foglalkozáson beszélgetni fogunk az ittlétünk valós okairól – szólalt meg a javasasszony. - Szépen, sorban haladunk, és mindenki, egyesével elmondhatja, amit szükségesnek tart, rendben? Miért került ide, mióta van itt, mit vár a rehabilitációjától, hogyan szeretné helyreállítani az életét, mennyit változott, és mit ért el az utolsó beszélgetésünk óta? Arra kérek mindenkit, hogy feledve a tegnap délutáni incidenst, amely tüzét Perselus Piton szította, ne vágjon a beszélő szavaiba, ne kételkedjen, ne kritizáljon, hanem várja ki a sorát, és akkor szólaljon fel. Lehetőleg akkor is a saját történetét mesélje, ne a többit kommentálja… Ki szeretné kezdeni?

            A kétórás foglalkozást követően kész élvezet volt kiszabadulni a teremből, és kimenni a kertbe. Hermione lelkileg kifacsarva támolygott el az első padig, ahova úgy huppant le, mintha egész nap rohangált volna. Három mondatot mesélt magáról, a többit nem tartotta szükségesnek. Jöttének valós okairól mélyen hallgatott, nem tartotta méltónak rá a társaságot, hogy beavassa őket életének történetébe. Viszont végighallgatni mások kesergését, és siránkozását is ugyanolyan fárasztó, lélekpróbáló feladatnak bizonyult, mint mesélni a lelki nyomorúságról, és az ilyen-olyan függőségek előzményeiről.

Piton kettőt sem szólt a lányhoz, csak leült mellé, lehunyta a szemét, és sütette magát a délelőtti napsütésben. Egy idő után megunta a napozást.

- Keressünk egy árnyékosabb padot – nézett a volt diákjára, aki sóhajtva bólintott. A férfi felállt, és elindult a fák közé, Hermione halvány mosollyal a szája szegletében követte.

- Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? – kérdezte halkan Pitontól.

- Tulajdonképpen semmit… Mert?

- Csak kérdeztem.

- Akkor csak mondom.

- Jól van.

- Jól van – vont vállat Piton, majd leült egy fa alá bűvölt padra. A kellemes félárnyék és a többiektől való távolság visszahozta mindkettejük életkedvét. – Önellentmondás, hogy Hermione Granger hallgat.

- Nagyon köszönöm. Hermione Granger egy valóságos paradoxon, igaz?

- Csak elgondolkodtat a csendességed.

- Lefárasztottak a bent hallott sirámok. „Jaj, elveszítettem a munkámat, kirúgott az asszony, azért kezdtem inni… Ha leteszem a Sárkánykonyakot, visszakapom a nőt…” Szánalmas… Nem hiszem el, hogy itt kell elkoptatnom a lelkemet…

- Ezért nem beszélsz velük?

- Miről beszéljek? Ezeket csak saját maguk érdekli… Nem tudnak uralkodni magukon… Mondjuk, általában az kiabál leghangosabban, akinek a háza ég… Egyébként te meg sem szólaltál a foglalkozáson…

- Én tegnap mindent elmondtam, amit fontosnak tartottam. Ha békén hagynak, akkor nem csinálok nekik gondot – morogta Piton halkan.

- Lehet, hogy nekem is így kellene játszanom…

- Vagy csak a bizalmadba kellene avatnod az egyik gyógyítót, és elmondani neki mindent, ami nyomaszt. Fiatal vagy, biztosan van megoldás a problémádra.

- Nekem elég, ha felírnak valami közepesen erős nyugtatót, és megoldódnak a gondjaim, köszönöm. Ha tudok aludni, az már bőven elég…

- Te tudod.

- Tegnap izgalmasabb voltál – sóhajtotta Hermione. – Talán a kabátod miatt…

- Ha nincs rajtam, nem vagyok elég izgalmas? Tíz évvel ezelőtt bezzeg féltél tőlem.

- Két éve is féltem… Nem tudom, mi ütött belém tegnap – nevetett fel a lány. – Talán lassan elveszik a gyógyszerek és a főzetek az agyamat… Elnézést kérjek a viselkedésemért?

- Mivel rákérdeztél, te magad nem tartod annyira kínosnak, hogy elnézést kérj. Ha az én véleményemre vagy kíváncsi, akkor nincs mit mondanom. Nem fogom kiadni a titkaimat.

Hermione elmosolyodott, aztán kicsit közelebb csusszant a férfihoz. A padhoz közeli ösvényen ketten sétáltak, és a lány nem szerette volna, ha meghallják, amit Pitonnak akart mondani.

- Tehát titok, hogy neked tetszett, ami tegnap történt?

- Igen.

- Értem. Akkor nem fogom elmondani senkinek… - kuncogott halkan Hermione. Piton utánanézett az ösvényen sétálóknak, aztán elkapta a lány tarkóját, és lecsapott a szájára. A tegnapi szenvedély égett az ajkán, ugyanazt a csókot akarta visszaadni Grangernek, ami őt is megingatta az élet értelmetlenségébe vetett hitét.

Hermione felnyögött Perselus csókjától, megadóan nyitotta ajkát, hogy visszacsókolhasson. Hosszan és kedvtelve feledkeztek egymásba, míg el nem fogyott a levegőjük.

- Hát ez? Ez… mi volt? – kérdezte pihegve a volt griffendéles.

- Ez egy csók volt, Granger. Azt hittem, rájöttél.

- Igen, rájöttem. De miért kaptam?

- Két értelmes magyarázatot tudok rá adni, azt fogadod el, amelyik neked szimpatikus…

- Rendben, hallgatlak – mosolygott a lány.

- Olyan erős gyógyszereket kapok, hogy szinte felérnek egy agymosással, és nem vagyok tisztában a tetteim következményeivel; vagy egyszerűen folytatni akartam a tegnapi… fogalmazzunk úgy… eszmecserénket – somolygott Piton.

- Én inkább az agymosó gyógyszerekre voksolnék, az testhez állóbb magyarázatnak tűnik a te szádból – kuncogott Hermione. Maga sem értette, hogyan képes ilyen kellemesen elcivódni a valaha gyűlölt, és rettegett Perselus Pitonnal. Rövid percek alatt olyanná vált, mint egy szövetséges. Perselus Piton, mint egy lelki támasz, vagy valami hasonló. Talán tényleg a gyógyszerek fordíthatták ki ennyire a személyiségüket…

- Sejtettem, hogy így gondolod, Granger.

- Magamtól nem gondoltam volna így… nem ismerlek.

- Az nem baj. Nem vagyok jó ember. Sosem voltam.

- A jó emberek általában tömegemberek. Középszerű álmokkal, unalmas élettel.

- Bezzeg akik a Rehabon találkoznak… azok nem középszerűek és unalmasak…

- Jól mondja, uram – nevetett Hermione, majd egykori griffendéles módjára megigazította a nem létező nyakkendőjét.

- Ezt ne, Granger… Nem akarok a roxfortos időkön rágódni.

- Értem, rendben… Nekem azok voltak a legjobb éveim.

- Nekem sosem voltak „legjobb éveim”…

- De talán még lehetnek…

- Fel akarsz csigázni, vagy el akarsz kedvetleníteni?

- Valahol a kettő között.

- Remek – morgott Piton, aztán újabb csókban forrt össze Grangerrel.

Legjobb évekről egyelőre nem, de néhány kellemes percről, vagy napról már volt bátorsága álmodni. Kezdetnek három hét megtette volna, hogy kicsit megismerjék egymást. Aztán majd alakul a dolog. Nem várt sokat a lánytól, egyelőre annyi elég volt, hogy beszélgessenek, és együtt átvészeljék a Rehabos időszakot. Nem akarta egyes egyedül végigcsinálni, és látszott a lányon, hogy ő sem volna rá képes a férfi nélkül.

Az sem zavarta, hogy egy volt tanítványa, egy régi griffendéles az, akivel kapcsolatban szép reményeket táplál. Egyszerűen nem akart egyedül lenni, szüksége volt valakire, akivel zsörtölődhet, akihez szólhat, és aki éles eszével, nyelvével visszavág a férfinak. Kezdetnek ennyi elég, aztán… Vagy együtt leszoknak az életundorról, és rászoknak egymásra, vagy nem… majd alakul a dolog.

 

By: angel8

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]