Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Morticyan

Morticyan

 

Cím: Morticyan

Csoport: Háború alatt / Snanger Bajnokok Ligájáa

Azonosító: 185-ös páciens

Stílus és kategória: sötét, komor, néhol romantikus

Műfaj: novella

Szavak száma: 1588 szó

Feladat neve: Lánykérés extrém körülménnyel

Választott helyszín: a halálfalók főhadiszállása

Szereplők: Perselus Piton, Hermione Granger

Figyelmeztetések: szereplő halála!

Jogi nyilatkozat: bizonyos jogok JKR írónőt illetnek, mert ugye ő ennek az egész agymenésnek a kitalálója. xD Én csak jól szórakozom a karaktereivel, ez van. (Szerintem jobban, mint anno ő, az eredeti könyvek írásakor.) xD

 

Hermione Granger zsibbadtan mozdult meg a priccsén. Kényelmetlen, már-már fájdalmat okozó magzatpózban feküdt, igyekezett éber maradni a sötétben. Nem akart, nem mert elaludni a szobában – a halálfalók főhadiszállásán. Illetve az egyik börtöncellára hasonlító kamrában. Mindössze egy törött rugós matrac volt betéve a háromszor három méter alapterületű, ablaktalan helyiségbe.

Hermione a hátára fordult, és próbálta kitalálni, mennyi idő telhetett el, mióta elkapták. Talán öt vagy hat óra… Csodálkozott, hogy még élt egyáltalán – ezt valószínűleg csak annak köszönhette, hogy Lucius Malfoy személyesen adta parancsba a halálfalóknak, egyedül a Sötét Nagyúr ölheti meg a lányt. Hermione értetlenül állt a hallottak előtt, mindenesetre örült, amiért nyert némi időt. Talán életben maradhat… Még egy kis ideig. Talán ez idő alatt eljut Perselus fülébe, hogy elkapták, és talán megpróbál segíteni rajta… Talán.

            A dohos szagú helyiségben egyre hűvösebbé vált, a lány hamarosan fázni kezdett. A nyirkos, hideg falakból arra következtetett, hogy egy alagsori kamrában lehet. Ha jobban megerőltette volna a szemét, talán még némi penészgombát is felfedezhetett volna a falrepedésekben. A reszketésen és a rossz levegőn túl, leginkább a csend zavarta. Mintha a málló falakból kúszna be a börtönébe, és telepedne a mellére a hangtalanság.

Nem értette saját naivságát, hogyan, honnan volt ereje azt hinni, hogy Perselus Piton eljön érte, és megmenti őt, talán az elmúlt hónapok titkos randevúi, kétségbeesett csókjai adtak erőt hozzá. Talán az, amit bizonytalanul szerelemnek hívnának mások, az a ragaszkodás, az a birtoklási vágy, ami befészkelte magát a lány szívébe és elméjébe. Talán.

Csigalassúsággal teltek a percek, az órák. Sem Voldemort, sem Perselus, sem más nem nyitotta a lányra az ajtót. Nem szűrődött át nesz a nehéz vasajtón túlról, mintha egy halálfaló sem járőrözött volna a folyosón. Hermione szépen lassan megadta magát az újra és újra rátörő álmosságnak, és hagyta, hogy elmenekítsék a valóságból az elméjébe úszó fantáziaképek.

            Amikor felébredt, hat varázspálca világított a matraca körül, a helyiségben kellemetlen félhomály uralkodott. Voldemort nem volt jelen, csak hat csatlósa, fekete köpenyben és álarcban.

- Mondd el, mire készül Harry Potter! – mondta enyhe selypítéssel az egyik.

- Nem tudom… Nem tudom, mire készül…

- Hol van most?

- Nem tudom… Nem jött velem… Őt nem kapták el… Ugye nem kapták el…

- Hogy fordulhat elő az, hogy nem tudod?! Áruld el, mit forgat a fejében! Miért engedte, hogy téged elkapjanak? Mit tervez, hogyan győzi le Tudjukkit?

- Nem tudom… - szédült bele a felé áramló kérdésekbe a lány. Igyekezett nem gondolni semmire, a legkevésbé arra, amit esetleg valóban tudhat Harry terveiről. Nem akarta, hogy esetleg legilimentálással szedjék ki belőle a féltett titkokat.

Csak feküdt a matracon, és legszívesebben kapaszkodni kezdett volna, olyannyira forgott vele a helyiség. Félt, hogyha megmozdul, egyszerűen leesik, lezuhan a fekhelyéről. Nem mert megmoccanni, vagy erőteljesebben levegőt venni, pedig legszívesebben ordított volna egyet.

A rettenetes érzés egy régi rémálmára emlékeztette, amitől gyanússá vált számára a kialakult helyzet. Kissé oldalra fordította a fejét, hogy jobban megnézze a feketébe öltözött halálfalókat, de akkor néhány tizedmásodpercig úgy érezte, belezuhan a végtelen feketeségbe. A halálfalók nem voltak a matraca mellett, és a varázspálca bűvölte világító gömbök is eltűntek. Illetve átalakultak nagy és zümmögő, bogárszerű lényekké, amelyek egy darabig vészjóslóan köröztek a lány felett, aztán beleolvadtak a sötétségbe. Hermione kissé fellélegzett, igyekezett összeszedni az önuralmát, és próbálta utasítani magát, hogy ébredjen fel. Mert ez csak egy rossz álom lehet. Biztosan még mindig a levegőtlen kamrában fekszik, és mélyen alszik. Bele sem akart gondolni, mi van akkor, ha mindez nem egy rémálom, hanem a valóság maga.

Nyílt az ajtó, Perselus Piton hangtalanul beosont rajta. Hosszú, fekete talárjában félelmetesen magasnak hatott a fekvő lány mellett. Hermione hunyorogva nézett végig a férfin.

- Hát eljöttél? – kérdezte halkan a lány.

- Nincs sok időnk… Bántottak?

- Nem.

- Aggódtam érted – hajolt le Grangerhez Piton. Óvatosan felültette a lányt a matracon. – Szedd össze magad! Mennünk kell.

- Rosszat álmodtam… Itt voltak értem a halálfalók… Harryről kérdezgettek, de nem tudtam mit mondani nekik… Nem vagyok jól, Perselus…

- Gyere, minden rendben lesz! Luciustól tudom, hogy elkaptak. Kiviszlek innen – ragadta meg a férfi Granger karját, és óvatosan talpra állította a lányt. Hermione felszabadultan ölelte meg a szerelmét.

- Annyira féltem egyedül…

- Most már minden rendben lesz. Elmegyünk. Elhagyjuk az országot. Senki nem fog ránk találni… Csak te leszel, meg én… Senki sem fogja tudni, hova megyünk.

- Rendben… Menjünk… - sóhajtotta rezignáltan Hermione, mégsem tudott megmozdulni. Szerelmesen Perselusra nézett, aki halvány mosollyal próbálta kituszkolni kedvesét a sötét helyiségből.

- Akkor valóban menjünk, Hermione…

- Szeretlek, és köszönöm, hogy eljöttél… Nem gondoltam volna, hogy valóban megtennéd ezt értem. Kockáztatod az életedet, hogy megments…

- Elárulom, hogy azért teszem, mert fontos vagy nekem. Szeretlek, Granger. Szeretnék melletted megöregedni, de ahhoz az kell, hogy élve kijussunk innen… Feleségül is vennélek, ha nem ölnének meg minket, amikor felérünk az alagsorból…

- Feleségül vennél? Komolyan?

- Ha hozzám jönnél, igen.

- Ez most egy leánykérés akar lenni?

- Kurtán-furcsán, rossz helyen és rossz időben, de igen. Hozzám jönnél feleségül?

- Boldogan, Perselus – Hermione szeme úgy ragyogott, mint a gyémánt.

- Remek, akkor most akár indulhatunk is. Romantikus lánykérés, gyűrűvel, virággal később… Most koncentráljunk az életben maradásra…

- Rendben… - sóhajtotta a lány. A falak ijesztően sötéteknek és távolinak tűntek, mintha tértágító bűbájt mondtak volna a kamrára. Mintha minden percben egyre nagyobbá és nagyobbá vált volna a szoba. – Te nem érzed furcsán magad? Perselus? Alig látlak… Szerintem valami nincs rendben. Valami van a levegőben… Nézd a gombákat a falon… Foszforeszkálnak…

- Hermione… Hermione… Ébredj fel!

- A gombák… a gombák foszforeszkálnak… megmérgezik a levegőt… megmérgeznek minket…

- Hermione!

- Meg fogunk halni… Meg fogunk halni… Mind meghalunk…

- Ébredj fel! Gyerünk! Nyisd ki a szemed!

- Nem látlak Perselus… Itt vagy még? Biztosan itt vagy… Nem mennél el nélkülem. Tudom, hogy nem hagynál itt. Mert szeretsz engem. Ugye szeretsz engem? Ugye szeretsz annyira, hogy nem hagysz itt, a sötétben? Félek…

- Térj magadhoz! Hermione!

- Itt vagyok, Perselus. Nem kell aggódnod. Most látlak téged. Érezlek téged. Érzem az arcszeszed illatát. Nagyon szeretem. Amikor megérzem, mindig összefut a nyál a számban, mert az első csókunkra gondolok…

- Hermione! Ne tedd ezt velem…

- Hiszen jól viselkedem, látod… Nem megyek sehova nélküled. Itt vagyok. Téged várlak. Furcsán érzem magam… Te nem érzel szorítást a nyakadon? Semmi sem szorítja a mellkasodat? Ez egyre elviselhetetlenebb… Nem kapok levegőt… Perselus… nem kapok… levegőt…

- Hermione! Nézz rám! Lélegezz!

- Nem tudok, Perselus! Nem tudok! Nem… tudok… elfogy a… levegő… Perselus… Perselus…

Hermione karja még rándult egyet, aztán élettelenül a földre esett. Piton tehetetlenül ébresztgette, élesztgette a lányt, aki már egyáltalán nem reagált a próbálkozásaira, csak feküdt a karjaiban. Pont úgy nézett ki, mint aki mélyen alszik, és egyszerűen nem lehet felébreszteni. A férfi arcán könnyek szaladtak végig, és Hermione kívülről, a saját teste mellett állva nézte végig a jelenetet. Ott feküdt Perselus karjaiban, és a szerelme néma könnyeket ejt érte. Próbált jelezni a férfinak, hogy mellette áll, de Piton nem figyelt fel a lányra. Egyre csak az ölében fekvő Hermionéval foglalkozott. Simogatta a homlokát, megrázta a vállát, folyamatosan szólongatta, amaz mégsem adott életjelet magáról.

A tétlenül álló és bámuló Hermione egy ideig nem tudott mit kezdeni új helyzetével, sehogy sem tudta felhívni magára a figyelmet, így óvatosan elindult résnyire nyitva hagyott vasajtó irányába. Rá kellett jönnie, hogy tökéletesen kifér az alig tíz centire nyitva hagyott ajtórésen, sőt talán kisebb lyuk is elég lett volna neki a menekülésre.

A folyosón ismerős, hátborzongató csend uralkodott, ami elől, ha az eszére hallgat, azonnal kereket old. A lány visszanézett a kamrába, de ott nem látott senkit és semmit. Eltűnt Perselus Piton, eltűnt az eszméletlen, és talán halott Hermione Granger, sőt, még a kényelmetlen matracnak is nyoma veszett. Értetlenül meredt a sötét helyiség azon részébe, amit valamennyire megvilágított az ajtórésen át betörő fény.

Le akart ülni, mert egyre fájdalmasabbá vált számára a lélegzés. Meg szerette volna találni Perselust, és saját magát is, de közben csarnokméretűvé változott a kamra, és képtelen volt egyszerre átlátni az egészet. Ijedten szaladt végig a hatalmas oszlopok között, először Pitont, aztán már a kijáratot keresve. Amikor néhány kétségbe ejtő perc rohanás után neki támaszkodott az egyik oszlopnak, az eldőlt, és matraccá változott. Hermione hangosan nyögve helyezkedett el a priccsén. Igyekezett olyan testhelyzetet találni, hogy ne aludjon el, mert félt a rémálmokról. Nem akart az amúgy is kiszolgáltatott helyzetében még arra is figyelni, hogy esetleg belenéznek az álmaiba… Akkor talán sokat árulna el, talán túl sokat árulna el magáról.

Kinyitotta a szemét, és a mennyezetet kezdte bámulni. Perselust várta, hogy megmentse, hogy feleségül vegye. Vagy csak ismét megkérje… gyűrűvel, virággal, romantikus hegedűszóval, ahogy ígérte…

Rövid idő múlva végleg feladta a tüdeje a szolgálatot, és Hermione Granger fájdalmas fuldoklást követően örökre megszűnt lélegezni. Lucius Malfoy, Perselus Piton és Lord Voldemort együttesen ellenőrizték, hogy a lány valóban elhalálozott-e, és nem csak tetszhalott állapotba került. Miután megbizonyosodtak a halál beálltáról, Tudjukki elégedetten konstatálta, hogy a Perselus Piton által kikísérletezett új méreg minden eddiginél hatásosabb. Engedélyezte az újabb kísérleteket, hogy minél többet megtudhassanak a Morticyan mellékhatásairól, a szédülésen, és a téveszméken kívül, mielőtt meglepik vele az aurorokat, vagy a Főnix Rend tagjait. Piton büszkén állt, és bólogatott. Tudta, hogy az újonnan felfedezett mérgével jó időre ismét bebiztosította a helyét a halálfalók között.

 

By: angel8

 

 

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]